2011. június 24. @ Budapest, Kék Yuk
A pünkösdvasárnapi Dalriada nyárindító nagykoncert után újabb nagy folk metalos bulira került sor az ország szívében. Ez alkalommal a június 12-i koncert egyik előzenekara, az egyre nagyobb hírnévre szert tevő Niburta zenekar volt a házigazda, az alkalom pedig nem volt más, mint a zenekar létrejöttének egy éves évfordulója. Ez az este igazi népies ünnepély volt, hiszen a vendégzenekarok szintén a folk metal színtér fiatal, egyelőre kevésbé ismert, ám remélhetőleg komoly jövő előtt álló zenekarai voltak.
A helyszín – akárcsak az áprilisi BeltineFest idején – ezennel is a pici, bár hangulatos Kék Yuk volt. Bár a hely szerintem nagyon alacsony és az italárak igencsak húzósak, egyre jobban kezdem megszeretni, mivel lassan kezd a kezdő népi metal bandák budapesti fellegvárává válni. Sajnos a kapunyitás csúszott kb. negyed órát és az első koncert is késve kezdődött nagyjából ugyanennyivel, de ettől még fergeteges este kerekedett, melyen mindenkit értek meglepetések.
Az első zenekar a számomra legkevésbé ismert Elanor volt. Sajnos a honlapjukon (elanor.fw.hu) csak pár daluk van fenn, azok is vokál nélkül, de érdemes meghallgatni őket, leginkább élőben, bár nemsokára remélhetőleg elkészül egy rendes demó lemezük is. Már a KerecsenSólyommal közös szegedi koncert nyomán pozitív dolgokat hallottam a bandáról, nekem mégis meglepetés volt, amit tőlük hallottam. A zenekar death-es és keltás hatású epic/folk metalban utazik, bár korai dalaikban reneszánsz elemek is feltűnnek, leginkább a német Suidakra és a finn Ensiferum zenéjének keverékét idézi számomra a zenekar. Minden bizonnyal ők voltak az est legkevésbé népies fellépői, hiszen a népi vonalat náluk nem autentikus hangszerek viszik, hanem a szinti és a gitárok. Ellenben nagyon durva, zúzós zenét tolnak, ez láthatóan nagyon bejött a közönségnek, ami ekkor még nem volt túl nagyszámú, bár panaszra sem hiszem, hogy lenne ok. Ahogy egyik ismerősöm megfogalmazta, az Elanor „csúnyán nézős zenét” játszik, és tényleg, még csúnyán is néztek a tagok! A koncerten előkerültek a reneszánszos beütésű legkorábbi dalok is, mint a Rege a csodaszarvasról vagy a Szigetvár ostroma, de a 10 dalos setlist többségét új nóták, köztük a vadonatúj To Rest in Silence adta. Bónuszként pedig felhangzott a hatalmas ovációt kiváltó Karib-tenger kalózai téma, ami tovább fokozta szimpátiámat. Remélem, ezt a bandát még sokszor láthatom élőben és hamarosan írhatok lemezismertetőt a demójukról! Ajánlom a Suidakra és Ensiferum rajongóknak, hogy figyeljék a zenekar Facebook oldalát, és menjenek a zenekar koncertjeire, nekem nagyon bejöttek!
A második banda a szintén nem túl ismert, blackes pogány folk metalt játszó Isatha volt. Bár őket régebb óta ismertem, koncertjükön még nem voltam. Sajnos még ők is csak pár demó minőségű nótával rendelkeznek, a zenekar frontembere nem kisebb figura, mint a pogány black metal színtér egyik közismert magyar bandájának, a Baskíriának az énekese, Rajna Peti. A zenekar két énekessel működik, egyik az imént említett Rajna Peti, aki a mély, blackes, Baskíriából ismert hörgős vokálokat adja, míg a másik egy hölgy, aki szinte opera-szerű vokálokkal színesíti az Isatha zenéjét. Sajnos ezen az estén az ő hangja nem volt az igazi, ahogy én láttam, izgult az énekes hölgy és így nem tudott maximálisan teljesíteni, holott nagyon jó hanggal rendelkezik. Talán egy kicsit komolyodnia kell a feladathoz. A banda zenéjét még egyedibbé teszi a hegedűs hölgy játéka, aki már hangolásnál kivívta a közönség szimpátiáját a Tavaszi szél… kezdetű népdal játszásával, amit a közönség is énekelni kezdett. A zenekar a korábbi koncertjeiken is játszott dalokkal készült, úgy mint a Vándor, a Suttogó erdő, az Árnykirályság vagy épp személyes kedvencem, a Pogány átok. Zeneileg semmi kivetnivaló nem volt velük, a vonósjáték (ezt a közönség többször a „hegedűlány, hegedűslány” felkiáltással jutalmazta) és Peti hörgése kifejezetten feldobja a zenéjüket. A koncert vége felé eljátszottak egy Eluveitie feldolgozást is, az Inis Mona-t, mely nagyon furán hat egy szál hegedűvel, nekem kicsit hiányoznak belőle a fúvósok és a tekerő, bár így igazán egyedi lett. A mélyhörgős pogány black és folk metal kedvelőinek nagyon ajánlom ezt a bandát, érdemes honlapjukat és koncertjeiket követni!
Az est legismertebb zenekara a nagylemezzel is rendelkező KerecsenSólyom volt. A szegedi szimfonikus/epikus csatametalos banda hozta hatalmas formáját. Sajnos kevés koncertjükre jutottam el eddig, de tudtam, hogy hatalmas bulira számíthatok, a zenekar nagyon jó koncerteket ad és hatalmas hangulatot tud teremteni. Bár korábban a ritmusgitáros és a billentyűs is bejelentették kilépésüket, MetalFesthez hasonlóan ezen a bulin is kisegítették a zenekart, bár most sajnos a népi hangszeres (furulyás és mandolinos) tag nem tudott fellépni ezen az estén. Bár szívemhez a népi hangszerek állnak a legközelebb, mégsem volt hiányérzetem, nagyon jól megoldották ezt a problémát. Sajnos az énekhangosítás nem volt teljesen jó, de a dalok nagy részét a közönség is énekelte. A zenekar lejátszotta teljes nagylemezét (igaz, ez csak 5 dalt jelent, de epikus hosszúságúakat), kedvenc dalomban, a Hősök Mulató Mezejében pedig a Niburta frontembere, Hormai Balázs is szerepet kapott dorombjátékával és hangjával. Hatalmas produkció volt! A KerecsenSólyom a régi dalok mellett két új nótát is programba vett, a Révülés munkacímű, sámános hangulatú dalt, amelyben a frontember Alkonyat egyfajta torokéneket is használ és a wintersunos hatású Hadak Ura szekerént. A koncerten volt minden, ami a hangulatot fokozni tudja, közönségénekeltetés, a tömegben felbukkanó frontember és persze ráadás nóta, a koncertkezdő, album-címadó (és így egyben koncertbefejező) Aquileia ostroma. A koncert nagyon jól sikerült, mint megtudhattuk, ez a rendezvény volt az első „hivatalos hadicselekmény”. A Sólyom koncertjére már a közönség is eléggé felduzzadt és a végén még egy kis meglepetés is várt az emberek többségére.
A KerecsenSólyom koncert végén, mikor már megindult a lepakolás, Alkonyat felhívta a színpadra a Niburtát egy kis születésnapi felköszöntésre. Mint kiderült, a rajongók „keménymagja” készült egy „kisebb” meglepetéssel a Niburta számára. A rajongók képviselői egy dísztáskát adtak át a banda tagjainak, amiben mindenki meglepetésére egy zenekari zászló volt a Niburta logójával. A meghatódások és hálálkodások után a zászló felkerült helyére, a dobok mögé és a Niburta köszönetképpen a húrok közé is csapott.
Az est főbandája nem csak hivatalosan, de ránézésre is a kelet-európai/közép-ázsiai népzenét a metalcore-ral és göteborgival ötvöző Niburta volt, hiszen a legtöbb ember ezen a koncerten vett részt. Szerencsére erre a koncertre az apró hangosítási problémák is ki lettek küszöbölve (ez különben a Kék Yuk nagy előnye, ritka jól hangosítják a folk metal bandákat), így a Bevezető után felhangzó ógörög alapú Dance of Satyrs alatt már minden hangszer kitűnően szólt és a vokálokkal sem volt gond. A zenekar láthatóan kitett magáért, és bár láthatóan már koncert előtt is ünnepeltek, hozták a szokásos nagyszerű színvonalat. A banda lejátszotta mindkét kislemeze dalait (kivéve az Eredet outróját) és a korábban már játszott nem lemezes nóták (Rege, Keselyű) mellett egy új szerzeménnyel is előálltak, Zrínyi Miklós sírfeliratával, amelyben nagy szerepet vitt a kobzos kitűnő és egyedi játéka. A közönség nagyon respektálta a dalokat, a Nap és Hold alatt volt tűzlobogtatás, a Forgotten Path alatt szokás szerint hatalmas zúzda és pogó (amit tetézett a frontember által felkapott kalap és napszemüveg), a Forebear’s Dance-en pedig csujjogatós táncolás. A zenekar láthatóan fejlődik, nem csak zeneileg, de színpadi mozgás terén is, most már a népzenész hölgyek is rázták a fejüket, főleg a hegedűs-dudás leányzó vette fel nagyon a buli ritmusát.
Úgy vettem észre, a közönség kedvence a második kislemez címadó dala, az Awakening, vagy urbánus nevén az „Alvakering” lett, hatalmas tombolás volt azon a nótán is és a közönség követelésére a breakdownos „Evolve life and death” helyett egyszer elhangzott az „Ivó-csanak-ból” felkiáltás is. Nekem személy szerint továbbra is az azt követő Rege a kedvencem, ami lassan talán stúdióverzióban is hallható lesz. A záró Fúvom az énekem után a közönség követelésére ismételten felhangzott a Forgotten Path is ráadásként, így a közönség levezethette még megmaradt energiát is.
A zenekar méltóképpen megünnepelte fennállásának évfordulóját, meglepetésekben, ráadásokban és bulizásban nem volt hiány, minden zenekar kitett magáért. Remélhetőleg a nem túl távoli jövendőben számíthatunk hasonló folk metalos összefogással megszülető rendezvényre vagy rendezvénysorozatra és egyéb „hadicselekményekre”!
Fotók: Major Flóra