Koncertbeszámolók

Opeth, Von Hertzen Brothers – Koncertbeszámoló

2012. február 28. @ Budapest, Club 202

Kicsit megkésve bár, de következzék most a „tavaszköszöntő” pesti Opeth koncert beszámolója. Bevallom őszintén, biztosan nem én vagyok a megfelelő ember, hogy zsűrizzem a társaság fellépését, nem is volt egyszerű feladat számomra ez a visszatekintés, az Åkerfeldt-legénység mára ugyanis elég távol került az alap zenei beállítottságomtól, bár a csapat kétségtelenül azon kategóriába tartozik, akiket legalább egyszer úgymond „illik” látni az életben, és ha már így hozta a sors, hát úgy gondoltam, nosza, lessük meg!

Ennek megfelelően afféle „lássuk, mit tudsz” mentalitással vágtam neki a kedd estének, a hat éve kis országunkat elkerülő Opeth-nek ráadásul (számomra) volt mit bizonyítaniuk, jómagam ugyanas azok táborát gyarapítom, akik idegrángással a szemükben, üveges tekintettel meredtek maguk elé a férfiasságától megfosztott, tavalyi Heritage album hallatán. De mi lehet jobb kompenzáció, mint egy ütős élő fellépés a fárasztó mindennapok után? Valószínűleg ezt véleménytől függetlenül mások is így gondolták, a Club 202 ugyanis általam soha nem látott tömeget mozgatott meg aznap, én pedig szokásomtól eltérően, legfőképp a stílusidegenségre való tekintettel, kivételesen beértem egy dzsumbuj-kategóriás hellyel, valahol a placc közepén.

Rövid közönség mustra után lassacskán el is érkezett a három finn testvérpár oltári fantáziadús, Von Hertzen Brothers nevű csapatának ideje, akik jóformán az utolsó pillanatban töltötték be az előzenekar szerepét, hoppon hagyva ezzel az esetleges hazai jelölteket – hiába, nem lehet mindenkinek akkora mázlija, mint tavaly, a szintén két fellépős alkalommal a Leecher-nek az Epica előtt. A színpadon plusz két fővel kiegészülő skandinávok amúgy nem éppen mai csókák, legutóbbi Stars Aligned c. lemezük például már a negyedik a sorban, ennek megfelelően korrekt műsort is toltak az erre abszolút vevő civil hordának. Műfajilag maradjunk annyiban, hogy ez a fajta prog-rock lazulás kellően betalált az este hangulatához, az ennél mélyebb analizálástól most eltekintenék, lévén enyhén szólva sem tartozom a stílus szakértői közé. A vállukra tett súlyt gond nélkül elbírták a srácok, felszabadult, bő félórás játékidejük megtette a hatását, és megadta a gyújtólángját a további programnak. Volt akinek bejött, volt akinek kevésbé, de összességében úgy gondolom, kimondottan jó benyomást tettek a jelenlévőkre – még ha én magam lélekben inkább már a főfogásra is gyúrtam a performanszuk alatt.

Nemsokra rá érkeztek is a progresszív death ékes képviselői, hogy kezdés gyanánt rögtön be is dobják a mélyvízbe a leginkább megosztó albumuk nyitó nótáit. Noha mint említettem, hangfalon keresztül nekem annyira nem jött be ez az új, langyosabb Opeth reneszánsz, élőben azért aránylag hamar átjött az alaphangulat, így az új dalokat is kicsit más aspektusból közelítette meg az ember. Azzal vélhetően nagy szenzációt nem mondok, hogy az urak vérprofi módon sodródtak a műsorral, az meg ekkora tömegnél végképp evidens, hogy az egybegyűltek is elégedetten, kétpofára kajálták a muzsikát a maguk szolid, visszafogott módján. A magam részéről valahol a setlist közepétől kezdett igazán élvezetessé válni a történet, ahogy a csapat szépen lassan, nyomokban visszahajlott a hörgős szerzeményekhez. Habár Opeth-téren nincs sok összehasonlítási alapom, azt azért kockázatmentesen jelentem ki, hogy a vezér, Mikael Åkerfeldt morcosabb hangjában még így negyvenes évei felé is meg van az egészséges erő, nem is szólva a külön színpadi magánszámairól, ami az átkötő szövegeket illeti. Ezzel tulajdonképpen meg is volt minden, ami a sikerükhöz kellett: színes produkció, jó hangulat és egy hálás magyar közönség. A hangzás igazából rendben volt, persze nem mondom, hogy nem hallottam már jobbat élőben, de az élményből nem vett vissza semmit, ez a stílus egyébként is bőven megél a deszkákon atom megszólalás nélkül is.

Ami konkrétan a dalokat illeti, én még elhallgattam volna pár nótát a Watershed-ről, amiről fájó módon csak a Heir Apparent fért bele a programba, de végsősoron így is sikerült aránylag színesen megmozgatni a diszkográfiát, hisz az első két lemezt leszámítva, mindenből jutott egy szelet a pesti publikumnak.

Setlist: 1. Through Pain To Heaven; 2. The Devil’s Orchad; 3. I Feel The Dark; 4. Slither; 5. Credence; 6. To Rid The Disease; 7. Folklore; 8. Heir Apparent; 9. The Grand Conjuration; 10. The Drapery Falls – Encore: 11. Deliverance.

A ráadásos Deliverance és a tapsvihar után elégedetten nyugtáztam, hogy a csapatnak nem hiába van neve a színtéren, és bár valószínűleg sosem leszek nagy Opeth fanatikus, tehetségük és hozzáértésük abszolút vitathatatlan, még úgy is, hogy nem kimondottan az én zenémet játszák. A sokzenekaros, intenzív estékhez szokott testem ezúttal furcsán jó kondiban, de mindenképp boldogan távozott aznap éjjel a Fehérvári útról, a zenekar szerelmeseinek pedig szinte biztosan felejthetetlen élményt nyújtott a svéd nagyágyú hosszú ideje áhított, újboli hazai fellépése.

A setlist-ért és a fotókért ezúton is külön köszönet Réti Zsoltnak a rockstation.blog.hu-tól!

Kapcsolódó cikkek

Opeth, The Vintage Caravan – Koncertbeszámoló

bönin

Opeth – végre elhozza új lemezét Budapestre a svéd progresszív metal banda

KMZ

OPETH – Heritage

Verebelyi_Gabor

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek