Nile, Ex Deo, Svartcrown, Black Therapy – Koncertbeszámoló

2013. szeptember 3. @ Budapest, Club 202

A fesztiválszezonnak vége, klubbulik szempontjából pedig igen erős ősz következik! Mi sem lehetne tökéletesebb felvezetése ennek, mint a death metal maidenjének , a NILE-nak a budapesti koncertje?

A brutális death metal nem tartozik a kedvenc zenei irányzataim közé, a bandák nagy többsége nem jut tovább annál, hogy minél gyorsabban kell darálni, illetve vérről, sátánról, vagy rosszabb esetben kiontott belekkel megfojtott nők nekrofilizálásáról kell üvölteni. A NILE sokkal okosabb és átgondoltabb koncepcióval rendelkezik (végül is egy több, mint ötezer éves történelemről beszélünk, van azért miről írni…) , zeneileg pedig még az elvetemült jazzisták között is akad, aki fejet hajt előttük.

A nyitó DECEASED műsorára sajnos nem sikerült odaérnem, így arról érdemben nem tudok nyilatkozni, az olasz BLACK THERAPY viszont nagyon kellemes meglepetés volt. A banda tavaly jelentette meg debütáló albumát, de eléggé kiforrott zenével és meggyőző színpadi kiállással rendelkeznek. Sajnos az ekkor még gyér nézőszám és a publikum passzivitása miatt nem nagyon tudták learatni a koncertjük gyümölcsét, pedig megérdemeltek volna egy hatalmas ovációt minden számuk után. Külön kiemelném a basszer Alessandro Finocchiaro játékát. Az egész eseményen az ő basszusjátéka volt a legötletesebb és legprofibb. A buli után az első dolgom volt meghallgatni az olaszok debütáló albumát, és mindenkinek csak ajánlani tudom.

A SVARTCROWN sajnos kevésbé volt meggyőző. A francia csapat már túl van 8 év együtt zenélésen és két nagylemezen, de valahogy a stílusukat sokkal jellegtelenebbnek éreztem, mint a Black Therapy-ét. Van néhány nagyon fogós riff, amiket itt-ott el lehet csípni a masszív darálás közepette, de összességében monotonnak tűnt ez a koncert.

Maurizio Iacono főhajtása a római történelem előtt, az EX DEO zenekar nem először teszi tiszteletét idén a Club 202-ben, de ez a turné méltóbb volt hozzájuk, mint a márciusi kalózos buli. Ez a teátrális samplerekkel teletűzdelt epikus death metal pár év és néhány, a Caligula-hoz hasonló gyilkos lemez után simán el fog vinni egy saját turnét a hátán. A banda már most is igyekszik egyedi látványelemekkel fokozni a vizuális hatást: a légionárius zászlók fölött birodalmi sasok tekintenek le az audienciára, a római vérben feszítő death metal horda pedig véres győzelmet arat az összegyűlt metal rajongók felett.

Maurizio nagyon jól játssza a centurio szerepét, a szövegek drámai hatását fokozandó sokszor letérdel, karjait az ég felé emeli, minket pedig folyamatosan a “Pannónia népe” megszólítással illet. Kicsit rövidnek éreztem a műsort, persze minőségi szórakozás mellett gyorsan repül az idő.

EX DEO setlist:

Legion XIII
The Tiberius Cliff (Exile To Capri)
The Final War (Battle Of Actium)
I, Caligula
Police Verso (Damnatio Ad Bestia)
Teutoburg (Ambush Of Varus)
Romulus

Az újságírók és NILE között nem felhőtlen a viszony. A “THOSE WHOM THE GODS DETEST” albumot állítólag egy újságíró szivárogtatta ki a megjelenés előtt, amiért gitáros Karl Sanders egy ideig keményen firtatta a szakmabeliek felelősségét és felhívta a figyelmet arra, hogy a zenekarok is pénzből élnek. Azóta párszor olvastam, hogy Sanders úr nagyképű és kiállhatatlan, de ezt az állítást mindig költői túlzásnak éreztem.

A 2003-as IN THEIR DARKENED SHRINES óta vagyok rajongó, egy kivételével az összes hazai koncerten ott voltam. Karl Sanders az egyik legközvetlenebb, legszerethetőbb figura a metal színtéren. A mostani alkalommal is bármikor el lehetett kapni egy közös fotóra, bármilyen hülye rajongói kérdésre felel, mindent aláír, amit az orra alá dugnak. Konkrétan a klubot fotózgatta a koncert előtt 15 perccel. A szimpatikus attitűd az egész bandára jellemző egyébként. A “ lejöttünk a rég nem látott haverjainknak játszani egy órácskát ” érzés az egész bulijukra jellemző volt. Bár a világ legbrutálisabb zenéjét játsszák, ezt teljesen fesztelenül és fülig érő mosollyal teszik. Egyszerűen látszik rajtuk, hogy a NILE az életük, és húsz éve elteltével még mindig imádják csinálni. A fellépés után még egy negyed óráig a színpad előtt összegyűlt rajongókkal dumáltak, autogrammokat, pengetőket és dobverőket osztogattak.

Ennek a turnénak a setlistje nálam viszi a prímet. Sok különlegesség terítékre került, modhatni folyamatosan a múlt szellemeit szólították, egészen az Among the Catacombs-os időkig visszanyúlva. A fesztelenség mellett a profizmus jellemzi mindegyikük játékát. Most Dallas vállalta magára a hörgés nagy részét, az új basszer Todd Ellis kevésbé aktívan ezen a téren, mint az elődje, Chris Lollis. Én kicsit hiányolom Lollis-t, nekem sokkal jobban tetszett az ő játéka és kiállása. George Kollias a világ egyik legjobb dobosa, ez nem kérdés. Belőle keveset látni a koncert alatt, mert körbe van barikádozva egy hatalmas dobszerkóval, de néha felröppen a levegőbe egy-egy dobverő. Elkapja, és játszik tovább, mintha nem épp 300 bpm lenne a tempó.

Megfizethetetlen élmény volt ez a koncert, a profizmusnak és a zene iránti szeretetnek és alázatnak egy bő órás megnyilvánulása. Nagyon remélem, hogy még sokszor jönnek hozzánk az audiofil egyiptológusok, hogy élőben is hallhassuk a sivatag démonainak üvöltését.

NILE setlist: