2011. október 18. @ Budapest, A38 Hajó
Nem túlzás, ha azt állítom, a Pain Of Salvation októberi koncertje az idei év legkülönlegesebb zenei élménye volt számomra. Talán az Opeth-et leszámítva nincs még egy hasonszőrű zenekar, aki mai napig képes megújulni, valami újat, valami izgalmasat alkotni. Gildenlöw-ék munkásságát a kezdetek óta kiemelt figyelemmel követem, így nyugodt szívvel, bátran kijelenthetem, ezidáig nem csalódtam zsenialitásukban. (még akkor sem, ha mindkét kedvencem esetében egyes „hozzáértők” Akerfeldt és Gildenlöw szólóanyagokat emlegetnek velük kapcsolatban.) Nézzétek el hát nekem, hogy ezúttal ennyire újongok az A38 hajón októberben eltöltött közel két óra kapcsán.
Előzetesen már sok dícséretet hallottam élő fellépésükről, játékos zeneiségükről, Daniel szuperlatívuszokban emlegetett énekesi kvalitásairól; nem csoda hát, hogy „felénk” nagy várakozás előzte meg fellépésüket.
A bemelegítő szerepet ezúttal a Von Hertzen Brothers nevű, számomra eleddig ismeretlen finn neo-prog rock banda kapta. A Von Hertzen fivérek olyasmi űrt tölthetnek be az ezer-tó országában, mint szűkebb pártriánkban a Turbo: olyan nagybecsű ősök hatásairól tanúskodik zenejük, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple vagy a korai Pink Floyd, persze némi játékos modernkedéssel kiegészülve. A Jonne, Mikko és Kie vezette társulat rétegzett dalainak refrénjét mély döbbenetemre a jelenlévők közül sokan kívülről fújták. Otthoni ismerkedésre, tanulmányozásra mindenesetre melegen ajánlott a finnek eddigi életműve!
A beharangozott pontos kezdéssel ellentétben némi csúszással, de hangos üdvrivalgás kíséretében, a Road Salt Them felcsendesülésével vette kezdetét a Pain Of Salvation-féle zenei utazás.
Gyorsan előrebocsátom, hogy Daniel észbontóan énekel. Talán a pár évvel ezelőtti, szintén A38-beli Glenn Hughes koncerten tapasztaltakhoz tudnám őt hasonlítani. Köztudott ugyebár, hogy a Mester élőben egyszerűen lenyűgöző. hááát, merem állítani, hogy ez a nyurga svéd csóka úgyfent ilyen elképesztően zseniális!!
De ugyanezt elmondhatom az egész zenekarról: Leo Margrit könnyed, játékos dobolásával tökéletesen illik ide, Johan Hallgren gitár- és vokáltémáiról (nem beszélve rasztás, félmezítlen színpadi megjelenéséről), Fredrik Hermansson billentyűvarázslatairól és vokáljaról szintén csak elismeréssel szólhatok. Zeneiségében szintén páratlan Per Schelander turnébasszeros fizimiskája lógott ki talán valamelyest a többiek közül, bár nem véletlenül volt ő is jelen a világot jelentő deszkákon.
A program során a Road Salt dalai voltak dominánsak, bár nálam a régi dolgaik jobban kiverték a biztosítékot: nem kicsit kopottra hallgattam minden „korai” lemezüket, és ezeket a kedvenc dalokat élőben hallani valami félelmetes élmény volt!
Tanúbizonyságul álljon hát itt a dalsorrend:
Softly She Cries
Diffidentia
Linoleum
1979
To the Shoreline
Conditioned
Kingdom of Loss
Fandango
People Passing By
Through the Distance
No Way
Ashes
End Credits
Ráadásként:
Road Salt
Falling
The Perfect Element
Hallelujah (Leonard Cohen)
Rólunk, rólatok, magyar rajongókról pedig ma este is kiderült, hogy nincs párunk e földtekén: ilyen elképesztő hangulatot csakis a hazánkfiai, -lányai tudnak teremteni, nem véletlen hát, hogy zenekarok tucatjai méltatják a honi koncerteket!
Személy szerint a -sokak által tévesen elcsépeltnek tartott- nyugis, leültetős, együtténeklős Leonard Cohen-féle Hallalujah-t is remek húzásnak tartom.
Méltóan családias, meghitt, bensőséges lezárásaként ennek a felejthetetlen estnek!
