Pannónia Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

2011. június 9-13. @ Várpalota, Cseri-parkerdő

Ezt is megértük; a PaFe 5. születésnapját ünnepelte idén, a már megszokottá vált helyen, a Várpalota határában elfekvő Cseri-parkerdőben. Emlékszem, amikor három évvel ezelőtt a szám szerint második, a város számára első Pannónia Fesztivál lezajlott a maga 3 napjával, a színes PaFe-pont rendszerével és a barátságos áraival. Senki nem gondolta volna szerintem, hogy így kinövi majd magát. Az évek alatt egyre többen látogatták a rendezvényt, több lett a színpad és a fellépő, megjelent a Borsodi és rá jellemző árak. Így vált lassan a nyári szezon első nagyobb szabású nyári fesztiváljává.
A 2011-es kiadás már 5 naposra duzzadt, az érdekes jegykombinációk árai ennek megfelelően emelkedtek az előző évekhez képest. A legígéretesebb újítás a külföldi fellépő volt; az úttörő a ’70-es évek patinás amerikai rock bandája, a Twisted Sister volt.

Június 9-én, csütörtökön nagy reményekkel indultam el a fesztiválra, kíváncsi voltam milyen buli lesz ez a jubileumi rendezvény. Mivel a helyszín távolabb van a várostól, az oda-vissza jutás többféleképpen is megoldható volt a palotaiak és az autóbusz-pályaudvarról érkezők számára. Az előző évekhez hasonlóan közlekedtek PaFe-buszok, volt aki kocsival jött, néhányan kistoppoltak  és gyalog sem volt nehéz megközelíteni a helyet. A 8-as főút melletti ösvényt szépen letisztították, járhatóvá tették és rendőri felügyelettel látták annak érdekében, hogy senki ne az úton közlekedjen. Én az utóbbi megoldást választottam mind az öt nap. Visszafelé ugyan hosszabbnak érződött az út, de nem volt túl megerőltető szerintem senki számára.

A helyszínre érve örömmel nyugtáztam, hogy már a délutáni órákban is jelentős mennyiségű fesztiválozó várakozott a bejárat előtt. Az már kevésbé tetszett, hogy 4 pénztár volt, ebből két ablaknál csak pénzért lehetett belépőt váltani, a másik kettőnél az elővételes jegyeket váltották be (a többség rendelkezett ilyennel) és ezek közül az egyiknél intézték a fellépők, a VIP vendégek és a sajtósok karszalagjait is. Egy szó, mint száz, elég kiegyenlítetlen volt a sorban álló vendégek száma, ami fölösleges feszültséget és sok elpazarolt időt eredményezett, így ez a beléptetés volt az egyik gyengepontja a rendezvénynek, amit többen meg is jegyeztek. (persze olyanok is voltak, akik a buli részének tekintették ezt is ).

A fesztivál első fellépője számomra a Beatrice volt. A ’88-ban megjelent duplalemezen (78/88) kívül nem túlzottan hallgatom a zenekar kiadványait, mindenféle sértő szándék nélkül, nekem az a korszak a Beatrice. Értelemszerűen a Nagyvárosi Farkas, a XX. Század, a Katicabogárka vagy a Boldog Szép Napok többet mondanak, jelentenek nekem, mint az Őrületes Rock ’N’ Roll. Sajnos nem volt Jerikó és Motorizált Nemzedék, de a csapat rendelkezésére álló egy órás műsor így is tömény, intenzív és szórakoztató volt.

Ajándék volt részt venni a Twisted Sister sajtótájékoztatóján, begyűjteni autogramjaikat, közös fotókat készíteni velük, azonban Dee Snider unszimpatikus hozzáállása kiverte a biztosítékot. Történt, hogy minden idők legnagyobb frontembere, egyik legnagyobb énekese, nemes egyszerűséggel felhúzott a turnébuszra és a koncert kezdetéig ki sem dugta onnan az orrát, ergo közös fotó, dedikáció felejtős. A sajtótájékoztató után az Edda vette birtokba a deszkákat, amely legnagyobb meglepetésemre egy méregerős best of programmal rukkolt ki. Ha nem tévedek a „legfrissebb” dalok a Szellemvilág és az Elérlek Egyszer voltak. Jó formában, energikusan vezette elő a zenekar az olyan klasszikusokat, mint a Minden Sarkon, a Torony (!!!), a Kölyköd Voltam, a Győzni Fogunk vagy a Gyere Őrült. Pataki Attila énekes politikát sem nélkülöző, itt-ott obszcénba hajló átkötő szövegeit megspórolhatta volna, ettől függetlenül kiváló hangulatot teremtettek, kiváló koncertet láttunk/halottunk tőlük.

20.50-kor, a kiírt fél kilences kezdés helyett aztán elérkezett a várva várt pillanat: színpadra lépett minden idők egyik legalapvetőbb, legmeghatározóbb zenekara a Twisted Fuckin’ Sister. 2004-es Summer Rocks-os koncertjük után másodszor tették tiszteletüket nálunk. Különbség annyi volt a hét évvel ezelőtti előadáshoz képest, hogy ezúttal elhagyták a sminkeket, a klasszikus fellépő ruhákat, kizárólag Dee The Fuckin’ Snider énekes használt egy kevés szemkihúzót. A régi időknek megfelelően az intro után a What You Don’t Know (Sure Can Hurt You) – a Eddie „Fingers” Ojeda és Jay Jay French gitárosok valamint Mark „The Animal” Mendoza basszusgitáros a közönségnek háttal állva pengettek, Snider pedig atombombaként robbant a színpadra, „Good evening welcome to our show…” – The Kids Are Back – Stay Hungry hármason rongyoltak át és kezdetét vette az extázis, az eszméletvesztés. Minthogy a többi fellépőnél már kiválóan belőtték a hangzást, a Sisternél sem volt semmi kivetnivaló a megszólalással. Ellentétben a Summer Rocks-szal Eddie-nél nem merültek fel technikai problémák, gördülékenyen, olajozottan ment a show. A SHOW! Dee Snider 55 évesen úgy tombolt, rohangált a színpadon, mint egy ereje teljében lévő, 20-21 esztendős fiatal titán, irányította a műsort, énekeltette a közönséget, a hátán vitte a produkciót. A sajtótájékoztatón mutatott negatív magatartása ellenére is azt mondom, hogy ő minden idők legnagyobb frontembere, showmanje, hangja mit sem kopott az évek során, elemi erővel törtek fel üvöltései illetve az olyan klasszikusok, mint a The Price vagy a The Fire Still Burns dallamait is mindenféle erőfeszítés nélkül énekelte ki. Képtelenség volt fotózni a sajtóárokból (csak az első három dalra kaptunk engedélyt), egy óriási szőke, göndör hajtenger volt csak látható belőle, megállás nélkül mozgott, bejárta a színpad minden egyes négyzetcentiméterét. Ezzel szemben Eddie, Jay Jay és Mark egy helyben állva, statikusan pengettek. Felesleges hosszasan méltatni a programot, ugyanis ezekkel a dalokkal nem lehet hibázni, a metal/rock történelem legnagyobb klasszikusairól van szó, különösebb kommentárt nem kell hozzájuk fűzni (pl. Shoot ’em Down, Under The Blade, You Can’t Stop Rock ’n’ Roll). Annak ellenére, hogy mindenki tudta mekkora buli lesz, a negyedikként elhangzó, súlyos, lassú Captain Howdy-t nyugodtan nevezhetjük meglepetésnek, lévén sosem volt a korai Twisted Sister koncertek repertoárjának szerves része. Egy hibátlan dalokat felvonultató koncertbe elméletileg nem lehet (szabad) belekötni, én most még is megteszem, mert A. J. Pero dobszólója teljesen felesleges volt, akkor inkább már játszották volna el a We’re Gonna Make It-et, az I Am (I’m Me-t) vagy a Ride To Live Live To Ride-ot. Amúgy Pero dobszolóját az AC/DC klasszikusa, a Whole Lotta Rosie követte, mintegy tisztelegve az ausztrál csapat előtt, egyben kinyilvánítva, demonstrálva, hogy honnan indult el anno a zenekar, milyen hatásokból táplálkozik muzsikájuk.

Ahogy az várható volt, a We’re Not Gonna Take It-nél és az I Wanna Rock-nál Snider mester megéltette a közönséget, félelmetes volt, ahogy a Burn In Hell-nél piros lámpa világította meg, tehát mindent megkaptunk, amit vártunk. Rettentő szimpatikus volt Jay Jay French beszéde, melyben a gitáros kifejtette, hogy a metal nemzetközi muzsika, kapocs az emberek között, összeköti az embereket, míg a pop, a rap stb. csak trend, jönnek és mennek, az olyan nagy bandák, mint a Motörhead, a Black Sabbath, az AC/DC, a Judas Priest vagy éppen ők ennyi év után és sok szarságot leküzdve még mindig talpon vannak és hogy eddig eljutottak, azt a rajongóknak köszönhetik. A mintegy másfélórás műsor végén (a ráadásban) a Come Out And Play és az S. M. F. adták meg a kegyelemdöfést. A korosztály összetételét illetően, a skála a 8 évestől a 60 évesig terjedt, magyarán a csapat muzsikája korosztálytól független és abszolút időtálló. A Twisted Sister jött, látott és (újra) győzött, azonban a koncert után már nem volt módunk találkozni velük, mivel felmentek a buszba és úgy elhúztak, hogy magukkal sem találkoztak.

Sch-dt barátommal azt taglaltuk a műsor után, hogy képességeiket tekintve a zenészek nem tartoznak a műfaj elitjéhez, krémjéhez (ez különösen Mark Mendoza-ra igaz, aki végig csak csapkodta a bőgő húrjait), mégis egy nagyon jól összerakott és felépített csapatról, klasszikus lemezekről, dalokról beszélünk. (Tulajdonképpen úgyis fogalmazhatnék, hogy a Twisted Sister Dee Sniderről szól). Egyértelmű, hogy bőven kiérdemelték a halhatatlan státuszt, történelmet írták, megkérdőjelezhetetlen, hogy a Rock ’n’ Roll Hall Of Fame-jében van a helyük. Egy újabb páratlan és meghatározó élménnyel gazdagodva indultam haza a program után, remélem mihamarabb újra kis hazánkba jönnek. Képtelenség őket megunni.

