2013. október 4. @ Budapest, Club 202
Elfogult vagyok az Orphaned Land-el kapcsolatban. Eddig bármihez nyúltak, arannyá vált a kezükben. Soha nem félnek újítani, ötletből és kreativitásból pedig remélem soha nem fogynak ki. Nagyon örülök, hogy szinte minden évben ellátogatnak Budapestre, ráadásként a mostani turné többi résztvevője is ígéretesnek tűnt, kiváltképp a jordán Bilocate, így nem volt kérdéses, hogy mi lesz a programom október 4-én.
Az est legelső fellépőjeként a francia The Mars Chronicles vonult színpadra, hogy fehér egyenöltözetükben megkísértsék a helyet egy kis dallamos post metallal. Nekem tetszett, amit hallottam. Nagyon kíváncsi vagyok, a debütáló lemezre mit fog összerakni ez a kreatív négyes. A buli után ingyen osztogatták az aláírt posztereiket a merch pultnál. Remélem lesz még hozzájuk szerencsém.
Honfitársaik, a négy nagylemezt és több mint 15 év együtt zenélést maga mögött tudható Klone az elszállósabb progresszív vonalat képviselte. Bár ez a fajta zene nem igazán a stílusom, élőben kellemes kikapcsolódást nyújtó hallgatnivalónak bizonyult. Érdekes, hogy a francia metal színtér nem igazán termel ki említésre méltó bandákat, ezen a turnén viszont két olyan csapatot is láttam, melyekről elismeréssel tudok nyilatkozni. Reménykedek hasonló jövőbeli kellemes meglepetésekben.
A közel-keleti metal színtér már ismertebb számomra, így a jordániai Bilocate neve nem csengett ismeretlenül. Három kiváló lemezüket ismerem, de kíváncsi voltam, élőben mennyire hatásosan képesek előadni pentatonba csavart melankolikus death metal nótáikat. Bennük sem kellett csalódnom, energikus és hatásos műsoruk élőben is képes megidézni azt a különleges hangulatot, ami a lemezeket különlegessé teszi. Ramzi Essayed mély hörgése a kihalt sivatag szellemeinek üvöltését juttatja eszembe, amely hangról Abdul Alhazred elnevezte a később Necronomiconként megismert művet Lovecraft történeteiben. Testvére Waseem billentyűs témái rengeteget hozzáraktak a tavalyi Summoning the Bygones albumhoz, a hatás pedig élőben sem maradt el. Baha piros semagh-ban aprította a kvintláncokat, időnként megszakítva egy-egy tökéletesen kivitelezett szólóval.
A basszer Hani talán a leglelkesebb, többet buzdítja mozgásra és tapsra a körülbelül 80 fős közönséget, mint bárki az egész est alatt. A koncerten a saját dalok mellett kapunk egy Paradise Lost feldolgozást is, aminek nem igazán örültem, mert utóbbi bandáért nem vagyok oda, viszont egy Bilocate dalt pluszban szívesen fogadtam volna. Remek koncertet láthattam egy kiváló bandától, nincs mit ragozni.
Az Orphaned Land műsorára minden helyszínen jelen lévő zenerajongó előkerült, de a nézőszám így is elképesztően alulmúlta a várakozásaimat, ezzel egyetemben gondolom a szervezőkét is.
A felállás nem volt teljes, Yossi Sassit, akinek épp most született meg a lánya, egy beugró gitáros helyettesítette. Kobi Fahri sem volt legjobb formájában, komoly torokgyulladással küzdött, így nem tudta mindig olyan szuggesztív és érzelmekkel átitatott módon hozni az énektémáit, amelyet már többször volt szerencsém hallani élőben.
Értek kellemes meglepetések is. Uri Zelha megtanult ujjal játszani, sokkal dinamikusabb és ötletesebb lett ezáltal basszusgitározása, amit a hangosításnak hála kiválóan lehetett is hallani. Az új gitáros Chen Balbus egy energiabomba, letörölhetetlen a mosoly az arcáról, a szólói pedig nagyon meggyőzőek. Yossi-val ellentétben az ő projektjeihez nem volt még szerencsém, de biztos vagyok benne, hogy lesz! A játékstílusát figyelve egyre nyilvánvalóbb, mennyi zenei ötlete került megvalósításra az All is One megírásánál.
Mivel a turné az új lemez bemutatója volt, rengeteg régi kedvenc kiszorult a műsorból, de nem bántam. Gyakorlatilag a két kevésbé „énekes” szám kivételével (Fail, Freedom) minden elhangzott az All is One- ról, rengeteg emlékezetes közjáték kíséretében. A Brother alatt például a Bilocate-es Ramzi jött a színpadra, hogy végig bulizzon Kobival, majd megölelték egymást (a dal tartalmának ismeretében ez eléggé szimbolikus). Később kaptunk egy rövid magyarázatot arra, a zsidók és az arabok miért testvérek (a zsidók Izsák, az arabok pedig Ishmael leszármazottai, de ők mindketten Ábrahám fiai voltak). A frontember kérdése nyomán az is kiderült, hogy rengeteg külföldi van a nézők soraiban, többek között egy szír lány, a Children pedig neki lett ajánlva. Természetesen nem maradt el a közönségénekeltetés –és együtt ugrálás, illetve hallhattunk egy dobszólót Matan Shmuely-től. A srác nem tartozik a legjobbak közé, de laza és fesztelen dobolási stílusa mégis jellegzetessé teszi a játékát. Előkerült egy ritkaság is, az izraeli népdal El Meod Na’ala feldolgozása, amihez a koncertgitáros egy buzukira cserélte a hathúrost. Az egész show zseniális volt, a koncert végén pedig tökéletes alkalom volt a Norra El Norra arra, hogy még egy utolsót együtt énekelhessünk örüljünk, hogy ismét tiszteletét tette nálunk napjaink egyik legzseniálisabb zenekara.
Orphaned Land setlist:
Through Fire And Water
All Is One
Barakah
The Kiss Of Babylon (The Sins)
The Simple Man
Brother
Birth of the Three (The Unification)
Olat Ha’tamid
Let The Truce Be Known
Sapari
Children
Ocean Land (The Revelation)
Matam Shmuely dobszóló
El Meod Na’ala
Ya Benaye
In Thy Never Ending Way
Ráadás:
The Beloved’s Cry
Norra el Norra (Entering The Ark)
Nem akartam a beszámolót elvinni túlzottan szubjektív irányba, de a végére muszáj írnom még pár sort.
Valahol a kereslet határozza meg a kínálatot, ez ellen nem tudok (tudunk) mit tenni. Támogatom az általam szeretett zenekarokat azzal, hogy koncertekre járok, valamint merchandise cuccokat vásárolok a belépő árának általában többszöröséért. Az Orphaned Land egy időtlen értéket hordozó zenekar, kimagasló kreativitással, elképesztő elhivatottsággal. Azzal az üzenettel, hogy ők bizony hozzá akarnak járulni a világ jobbá tételéhez, bármilyen kis erőfeszítésnek tűnjön is, amit tesznek.
Arról a bandáról beszélünk, melyről több óriási név között a Metallica legenda Kirk Hammett is elismerően nyilatkozott, a legnagyobb metal médiumokban pedig rendre a legjobb albumok közt tartják számon lemezeiket. Akik úgy kezelik a rajongóikat, mint rég látott barátokat.
A koncert után mondtam Chen-nek, álmomban sem gondoltam volna, hogy az All is One kirobbanó sikere után nálunk ennyi embert érdekel ez az egész, mire a szokásos levakarhatatlan mosolyával ezt válaszolta: „Figyelj, nekünk is fáj a fejünk az anyagi dolgok miatt, de ha egy ember szerette, amit ma este látott, már megérte!”
Mégis értetlenül állok a tény előtt, hogy 3500 forintos , röhejesen olcsó jegyár mellett, pénteki napon a fővárosban alig sikerül 100-150 embert összehozni egy ilyen kaliberű turné hazai állomására. Három magyarázat létezik: a hazai rockzenét hallgatók ennyire nem vevők az igényes produkciókra , ennyire szegények, vagy csak egyszerűen nem tudnak a banda létezéséről. Egyik válasz sem megnyugtató.
