2008. szeptember 03. Budapest, A38
Amikor először láttam kiírva ezt a grandiózus koncertet, már akkor eldöntöttem, hogy ezen mindenképpen részt fogok venni, bármi is történik. Sőt, igazából a nevek alapján úgy álltam hozzá, hogy ez igencsak esélyes arra, hogy az év koncertje legyen. Ugyanis három olyan zenekar érkezett hazánkba, akiknek külön-külön is elmennék a fellépésére. Egy kissé azért aggódtam, hogy pont emiatt az előzenekarok kevesebb időt kapnak, de nem lehet minden tökéletes. (Végül valóban mindenki kevesebbet játszott, de nem ez volt az ok; de ezt a későbbiek során leírom). Az igazat megvallva régen vártam ennyire felfokozott hangulatban egy-egy zenekart, a nyaram utolsó hetében már számoltam vissza a napokat, hogy mikor jön már el szeptember 3-a, amikor utam az A38 hajó felé veszem, hogy 2008 talán legsúlyosabb death metal csapásának legyek szem- és fültanúja.
A plakáton ugyan fél 7-es kezdés volt kiírva, ám én nem láttam esélyét annak, hogy 8-nál előbb odaérjek. Emiatt egy kicsit rossz érzésem volt, féltem, hogy lemaradok valamelyik zenekarról. Természetesen mikor odaértem, és láttam a tömeget, valamint a lezárt bejáratot, tudtam, hogy nem késtem le semmiről, és kis kérdezősködés után kiderült, hogy csak fél 9-től lehet bemenni, így megnyugodhattam, bár nem irigyeltem azokat, akik már a kiírt időponttól kezdve ott rostokoltak. Azt már persze ekkor sejtettem, hogy a kisebb flyereken és egy-két fórumon, valamint netes koncertajánlón kiírt szerb Amon Din nem fog fellépni, ez azonban a három másik fellépő miatt kevéssé érdekelt. Azonban elérkezett végre a kapunyitás, és a sötétbe öltözött metálsereg egy emberként indult befelé a belső teret megtölteni. Körülbelül teltház volt, de még éppen nem éreztük magunkat heringnek, szóval abszolút ideális egy jó hangulatú bulihoz.
A Belphegor kezdésére már mindenki leért, aki eddig a teraszon múlatta az időt, és nem döntött úgy, hogy mégis inkább a koncerttel egy időben a teraszon fellépő Barabás Lőrinc zenéjét választja. Ezt az osztrák triót – koncerten azért természetesen teljes a felállás – nagyon kedvelem, főként a Lucifer Incestus album óta kialakított hangzásviláguk miatt, az idei album pedig szintén nagyon erősre sikeredett, még ha nem is egyenletesre. Kis hangzásbeállítást követően rögtön bele is csaptak a kegyetlen darálásba a The Goatchrist-tal, és itt meglepődtem, hogy mennyire jól szól, legalábbis ahol én álltam. Sajnos azonban ez az öröm nem tartott sokáig, mert valamit még közben állítgathattak, ugyanis a második-harmadik szám környékén már sokszor volt aránytalan a hangzás, néha egy-egy kósza kiemelt lábdob, néha eltűnő pergő vagy lehalkuló gitár rontotta az összképet, ám a koncert végére ismét normalizálódott a helyzet. No de nem volt gond, hiszen amikor igazán megszólalt, akkor szó szerint a libabőr futkosott a hátamon az olyan számoktól, mint például a mindjárt másodjára játszott – egyik örök kedvenc – Sein Todt in Schwarztól.
Érdekes, hogy a közönség – az első pár sort kivéve – nem igazán volt aktív, bár látszott, hogy legtöbbjük csak a legutóbbi albumot ismerte valamennyire, igaz, arról három számot is játszottak (a címadó mellett a Justine: Soaked in Blood-ot és a nekem kedves Stigma Diabolicumot), bár azért az előző album klipnótájánál, a Hell”s Ambassadornál volt némi mozgás hátrébb is. De ami még inkább meglepő volt, az az, amivel a koncert vége felé szembesültem. Ekkorra hagyták a kötelezőt, ami nekem is személyes kedvencem, és ugyanakkor talán az egyik leghíresebb Belphegor szám, ez az, aminél mindig a legnagyobb mozgás szokott lenni. Ehelyett amikor bemondta, hogy és most következzék a Lucifer Incestus, valamint beleüvöltött, hogy „C”mooon”, azt hittem, itt minimum megimbolyog a hajó, de mindenki csak állt, és italát iszogatva békésen hallgatta a zenét. Zárásként azért előkerült egy szado-mazo sapka – amelyet mellettem valaki egyszerűen csak úszósapkának titulált, és ránézve volt benne valami hasonlóság -, és ebből lehetett következtetni, hogy melyik számmal búcsúztatják a közönséget, természetesen a legutóbbi album címadójával, a Bondage Goat Zombie-val.
A zenekar remekül teljesített a színpadon, látszólag nem illetődtek meg attól, hogy a közönségnek csak kisebb része volt aktív, remek bulit nyomtak, még akkor is, ha voltak apróbb technikai bakik – például a Bondage Goat Zombienál a szövegrontás, vagy egyszer egy fura váltás a dobos részéről, akinek a teljesítménye ennek ellenére kiváló volt. A számok összeállítására sem lehet panasz, bár már a Necrodaemon-os időkig nem nyúltak vissza, de a három kedvenc számomat eljátszották (Lucifer Incestus, Sein Todt in Schwarz, Stigma Diabolicum), ráadásul jól, így abszolút elégedetten csettinthettem, nekem már ezért megérte lejönni.
Az első koncert után a közönség száma jelentősen megcsappant, pedig nem akármilyen név következett. A death metal svéd alapkövének számító Grave legutóbbi albumával úgy néz ki valóban visszatért önnön – és a stílus – gyökereihez, így egy igazán őszinte, sallangmentes show-t vártam. Persze azért titkon reméltem, hogy a szélsőséges véleményeket kiváltó, de számomra kedves Hating Life/Soulless-es korszakból is terítékre kerül egy-két szám, és később kiderült, hogy megérte reménykedni, hiszen valóban, a Turning Black-et például végre élőben is hallhattam. Hát a hangzás nekik olyan volt, amilyen, kicsit nyers, kicsit koszos, de talán épp ettől számomra hangulatos volt, viszont sajnos sokat rontott az összképen, hogy a basszusgitárból szinte semmit nem lehetett hallani. Igaz, a föld alá hangolt gitárok kárpótolták ezt valamennyire, de azért ezt meg lehetett volna jobban, arányosabban is oldani. Ahol én álltam, ott a gitárok és a dob jól szóltak, bár voltak ismerőseim a másik oldalon, akik arra is panaszkodtak. No de ezen is könnyen túltettem magam, hiszen a kis létszámú közönség ellenére Ola Lindgren dinamikus vezetésével rendkívüli intenzitással tolmácsolta a csapat a zenéjét.
Amikor pedig olyan klasszikusok kerültek elő, mint például a You”ll Never See vagy az Into the Grave, az első néhány sor, és akik imádják őket, szinte megőrültek – bár látható volt, hogy ez igen csekély létszámú rajongót érintett. A legtöbben persze ezek mellett az új album klipnótáját, a Bloodpath-t ismerték, itt már hátrébb is láttam bőszen bólogató embereket. Kiemelném még a World in Darknesst, az új album nyitódalát – amelyet itt, ha jól emlékszem másodikként adtak elő -, koncerten hihetetlenül üt a szám a gyors nyitással, majd a közepén a lassabb kiállással. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint albumon szerintem. Ők is körülbelül háromnegyed órát játszottak üresjárat nélkül, de nekem ez is pillanatok alatt elrepült, csakúgy, mint a Belphegor koncertje. Remélem, kedvet kaptak a koncert után egy újabb magyarországi koncerthez, mert szeretném őket egyszer külön is megnézni, bővebb programmal – esetleg egy fokkal jobb hangzással.
Gondolom nem lepek meg senkit azzal, hogyha azt mondom, hogy az utolsó akkordok elhangzása és az elköszönés után újra elkezdett megtelni a terem, szépen lassan mindenki visszajött, aki eddig pihentette a hallójáratait, vagy egyéb módon készült az est legnagyobb szenzációjára, a Nile fellépésére. Róluk a legnehezebb írnom, és ez azt hiszem már előrevetít valamit azzal kapcsolatban, hogy mennyire jól sikerülhetett a koncert, ugyanis ha valami nagyon jó, akkor arról lehetetlen és felesleges is ömlengeni. De most mégis megteszem, hiszen ha nem is tudom töredékét sem visszaadni annak, amit tapasztaltam, mégis muszáj kiírnom magamból. Eleve nagyon sokat vártam a koncerttől, hiszen még előtte elnézegettem az észak-amerikai turné 13 számból álló – nem is akármilyen – setlistjét, és úgy voltam vele, hogyha csak töredékét hallom, már akkor is elégedett lennék. Mint utólag kiderült, sajnos ez is teljesült, az idő szűke miatt nem is tudták volna az összes számot leadni, bár lehet, h az európai program eleve rövidebb egy kicsit. De ne szaladjunk ennyire előre.
A dél-karolinai félistenek nem sokkal az előző koncert befejezése után felvonultak a színpadra – miközben a közönség a nevüket skandálta -, ki-ki a maga felszerelése mögé/elé (az előzenekarokban a dobosok egy külön cuccon játszottak, nem pedig Kollias szem-és fülgyönyörködtető Sabian cinjeivel megtűzdelt csodáján), majd szinte pillanatok alatt már azon kapta magát a közönség, hogy a Sacrifice Unto Sebek első hangjai szólnak. De még hogy! Ez a hangzás tátva hagyta a számat. Minden tisztán és szépen szólt, albumra nehéz lenne szebbet keverni! A gitárok keményen, tisztán, karakteresen szóltak, a leadek libabőrt okoztak volna szerintem mindenkin, aki csak kicsit is szereti az ilyesfajta zenét. A basszus is kivehetően, szépen szólt, és hát a dobok! Igazából nehéz rajta mit elemezni, tökéletes és szép, a hangszer minden finomsága átjött még úgy is, hogy én nem igazán elöl álltam. Az persze természetes, hogy erre a zenekarra volt a legnagyobb mozgás, itt még a hátsó részben megbúvó metalharcosok is elégedetten bólogattak, csápoltak vagy üvöltötték a szöveget. A színpadról valami olyan hihetetlen energia áradt, és látszott rajtuk – ami egyébként a többi zenekarnál is elmondható, de náluk különösen -, hogy valóban élvezik a koncertet!
Annak ellenére, hogy ez az Ithyphallic turnéja volt, csupán három számot adtak az albumról, a Papyrus Containing-et, a The Essential Salt-ot és a címadót (az észak-amerikai turnén még belefért a What Can Be Safely Written és az Eat of the Dead is, sajnáltam, hogy ezeket most nem hallhattam, illetve reménykedtem, hogy esetleg most előadják az As He Creates-et, de nem). De nem panaszkodhattunk, hiszen a régi számok közül a Black Seeds of Vengeance albumról például két számot is játszottak, az örök sláger címadót – melynek a végénél szokás szerint a hideg futkosott a hátamon -, valamint a The Black Flame-et. Volt még természetesen Annihilation of the Wicked is, és nem maradhatott ki a zenekar talán legtöbbre becsült lemeze sem, az In Their Darkened Shrines, amelyről szintén két számot is játszottak, a zseniális Sarcophagust, és természetesen utoljára az abszolút katartikus Unast. Azt hiszem, egy Nile rajongónak sem kell elmagyarázni, hogy mit is jelent ezt a számot élőben látni és hallani!
A pozitívumok mellett persze szokás a negatívumokról is beszélni. Így ezt megteszem: nem voltak. Ez a koncert úgy ahogy van egy tökéletes zenei élmény volt. Egyetlen apró „hiba” volt talán, a koncert rövidsége, bár amikor megnéztem az időt, nem hittem el, hogy így is több, mint egy óra hosszat játszottak, olyan gyorsan elrepült. Ahogy körbenéztem a közönségen, úgy láttam, nem csak én voltam hasonló véleményen. A zenekar amúgy hihetetlen szimpatikus volt, koncert után még fennmaradtak a színpadon, az odatóduló közönséggel beszélgettek, kedvesen, mindenféle allűr nélkül, sokan megerősítették, akik beszéltek velük, hogy nagyon rendben van a csapat emberileg is.
A beszámolóhoz nem igazán tudtam hozzákezdeni, mert még napokig a hatása alatt voltam az estnek. Az év koncertjét vártam, és rövidsége ellenére ezt meg is kaptam, sőt, még talán többet is. Igazából alig várom már, hogy újra láthassam a Nile-t, és ajánlom mindenkinek, aki kedveli ezt a stílust, hogy még akkor se szalassza el, ha esetleg nem kedvelné annyira a bandát, mert zeneileg és profizmusból is rengeteget lehet tanulni tőlük. És mivel nemcsak ők léptek színpadra aznap este, hanem két szintén olyan remek előzenekar, akiket igazán kedvelek, és akik szintén remek koncertet adtak, ezért azt kell mondanom, hogy ez nem csupán az év koncerteseménye volt, de az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb estje. Sajnálhatja, aki kihagyta.