Setlist: It’s a Long Way to the Top (AC/DC feldolgozás), What You Don’t Know (Sure Can Hurt You),The Kids are Back, Stay Hungry, Captain Howdy, You Can’t Stop Rock ‘n’ Roll, The Fire Still Burns, Under the Blade, The Price, We’re Not Gonna Take It, Shoot ’em Down, Burn In Hell (dobszólóval), Whole Lotta Rosie (AC/DC feldolgozás), I Wanna Rock

Ráadás: Come Out and Play, S.M.F.


A Twisted Sister koncertje után a Metál Sátor felé indultam. Amikor a közelébe értem, már hallottam, hogy az Akela intrója szól már, úgyhogy futólépésben érkeztem a sátorba. A Megkísértelek c. nótával kezdődött a buli, a tagok a már ismerős farkasbőr-csuhájukban álltak színpadra. Az elmúlt év óta a zenekar újra aktív (sokadszorra megint, ugye). Aki nem látta azóta őket, azoknak tudnia kell, hogy a felállásban annyi változott, hogy a 4 húrost most Tóth László nyűvi Pávcsi helyett. Eredetileg a 20. születésnapi évet ünnepelték ebben a felállásban. Főnök a szokásos elmés megjegyzéseivel és szóvicceivel vezette elő a dalokat. A közönség nagyon élvezte a koncertet, ami nem csoda, hiszen a setlist olyan klasszikusokból állt össze, mint a Fáklyával a pokolban, Döntsd el vagy épp a Farkasok vagyunk, de elhangzott az utolsó klippes Akela nóta is, a Botocska valamint előkerült a ’98-as Fű Alatt lemez Nyomás című dala is. A koncert legalább olyan hangulatos volt, mint amit egy évvel azelőtt, hasonlóan a PaFe nyitónapján prezentált a zenekar. Úgy gondolom minden farkas-lelkű rocker bárányokat számolva tért nyugovóra aznap este.

Ezt követően a szlovák punkok, a Konlfikt tagjai vették át a színpadot, de az ő fellépésüket már nem vártam meg. Néhány ismerőssel váltott pár szó után hazaindultam. Minden egybevéve elég jól indult a fesztivál.

Második nap

Egy könnyen letudott spanyol szóbeli vizsga után, koraeste indultam ki a fesztivál második, pénteki napjára. A kíváncsiság bennem volt, hiszen az arra a napra megcélzott zenekarok közül kettő is új lemezzel jelentkezett a nem olyan távoli múltban úgy, hogy nem tudtam róla.

Ezúttal az oldalsó bejáraton át jutottam be a helyszínre, ahol a beléptetés lényegesen gyorsabb volt, mint a főbejáratnál. Különösképpen azért, mert sokan voltak, akik ezen a napon érkeztek csak a rendezvényre, mert mondjuk nem tudták megoldani a szabadságot, így nem tudtak csütörtökön is ott lenni. Azok körében, akik már előző nap is kint voltak, a szokásos fesztivál-jelenségek uralkodtak úgy mint leégés, másnaposság, pénzhiány vagy éppen fáradtság. Közülük sokan a kerítésen kívül, a kocsijuknál töltötték az idejüket, zenét hallgattak. Mindenhol más szólt jelezvén a zenei ízlések sokszínűségét.

A fesztivál területére érve nem kellett messze mennem, mivel az oldalsó bejárat rögtön a Metál Sátor mellett volt, ahol már hangolt a Cadaveres. Utoljára talán pont 1 évvel ezelőtt, szintén a PaFén láttam őket. A fehérvári banda akkor még az Evilution című lemezük anyagával léptek fel egy délutáni időpontban. Ezúttal az előző album grafikájával ellátott színpadelemek mellé odakerültek a 2010-es, MindStream című új lemez borítói is. Ennek megfelelően a koncertműsorba bekerültek az új lemez nótái is, de természetesen a két előző album dalai sem hiányozhattak, hiszen a közönségnek kellenek az ismerős dalok. Körmiék őszinte lelkesedéssel játszottak, ugráltak, headbangeltek, ahogy azt kell. Szokás szerint kezdetben nem volt tömeg, de a koncert vége felé már szép számmal voltak bólogató, ugráló rockerek a sátorban. Ez általában így van, lehet hogy egy későbbi időpontban többen lennének kezdettől fogva.

Egy sör és a színpadi átszerelés után Kalapács Józsi és zenekara állt színpadra. A színpad két oldalán a jubileumi évhez kapcsolódó ’X’-es vászondíszlet volt látható. Valóban, Bivi már több mint tíz éve csinálja saját nevével fémjelezett zenekarát, amivel bebizonyította, hogy független a Pokolgéptől és az Omentől. A koncertet a Sohase vár című dal indította az Apokalipszis című lemezről, majd a Totem album legőszintébb számával folytatódott a műsor. A közönség nagy örömmel fogadta a magyar metál kultúra egyik legnagyobb alakjának fellépését. Azok is, akik nem a Kalapácsot szerették, hanem az énekes valamelyik korábbi zenekarát. A újabb 2009-es dal következett, a Kemény szívvel ezt az Életreítélt lemezről a Nem az ami megöl című nóta követte.

Józsi éppen bekonferálta a Patkánymese fedőnevű dalt (már a harmadik dal az Apokalipszisről), amikor elindultam a Borsodi Malátabár felé, ahol ekkor már ment a Firkin koncertje. Az ír népzenei alapokból és a rock zenei motívumokból építkező zenekar stílusát leginkább a műfaj leghíresebb képviselőjéhez, a Flogging Molly-hoz lehetne hasonlítani. A vérbeli kocsmazenét játszó banda fellépésére hatalmas tömeg volt kíváncsi, így már a színpad megközelítése is különböző nehézségeket vetett fel. Ekkor már javában ment a tombolás, ugrálás, miegymás a Drunken Sailor-re, ami általában jellemzi a zenekar koncertjeit. Meg kell említeni, hogy a Whup című lemez dalai mellett (pl. Keep On Drinking) a zenekar részéről a másik újdonság az új hegedűs hölgy volt, ám ez a zenei egységben semmi változást nem hozott, ugyanolyan magabiztossággal szóltak a dalok, mint azelőtt. A lendület a közönség soraiban és a színpadon egyaránt jelen volt. Mi sem példázza ezt jobban, mint az ugráló fuvolás és hegedűs.  Fotózás után belevetettem magam a mulató tömegbe. Nem telt el kis idő és Barni bejelentette, hogy a Drunken Lullabies című Flogging Molly feldolgozás személyében az utolsó dal következik. Azt hittem, hogy csak viccel, hiszen még ha késtem is egy kicsit, nem érkezhettem ennyire későn. Eljátszották a számot és elbúcsúztak, a közönség hívására sem jöttek vissza, pedig lett volna rá igény. Később megtudtam, hogy mindez úgy történhetett, hogy a Malátabárban akkor lehetett zenélni, amikor a Nagyszínpadon épp nem volt fellépő. A Firkin szereplése azért lett ilyen rövid, mert késtek és a Nagyszínpadon játszó Road-ot zavarta a hang, ami a Malátabárból jött. Ez az eset nem kevés mulatni vágyónak okozott csalódást.

Mivel az ír kocsma idő előtt bezárt, így még visszaértem a Kalapács koncert végére. Ekkor már előkerültek a régi, elmaradhatatlan Pokolgép dalok is. A koncert záró részében olyan, már klasszikusnak számító dalok hangzottak el, mint a Pokoli színjáték, az Éjféli harang vagy a Mindhalálig Rock ’n’ roll. Az utolsó elhangzó Kalapács dal a Bűnöm a rock volt, a ráadásban pedig az Ítélet helyett hangzott el.

A klasszikus heavy metal-mise után hosszabb átszerelés következett a Metál Sátor színpadán, hogy egy kicsit újabb, de hasonlóan fémes zenekar vegye birtokba azt. A hazai metál szintér főnix-zenekara, a Wisdom következett. A zenekar 2010 ősze óta újra aktív, előtte hosszú időn keresztül nem koncerteztek frontember-hiány miatt. A problémák megoldódása Nagy Gábor énekes érkezésének köszönhető, így a banda újra koncertképessé vált. Novemberben a Stratovarius és a Helloween közös buliján léptek fel és 2011 áprilisában megjelent a várva várt harmadik nagylemez Judas címmel. A kicsit hosszúra nyúlt beállás után el is kezdődött a buli, a srácok öltözéke igazi lovagi bőrpáncélokra hajazott, ami még hatásosabbá tette a megjelenésüket. A koncertműsorban az új lemezről is hallhatott a nagyérdemű dalokat, mint például a klippes Live Forevermore-t, az előző nagylemezről is szóltak dalok és persze nem maradhattak el a legnagyobb slágerek sem, mint a Strain Of Madness vagy a Wisdom. A koncerten leginkább a kiéhezett Wisdom fanok vettek részt, akik ismerték is a dalok, de azért olyanok is akadtak, kik csak úgy betévedtek. Családias hangulatú összejövetel volt, de úgy gondolom, hogy senkinek nincs oka panaszra. Majd legközelebb már biztos többen lesznek.

Átszerelés és beállás után már kezdte is a műsorát a Watch My Dying, a magyar Meshuggah. A zenekar igazi meglepetéssel örvendeztette meg a közönséget, hiszen két év után a zenekari tagok száma ismét 5-re duzzadt, hiszen a másodgitáros pozíciót ismét betöltötte egy fiatalember, név szerint Szabó Viktor. A hangzás így Sátándor nyolchúrosával és a plusz gitárral optimálisan vastag és vaskos volt. Az előadásmód annyiban változott, hogy a még egy headbangelő tagra lehetett odafigyelni, amúgy maradt a keménység, a nem-finomkodás. A setlist igazi best of program volt. Találkozhattunk a Moebius lemez képviselőivel, pl a Leggyorsabb mártírral és a Holtsúllyal, volt még Gyúlékony csíra is és természetesen az elmaradhatatlan közönségkedvencek; Sztereotip, Carbon, Nicht Vor Dem Kind, Fényérzékeny és Hattyúdal. A közönség nem volt épp a toppon, de azért voltunk szép számmal és a legtöbben azért meg is mozdultak.

A koncert után haza indultam. A Firkin koncert rövidségétől eltekintve elégedett voltam a nappal, és úgy gondolom, hogy mások is. Nem egy ittas állapotban lévő emberrel összefutottam a fesztivál területén annak ellenére, hogy milyen horror-árak voltak, úgyhogy szerintem mindenki jól érezhette magát ezen a napon is.

Harmadik nap

Az előző két nap sikerétől felindulva nagyon vártam ezt a napot, igaz metál fellépők közül kevesebbet terveztem be erre a napra.   A fesztiválterület mellett kialakított parkoló-részen hasonló jelenség fogadott, mint előző nap, csak most még többen próbáltak a kocsijuk mellett, zenét bömböltetve egy kis nyugalmat találni a meleg időben.

Az első fellépő aznap számomra és a Metal Sátor számára is a Deep Inside volt. A veszprémi zenekar neve már többek számára ismerősen hangozhat. 2007 óta több hazai zenekarnak nyitottak szerte az országban. Tavaly a Rómeó Vérzik és a Bloody Roots közös turnéján is találkozhatott velük a nagyérdemű és 2011 júniusában jelentkeztek egy új kislemezzel, melynek címe Bakony Roll 2011. A zenekar a beállás után rögtön el is kezdte a műsorát, ami leginkább a dirty rock ’n’ roll-os saját számaikból állt. A maroknyi közönség, aki ekkor a sátorban tartózkodott viszonylag jól fogadta ezeket a szerzeményeket. A legtöbb embert emellett a két feldolgozás mozgatta meg, melyben a kvartett átment trió formációba, hiszen ezeknél András, az énekes átadta a mikrofont a gitárosnak. Elhangzott a Road zenekar legismertebb száma, a Nem kell más és egy igazi rock-himnusz is, az Ace Of Spades. Ezzel a két számmal igazából jellemezhető is a banda muzsikája. Mindent egybevéve tisztességes show volt, talán jövőre már nagyobb közönség előtt játszhatnak majd.

Egy sör és egy kis beszélgetés után haza indultam, hogy aztán később, a koraesti órákban térjek vissza. Így is lett. Ekkor már jelentős mértékben áramlottak befelé a fesztiválozók, a délutáni bágyadtságból már jelentősen feleszmélt mindenki, úgyhogy ismét kezdődött a party.

Itt szeretnék kitérni arra, hogy a fesztivál területén belül megélni nem egyszerű, hiszen ahogy más rendezvényeken is, a beléptetéskor szinte minden élelmiszert és innivalót elvesznek. Így a nagyérdemű ki van téve a nem túl barátságos áraknak, amik bent uralkodnak. Nem is csoda, hogy többen azzal ütötték el az idejüket nap közben, hogy elsétáltak a városba és ott valamelyik nagyobb üzletben megvásárolták a napi betevőjüket. Bizonyára többen voltak olyanok is, akik a fesztivál területére is bevittek ilyen árukat valamilyen fondorlatos módon. Lehet, hogy meg kéne gondolni, hogy éri meg mindenkinek a legjobban…

A következő megcélzott fellépő a Paddy And The Rats nevű hattagú csürhe koncertje volt. A Firkin előző napi röhejes rövidségű koncertje után igazán reméltem, hogy ezúttal megkapja a nép az ír zene-adagját. Átszerelés és hangolás után bele is csaptak a lecsóba a srácok. Az áprilisban megjelent Hymns For Bastards című második nagylemez nyitónótájával, a Brotherhood-dal indítottak majd jöttek sorban a két lemez dalai vegyesen. Hasonlóan a Firkinhez, most is sokan voltak kíváncsiak erre a zenére, szép kis tömeg gyűlt így össze a Malátabárban. A dallamos kocsmazenére képtelenség egyhelyben maradni, volt is ugrálás, pogó rendesen, ami alaposan próbára tette a kordonnál felügyelő biztonságiakat. A stage-en a nézőtérhez hasonló őrület uralkodott, ami még tovább növelte a hangulatot. Az új lemezt olyan számok képviselték, mint a Pilgrim On The Road vagy az Irish Washerwoman, a Rats On Board-ról pedig többek között felcsendült a The Six Rat Rovers, a Song of Lerechaun és persze az elmaradhatatlan Freedom. A hangulat végig fergeteges volt és szerencsére többet játszhattak, mint előző esti barátaik. Kimerülten, leizzadtan, de vigyorogva hagyta el mindenki a helyszínt.

A nap utolsó fellépője, akit megtekintettem nem más volt, mint a Subscribe, akik ezen a napon a nagyszínpad záró fellépői voltak. Ez többek között azért volt szükséges, mert olyan sokan voltak rájuk kíváncsiak, hogy ez a tömeg nem igazán fért volna be a Metál Sátorba. Itt el kell hogy mondjam, hogy a Nagy Színpad ugyan a legkomolyabban felszerelt színpad volt, még is volt egy-két hiba. Talán a legfontosabb ezek közül az, hogy a színpad előtti teret nem voltak képesek lefedni, úgy ahogy azt például Hegyalján teszik. Ez alapjában véve nem lenne gond, viszont a hely elég poros és a mulatozó lábak által felvert por néha már olyan elviselhetetlen tudott lenni, hogy többen inkább kihúzódtak a nézőtér szélére, hogy kapjanak levegőt. A másik megoldás az arc elé kötött ruhaanyag volt, ami talán enyhítette a jelenséget. Javasolnám a szervezőknek, hogy a következő évben próbáljanak megoldást találni erre a problémára. A hang a széleken volt a legjobb, hiszen középen szinte csak mélysugárzó hangfalak voltak, és akik közvetlenül a színpad előtt, középen álltak, azokhoz a magas tartományok nehezebben jutottak el, mivel azok a színpad két szélére, magasra felfüggesztett hangfalakból szóltak. Ezek még kilóméterekkel arrébb is hallatszottak.

A Subscribe-ot már a beállásnál is nagy ováció fogadta. Kis várakozás után be is indult a buli, ahogy a Contradictions trilógia harmadik részének, a The Final Relief első riffjei megdörrentek. Ezt követően Crowd Of The Nobodies jött és a többi. Bálint nem bírt sokáig a függőségével, hamar leugrott a színpadról és a biztonságiak legnagyobb örömére felugrott a kordonra, ahol már elég közel lehetett a rajongókhoz. Ez a kis esemény mutatja, hogy a fiúk nem riadnak vissza az olyan színpadoktól, ahol közvetlenül a közönség orra előtt játszanak. A zenekar márciusban jelentette meg harmadik nagylemezét Bookmarks címmel, ami a jelek szerint megfelelt a várakozásnak. A sikeres lemezbemutató turné után (ahol az egész új lemez műsoron volt) igazi Best Of programmal vetették bele magukat a fesztiválszezonba. A Pannónia Fesztiválon az új lemezt a nyitódal mellett a Gay Rodeo és a rádiókat meghódító Álomtégla képviselte. A másik két nagylemezről olyan jól megszokott dalok szóltak, mint a Stuck nyitódala, a Parting Portentous-szal egybekötött The Devil Take The Hindmost, az elmaradhatatlan Kiss And Kill Your Boyfriend, a népdalbetéttel díszített Delirium II és a legpattogósabb Subi nóta, a Highfly. A por lehet az oka annak, hogy a közönség kevésbé volt aktív, mint amilyen lehetett volna, de ennek ellenére voltak olyan arcok, akik azért még vallották a ’nincs Subi koncert pogó nélkül’ gondolatot. A ráadásban még kaptunk egy X-man-t aztán a megszokott I’m Broken (Pantera) riffel véget ért a móka.

Így zárult számomra a PaFe harmadik napja, ami bár bizonyos várakozásaimnak nem felelt meg száz százalékosan, mégis az egyik legjobb volt.

Negyedik nap

Vasárnap, a negyedik, vagyis utolsó előtti nap. Sokak számára viszont ez volt az utolsó, mert lehet, hogy nem tudták vagy épp nem akarták megoldani azt, hogy Pünkösd hétfőt is végigbulizzák. Ettől függetlenül ez a nap volt az egyik legnagyobb buli.

Fél 7 körül indultam el a fesztiválra, a lemenő nap fényében és néhány hasonlóan bulizni induló csapat társaságában értem el a fesztivál területét.

Mivel az Insane koncertjére különböző okok miatt nem tudtam kimenni, így az első fellépő, akiket megnéztem a tatabányai Agregator volt. A banda zenei világát a doom-os témák, a dallamos részek és a hörgő, morgó ének jellemzik. A hangulat legtöbbször a melankóliához közelít, ennek ellenére egész sokan összegyűltek a Metál Sátorban a zenekar fellépésén. A zenekar legutolsó kiadványa 2009-ben jelent meg Emberség címmel. Erről a lemezről több szám elhangzott, mint például a Romok között és az Éjfél felé, amihez tavaly egy klip is megjelent, amit a 2010-es Fekete Zaj fesztiválom forgattak. Voltak persze olyan közönségsikerek is, mint a Zuhanás vagy Gyökerek nélkül, amik szövegét sokan énekelték az énekessel együtt. Mozgás hellyel-közzel volt, mondjuk ez abból adódott, hogy ez a zene nem kíván túl sok aktívságot, de ettől még igazán kellemes. Zárásként a Sötét Éden névre hallgató első demós szám hangzott el, melyhez hozzáfűzték, hogy a fesztiválozók használják ki a még hátralévő időt arra, amiről a dal szól.

Az átszerelési és hangbeállítási munkák után az Omen lépett a színpadra. A banda már több mint két éve Koroknai Árpád énekessel kiegészülve újra aktív. Az magyar heavy metal egyik legnagyobb zenekarának a koncertjére az előző évhez hasonlóan most is sokan voltak kíváncsiak. Kori bejelentette, hogy már folynak a következő lemez munkálatai, de hogy addig be kell érnünk az addigi dalokkal. A közönségnek ez természetesen nem volt ellenére. A szokásos Best of programnak lehettünk fültanúi, Pokoli évektől kezdve Fagyott világon át az Anarchiáig, Csillaga hívjá-tól indulva Hajsza a tűzzel-en keresztül a Vámpírvárossal bezárólag volt minden, ami kell. Az utolsó lemezről, A hetedik napról csak a címadó dalt játszották, bár ezt szinte már megszokhattuk. Habár nem volt tele a sátor, elég sokan voltunk. A hőség ellenére bőrbe, bakancsba öltözött rockerek lelkesen headbangeltek és énekelték a szövegeket, mindenki elégedetten távozott a sátorból. Én csak annyit sajnáltam, hogy Nagyfi Laci fia nem ült be dobolni egy számra, mint ahogy azt tavaly tette. Amúgy Szupermen furcsa fejű gitárja még mindig nem jön be, azzal nyomta Akelán is.

A magyar nyelvű metál-örömünnep a Molics Zsolti vezette Cool Head Clan fellépésével folytatódott, ám én úgy döntöttem, hogy inkább kihagyom. A fesztivált bejárva tapasztaltam, hogy töretlen az előző napi hangulat, mindenki jól érezte magát, a jó idő ezúttal is a fesztiválozók oldalára állt, így még este is kellemes hőmérséklet uralkodott.

Már szólt a Bloody Roots nyitánya, amikor visszaérkeztem a Metál Sátorba, ahol akkor már meglehetős rocker-tömeg várakozott. Smici új old school thrash bandája 2009 szeptembere óta aktív. Az Isten kezében című debütáló lemezen a ’Dick frontembere több magyar zenekar zenészeivel, énekeseivel együtt szerepel. A zenekar talán legfontosabb érdekessége, hogy a szólógitár posztot Smici fia, Smiedl Balázs tölti be. Amint a szimfonikus dallamok elhallgattak, a Késői fohász riffjei dörrentek meg egyből. Még egy ’Roots szám következett, majd nem meglepő módon előkerültek a Moby Dick nóták is. Na mi van?, Jusson eszébe, Múló álom, Ilyen ez a század és még több klasszikus előkerült a koncert során, ami szerintem csak még tovább fokozta a metálosok és thrasherek hangulatát. A gyorsabb thrash metált képviselő Bloody Roots dalok rendesen megmozgatták a közönséget, volt fejrázás, bólogatás, metál villák és pogó rendesen, ahogy az ilyen esetben lenni szokott. A lemezről elhangzott többek között a Ne add fel, az Ezer év és természetesen a címadó is. Jó volt látni, hogy Smici ennyi év után is milyen őszinte odaadással nyomja a thrasht, persze az egész zenekar nagyon masszívan, jól játszott. A zenekar nevéről amúgy valószínűleg sok metálosnak eszébe jut a legnagyobb brazil thrash csapat, a Sepultura. Ehhez híven el is hangzott a koncerten a Refuse/Resist című nótájuk, ami nem kis őrületet váltott ki. A koncertműsor a Keresztes vitézzel zárult.

Ez a nap is jó bulikat tartogatott még, és ezt a tömeg ki is használta. Teljesen olyan érzés volt, mintha mindenki még megpróbálná kibulizni magát még utoljára, annak ellenére, hogy még hátra volt 1 nap. Ennek a napnak a végén is örömmel nyugtáztam, hogy a hangulat még mindig 10 pontos.

Ötödik nap

A fesztivál utolsó napján már csak 2 fellépőt céloztam. Igazából nem értem, hogy miért kellett ez a bizonyos hétfői nap is. Az eddigi években mindig úgy oldották meg, hogy a pünkösd hétfő a fesztivál után még szabad volt, így aki végigbulizta a rendezvényt, annak volt ideje hazamenni, regenerálódni, felkészülni a rákövetkező munkanapra. Ezúttal ez volt a zárónap, holott lehet, hogy egy 0. nappal jobban jártak volna. Emellett a zenei felhozatal sem volt a legokosabb, amit beoszthattak, ugyanis szinte kivétel nélkül rock és metál zenei fellépőket láthatott aznap a nagyérdemű. Több mint valószínű, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy a fesztiválozók jelentős százaléka nem maradt a zárónapra, hiszen valljuk be, igen kevés az olyan, aki kimegy úgy egy fesztiválra, hogy semmilyen zenei programra nem kíváncsi. Ez a nap így leginkább a rockereknek kedvezett.

Lehangoló volt a helyszínre vezető út, ami csak erősített azon az érzésen, amit az a tudat okozott, hogy ez volt az utolsó nap. Úgy hiszem, hogy aki szemtanúja volt ennek a napnak, az egyetért velem abban, hogy a fesztivál környéke nem volt a legfelemelőbb látvány. A 8-as melletti ösvény mellől eltűnt a hosszú kocsisor, az előző négy nap során megtelt parkolóban egyetlen jármű árválkodott csak, a zenebömböltetés, a vidám társaságok eltűntek. Odafele az egyik fémrács lábánál egy lány kuporgott, aki leginkább a Depresszió zenekar logójára emlékeztetett. Ahogy az MR2 sátor felé vettem az irányt, elhaladtam a kiürült, teljesen sötét Metál Sátor mellett. A nagyszínpad előtti hatalmas téren, ahol előző nap még tengerként áramlott a tömeg, most nem volt szinte senki. Ez megadta a hangulatát a napnak.

 

A hatalmas sátorban már játszott a Moby Dick, amikor odaértem. A színpaddal szemben elhelyezett bejáraton mentem be, ekkor tapasztaltam, hogy a sátornak ebben a végében milyen rossz a hang, hiszen hosszú és keskeny sátornak elég rossz volt az akusztikája. Talán a színpad előtt volt a legjobb a sound. Smici ugyanolyan lelkesen játszott az anyazenekarral, mint előző nap a Bloody Roots-szal a jelen lévő, számtalannak nem épp nevezhető rockernek, akik még kitartottak a fesztivál mellett. Meg kell állapítsam, hogy ugyan a Moby Dick első három lemezét felelevenítő retro-turnéja 2009-ben zajlott, a koncertműsort 1-2 kivételtől eltekintve most is ezeknek a lemezeknek az anyaga adja, ami végül is annyira nem gond, hiszen a rajongók hálásak érte. Érdekes érzés volt, hogy több olyan szám is elhangzott a koncerten, amit előző nap is hallottam, biztos nem voltam egyedül. Ezeken kívül volt még Kegyetlen évek, Gazember, Fejfa helyett, Zsibbad az agyam csak hogy egy párat említsek. A szomorkás hangulat ellenére, azért voltak, akik megmozdultak, énekeltek a koncerten, így az előadó is elégedett lehetett. Azt meg kell állapítsam, hogy Smici átkötő szövegei még mindig abból állnak, hogy idéz egy szövegrészletet a következő nótából. Lehetséges, hogy egy kis változatosságot azért ebbe is lehetne csempészni, mondjuk pár szóval elmagyarázni, hogy mi a gondolati tartalom, hátha valamelyik magyar ember nem ért magyarul. A ráadásban elhangzott a Prométheusz, ami igazi meglepetés volt, valamint a záró nóta az elmaradhatatlan Keresztes vitéz volt. A búcsúzás sorai között elhangzott a egy izgalmas mondat, miszerint még az idén várható az új album.

Ezt követően siettem a Nagyszínpadhoz, ahol ekkor már felhangzott az első Ossian nóta, az Amikor még első riffje. Nagyobb tömegre számítottam, amikor láttam mennyien gyűltek össze, gondolom a szervezők is, hiszen nem véletlenül tették a csapatot a záró nap záró bandájának. Paksi ezzel kapcsolatban el is ejtett pár (valószínűleg akaratlan) megjegyzést, amiben kifejezte, hogy ő is több emberre számított. Az embertenger széléről, a színpad bal oldaláról néztem végig a bulit, bár mások sem voltak túl aktívak. A műsor szokásos Best Of program volt, ami a régi és új albumok dalaiból vegyesen álltak össze. A legnagyobb közönség-kedvencek hangzottak el és természetesen az elmaradhatatlan klasszikusok, mint az Acélszív, A rock katonái, a Szenvedély vagy épp az Éjféli lány. Ezek mellett elhangzott 1-2 szám a legújabb lemezről, ami Az lesz a győztes címmel jelent meg márciusban, valamint az előző albumról is felcsendült a klipes nóta és az instrumentális V. magyar tánc. Az egyetlen csavar számomra az volt, amikor Endre Erdélyi Krisztián gyöngyőrű Jackson basszusgitárjával a nyakában jött fel a színpadra Hornyák Peti dobszólója után és a basszusgitáros fiatalember szintetizátort ragadt magához. Ez történelmi pillanat volt, ilyen felállásban adták elő a Tűzkeresztség lemez Többet ér mindennél névre hallgató tételét. Tudni illik ugyanis, hogy Endre énekesi pályafutása előtt basszusgitározott, többek között a Pokolgépben is. Ezen kívül túl sok meglepetés nem ért a koncerttel kapcsolatban. A többség, aki megtisztelte a zenekart a jelenlétével, az azért aktívan részt is vett a buliban.

A banda koncertje után a Nagyszínpad keverőjénél a Hangerőmű című Ossian lemezről ismerhető Csendesen című dalt rakták be, amikor megkezdődtek a szétszerelési munkálatok. Távozóban a fesztivál területén keresztül ez a dal tökéletesen illett az este melankólikus hangulatához és még meg is erősítette azt. A Malátabár mellett elhaladva láttam, hogy a Tűzmadár már játszik, de csak pár ember lézengett a színpad előtt. A halott fesztivált a dal hangulatában hagytam el, de ha visszagondolok rá, hogy milyen önfeledt bulik színhelye volt az első 4 napban a Cseri-parkerdő, akkor ez enyhíti az akkor tapasztalt feelinget. Ez volt a Pannónia Fesztivál 2011-es kiadása, kíváncsian várom, hogy mivel rukkolnak elő jövőre. Köszönöm a figyelmet!

Készítette: Krisz
Kiegészítette: Dr. Feelgood (Edda, Twisted Sisters, Beatrice)

Kapcsolódó cikkek

Pannónia Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

SteveShield

Hamarosan indul a Pannónia Fesztivál!

NorthWar

Pannónia Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

Krisz

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár