Koncertbeszámolók

Pannónia Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

2012. május 24-27. @ Szántód, Szántódpuszta

2011 decemberében meglepő hír jelent meg az addig szinte ’várpalotai Pannónia Fesztiválként’ emlegetett rendezvény facebook oldalán. Eszerint a poszt szerint a már szokásosan pünkösd hétvégéjén megrendezésre kerülő rendezésre kerülő nyárindító buli 2012-től nem a már megszokottá vált Cseri-parkerdőben kap helyet, hanem a Balaton déli partján, Szántódon. Jómagam várpalotai lakosként kisebb ellenérzéssel fogadtam ezt a bejelentést, ám mégis tervbe vettem a fesztivált, hiszen az mégis sátrazással együtt az igazi. A fesztiválszezon első nagyobb durranása ezúttal is jó kikapcsolódási lehetőségnek ígérkezett, és ahogy ezt tapasztaltam, nem csak számomra.

05.24. – Első nap

Az előző két PaFe emlékeit alapul véve, nagy izgalommal és nem kevesebb kíváncsisággal indultam csütörtök délután a Szántódpusztai Idegenforgalmi és Kulturális Központba, az új helyszínre, ami Szántódtól kb. 2, Zamárditól olyan 11 km-re található és egy régi tanyának a maradványaira épült. Pár óra buszozás után fél öt magasságában érkeztem többedmagammal és rögtön tudtam, hogy nem tévesztettem el a házszámot, hiszen már javában gyülekeztek a hátizsákokkal, sátrakkal, hálózsákokkal, na meg persze kisebb-nagyobb mennyiségű hangulat-alapozó folyadékkal felpakolt fesztiválozók. A parkoló ekkor már tömve volt autókkal és már (sajnos) a földön is megjelentek az első nyomok. A hangulatot (és minden mást is) kissé beárnyékolta az égen torlódó szürke fellegek hada, amelyek nem sok pozitívummal kecsegtettek az időjárást illetően, így a legtöbben fel voltak készülve arra, hogy akár négy napi bőrigázás és dagonyázás várja majd őket.

A beléptetési procedúra, hasonlóan a tavalyi állapotokhoz, idén sem zajlott zökkenőmentesen, amennyire legalábbis az első nap ezt meg lehetett állapítani. A főbejáratnál két bódénál, egy-egy ablaknál ment a karszalagok kiosztása, az elővételes és a helyszínen vásárló látogatók számára. Ez azok számára jelentett csupán időbeli előnyt, akik már megváltott belépővel érkeztek, így ők viszonylag hamar csuklójukra illeszthették a zöld-sárga karkötőt, ám a másik ablaknál olyan hosszú sor kígyózott, hogy órákba is beletelt az embereknek a bejutást. (Sajnos bizonyos okok miatt, ebben a jóban nekem is részem volt.) Nem mondom, hogy nem lehet ennyit kibírni a fesztivál kedvéért, de esőben nem volt ez olyan kellemes, és úgy gondolom, hogy egy kicsivel több odafigyeléssel ezt a problémát is orvosolni lehetett volna.

Miután én is a kezemen tudhattam a belépésre feljogosító ereklyét, a kis társasággal együtt a terület belseje, pontosabban a kemping felé vettük a célt. A beléptetésnél a tapasztaltabb fesztivállátogatók már nem lepődtek meg azon, hogy a biztonsági őrök átkutatják a csomagokat, hiszen ezt az ellenőrzést szinten minden fesztiválon megteszik, részben biztonságügyi, részben anyagi szempontokból. Sunyiban megjegyezném, hogy a security-s gárda nem is ragaszkodott százszázalékosan az előírt, katonás házirendhez (sokak örömére).

Mire lábam már a kordonokon belüli talajt taposta, szerencsére az időjárás is jobb arcát mutatta, így nagyobb örömmel láttam neki a sátram felverésének a kemping egyik belsőbb részén. Meg kell jegyezni, hogy ezt a részt olyan jól elkerítették a fesztivál többi részétől, hogy a sátor-várost körülvevő rácsokon csak egy bejárat volt. Ez talán a belépők könnyebb ellenőrzését segítette, de még egy kicsit rádobott arra a testmozgás mennyiségre, amiben a fesztivál-lakóknak a dimbes-dombos talaj és a kemping nagy részét elfoglaló domb miatt részük volt. Legalább az önpusztító életmód mellett, a formáját se vesztette el annyira az ember.

Ideiglenes szálláshelyem kialakítását követően kis csoportunk elindult, hogy szembenézzen a PaFe egyik legnagyobb újításával, a ’pafetéria kártyával’. Hogy mi is ez? Nos, ezzel az újdonsággal, amennyire tudom, tavaly találkozhattak először a magyar fesztiválozók a Balaton Sound-on, a Sziget-en és még pár nyári fesztiválon. A lényeg az, hogy a fesztiválon vásárolni kívánó egyén készpénz használata helyett kap egy kártyát, amire kívánt mennyiségű pénzt tölthet rá és a rendezvény területén található vendéglátó-egységekben ezzel vásárolhat. A 2012-es PaFe esetében ezt a kártyát mindenki 500Ft-ért bérelhette ki magának, amit a hazamenetel előtt annak leadása esetén, visszakaphatott. Tapasztaltabb versenyzők már az elején támadták az ötletet, hiszen a kevés előny mellett ez a rendszer több nehézséget is magában hordoz, amit úgy hiszem többen is tapasztalhattak.

Mivel a koncertek ekkor már javában folytak, így sokan úgy vélték, hogy jobb a buli helyszínén maradni és ott vásárolni. Ezt szinte mindenhol csak a ’fekete-lap’ birtokában tehették meg, így a belépés után újabb sorban állás várt azokra, akik ezen az estén még fogyasztani szerettek volna bármit is. Sajnos ez a folyamat se zajlott gyorsabban, mivel csupán a fesztivál két pontján lehetett megváltani, itt is csupán maroknyi alkalmazott munkálkodott így ez is hosszadalmas procedúrának ígérkezett. Jómagam ezen az első napon mindkét bódénál megfordultam, de a lassú haladás és a helyzeten csak rontó áramszünetek miatt hamar felhagytam a próbálkozással. Később megtudtam, hogy nem csak én döntöttem így. Ahogy én gondoltam, ez a megoldás egyrészt az alkalmazottak munkáját célozta kisegíteni (árszámolás, visszajáró stb.), másrészt talán a kiszolgálást kívánta gyorsítani, ami a kártyára való várakozási-idő tekintetében nem biztos, hogy jövedelmező volt.

Már javában folytak az előkészületek az előkészületek a nagyszínpadon, az általam elsőként megcélzott hangversenyre. Az idén 40 éves Lord zenekar ekkorra már túl volt koncertjén, melynek néhány részletét a kempingben is hallhattuk, valamint ekkora már hazánk egyik legnagyobb blues-legendája, Bill kapitány is megörvendeztette rajongóit. A fő támogatók, a Soproni és a Pussy Energy Drink hatalmas plakátjai mellett ott lengedezett a színpad fölött a tavalyi Bookmarks albumhoz készített háttérvászon, jelezvén hogy a következőkben a SUBSCRIBE zenekar veszi birtokba a világot jelentő deszkákat. Többen lézengtek már ekkor a nézőtér valamelyik térfelén (Igen, itt is kettéosztották már.), zajlott a beállás, minden viszonylag gördülékenyen ment, így sebtében jött, senki nem számított rá… a kezdés előtt nem sokkal ugyanis esni kezdett. Nem is kicsit. Nagy cseppekben, nagy mennyiségben hullani kezdett. Egy-két alkalommál már esett nap közben, pár perces futó csöpögésekkel számoltunk is, hogy előfordulnak, ám ez nagyobb horderejű volt. Pár perc után úgy döntöttem, hogy a koncert kezdetéig a nagyszínpad ponyvája alatt próbálok meg menedéket keresni, mivel kihagyni nem akartam a Subit és fényképezni amúgy is szerettem volna. Ez az ötlet sem jelentett megoldást, csupán a kivetítő alatt volt egy csöppet csekélyebb a csöpp. A zenekar tagjai jobbnak látták, ha a közönség nem ázik tovább hiába, így a húrok közé csaptak. A Ringside Seat blues-os, pörgős dallamait igyekezetek maradásra bírni a népet, ami részben sikerült is; hamar megjött a hangulat azok körében, akik sikeresen magukévá tették a ’most már mindegy’ felfogást és a zápor ellenére is átadták magukat a koncert élvezetének. Vagyis tették volna ezt amennyiben odafentről (jelen esetben két értelmet is vehetünk) ezt meg nem kívánták volna akadályozni. A vezetőség úgy határozott ugyanis, hogy a nagyszínpad nyitott jellegét tekintve, áramütés-veszély miatt a koncertet szüneteltetni kellett, amíg az időjárási viszonyok javulásáig. Igazából ez az intézkedés érthető volt, igaz a nézőtéren álló, agyonázásra eltökélt tömeget ez nem igazán vigasztalta.

Kénytelen-kelletlen hát én is a közelben lévő Zeneszöveg.hu sátor felé vettem az irányt, ahol éppen a TURBO zenekar játszott. Sokan bizonyára tudják, hogy ez a név a hazai progresszív rock/metal színtér egyik jeles képviselőjét takarja, akik Lost Mesure című albumukkal jelentős nevet szereztek maguknak mind a szakmában, mind a médiában (gondolok itt például az MR2 Akusztikra). Őszintén szólva tüzetesebben még nem hallgattam a zenekart és eddig koncerten sem találkoztam velük, de amit hallottam tőlük, azt tetszett, a zenei világuk teljesen rendben van és jó hogy ezt a vonalat is képviselik hazánkban, még ha olyan kevesen is. Élőben is jók voltak a srácok, már amennyiben ezt 3-4 szám alapján meg lehet állapítani, és úgy láttam, nézőknek sem voltak híján.

Mire a Turbo végzett a setjével, addigra már a sátoron kívül is moderálódott a helyzet. A zuhogás szemerkéléssé lépett vissza és a Soproni színpadon is megindultak a munkálatok, hogy ismételten elkezdődhessen a Subscribe-os fiúk hohmetz-e. Csongor Bálint, énekes egy érdekes rögtönzött mondókával próbálta a pódium elé visszahívni, amiben többek között a rockzene és gumicsizma kapcsolatát boncolgatta.

Nem akarták megvárni a következő felhőszakadást a srácok, így nyomban fel is hangzottak a The Devil Take the Hingmost-ot felvezető Parting Portentous zongorafutamai, amik engem mágnesként vonzottak a tömeg közepébe. Az elővigyázatosság a zenekar tagjait sem hagyta el; figyelmeztették a közönséget arra, hogy jobb nem csontot törni első nap a vizes füvön, így a szokásos circle pit-ezés helyett, csak laza kézlengetéssel jeleztük, hogy mennyire elkapott minket a ritmus. A műsor gerincét az új album dalai alkották, azok közül is a slágeresebb fajták, mint például a Bitter Boundary, a The Final Relief vagy az abszolút mega-sláger, a rádiókban is játszott Álomtégla. A könyvjelzők között azért sikerült befűzni egykét első és második lemezes nótát is, mint például a Crowd Of The Nobodies vagy a Roll And Rock, amiket a nagyérdemű nagy örömmel hallgatott. A helyszín (színpad, nézőtér, emberek ruhája stb.) nagy víztartalmának és a megcsappant létszám ellen a fiúk beleadtak mindent és ez a közönségre is átragadt. Az intések ellenére többen voltak olyanok, akik nem bírták ki, hogy a pogó kissé erőszakos, mégis közösségépítő táncában ne találkozzanak másokkal, a nedves frizurák is szép számmal lendültek száradásnak a zene ritmusára. Nehezen indult ez a buli, ám annak ellenére, hogy nem a megszokott ütemben zajlott, egyedi hangulatú és emlékezetes fél órát szerzett a banda szerintem azoknak, akik hagyták magukat. A koncertet záró, heroikus Between Heaven and Her pedig úgy, abban a borús időben, megázva rám személy szerint nagyon nagy hatást tett; ennyire még nem élveztem azt a számot, mint ott, akkor. A koncert végén a zenekar háláját fejezte ki a kitartó publikumnak, ám ráadásra már nem volt idő, hiszen ekkora csúszás nem volt belekalkulálva a programba. A színpadot át kellett adni a Tankcsapda roadjainak.

Az első estének folkosabb befejezést hagytam. A rockzenétől kicsit távolabb álló Bohemian Betyars koncertje után a metálosok körében is egyre nagyobb népszerűségnek örvendő PADDY AND THE RATS koncertjét tűztem ki célnak. Az ír kocsmazenészek olyan mesterien ötvözik a keményebb punk/rock-ot az ír hangszerekkel, dallamokkal és életérzéssel, hogy külföldön is szívesen látott vendégekké váltak. Nagy tömeg verődött össze a Zeneszöveg.hu sátrában erre a koncertre, hiszen a zenekar nem csak lemezen, élőben is remekelni szokott. A beállás után hozzá is láttak a mulatsághoz a miskolci srácok, hogy ne várakoztassák tovább az amúgy már fáradni látszó audienciát. Bevallom, koncert előtt kissé úgy éreztem, hogy nem lesz erőm állva végignézni a koncertet… Amikor felharsantak a The Three Little Thieves hangjai, megváltozott a véleményem. Varázsütésre magával ragadott az ír hangulat és bizony a fáradtság ellenére nem bírtam egy helyben maradni. Na igen, ez a Paddy-hatás, nem csak engem talált meg ezen az estén! Ha arányokat kellene latolgatnom, akkor azt mondanám, hogy ezen az estén a két lemez, a Rats On Board és a Hymns For Bastards közül utóbbi javára dőlt el a mérleg, erről hallhatott a közönség többek között olyan vidám nótákat, mint a már említett kezdőnóta, az Irish Washerwoman vagy a Wicked Suicide és természetesen a klippes Pilgrim on The Road sem maradhatott el. Az első albumot olyan, már-már klasszikussá vált tételek képviselték mint a Pub N’ Roll, a Song Of a Leprechaun vagy a Clock Strikes Midnight. Én személy szerint két évvel ezelőtt, szintén egy PaFés fellépésük alkalmával ismertem meg a bandát, amikor úgy buliztam rájuk délután 6-kor, hogy nem is ismertem őket. Legnagyobb hatással azóta is a Freedom című számuk van rám és ez nálam általában a bulik legvártabb mozzanata. Ezúttal az új album egyik balladája, a Never Walk Alone lazítós percei után következett az imént említett, sátorrengető szám (ekkor vettem én is a középen mozgolódok felé az irányt). A várva várt hatás nem maradt el, szinte látni véltem magam körül a csatateret, ahol angol és ír katonák elszántan küzdenek, talán alig volt valaki a sátorban, akit ez a szabadságról szóló himnusz meg ne mozgatott volna. A pillanat fényét tovább emelte, hogy a ’patkányok’ előtt játszó, szintén borsodi származású betyár zenekar tagjai is megjelentek a színpadon és együtt üvöltöttek ők is a tomboló néppel (Itt érdemes megjegyezni, hogy az előzőekben Paddy, gitáros/énekes vendégeskedett egy szám erejéig a Bohém srácok koncertjén). Egy remek koncerttel örvendeztette hát meg a nagyérdeműt a hattagú csürhe, még az esőt is elűzték az este hátralévő részére. Az albumos arányhoz fontos még hozzá tenni, hogy nagyon kis százalékban ugyan, de jelen volt egy még csak tervben lévő harmadik album is; egy új számot játszottak a srácok róla és azt mondták, hogy október környékén fog megjelenni. Ez valószínűleg sok rajongóban elindítja a várakozás folyamatát, jómagam is kíváncsian fogom nézegetni a fejleményeket ezzel kapcsolatban, azt hiszem.

„Mert néha sz*r, egyedül…” énekelte éppen Halász Feri a mikrofonba a Soproni Nagyszínpadon, amikor az ír punk patkányok koncertje után ismét a szabad ég leple alatt álltam. A Depresszió, mint hazánk egyik legnépszerűbb rockzenekara méltó helyet kapott a Tankcsapda után, hiszen mind közönségének összetételében, mind zenéjében sok hasonlóságot találunk a debreceni rockerekkel. Ezúttal is jelentős tömeg tombolt a main stage előtt, ám én csak egy pár perc erejéig figyeltem a hangversenyt, tisztes távolból. Ugyan mostanában megbékéltem a Depi új zenei világával, annyira ezúttal nem mozgatott meg, hogy én is beálljak hátra. A kemping felé menet, az áramló, bulizó tömeget kerülgetve még hallottam a Jön a reggel című, balladásabb szerzeményüket, ám akkor mégis az járt a fejemben, hogy a tengernyi barátságos arc között valószínűleg senki nem fogja majd átélni a 2012-es Pannónia Fesztiválon azt, amiről a Néha szólt.

05.25. – Második nap

A második nap már derűsebb égbolttal köszöntötte a sátor-városban ébredező fesztivállakókat. Kis kolóniánk részéről, mi könnyedén átvészeltük az első estét és éjszakát, a sátrunkat nem mosta le a domboldalon semmiféle áradás és még be se áztunk, amiért hálát adtunk az anyatermészetnek. A nyugodt éjszakához talán az is hozzájárult, hogy első nap csak keveseknek volt lehetősége felönteni a garatra, a PaFe kártya hiányában. A megszokott fesztivál-komfort meglétének leellenőrzése után elindultunk mi is, hogy végre valahára magunkhoz vehessük azt a bizonyos ’fekete lapot’. Ahogy reméltük, a reggeli órákban nem kellett a sorban-állás csodás művészetét gyakorolni, kis várakozásunk csupán a kiszolgáló alkalmazottak és áram késéséből eredt. Ezt megünneplendő, szereztünk is magunknak egy-egy adag folyadékot az egyik italterjesztő-egységben, egyúttal kipróbáltuk, hogy hogyan is működik ez a kártyás rendszer. Így utólag visszagondolva, maga a fizetési procedúra nem volt egy problémás dolog, hiszen egész egyszerűen zajlott.

Ennek a vásárlásnak a kapcsán megemlítenék még egy újdonságot, amivel idén lehetett először találkozni a Pannónia Fesztiválon; ez nem más, mint a masszív, értékes, megőrizendő bögre-korsó. Ez valószínűleg környezetvédelmi és gazdasági szempontokat szolgált. Mai napig emlékszem arra a képre, amikor valamelyik előző PaFén, az utolsó nap végén a parkerdő közepén elterülő placc alig látszott ki a földön elszórt, összetaposott műanyagpoharak alól. Ezt megelőzendő találták ki valószínűleg ezt a strapabíróbb, bérelendő poharat, amire értéke miatt úgy vadásztak a szemfülesek a koncertek során, mintha legalább ezreseket találnának. Jó szolgálatot tettek ezek a poharak, mutatósak is és legalább ennyivel kevesebb szemetet kellett összeszednie a takarító személyzetnek.

A napi betevőt a fesztiválozók nagy többsége nem a rendezvény területén szerezte be, mivel az ott kapható étkeknek egyedül az ára tartalmazott mérget, az viszont eleget. Sok-sok remek illatú büfé közelében megfordultam, de nem szántam rá magam a vásárlásra. Finomnak biztos finomak voltak eme eledelek, de ezek fedezetéből többször elverhette az ember éhségét. Ebbe a hibába a legtöbb fesztiválon bizony beleütközünk, de az így kieső bevétel és az ezért csökkenő vásárlói-gárda szimbiózisként hatnak egymásra. Aki ebből hasznot húzhat, az általában a helyi gazdaság, azon belül is a nagyobb boltok, bevásárlóközpontok. Jelen esetben a bevásárlások nagy részére a szántódi CBA-ban és Spar-ban, két viszonylag közeli (15 perc séta) intézményben került sor. Mi is itt intéztük a nappali bevásárlásainkat. A sok pafés arc társaságában általában még a bevásárlás is jó buli volt.

Egy fesztiválon, a délelőtti, illetve koradélutáni időszakban az emberek általában a regenerálódásnak, a pihenésnek szentelik az idejüket. Nem is csoda, hiszen több napon át hajnalba nyúló bulizással, önpusztítással és minimális alvással felborítani a bioritmust nem olyan szokványos és egyszerű. Ilyenkor a legnépszerűbb időtöltések általában az alvás, evés (na meg ivás) és a vegetálás. Többen voltak, akik a parkolóban zenehallgatással, mások itt-ott zenélgetéssel töltötték ezeket a nyugisabb, órákat de a fesztivál is igyekezett azért időtöltési lehetőséget kínálni a fesztiválozóknak. A keresztrejtvények, amikhez ingyenesen lehetett hozzájutni, hálás kezekre és agytekervényekre találtak, volt lehetőség a helyszínen ásványkiállítás látogatására.

Mivel ezen a napon már sátorállítással, kártyakiváltással stb. nem kellett foglalkozni, így viszonylag korai koncertekre is kényelmesen oda lehetett érni. Ki kell emelni, hogy a Metal Sátorban általában már koradélutántól bömböltek a koncertek. Ezen a pénteki napon elsőként az OMEN fellépését céloztam meg, akik fél hét magasságában vehették birtokba a világot jelentő deszkákat. Az ország egyik legpatinásabb heavy metal bandája már több éve nyomja az új tagságával, Nagyfi Laci vezetésével. Látszik, hogy kevésbé követem a zenekart, így kerülhette el a figyelmemet, hogy nem régiben egy dupla nagylemezzel jelentkeztek az urak (erről én a koncerten értesültem). A lemez a Nomen Est Omen címet viseli és egy-két dal (Láthatatlan holnap, Eltűnt 2007-ben) a PaFés hangversenyen is elhangzott róla a nagy klasszikusok mellett. A régebbi dalok közül többek között tolmácsolásra került a Könnyű szívvel, a Hajsza a tűzzel, Anarchia, a Vámpírváros vagy épp a Pokoli évek, és a legnagyobb Omen sláger, a Fagyott világ. A koncert kezdetekor mérsékelt létszámú rock-hadsereg bólogatott csupán a fémes ütemekre, de a záróakkordnak már jelentősen többen fültanúi lehettek, bár én kicsit így is kevésnek találtam a megjelenteket, hiszen mégis csak az ország egyik legnagyobb bandájáról van szó (tudom, nem Kalapács…). A tagság amúgy nem a megszokott volt, hiszen Szupermen igazoltan hiányzott, így Vámos Zsolt tépte a húrokat helyette.

Egy rövidebb szünet és átszerelési munkálatok lebonyolítása után egy népes csapat állhatott a publikum elé a Rockélet Metálsátorban. A folkmetal az utóbbi egy évtizedben hihetetlen népszerűségre tett szert mind külföldön, mind a határainkon belül. Ez a stílus elsősorban északon őshonos, ahol a kelta dallamokkal muzsikáló zenekarok százszámra teremnek, ezen a szférán kívül már kevesebb stílusbeli zenekarral találkozhatunk. Köztudott, hogy kishazánk is jelentős népzenei hagyományokkal bír, ám ezeknek metallal való párosítása itt még gyerekcipőben jár (azért már nem olyan reménytelen a helyzet). A magyar népzenés fémmuzsika tagadhatatlan pionírja nem más, mint a DALRIADA, akik több mint egy évtized alatt kitartó munkával, jó dalaikkal és ütős koncertjeikkel bebiztosították előkelő helyüket a magyar metáléletben. A 2012-es PaFén a Ficzek András vezette zenekar a Fajkusz bandával együtt lépett fel, akik autentikus népi hangszerekkel segítették a hangzást. Az utolsó Dalriada lemez tavaly látott napvilágot Ígéret címmel, így a koncertműsor javarészt erre a kiadványra épült. Elhangzott többek között a címadó dal, a Kinizsi mulattsága és a koncert zárásaként a klipes Hajdútánc is, persze ezek mellet más albumok képviselőit is hallhatta a nagyérdemű, pint például a Szent László II-t, a Téli éneket vagy a Nap és szél házát. A közönség nagyja interaktívan részt vállalt a népies mókában, viszonylag sokan összegyűltek erre a koncertre, ami azért várható is volt. Kisebb problémák voltak a népzenei hangszerek hangosításával, de végül egy egész remek bulit mondhatott magáénak a soproni csürhe.

Mikor a koncert után ellődörögtem a Nagyszínpad környékén, még a Quimby volt a színpadon, ám ekkor már gyülekeztek azok, akik a rendezvény legnagyobb nevét, az amerikai Flo Rida-t várták. Engem túlzottan nem indított meg ez a tény, személy szerint jobban örültem volna valami olyan külföldi előadónak, akinek több köze van az élő zenéhez (de hát nem lehet mindenkinek a kedvére tenni). Megkockáztatom, hogy abból a pénzből, amit a néger hip-hop csillag kért, meg lehetett volna hívni két kisebb nevet (akár metal-t is), akik nem késtek volna puszta sztár-allűrből háromnegyed órát. Mindegy, talán jövőre.

A kis kiruccanás után visszatértem a Rockélet Sátorba egy rövid időre, ahol a Cool Head Clan játszott éppen. Hogy őszinte legyek, nem vagyok jártas a zenekar munkásságában, tudásom kimerül annyiban, hogy Molics Zsolti énekel. A zenekar és az imént említett frontember is igazán odatette magát, amit a tisztes számban összeverődött rockerek heves bólogatással, tapsviharral jutalmaztak. Az ismerősökkel együtt fültanúi lehettünk például a Százszor ölelj még című feldolgozásnak és a Szeresd a testem bébi című nótának, melyek talán a legismertebbnek mondható CHC dalok. Nem volt rossz előadás, engem azonban ezúttal sem fogott meg igazán a banda, ami szerintem a későbbiekben sem fog változni. Hiába, valahogy Zsoltinak a régi, Sámán-os dalai tetszetősebbek.

A következő keményzenei esemény, melyen jelenésem volt, éjféltájt kezdődött a HC Sátroban. Igen, ezúttal a fesztivál két színpadot is a metalzene-rajongók részére bocsátott. A Hardcore Stage-en az újabb, keményebb irányzatok képviselői kaptak leginkább helyet, míg a Rockélet Magazin által szponzorált sátorban a klasszikusabb vonulatok kaptak helyet. Ezúttal a veszprémi DEEP INSIDE zenekara volt, ami idehozott, akik keményebb fajta rock n’ roll-t (Bakonyroll-t) játszanak és már többfelé találkozhatott velük a nagyérdemű. 2007 óta nyomják a rockot a srácok hatalmas odaadással és kitartással, több kislemez után első nagylemezük idén jelent meg. A koncerten az album dalai voltak rivaldafényben, terítékre került például a Vedd el, a Préda valamint két feldolgozás is, amik nagyban tükrözik a csapat zenei világát; Road – Nem kell más és Piros19 a Rómeó Vérziktől, akikkel már többször is megfordult a banda közös turnék keretén belül. A sátorban egész sokan voltak, ami ahhoz képest pozitívum, hogy a srácoknak Flo Rida-val, a headliner-rel kellett egy időben játszaniuk, ami sosem könnyű dolog.

A veszprémi harcosok után gyors iramban átvonultam a Zeneszöveg.hu Sátrába, ahol egy újabb ígéretes koncert vette kezdetét éppen. Még be se léptem a fehér ponyvával határolt terembe, mikor már hallottam Az utolsó mohikán ismerős dallamait és az őket kísérő törzsi dobokat. Ez nem volt más, mint hazánk másik ír zenei császárának, a FIRKINnek az indulója, a hagyományos koncert-intró. A zenekar hasonlóan Paddy-ékhez az ír népzenét ötvözi a punk/rock-kal amiből egy vidám, pörgős kollaboráció jön létre, ami szinte mindenkit képes megtáncoltatni. Már harmadik alkalommal találkozhatott a PaFé-s közönség az ír mesterekkel és az előző évekhez hasonlóan ismét színültig telt sátor várta zenészeket. Márciusban jelent meg a zenekar legújabb lemeze, ami csak pár új dalt tartalmazott, de tovább növelte a zenekar addigi népszerűségét. Az Igyunk pálinkát című lemez több korábbi dal illetve feldolgozás magyar átiratát tartalmazza, ami érdekes kompozíciót mutat az ír zenével, mégis segít a hazai közönségnek a zene és a szövegek mélyebb befogadásában. Érthető módon ebből az új dalcsokorból szemezgettek elsősorban a betyárok így hallhatta a nagyközönség a Flogging Molly What’s Left Of The Flag című számának átdolgozását, a Megtépett zászlót, a Firkin első lemezének címadódalát, a Firkinful Of Beer-t, mely Hozz egy firkin sör címen futott valamint a híres Whiskey In The Jar hungaricummal fűszerezett verzióját, az Igyunk pálinkát című nótát. Terítékre került még például a Rebels of The Sacred Heart című Flogging Molly szerzemény valamint a Beggarman és a Sailing Away című echte Firkin-szerzemények. A hangosításban voltak kisebb problémák, az éneket például néha nehezen lehetett érteni, ami mondjuk a legtöbb koncerten kritikus pont, de ettől eltekintve az ismert szövegeket a közönség is fújta az énekes kollégával együtt. Mint mondtam, az ilyen zenére nehezen állja meg az ember, hogy ne kezdjenek el járni a lábai – mozgásból itt sem volt hiány, a közönség nagy része tombolva, őrjöngve vett részt az ír hangulatú mulattságban. Szerencsére a 2011-es koncerttel ellentétben nem zavarta a nagyszínpadot az ír muzsika hangereje, így egy teljes hosszúságú show után mind a közönség, mind a héttagú muzsikusgárda elégedetten, vigyorogva hagyta el a helyszínt. Mi tagadás, ismét egy fergeteges Firkin-bulinak voltunk szem- és fültanúi.

Pénteken újabb adag fesztiválozó érkezett a szántódi rendezvény helyszínére, hogy ők is belevessék magukat abba sokszínű, vidám tömegbe, akik a nyár első nagy durranásán buliztak. A jó időjárási viszonyok és pafe kártyák használata tovább oldotta az előző napi hangulatot, így elkönyvelhetjük szombat hajnalban már teljes mértékben az önfeledt szórakozásé volt a főszerep, amit további koncertek, zene és remek társaság kísértek útján.

05.26. – Harmadik nap

A harmadik nap, a reggel már megviseltebb formában találta a szántódi fesztiválon mulatozó ember-tengert. Az előző napi mulatozás, éjszakázás már többekre rányomta a bélyegét, de regeneráló alvás nem adatott meg. Tapasztalt fesztiválozók beszámolhatnak róla, hogy napsütéses idő esetén bizonyos időpont után nehéz megmaradni a sátorban, mivel annak hőmérséklete szaunához kezd el hasonlítani. Ezen kívül itt is előfordulnak olyan előkelő egyének, aki a többiekhez képest hamar felélénkülnek. A helyszín ekkor már erőteljes fesztivál arculatot vett fel; a pázsit többnyire a földbe taposva, szemét a földön (miért nem voltak szemétgyűjtők?) leharcolt alakok a földön fetrengve.

A vizesblokkok meglátogatása után (nem voltak tömött sorok, talán a víz hőmérséklete miatt) felkerekedtünk, hogy ismét megszerezzük napi betevőnket a helyi áruházak egyikében. Már ezekben a reggeli órákban is sokan táboroztak a boltok előtt, az árnyékban vegetálva, életenergiát gyűjtögetve. Ennek a jele kereskedelmi egységek polcain is nyomot hagyott; bizonyos termékek meglehetősen megcsappant létszámban voltak csupán fellelhetőek ezalatt a három nap alatt.

A nap első felét az egyik közeli szabad strandon töltöttük, amit rajtunk kívül még számos sorstárs meglátogatott, így a verőfényes égbolt alatt egy jól telített partszakasz alakult ki. A többség a pihenés, a semmittevés végett jutott le a partra, ahol kellemes atmoszféra, friss levegő uralta a környéket, ám akadtak olyan bátor versenyzők is, akik a kevésbé jó időjárásra fittyet hányva megmártóztak a Balatonban. Elvégre a fesztivál promójában is szerepelt ez a lehetőség, szóval miért ne! Az ilyen helyzetben unatkozni se könnyű, hiszen ennyi egyéniség között gyakran találkozhatunk magánműsorokkal, sztorikkal, amik megadják a hangulatát a henyélésnek.

A koraesti órákban tértünk vissza a fesztivál területére. Hét óra magasságában vettem az irányt az első megcélzott koncert helyszíne, a HC Sátor felé. A fehér, ponyvázott felépítményhez közeledve már hallottam, hogy jó helyen járok. Ezekben a még napvilágos órákban csupán maroknyi ember álldogált a színpad előtt, ahol épp a THE SOUTHERN ORACLE fellépése zajlott. A szegedi deathcore csapattal a 2011-es tavaszi Subscribe turné óta szimpatizálok, ahol ők voltak az előzenekar. A Kókai Barnabás énekes/üvöltözős által vezetett ötös-fogat egy korábbi zenekar poraiból (Slaughter At The Engagement Party) kelt életre, hogy megalkuvás és kímélet nélkül képviseljék ezt a mostanában meglehetősen népszerű, brutális stílust. A műsor a The Hellwakening című album dalai alkották. Az energikus dalokhoz energikus előadásmód is párosul, amit a srácok a PaFén is megmutattak. A csekély nézőszám ellenére apait-anyait beleadva ugráltak, mozogtak a színpadon a zenekar tagjai, amit a bődületes, kemény hangzás csak tovább fokozott. A közönség néhány képviselője is kedvet kapott a mozgáshoz, ám ez a világmegváltáshoz nem volt elegendő. Szerintem egy nagyobb közönség előtt igazi átütő sikere lett volna a produkciónak, ám ennek a rendkívül rövid műsoridő sem kedvezett. Azért tisztelet a bandának!

Az este erős indítása után átballagtam a Rockélet Metálsátorhoz. Itt megjegyezném, hogy legközelebb a színpadok közti átjárást egyszerűsíthetnék, mert például a Nagyszínpad és az imént említett helyszín között az átjutási idő olyan 7-8 perc volt, ami koncertesek tekintetében akár 2 számot is jelenthet (senki nem szereti kihagyni a megcélzott előadók számait). Szóval, a sátorban ekkor már nagy számban összeverődött rocker-horda ácsorgott; a POKOLGÉP következett a színpadon. Mióta utoljára találkoztam a zenekarral ilyen koncertkörülmények között, azóta két újabb tagcsere történt, így kíváncsisággal telve gyarapítottam én is a közönség sorait. Az új ritmusgitáros Z. Kiss Zalán lett, a dobokat pedig egy másik friss arc, Veress Márton püföli újabban, ez azt jelenti, hogy az utóbbi két évben a zenekar tagságának 60%-a lecserélődött. A műsor meglepő tételeket nem igazán tartalmazott, kicsit a Rudán Joe-s dalokat hiányoltam (a Győzd le a gonoszt azért tetszett), de kárpótolt az, hogy eljátszották A lázadó című, régi Gép nótát, amihez eddig nem volt szerencsém élőben. Többnyire az olyan klasszikusok kaptak helyet a setlistben, mint az Ítélet helyett, Pokoli színjáték, Éjféli harang, Mindhalálig rock n’ roll vagy A háború gyermeke. A ráadásban az a Hol van a szó c. dal szólt, ami a HammerFall zenekar által immár világhírű státuszt érdemelt ki. Úgy vélem a slágeresebb dalok azért domináltak a műsorban, mivel ezeken keresztül talán a pokol-nép könnyebben befogadja az új felállás gondolatát. Hogy ez sikerült-e? A Pokolgép mezbe öltözött audiencia ugyanúgy bólogatott az ütemekre, ugyanúgy tapsolt, amikor szükségét érezte és ugyanúgy énekelte a szövegeket, ahogy tette azt akár két, akár öt éve. Lehet, hogy elsőre meglepő volt Tóth Attila hangja, lehet hogy kicsit máshogy szólalnak meg az új hangszeresekkel a régi dalok, de a közönség képes elfogadni őket és ugyanúgy tud rájuk szórakozni. Úgy látom, hogy amennyiben az előző énekesekhez fűződő elfogultságukat levetkőzik, a fémes népek, akkor rájöhetnek, hogy ez a vérfrissítés nem ártott Kukovecz Gabi zenekarának, aki pedig biztosan tudja, hogy mi kell nekik. A koncerten bejelentésre került, hogy már készül az új lemez, aminek egyik előfutárát, a Ne köss belém című nótát hallhattuk is. Ezzel kapcsolatban sem rossz a tendencia; senki nem hagyta el rohanvást a sátrat csak azért, mert egy friss szerzemény szólt a hangfalakból. Reméljük a közönség további emancipációja hasonló gyors ütemben fog folytatódni a közeljövőben.

A fémzene újabb jeles képviselője, az OSSIAN következett a színpadon. Még erősen élt bennem a 2011-es PaFé-n nyújtott szereplésük, ami több tényező miatt is kissé gyengének hatott. Úgy döntöttem, hogy inkább más időtöltés után nézek egy időre. Egy hideg sör társaságában tértem vissza később, ekkor a koncert végét pont elcsíptem. Hát mit mondhatnék. Hosszú évekig voltam magam is rendíthetetlen rajongója Paksi Endre bandájának, ám ez valahogy az utolsó pár albummal leáldozott. A sátrat ők is ugyanúgy megtöltötték, ahogy régen, talán még többen is voltak a rock katonái, akiket nem rendített meg egy-egy gyengébb lemez. Ambivalens nosztalgiával hallgattam meg a Rocker vagyok-ot, a benne eljátszott zseniális hangszeres szólókat és a zárásként elhangzó Szenvedélyt is. Nem volt rossz érzés, mégis ez már valahogy más volt, mint a régi rajongás.

A magyar metál szcéna újabb legendás ikonja kezdte meg a rövid átszerelési munkálatokat a színpadon, a magyar thrash metal szülőatyja, a MOBY DICK. A szokásos intró után felhördülő Muló álom indította a show-t, amit meglepő (vagy nem) módon egy sor, hasonló klasszikus követett a zenekar első három albumáról, például Kegyetlen évek, Beteg a föld, Gazember, Na mi van?, Ilyen ez a század, Ugass kutya, Bűz van, Pokolrock. Pár évvel ezelőtt az Ugass Kutya lemez 20 éves újrakiadása miatt volt aktuális a retro-műsor, most talán a 30 éves jubileum miatt vannak leginkább ezek a repertoárban. Valahogy engem kevésbé ragadott el a hév a hangverseny alatt, talán fáradtság, talán az újdonság hiányában, minden esetre a közönség nagy része lelkesen hajtott a zenekarral a tempós dalokra. A régi zúzdák mellett azért bizonyos aktualitást is adtak az eseménynek a soproni thrasherek, ugyanis a tavalyi évben megjelent egy új ’Dick lemez, ami A holnap ravatalán címet kapta. Erről is elhangzott egy-két szám, például a klipes, Durván akár a vulkán. Smici és gárdája ugyanolyan lelkesnek bizonyult, mint az előző években, erre a szép számban megjelent rockerek is csak rádobtak egy lapáttal (teli sátor). A koncertet záró Keresztes vitéz azért engem is megmozgatott kicsit, ahogy mindenki mást is, így összességében egy tűrhető koncert élményével hagytam el a sátrat. Smici konferálási technikáját, ami a minden szöveget fújó fanatikusokra van specializálódva, még mindig nem tudom túl nagyra értékelni.

Úgy látszik ez nagyrészt egy nosztalgiázásról szóló este volt. A fehér bálnát nem sikerült elkapni, így a Nagyszínpad felé vettem az irányt, ahol egy olyan győri zenekar készülődött a színpadon, akik jó pár évvel ezelőtt jelentős hatást tett rám. Emlékszem, hogy az első várpalotai PaFé-n láttam először az AURÓRÁT élőben, és akkor kezdő fesztiválozó kissrácként nagyot buliztam az old school punk eme képviselőinek zenéjére. Ki tudja, talán ez a régi emlék, talán a csökkenő hőmérséklet késztetett, ismét sikerült jól éreznem magam. A dalok címei nem igazán rémlettek, de a szövegek mégis jöttek, mintha csak mostanában hallgattam volna őket; érdekes élmény volt. Néhány nóta, mint pl a Viszlát Iván, a Munkanélküliek dala, a Nincs karácsony vagy az Előre k**vák, gengszterek azért rémlett még régebbről. A 2008-ban megjelent Tűréshatáron túl című lemezt azóta sem sikerült meghallgatnom, így azok a dalok még mindig ismeretlenek számomra, de ettől függetlenül azokat is élveztem. Más újdonság is történt a zenekar körül; 2011-ben Galacs (bass) elhagyta a csapat kötelékeit, így a hathúrost szögre akasztva, az eredetileg trombitás/gitáros kolléga vette át a mély szólamokat (néhány számban, ahol trombita is volt, vendégzenész segítette ki a triót). A közönség hűségesen kitartott a show végéig, igaz az aktív részvételt erősen befolyásolta például az illetők véralkohol szintje. A koncert végeztével nem én voltam az egyedüli, aki pozitív érzésekkel távozott a kettéosztott nézőtér földjéről.

Ezen a hajnali órán még egyszer elnéztem a metál szentély felé, ahol Ac/Dc tribute zenekar játszott. Nos ilyenből már láttam egy párat, de azért úgy gondoltam, adok neki egy próbát. Már távolról hallottam a Back In Black világhírű riffjeit, ám mire beléptem a szinte üres sátorba, a szándék elszállt. Csekély habozás után sarkon fordultam, mert úgy éreztem, hogy az Út a pokolba ezen az estén nekem nem a 4/4 lovagjaival kezdődik. Elindultam hát, hogy megtaláljam azt a helyét a fesztiválnak, ahol ekkor is kiváló hangulat uralkodott.

05.27. – Negyedik nap

Felvirradt hát a 2012-es Pannónia Fesztivál negyedik, egyben utolsó napja. Ennek megfelelően a fesztiválozók már elég nyúzottan, nyűgösen keltek a kempingben, persze ez csak annyit jelentett, hogy mindenki készen áll még egy hatalmas bulira az este folyamán. A sátor-labirintus zsinórjait kerülgetve, ilyen-olyan tünetekkel küszködve támolyogott a többség lefelé a templom dombjáról sörért, fürdeni vagy azért, amire épp szükség volt. A körülmények nagyrészt ekkorra se változtak, de ekkorra már szinte mindenki otthonosan mozgott a fesztivál terültén, kialakult a napi rutin.

A nap első felét az előzőekhez hasonlóan az élelemforráshoz (élelmiszerüzlet) közel, gyakorlatilag előtte az árnyékban töltöttük. Pünkösd-vasárnap lévén a legtöbb üzlet, így a ’túloldal’ is zárva tartott, ám a három betűs magyar üzletláncszem nem adta meg magát a fesztiválozók tengerének, ekkor is állta a sarat (amiért szerintem sokan hálásak is). Hozzánk hasonlóan sokan vegetáltak még a bolt közelében, mentek a diskurzusok az előző napok élményeiről, különböző mennyiségű elfogyasztott italról stb. Találkoztunk utcazenészekkel is, acapella-kórussal is így a délelőtti zenei aláfestés sem maradt el.

Már nyújtózkodó-félben voltak az árnyak, mikor visszaindultunk, hogy még egy kis kempingi pihenést követően mi is nekiiramodjunk az utolsó távnak. Egy bizonyos koncert-csere sajnos adott egy kis keserű ízt a délutánnak, de végül ez az érzés is levetkőződött.

A nap első koncertje számomra ismét a Rockélet Sátorban ígérkezett, az esztergomi Watch My Dying kora-esti időpontban kezdte el felszántani a színpad előtti furnért. Normál fesztivállaptokhoz képest az idei PaFé-n viszonylag ügyeltek a pontos kezdésre, ami több esetben is a visszatapsolások ignorálásához vagy koncertek első számainak lekéséséhez vezetett (hiába edződtünk idő-kalkulálásból). Ilyen formán sajnos az első számról, az Utolsó hívásról lemaradtam és a Sztereotip zakatoló ütemeire érkeztem az eseményre. Meglepetésemre csupán maroknyi szemlélődő bólogatott, topogott a ritmusra – vajon ennyire megviselte a közönséget az előző este? A Meshuggah-ra rálicitáló riffekkel és briliáns-elvont szövegekkel dolgozó zenekar – akik mellesleg előző évben új gitárossal gyarapodtak -, a szokásos kemény előadásmóddal tolták a fémet a közönség arcába. Gaobrék igazán formában voltak.

Amennyire emlékszem, a setlist a három nagylemez számai közül inkább az első kettőre koncentrált, így olyan számok kerültek elő, mint a Nicht Vor Dem Kind, A Gyúlékony csíra, Klausztrofónia, Tegező és persze az elmaradhatatlan sláger, a Fényérzékeny. A setlist egyik érdekessége a Száraz felhő című, friss szerzemény volt, ami beharangozója a nyár elején megjelenő, új WMD maxinak. A nóta hasonlóan erős, mint bármelyik elődje és remekül tükrözi, azt hogy az ismét két gitárral nyomuló formáció tökéletes, 42-es fordulatszámon pörög. A hangulat nem volt rossz, családias zúzás volt és a keménymag jelen volt, ez a lényeg. Ez a kis népsűrűség szerencsére lehetővé tette a könnyű fotózást, amihez a biztonsági személyzet nem volt hajlandó hozzájárulni. A fellépés szép volt, jó volt, csak rövid.

Az átszerelési munkálatok után a pomogácsok helyett a Bilnd Myself, hazánk egy másik modern metal csapata foglalta el a színpadot. Be kell valljam, hogy ugyan találkoztam már párszor a bandával itt-ott, fesztiválokon és ismerkedtem is a munkáikkal, de túl nagy hatást nem tettek rám. A koncerttapasztalatok általában pozitívak voltak, ezért döntöttem úgy hogy ezúttal is megtekintem, hogy mit működnek a srácok. 30-40 embernél ezúttal sem rúgott többre a közönség létszáma, mégis a pörgős, csépelős számok meghozták a hangulatot, megmozgatták a közönség nagy részét. Ehhez persze hozzájárult a Tóth Gergő vezette négyes igazán energikus produkciót nyújtott, amiért hatalmas piros pontot érdemelnek. A repertoárból nem minden volt ismerős, azonban biztos elhangzott a Beatrice-féle MTV Icon-ra készült, később albumra felvett feldolgozás, a Hegyek között (éljen a baboskendő!), az utolsó teljes album címadó dala, a Budapest, 7 fok, eső valamint szintén ennek a lemeznek a képviseletében a Pomogácsok című horror-metál nóta is (szóval voltak slágerek bőven). Hogy miért utolsó egész lemezt említek, annak az a magyarázata, hogy a zenekar 2012 folyamán új lemezt ad ki, ám nem szokványos módon; négy db, 3 dalos részletben. A Négyszögöl névre hallgató, ilyen formán különleges lemez első részlete április végén jelent meg és ez ingyenesen elérhető a zenekar honlapján. A PaFé-s mészárlást a szinte világhírű Lost In Time zárta, amit természetesen messiásként várt a közönség nagy része. A családias létszámmal és enyhe megőrülésekkel együtt nagyon hangulatos kis buli volt, úgyhogy ez egyértelműen pozitív pont a zenekar mellett.

A modern metál hangverseny után a klasszikus metál kapott ismét helyet a színpadon, szusszanásnyi szünet után ugyanis hazánk egyik legnagyobb torka, Kalapács Józsi és zenekara lépett a reflektorfénybe. Nem meglepő módon teli sátor fogadta a színpadra lépő zenészeket, ahogy azt a korábbi években is tapasztaltam, amikor fesztiválon láttam őket. Egy igazán remek műsorral rukkolt elő hazánk egyik legnépszerűbb heavy metal hordája, ami tartalmazott 1-2 ínyencséget is. Nekem is, aki már egy ideje nem követem a történéseket Józsi körül (nem hallottam az új lemezt), jó volt nosztalgiázni egy kicsit, újra hallani a rég hallott dalokat. Kalapács úr megemlítette a koncerten, hogy egyre nehezebb olyan setlistet összeállítani, amibe minden lemezről válogatnak dalt – nos erre tudnék egy okot mondani, de tény hogy egész sokszínű volt ilyen tekintetben a műsor. A Gyilkológép lemez nem meglepő módon nem képviseltette magát, ám ez nem újdonság. Az Ösztön lemez egyik legerősebb nótája, az Itt leszek a koncert záró szakaszában tűnt fel, a Totem lemezt az Őszintén és az elmaradhatatlan, Bűnöm a rock is képviselte. A Keresztes háborúról sem került elő sajnos dal, de zseniális Életreítélt albumról a második és harmadik szám is elhangzott (Nem az ami megöl, A rock and roll örökké éltet). Az újabb lemezek képviseletében elhangozz még például a Patkánmese vagy A sólymok fészke. Természetes, hogy nem maradhattak el a Kalapácshoz szinte már hozzánőtt, elidegeníthetetlen régi Pokolgép számok, amikből néhány mindig előkerül.

Ezúttal az Itt és Most, az Ítélet helyett és a Gép-induló, három ikonikus metál himnusz szólalt meg az eredeti énekesük hangszálain. A show legkülönlegesebb része az volt, amikor a zenekar eljátszotta az Omen zenekar legnagyobb slágerét, a Fagyott világot, amit szintén Józsihoz köt a magyar metálosok többsége. Ennek apropója nem más, mint a 2012-es Rockmaraton Omen koncertje, ahol a banda Kalapáccsal kiegészülve fog játszani, ami minden bizonnyal rengeteg fém-fant vonzani fog, már csak a nosztalgikus hatás miatt is. Visszaevezvén a PaFe vizeire, ez a koncert igazán remekül sikerült, még annak ellenére is, hogy a hosszas önreklámok helyenként megtörték a zene keltette pátoszt. A lelkes rajongók egy emberként énekelték szinte az összes szám szövegét, így egy énekeltetős rész sem torkollott kínos hallgatásba és a kezek is gyakran jártak a fejek fölött. Az alázatos előadásmód elnyerte a hálás közönség tetszését, igaz a vissza-taps nem járt sikerrel a koncert végén, mégis teljesen jogos, megérdemelt volt. Ezúton szeretnék sok jót kívánni a Pokolgép és az Omen egykori énekesének (akkor ünnepelt) fél-századik születésnapjának apropóján; ugyanis ez többször szóba került a koncerten. Egyéb újdonság, hogy április végén megjelent a banda legújabb kiadványa, Poklok és Mennyek között címmel. A metál-zsoltár után a Bloody Roots, Smici másik thrash metál csapata kezdte el meghódítani magának a színpadot és a felszereléseket, ám én úgy döntöttem, hogy az előző napi Moby Dick buli után kihagyom ezt a megmozdulást.

Látni a hömpölygő tömeget aznap este, színpadtól színpadig, sörcsapolótól büféig ambivalens érzéseket keltett bennem. Jó volt látni a mosolyokat, az önfeledt szórakozás különböző formáit és hogy az utolsó, legnagyobb bulik hevében az emberek szinte megfeledkeztek a problémáikról, kikapcsoltak és ezt a legjobb módon tették; (többnyire) élő zenével és jó társasággal. Jó volt része lenni és osztozni ebben a megmagyarázhatatlan, pozitív érzésben és látni, hogy mennyi különböző embert volt képes egy helyre összehozni egy ilyen rendezvény. A negatív érzések abból adódtak, hogy ekkor már mindenki tisztában volt vele, hogy mindez a jó már csupán egy rövid ideig tart és a hajnal hasadtával ennek vége lesz. Addigra sikerült felismerni és elfogadni a rendezvény hiányosságait is, melynek folytán egy ideiglenes otthonként tekinthettünk a helyszínre, amiről tudtuk, hogy legközelebb talán csak egy év múlva láthatjuk.

Összességében számomra pozitív kép alakult ki a Pannónia Fesztivál 2012-es kiadásáról. Való igaz, hogy voltak most is hibák, nehézségek, amiket ki lehetett volna küszöbölni és néhány, mellyel talán a szervezők sem számoltak. Tagadhatatlan, hogy a számos újításhoz nehéz volt alkalmazkodni, főleg úgy, hogy nem is ment minden zökkenőmentesen, amire a későbbiekben oda kell majd figyelni. De azt gondolom, hogy a rendezvény szervezői, alkalmazottai, szakemberei a tudásuk szerint megpróbálták a lehető legjobbat kihozni a fesztiválból ahhoz képest, hogy új helyszínen, bizonyos tekintetben új körülmények között kellett helytállnia. Bizonyára ismét új tapasztalatokkal gazdagodott a szervezőség, amit remélhetőleg az elkövetkezendő években kamatoztatni is tudnak és talán nagyobb teret adnak fesztiválozók véleményének. Hiszen ők is fontos résztvevői a fesztiválnak, ők szembesülnek azokkal a problémákkal, amikkel ’fent’ nem kalkulálnak és ők a másik oldal, amire általában érdemes hallgatni. Hiszem, hogy igazi, minőségi előrelépés csak így valósítható meg, remélem élnek majd a lehetőséggel. Ennek tudatában, és reményében, az idei és előző PaFék emlékeit figyelembe véve, kíváncsian várom, hogy 2013-ban mit tud majd nyújtani a nyári fesztiválszezon hivatalos nyitó-bulija. A bizalmat én megszavazom, ki-ki tegyen saját belátása szerint!

Kapcsolódó cikkek

Pannónia Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

SteveShield

Hamarosan indul a Pannónia Fesztivál!

KMZ

Pannónia Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

Krisz

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek