Koncertbeszámolók

Overkill, Destruction, Flotsam & Jetsam, Meshiaak – Koncertbeszámoló

2019. március 11. @ Budapest, Barba Negra Music Club

Hétfő este van. Megyünk a Barba Negrába. Egy klassz kis szemét fém egyveleg lesz ma ott hallható. A paletta változatos, görög fiatalok, amcsi nagy öregek és német zúzda. Alig várom!

Ahogy szokott, az elő-elő-zenekar az esélytelenek nyugalmával kezd, és az igen szellős nézőtéren könnyedén bejutok egészen a színpadig. A zene, amit játszanak egy ígéretes thrash metal, nem eget rengető, de közepesnél sokkal jobb. A külsőségekben egy kicsit túltolják a srácok, nagyon „rock star”-osan nyomják. Ez jól érződik a mélyebb, torokhangon történő beszédhangon is, ami a kemény csávó feelinget hivatott fenntartani, de sajnos nekem így, negyvenen túl már egy kicsit visszatetsző.

Dögös, a műfaj fő csapásvonalának hangulatához tartozó riffekkel operálnak, az ének nem túl szofisztikált, és értem én, hogy ez a stílus nem követel meg áriákat, és az is lehet, hogy a gitáros-énekes srác a sokadik szám után már fárad, de sok nóta énektémája nekem egy kaptafa volt. Fiatalok relatíve, mert ugyan már tíz éves múltra tekintenek vissza, de az este fellépőihez viszonyítva zöldfülűek. Tehetségesek, akármit is hozhat még a jövő. Külön jó pont, hogy az utolsó számnak a Motörhead Pikk Ász című számát adták elő, kis közönség énekeltetéssel.

Számomra a Flotsam volt az este nagyon várt fellépője, és éreztem, hogy ők fogják elvinni a show-t, és be is jött a számításom – egészen az Overkill műsorának kezdetéig. Szmájli. Az teljes színpadi megjelenésükről valahogy sütött, hogy halálosan profik, és minden erőlködés nélkül nyomják. Persze Eric megizzadt kissé, és sajnos az ő sávja, nem is volt hallható több esetben, így sok-sok sikoly és kitartott hang megmaradt a fejmikrofonok örömének, de a közönség nem hallott belőlük semmit. A beálláskor Ken beült a dobok mögé, és olyan dobszólót rögtönzött, ami egyből megalapozta a F&J alaptéziseit, és felkészített minket egy jól kidolgozott, messzemenően zenei zúzásra. A műsor az új albumra épült, de volt tisztelgés az angol elődök előtt, és hallható volt néhány örökbecsű darab is a repertoárjukból. A színpadképet a basszer, Michael uralta öthúros hangszerével, és a koncert csak ráerősített, hogy a F&J-ban a ritmus szekcióra nem csak a „kettő-négyek” és az „egyek” beütése van bízva, hanem igen erősen hozzák az alapdallamokat is. Ugyan a ’81-es kezdő csapatból már senki sincs a bandában – mindenki ismeri, hogy Jason Newsted átment a Metallicába, igazából innen lett ismert a F&J, de érdemtelen ez a megkülönböztetés, mert egy remek banda – és igazából ’84-től datálódik a formáció így, ha ezek az évek múlása a ráncok számában fel is lelhető, de a zenéjükből áradó energia és professzionalizmus nem enged arra következtetni, hogy lassan nagypapa korúak lesznek majd mind.

Érdekes az a tény is, hogy tavaly óta van a bandában a dobos Ken, ugyanis az addigi bőrfelelős, Jason Bittner átigazolt az Overkill-be. Ő is játszott is aznap, és a válás ellenére jóban maradtak. Igazából Jason ötlete volt, hogy a két banda együtt koncertezzen. Jó húzás volt, az előadás előtt pedig le a kalappal!

A német Destruction egyike azon bandáknak, akik mindig ott keringtek az érdeklődésem középpontja körül, de valahogy sohasem tudtak bele kerülni. A csapat a Germán Nagy Négyes egyike, aki sokat tett a thrash metal felemelkedéséért, és életben tartásáért. Immár nem három, hanem négy fővel kezdte a dobhártyák elleni merényletet. Az egyetlen állandó tag a csapatban Mike, a ritmusgitáros, aki ugyan elismerésre méltóan kezeli a hangszerét, de Schmier és az új fiú mellett nagyon törékeny alaknak tűnik a jobb szélen. Bal oldalt a svájci gitártanár Damir, aki már feljátszott több szólót is a banda lemezeire, de csak most lett állandó tag. Középen meg a basszer/énekes Schmier, akinek a munkásságát én mindig szívemhez közelebb állóbbnak éreztem a Headhunter lemezein, mint ebben a csapatban. Hátul Randy, akit én az Annihilator-ból ismerek, remekül kezeli a dobokat.

Kölyökkorom meghatározó fémzenei művészeti alkotása volt a Mad butcher EP-jük borítóján található kép, akkor nagyon menőnek számított. Ma el is játszották ezt a számot, de a mészáros újabb csapása sem hiányzott a műsorból.

Hatalmasat zúztak, és látszik, hogy csak a zenére figyelnek, de az az ici-pici plusz, amit a F&J és az Overkill hozzátett ehhez az estéhez, az hiányzott. Itt arra gondolok, hogy a ’82-es indulás óta be kellett volna nőnie a fejük lágyának, és tudatosulnia kellett volna bennük, hogy azóta eltelt 37 év, és ez bizony meglátszik rajtuk, és ennek megfelelően kellett volna a színpadi jelenlétet átértelmezni.  Persze minden tiszteletem az övék, de a négy zenész megjelenésben és viselkedésben négy külön világot képvisel a színpadon, és nem is egy irányba mennek. Ez valahogy széttépi az összképet. Összességében hozták a kötelezőt, és ez az ő esetükben bőven világszínvonal, nálam mégis csak az este harmadik legjobb fellépői voltak.

…és jött az Overkill. Már egyszer elszalasztottam őket tavaly, így ezt a koncertet semmiképpen nem akartam kihagyni. A ma este helyszínét lehet imádni és nem szeretni is, sok mindent el lehet mondani a BNC-ról, de azt, hogy halk lenne, semmiképpen. Utoljára a Slayer-nél láttam hasonlót, valószínűleg ez amcsi hozzáállás, hogy semmi nem lehet elég hangos, ha zúzós metál zenéről van szó. Ők sem voltak restek, és beraktak még tíz hatalmas hangládát a színpadra. A rajtuk lévő Overkill felirat betűtípusa arról árulkodott, hogy eredetileg Marshall volt odaírva, de ez külön nekik készült, vagy nekik fazonírozták át. Szóval a hangerő. Körülbelül 15 méterre álltam a bandától, egyszerűen nem mertem közelebb menni, mert biztos voltam benne, hogy maradandó halláskárosodást szenvedek. De nem csak hangos volt a cucc, hanem hihetetlen jól is szólt, minden hangszer, minden ének nagyon jól kivehető volt, úgy szólalt, ahogy kell.

Egyet le kell szögezzek, ők állandó kedvenceim. Az Under the influence és The years of decay alapletéteményesei voltak kialakult zenei ízlésemnek. Plusz az utolsó két korong a mai napig forog nálam, ami a mostanság fellelhető dömpingben hatalmas szó. Eddig nem fogalmaztam meg, hogy mi az az elem, ami miatt az Overkill számok majd egytől egyig kifogástalan mesterművek, de most rájöttem. A számaiknak van dramaturgiája, nagyon jól el van találva a felépítésük. Nem véletlen, hogy dalaik átlagban másfélszer hosszabbak, mint máshol. Van felvezetése, vannak visszatérő elemei, van felfutása, katarzisa, kerete és lecsengése. Ahogy az Overkill tud a dalai végén tust játszani, az valami fenomenális. Hihetetlen az is, hogy azok a stílusjegyek, amiket mások a „keménység” oltárán beáldoznak, és orrvérzésig nyomnak – gondolok itt a kétlábdob kerepelésére, a gitár sikálásra, ezek itt színesítik a számokat, nem arra épülnek. Persze van kivétel, mert néha le kell tenni a hajunkat, és tolni ezerrel, de az Overkill-nek nagyszerű a stílusérzéke, igen azt hiszem, ez a jó szó, amit kerestem.

Az utolsó album kezdő dalával indul a koncert, egyértelmű, mert olyan intrója van a számnak, hogy azt bűn lenne kihagyni egy koncert elejéről, közben lassan beülnek, beállnak a srácok, és leszakad a fejünk!

Leginkább DD Verni-re voltam kíváncsi, mert mindig is nagy csodálója voltam ennek a muzsikusnak. Hogy mennyire hangsúlyossá tudja tenni a hangszerét, még akkor is, ha nem lép ki a ritmusszekció kereteiből, az döbbenet. Összehasonlítva mondjuk a F&J-os Michael-lel, akinek az ujjai meg sem állnak a hangszer nyakán, DD egyszerűen mintha csak marokra fogná azt, és mégis olyan melódiák jönnek ki a keze közül, hogy az egyből bólogatásra ösztönzi a hozzáértő rockert.

A show fel van építve, de lehet is, mert ahogy az előbb kifejtettem a számaik több egymásra épülő, de egymástól elkülönülő részek összessége majd mindig. Egyszerűen nem csak nézni és hallgatni őket jó élmény, de látszik, hogy ők is élvezik, és úgy tudják ötven pluszosan is úgy nyomni a fémzenét, hogy az nem hat mesterkéltnek.

Amikor nincs szerepe, Bobby lemegy a színpadról, de a bal szélén figyeli, hogy mikor kell becsatlakoznia, és egy fél másodperccel előtte berohan, elkapja a mikrofont, és kezd énekelni. Ő és Verni, akik a banda ’80-as alakulás óta állandó tagok, de ha a dobost nem vesszük figyelembe, akkor is a legújabb tag tizennyolc éve van a bandában. Azért ez sokat elárul.

A hallgatóságon látszik, hogy szórakozni jöttek, és az is, hogy nem az úri közönség van jelen, és higgye el a kedves olvasó, nem a nagyképűség szól belőlem, de 2019-ben egy kicsivel jobban kellene az egyetlen világnyelvet beszélnünk nekünk, magyaroknak. A számok között Bobby megpróbálja felvenni a kapcsolatot a közönséggel, ahol jól látszik, hogy ő egy életvidám fazon, nem tolja ezerrel a véres rockker figurát. Mondok példákat: a harmadik szám után felsóhajt, „istenem, de jó a színpadon állni ilyen jó közönség előtt, ilyenkor megint ötvenöt évesnek érzem magam”, mosolyog és nézi a reakciót, ami persze elmarad. A koncert kétharmadánál két dal között: „én nagyon szeretem ezt a (kibaszott) várost. De tényleg! Tavaly itt voltam nyaralni”. Ketten, ha méltatták egy elismerő kurjantással, a többiek meg várták a zúzdát. Kicsit kínos volt, de nem angol órára jöttünk, tessék zenélni, kérem!

És a zene jött is, amikor eljátszották az Elimination-t, én már akár haza is mentem volna, mert megkaptam, amiért jöttem, de bőven nem volt vége a vigasságnak. A műsor közepén volt egy jól érzékelhetően lassabb, pihenősebb blokk, három-négy számmal, amit a Distortion vezetett fel. A Bastard Nation-nel megénekeltetnek minket, de a Killing machine-nél már szakad le fejünk. A műsor a Rotten the Core-ral ér véget, de a ráadásban ott van azért a Fuck You és az Ironbound.

Összességében elmondhatom, hogy az Időgömb jó felvezetése volt az estének; a Biológiai és Kereskedelmi Úszó Hulladék együttestől leesett az állam, és teljes egészében megvettek kilóra; a német Rombolás hozta, amit megkövetel tőlük a nevük; a Túlölő (amit a Mignonoktól tudunk, hogy így kell mondani magyarul) fantasztikus koronája volt az estének. Soha rosszabbat thrash metal körökben!

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek