Koncertbeszámolók

Opeth, The Vintage Caravan – Koncertbeszámoló

2022. szeptember 21. @ Budapest, Barba Negra

Az Opeth a 2000-es években tört a csúcsra, akkoriban nem volt olyan metal buli, ahol ne jött volna szembe egy Opeth pólós vagy felvarrós arc. A felkapottság úgy érzem kijárt a zenekarnak, hisz tökéletesen fonták össze az igényes progresszív zenét az extrém metal brutalitásával és ez pont az említett évtizedben érte el a katarzisát a Blackwater Park – Watershed közötti lemezekkel. Hatalmas törés volt sok rajongó számára, amikor a Heritage albummal a Mikael vezette brigád teljesen hátrahagyta a súlyos elemeket, illetve a szóban forgó frontember/dalszerző jó mélyre elzárta a hörgés centrikus vokálokat is. Jómagam nem ijedtem meg a történtektől, sőt inkább úgy fogalmazok hidegen hagyott, mivel sosem ástam bele magam az Opeth munkásságba anno. Pont a lightosabb prog rock lemezekkel kezdtem jobban felfigyelni a zenekarra, így teljesen nyitott, sőt kíváncsi voltam az új korongokra és a többszörösen eltolt koncertre is.

A turnécsomag, ha nem tévedek két évet hánykolódott a pandémia okozta helyzet vizein, így a rajongók már tűkön ültek, amikor végre fixálódott a dátum és a helyszín a budapesti Opeth koncertet illetően. Meglepő módon a hideg ellenére a Barba Negra nyitott színpadán élhettük át a progresszív metal/rock svéd nagyágyújának lehengerlő performanszát. Mielőtt azonban előre rohannák, kijár a tisztelet az előzenekar irányában is.

A Vintage Caravan bombasztikus pszichedelikus/prog rockot játszik blues elemekkel, így a két zenekar párosítása igen jól sült el, tekintve, hogy az Opeth – ahogy már szó volt róla – teljesen retrospektív üzemmódba kapcsolt a Heritage lemez óta és Åkerfeldt-ék masszívan tisztelegnek a prog rock oltára előtt. Az izlandi trió teljesen alap hangszereléssel simán visszaröppentette az egybegyűlteket a 70-es/80-as évekbe egy kis izlandi attitűddel. Le a kalappal mind a három északi srác előtt, egytől egyik kiváló zenészek – észbontó szólókat, hibátlan basszusropogtatást és energetikus dobjátékot láthattunk. Semmi nem volt túlbonyolítva, teljes mértékben „a kevesebb több” elv szépségét élhettük át 7 dalon keresztül. 3 izlandi srác egy szál ingben örömzenét játszott. Led Zeppelin, Jimi Hendrix, Black Sabbath, Pink Floyd, de még egy kis Jefferson Airplane is ott magaslik a Vintage Caravan bálványai között – mint, ahogyan azt intenzíven ki lehetett hallani abban a 30-40 percben. Aki csípi a retro rockot, annak erősen ajánlom a zenekar munkásságát!

Ahogy ránk sötétedett, felvillantak az Opeth színpadi fényei főleg kék, lila és zöld árnyalatban. Sejtettem, hogy a vokálcentrikus, valószínűleg direkt opener dalnak írt Svekets Prins-szel fognak nyitni a svédek, így nem lepődtem meg, hogy rögtön egy In Cauda Venenum dalhoz nyúltak. Elvégre ezt az albumot turnéztatják… Az egyenbőrkabátos társulat élén Ritchie Blackmore inkarnációját idéző kalapos (nem női!) Mikael Åkerfeldt azonnal megmutatta, hogy élőben is profin tudja hozni – ráadásul megfázva – a tiszta éneket.

Már rögtön a következő dal előtt a régi lemezek (hörgős!) szerelmesei morzsolhattak el egy öröm könnycseppet, ahogy a Demon Of The Fall lett felkonferálva. Lényegében ez volt a legrégebbi dal, amit elővettek, nem másról, mint a a My Arms, Your Hearse-ról. Az elmúlt években Mikael egyre többet használta ismét hangjának brutálisabb oldalát, de nem mindig tudta átadni a régi idők színvonalát. Én azt mondom, most már nem nagyon lehet rá panasz, bár a Bloodbath-os évei már nyilván elmúltak, de értsük meg, ő most nem ebben utazik.

A srácok nem nagyon puhítottak, mert rádobtak egy Blackwater Park klasszikust a műsorra. A 10 perces The Leper Affinity egy keményen emészthető dal, rengeteg váltás és téma van benne, amit élőben komoly feladat lejátszani. Nem említve a hörgés és tiszta vokál közti váltásokat, amiket Mikael rezzenéstelenül képes abszolválni. Igazi ritkaság következett a Harlequin Forest képében, ami a 2005-ös Ghost Reveries leghosszabb szerzeménye. Ezen a korongon már rendesen érződtek a prog rock-osabb elemek, gondolok a tiszta vokálok dominanciájára és a műfaj elengedhetetlen sajátosságára, a Hammond-orgonára.

Heritage-el folytatták, ami éles váltásnak tűnt az előző három dal után – nem feltétlen rossz értelemben. Más atmoszféra, másfajta elszállás – aki értékeli a „régi idők” zenéit és hangulatát, az szerintem nem panaszkodott. A Nepethe részemről egy bomba választás volt, a kedvenc szerzeményem a lemezről. Totális idő utazás és acid trip egyszerre, egy szitár is simán elférne benne. A kevésbé zúzós daloknál sajnos figyelmes lettem, hogy sokan hangosan átpofázták őket, nem megadva a tisztelet azoknak, akik élveznék a zenét. Nem akarok boomer lenni, de szívesen kiosztanék egy két sallert ilyenkor.

Damnation korszakkal mentünk tovább – Hope Leaves. Lassú, ballada szerű nóta, nálam nem igazán indul be, inkább a csajok kedvence. Rendesen érződik a jó barátság Jonassal a Katatoniából. A Damnation egyszerre íródott a Deliverance-el, csak később adták ki fél évvel. A két lemez egymás ellentétje, nem nehéz kitalálni melyik a lightosab ikerpár. Átvezetőnek tökéletes volt.

Ez az átvezető kicsit hosszabbra sikeredett, mivel a következő a sorban egy Pale Communion-os szerzemény volt, ami szintén teljesen „death metal mentes”, így két lassabb dalt élvezhettünk (vagy unhattunk). A Moon Above, Sun Below az egyik legatmoszferikusabb, legéteribb kompozíció a korongról, élőben viszont sokaknál kevésbé működött, pedig tökéletesen, tűpontosan hozták a srácok. Ki kell emelnem az új finn dobos fiatalembert, aki a Paradise Lost-ból (és sok egyéb fasza zenekarból) jött át a bőrök mögé. Waltteri Väyrynen kora ellenére vérprofin letolja a kemény progos témákat és a finomkodós rock részeket egyaránt. Bár a zenekar összes tagja kiemelkedő zenész, kár is lenne ecsetelni.

A Watershed, mint tudjuk egy korszak végét jelente a zenekar pályafutásában. Az első levonulás előtt még erről dobták be, az amúgy élőben népszerű Lotus Eater-t, hogy Mikael újra elővegye a jó öreg hörgést és pár extrémebb témát. Hogy bezároljon a kör a turnéztatott koronggal zártak – Allting Tar Slut. Persze koránt sem volt vége a dolgoknak. Visszatapsolás után a Sorceress-re szállhatott el a nagyérdemű, ami a legbológatósabb prog rock korszakos alkotásuk. Erre még az ős-fanok is megmozdultak. Zárásképpen pedig az ikonikus riffel megáldott 13 perces Deliverance szelte át még utoljára az addigra keményen lehűlt újbudai éjszakát. Aranyérmes befejezés!

Egy Opeth koncerten nem mehetünk el Mikael közvetlensége mellett. A pali imád elbeszélgetni a közönséggel, válaszolgat a beüvöltésekre, simán elkér és aláír egy random fotót (disznóherés kép?) vagy lemezt. Az est stand-up jellege így itt is meg volt.

Összességben egy kiváló Opeth „hangversenyt” hallhattunk, láthattunk. Az újabb lemezek dalai se mennyiségben, se hosszúságban nem nyomták el a régebbi klasszikusokat, így a szigorú old-school Opethesek is ki lettek elégítve. De szerintem mindenki. Várjuk őket vissza!

FOTÓK: Gyrsee

0922Opeth

1 komment

Ratsui 2022. szeptember 29. 15:30 at 15:30

A cikkben említett “hangosan átpofázók” sajnos a szomszédságomban voltak.
Bizonyos pillanatokban baromira irritálók voltak, eléggé részegek is bármilyen koncerthez.
Járt volna nekik a saller, de sajnos 5-en voltak. Szóban kaptak pár oltogatást.

Válasz

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek