2023. május 30-31. @ Budapest, Barba Negra
Óriási szenzációként robbant a hír tavaly nyáron, miszerint Phil Anselmo és Rex Brown, az egykori Pantera oszlopos tagjai újjáélesztik és turnézni viszik a legendás zenekart, az időközben sajnálatos módon elhunyt alapító testvérpárt pedig Zakk Wylde (Black Label Society) és Charlie Benante (Anthrax) helyettesíti majd gitáros, illetve dobos poszton. Az ötlet természetesen azonnal meglehetősen megosztó, heves reakciókat és véleményeket generált a rajongók körében. Voltak, akik ennek kifejezetten örültek, mert korábban még sosem láthatták a bandát élőben, és nem is gondolták, hogy erre valaha sor kerülhet, ugyanakkor egy jókora ellentábor is kialakult, akik szerint az Abbott testvérek nélkül ezt nem lett volna szabad meglépni, legalábbis ezen a néven semmiképp. Rengeteg rosszindulatú megjegyzést lehetett hallani mindenfelől, hogy „a pénzről szól az egész”, „ez csak hakni”, stb… Én nem igazán értem ezt a dolgot, mert az ugye világos, hogy aki szívesen megnézné így is, annak miért jó ez a hír, akit viszont már nem érdekel ebben a formában, annak miért rossz?? Az pedig, hogy mi a neve az új formációnak, most őszintén: nem mindegy? Ok, hogy Dimebag egy különleges egyéniség és zseniális gitáros volt, és Vinnie-vel együtt ők voltak a Pantera alappillérei, és ha dalszerzésben nem is, a hangszereken senki sem pótolhatatlan. Ha pedig valaki imádja ezeket a dalokat, és örömmel hallaná élőben is, annak nem jobb így, mint sehogy? Különben is, tucatnyi zenekar fut manapság is a régi nevén úgy, hogy már csak egyetlen tag maradt a fedélzeten az eredeti felállásból (vegyük például: Sepultura a Cavalera tesók nélkül), ilyen szinten mégsem lázadoznak ezért általában. Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy számtalan olyan ember van, akiknek nem adatott meg látni őket, amikor még egyben volt a klasszikus négyes. A fiatalabb generációt tekintve ez egyértelmű, mert az egyetlen hazai Pantera koncert is immár 25 évvel ezelőtt volt, és akkor is „csak” előzenekarként voltak Budapesten a Black Sabbath, a Helloween és a Coal Chamber társaságában, ráadásul már nem éppen a legjobb formájukban. Ez a lehetőség többek közt nekem is kimaradt, pedig én már a húszhoz közeledtem akkoriban, ráadásul a tinédzser korom talán legmeghatározóbb bandájáról beszélünk. Szóval engem nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol, ahogy a magyar állomás bejelentésre került, számomra egy percig sem volt kérdés, hogy ezen ott kell lennem! Eredetileg csak a keddi napra volt meghirdetve a buli, amire gyorsan meg is vettem a jegyet, mert ahogy azt sejteni lehetett, rövid időn belül sold out lett. Aztán mikor a másnapra tervezett bécsi koncertet egy évekkel ezelőtti Anselmo incidens apropóján visszamondták az osztrák szervezők, adottá vált a duplázás lehetősége.
május 30., kedd
Nagyjából 19:30 magasságában fordultam rá a csepeli Szállító utcára, ahol a Barba Negra található. Már parkolóhelyet találni sem volt egyszerű, annyi jármű volt mindenhol a környéken! Rendőröknek és rendezőknek kellett terelgetni az autóval érkezőket, mert az utca már az elejétől a végéig fullon volt mindkét irányban. Ennek ellenére a kapunál semmiféle torlódás nem állta utam, ott már teljesen zökkenőmentesen ment a bejutás. Ja, hogy mert már mindenki bent volt?! Háát, én számítottam rá, hogy sokan leszünk, mert ugye teltházas a buli, de még így is meglepett a kb. hat-hétezer emberből álló irgalmatlan tömeg látványa! Már az udvaron is heringparti volt, nemhogy a sátorban! Korábban mintha arról lett volna szó, hogy majd felhajtják az oldalfalakat is, ezzel amolyan fél-szabadtérivé alakítva a Red Stage-et, de bizony nem így történt, mert csak a hátsó oldalt nyitották meg, ezáltal első ránézésre jóformán mission impossible-nek tűnt a színpad közelébe férkőzni. Bevallom, ahogy öregszem, egyre kellemetlenebb dolog számomra tolakodni a tömegben (főleg józanul), ezért a terem bal szélén elkülönített VIP rész végéhez érve fel is adtam, és a műsor durván feléig onnan szemléltem az eseményeket. Mint utólag kiderült, nagyon nem volt mindegy, hogy hol áll az ember, ez a hely pedig sajnos nem éppen a legideálisabbnak bizonyult. A tömeg körülöttem nem csak sűrű volt, de elég merev is, így szinte még a headbangelés sem esett jól köztük. A kilátás még hagyján, bár még így is elég messze voltam a színpadtól, viszont a két szélén felszerelt óriás kivetítőkért nagyon hálás vagyok, mert jól lehetett általuk követni, hogy mi történik elől. Hozzáteszem, az operatőri munkák és a vágások is kiválóak voltak, mindent és mindenkit mutatott mindenhonnan. A hangulat és a hangzás azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. A gitár elég kásásan szólt, a dob pedig viszonylag hangosan, ami jócskán csökkentette az élvezeti faktort, így sajnos nem mondhatom, hogy maradéktalan elégedettséggel nyugtáztam az első napot, de erről legkevésbé a zenekar tehet. Az utolsó félórára ki is mentem a sátorból, hogy onnan is meghallgassam, de még hátrafelé sem volt kellemes a közlekedés a zsúfolt tömegben. Kint egyébként sokkal jobban szólt, de sajnos figyelmetlen voltam, és nem vettem észre, hogy udvaron is volt két kivetítő a távolabb állók érdekében. Ha egy kicsit hátrébb araszolok, valószínűleg még jobban élvezhettem volna az utolsó számokat, mert nem csak valamelyest szellősebb volt, de néhány barátom utólagos elmondása szerint ott kifejezetten jól szólt, és minden hangszert kristálytisztán hallottak.
Itt még gyorsan kitérnék pár mondat erejéig a Barba Negra helyszínre, mert többek számára igencsak nagy szerepe van abban, hogy nem ritkán kellemetlen élményekkel távoznak. Már korábban is rengeteg kritika érte a helyet: szar hangzás, zsúfoltság, a bárpultok és a wc-k kapacitása, bosszantó és kimerítő sorbanállások, az ülőhelyek teljes hiánya, és hasonlók. Sajnos javarészt ezek a negatív visszhangok nem alaptalanok, ezen a rendezvényen viszont nekem mindössze azzal volt említésre méltó problémám, hogy ez a hely egyszerűen kicsi volt ennyi embernek, mert egyébként látszott a törekvés a komfortosabb légkör megteremtésére. Az udvaron már asztalok és székek is helyet kaptak, külön sátor (ahol nem tudom, mi volt), büfék, kivetítők – már amennyire láttam, mert igazából nem néztem szét kellő alapossággal. Az egykori Barba Negra Music Club-tól nekem már csak a nagy udvar miatt is jobban tetszik, arról nem beszélve, hogy a koncert végén nem basszák ki a népet az utcára, mint anno ott. Sokak szerint jobb lett volna mondjuk a Papp László arénában megrendezni, de ezzel még a kényelmetlen teltház ellenére sem értek egyet. Én azt speciel kifejezetten nem szeretem, mert ott szerintem jóval barátságtalanabbak a körülmények ettől, és a hangulata is ridegebb. Maradjunk annyiban, hogy a Pantera túl nagy zenekar volt ide, egyébként meg örüljünk, hogy egyáltalán van még ilyen hely, ahol lehetőség adódik komolyabb metal zenekarokat is felléptetni.
A zenei programot, a banda teljesítményét, és az egész koncertről alkotott véleményem inkább a második napon szeretném részletezni, most inkább essen pár szó arról, amiben az első este eltért tőle. Általában nincs ellenemre a meglepetés, de ezúttal jobbnak láttam megnézni az előző állomások setlist-jét, hogy tudjam, mire számítsak. Ezen a téren semmi meglepő nem történt, nálunk is ragaszkodtak a programtervhez. Ez (az intrók és interlude-ok nélkül) egy 14 tételből álló slágerparádé volt, ami túlnyomó részt a Vulgar Display of Power és a Far Beyond Driven dalaira épült. Ha muszáj lenne belekötnöm, talán annyit jegyeznék meg, hogy a Cowboys From Hell lemezről mindössze másfél számot játszottak. Ezt kicsit keveseltem, mint ahogyan a teljes műsoridőt is, ami még a másfél órát sem érte el. Bármennyire is kérlelte a közönség, végén nem kaptunk ráadás nótát sem, de ez eddig mindenhol így történt. Említésre méltó momentum volt talán még Csihar Attila (Tormentor) vendégszereplése a Walk című számban, de sajnos nem pozitív értelemben. Értem én a szándékot, valójában egy szép gesztus volt a zenekar részéről, hogy felhívták a színpadra együtt énekelni a refrént, de nálam inkább szekunder szégyenérzetet váltott ki, mert elég bénán viselkedett, továbbá meggyőződésem, hogy még a szöveget sem tudta, pedig nem túl bonyolult. A Pantera legénysége egyébként nagyszerűen játszott egész este. Tökéletesnek éppen nem nevezném, mert voltak kisebb hibák, de ezzel együtt úgy gondolom, hogy ők mindent megtettek, hogy kielégítsék a rajongókat. Én egy kicsit vegyes érzelmekkel távoztam, és szerintem voltak bőven olyanok is, akik kifejezetten rossz szájízzel, de ez javarészt nem a zenészeken múlt, hanem a körülményeken, mert ahogy azt már korábban is hangsúlyoztam, nagyon nem volt mindegy, hogy ki hol állt. Igazából még valahol azokat is meg tudom érteni, akik utólag rosszakat mondanak róla. Megmondom őszintén, ha a második napon nem vettem volna részt, még az én véleményem is jóval kevésbé lenne pozitív – de még konkrétan a zenei teljesítményről is, mert szerdán sokkal jobbnak hallottam őket.
május 31., szerda
Engedjétek meg, hogy egy személyes sztorival kezdjem, mert számomra ez az este valami nem kicsit stresszes előzményekkel indult (akit ez nem érdekel, ezt a bekezdést ugorja át!).
Az előző éjszakára egy barátomnál húztam meg magam Veresegyházon, tőle indultam el délután 17 órakor, hogy kényelmesen odaérjek időben, mert az előzenekart is szerettem volna megtekinteni és fotózni. Ezúttal a Lazarvs, The Southern Oracle és Stubborn tagokból nemrég összeállt Teeth Marks zenekart érte a megtisztelő feladat, hogy beindítsák az estét. Nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mit produkálnak egy ekkora színpadon, de rögtön el is árulom, hogy a balszerencsés eseménysorozatnak köszönhetően sajnos ezt is lekéstem. Az történt ugyanis, hogy nem számoltam a Puskás Arénában megrendezett labdarúgó Európa-Liga döntővel, ami miatt óriási forgalmi dugó keletkezett a környéken, és ebbe keményen bele is szaladtam. Elég nagy volt a káosz, utcák voltak lezárva, rajongók ezrei vonultak mindenfelől, teljesen megbénult a forgalom. Az idő pedig csak telt, én pedig tehetetlenül ültem a volán mögött, miközben egyre kilátástalanabbá kezdett válni, hogy időben odaérjek a koncertre. A megbeszéltek szerint 19:40-kor kellett találkoznom a VIP bejáratnál a médiáért felelős szervezővel a fotós kollégákkal együtt. Nos, én végül 19:39-kor érkeztem meg a Szállító utca kereszteződéséhez, amit a rendőrök ráadásul lezártak, ezért még plusz ki kellett könyörögnöm, hogy engedjenek behajtani, mert muszáj odajutnom. A helyszínen kipattantam a kocsiból, és kialkudtam, hogy várjanak pár percet, mert még le kell parkolnom, ami abban a pillanatban még teljesen kilátástalannak tűnt, de legalább ebben mákom volt, mert összejött. Gyorsan fogtam a cuccaimat, és rohantam a bejárathoz, ahogy tudtam. Nem akarok túlozni, de talán csak egyetlen percen, valamint a szervező hölgy nagylelkű türelmén múlt, hogy végül sikerült bejutnom. Pár perc múlva pedig már ott álltam a fotós árokban, szinte karnyújtásnyira az egyik legnagyobb kedvenc bandám előtt…
Nem tudom, hogy mennyire meglepő, de a második este sem volt számottevően szellősebb a hely, mert annak ellenére, hogy ez nem volt teltházas, látszólag nem sokkal lehettünk kevesebben – bár az udvaron ezúttal nem voltam, mert az oldalsó ajtókon át közlekedtem. Maga a műsor sem sokban tért el, szóval nagyjából ugyanezt láthatták azok is, akik az előző estén vettek részt, csak szerintem nem szólt ilyen jól.
A koncert előtt a színpadot egy hatalmas Pantera felirattal ellátott óriási függöny takarta, amit az intrók alatt is fennhagytak, és szokatlan módon két felvezető zenét is hallhattunk a performansz előtt. Először a Vulgar lemezen lévő Regular People-t játszották be felvételről, majd nagy meglepetésemre David Lynch Radírfej című filmjének betétdala, az In Heaven (Lady in the Radiator Song) csendült fel. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ezt valaha egy Pantera koncerten fogom ismét hallani! A zenék alatt az óriási kivetítőkön régi felvételeket láthattunk a zenekarról, ami legfőképpen Dimebag-et és Vinnie-t volt hivatott megidézni, és ezzel rögtön nyomatékos jelét adták a koncert során végig érezhető maximális tisztelgésnek. Szinte nem is volt olyan pontja a színpadnak és a műsornak, ahol ne jelentek volna meg valamilyen módon a tesók: a lábdobokon az arcképeik, Zakk mellényének mindkét oldalán szintén (St. Vinnie és St. Dime felirattal), Anselmo atlétáján, a kivetítőkön bejátszott videókon, az átvezető szövegekben, de még Benante dobcuccának jobb oldalán kis figurák formájában is, amit csak itthon fedeztem fel az egyik fotómon. Szóval szó sincs itt arról, hogy ne kaptak volna kellő szerepet és tiszteletet, mert amennyire csak lehetett, ez az egész nem csak a fellépő zenészekről, hanem róluk is szólt.
Amint a második intro véget ért, hirtelen lehullt a függöny, és némi látványtechnikai rásegítéssel szinte robbanásszerűen dörrentek meg a New Level kezdő riffjei, amit óriási üdvrivalgás kísért. Azonnal tapintani lehetett az átütő erőt, óriási energiák szabadultak fel a színpadon és nézőtéren egyaránt, amit a soron következő Mouth for War csak tovább fokozott. A zenészek kiállása abszolút meggyőzőnek látszott, szó sem volt itt semmiféle hakniról, amit korábban egyes rosszindulatú fanyalgók jósolgattak. Phil Anselmo mozgása és viselkedése ugyan már nem a régi, nincs ugrándozás, részegen hőzöngés, vagy homlokütögetés mikrofonnal, viszont még ilyen visszafogottan is kiválóan hozta a frontember szerepét. Ez az ember annyira karizmatikus és szuggesztív előadó, hogy jóformán elég csak megjelennie, és máris leveszi a lábáról a közönséget. Nincs szükség kérlelni és buzdítani őket, mert már attól megőrül mindenki, ha csak karba tett kézzel, vagy épp széttárt karokkal, illetve a rá jellemző tipikus szigorú pofával kiáll a rajongók elé. Ez nagyjából minden szám között megfigyelhető volt. Ezúttal ráadásul kifejezetten jó formában láthattuk, és igencsak dicséretre méltó teljesítményt nyújtott. Sem a hozzáállásba, sem a hangjába nem tudok belekötni, az üvöltözései is abszolút rendben voltak, és kellőképp erőteljesen szólaltak meg. Volt szerencsém látni pár évvel ezelőtt már a Rockmaraton fesztiválon is az Illegals-szal, ahol szintén Pantera szettet toltak, de akkor egyáltalán nem voltam lenyűgözve. Azért azt is hozzá kell tenni, hogy nem nagyon lehet egy lapon említeni a két banda zenészeit.
A sovány, ősz szakállú bőgős, Rex Brown látszólag kissé meg van öregedve, teljesítményén ez egyáltalán nem érződik. Ugyanolyan feszesen játszott és mozgott a színpadon, mint fénykorában, számomra abszolút meggyőző volt. Egyébként ajánlom mindenkinek A Pantera igaz története – belső szemmel című könyvét, ha esetleg eddig kimaradt volna (néhány évvel ezelőtt jelent meg Dudich Ákos fordításában magyarul is), nagyon élvezetes olvasmány!
Mint ahogy azt sejteni lehetett, a két „új” tag sem vallott szégyent, de ez annyira nem nagy meglepetés, hiszen köztudottan kiváló zenészek. Charlie Benante remekül boldogult Vinnie Paul nagyszerű dobtémáival, Zakk Wylde pedig rendkívül alázatosan foglalta el Dimebag helyét gitáros poszton, legalábbis ami a színpadi viselkedését illeti. Maximális tiszteletem a srácé és elismerem, hogy nagyszerű gitáros, de számomra az ő játéka nem mindig volt tökéletes, és ezt főleg az első napon érzékeltem. Úgy gondolom, hogy Dime-hoz képest sokkal kevésbé volt dinamikus, egyes témák lomhábban és kásásabban szólaltak meg, mint ahogyan megszoktuk. A Cowboys From Hell kezdő riffjei pl. egyáltalán nem szaggattak, mint eredetileg, hanem úgy összefolyt, hogy alig ismertem fel – csak hogy egy példát említsek. Tényleg nem szeretném sem a tehetségét, sem a tudását kétségbe vonni, de voltam már néhány Vulgar Display Of Cover koncerten, és határozott véleményem, hogy Vörös Attila jobban játssza ezeket a számokat, és főleg a szólókat. Bár, ez valahol ízlés kérdése, mert Zakk láthatóan nem mindig ragaszkodott az eredeti témák teljes leutánozásához, hanem sokszor belevitte a saját stílusát, a szólókat pedig nem ritkán teljesen másképp játszotta. Ez valakinek lehet, hogy pont bejött, nekem sajnos annyira nem. De ettől függetlenül abszolút rendben volt a srác, ezek csak apró személyes észrevételek.
Miután a két ütős Vulgar dal megadta az alaphangulatot, a Far Beyond Driven slágerei kerültek terítékre. Elsőként a nyitó nóta, a Strenght Beyond Strenght tépte le kis híján a fejünket, amiben a tempósabb verzék mellett a brutál súlyos lassú középrész is kiválóan működött. Aztán jött a húzós riffjeiről és pattogós dobtémáiról híres Becoming, majd az I’m Broken fülbemászó dallamai kényeztették el a hallójáratainkat. Ekkortájt már a VIP szektorból szemléltem az eseményeket, ahonnan sokkal élvezetesebb volt az előadás, mint előző este bárhonnan, de nem csak a komfortérzet és a színpadra történő előnyösebb rálátás miatt, hanem a hangzás tekintetében is. Egyébként ajánlom a VIP jegyet mindenkinek, akiknél ezek a szempontok fontosak, mert ez esetben simán megéri azt a pár ezer forintot, amivel többe kerül. Kényelmesen el lehet férni, le lehet ülni asztalokhoz, magasabban van, külön bárpult, wc, udvar, dohányzó, akadálymentes közlekedés.
A folytatásban sorra jöttek a jobbnál jobb nóták, mint pl. a Suicide Note pt. II. (lásd videók közt), ami egy szélsőségesen súlyos tétel, és oda is baszott rendesen! Egyébként ez volt az egyetlen, amit a meglehetősen borult The Great Southern Trendkill lemezről beválogattak a programba. Természetesen nem maradhatott ki a 5 Minutes Alone, a lírai hangvételű This Love, és a legendásan agresszív Fucking Hostile sem, így a lassabb és gyorsabb dalok egyaránt képviseltették magukat. A Yesterday Don’t Mean Shit helyett viszont ezúttal a Use My Third Arm-ot hallhattuk, így megtörtént az első és egyetlen változtatás a két este setlist-jeit tekintve.
Pihenésképpen egy újabb megemlékezős videó-összeállítás következett, így pár perc erejéig ismét az Abbott testvérek kapták a főszerepet, amit a felvételről bejátszott Cemetery Gates kísért, majd folytatólagosan eljátszották a Planet Caravan című Black Sabbath feldolgozást. Szép gesztus volt ez a rész is, de nekem sajnos az utóbbi dal annyira nem tetszett már tegnap sem, pedig egyébként az albumon kimondottan szeretem. A koncert ezen szakaszában érzetem azt, hogy ki kell mennem egy kicsit levegőzni és elszívni egy cigit, és felkészülni az utolsó dalokra. Mert bizony nem akármilyen slágereket tartogattak a végére! Először a Walk, majd a Domination és a Hollow utolsó percei összegyúrva, végezetül pedig a Cowboys From Hell címadó dala koronázta meg a bivalyerős összeállítást. Talán korábban már említettem, azt egy kicsit sajnálom, hogy a Cowboys albumot mindössze másfél dal képviselte, mert számomra az egyik legmeghatározóbb lemez ever, és hatalmas szerepe van abban, hogy tizenhárom évesen beleszerettem a metal zenébe. Ok, hogy Anselmo hangszálai már nem igazán alkalmasak a magas hangok kiéneklésére, de örömmel fogadtam volna mondjuk egy Primal Concrete Sledge-et, ami szerintem egy igazán ütős koncert nóta. …és nem valamelyik másik helyett gondoltam, mert simán lehetett volna akár 10-15 perccel hosszabb is a szett.
Re-spect!
Nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, amit a közönség produkált a végén. Komolyan mondom, nem emlékszem, hogy hallottam volna már ettől hangosabb ovációt korábban! Az előző este még szinte biztos voltam benne, hogy az előző állomásokhoz hasonlóan nálunk sem játszanak ráadást, de ezekben a libabőrös pillanatokban erősen elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban. …és nem csak én, hanem szemmel láthatóan a zenekar is. Szabályosan érezni lehetett, hogy ezzel a rendkívül lelkes és hálás tömeggel egész egyszerűen ezt nem lehet megtenni! Aztán Anselmo és Zakk egy kicsit tétován konzultáltak egy rövidet a dologgal kapcsolatban, és láss csodát: a turné során először visszajöttek egy szám erejéig, és ráadásképpen még lenyomták a Yesterday Don’t Mean Shit című dalt is! Ennél fantasztikusabb befejezése nem is lehetett volna ennek a felejthetetlen koncertnek!
Ezután megtörtént a hálás köszönetnyilvánítás és elbúcsúzás, szétdobáltak a közönség soraiba egy rakás pengetőt, dobverőt és hasonló ereklyéket, ezáltal számos rajongónak további óriási örömöket okozva. Végül Anselmo még egy utolsó magánprodukcióval is előállt: elénekelt egy sort a Led Zeppelin Stairway to Heaven című dalából, de olyan falsul átírva, hogy alig lehetett ráismerni, majd tipikus hanyag tahósággal magasról elejtette a mikrofont, és levonultak a színpadról. A közönség hangja viszont még mindig alig akart csitulni, ezért Phil még egyszer visszacammogott, a dobszerkó előtt komótosan felhúzta a lábbelijét, és közben meghatódottan meredt a tömegbe. Nekem határozottan úgy tűnt, mintha még neki is nehezére esett volna búcsút inteni, de aztán Rex feljött érte, és lekísérte. Igazán megható, felejthetetlen pillanatok voltak! Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt én is átélhettem!
Végezetül hadd válaszoljak meg pár konkrét kérdést összegzésképpen, ami a koncert kapcsán felmerülhet, és talán segít egy világos átfogó képet adni arról, hogy mit gondolok róla: Tetszett a produkció? igen. A zenekar teljesítménye rendben volt? igen. Tökéletes volt? nem, de elég közel állt hozzá. Van létjogosultsága ennek a formációnak Pantera néven turnézni? igen. Kellő alázatossággal és tisztelettel álltak hozzá? igen. A körülmények megfelelőek voltak? nem. Melyik nap volt a jobb? a második. Megnézném újra? természetesen, bármikor!
Setlist:
Regular People (Conceit) (from tape)
In Heaven (Lady in the Radiator Song)
A New Level
Mouth for War
Strength Beyond Strength
Becoming (with Throes of Rejection outro)
I’m Broken (with By Demons Be Driven outro)
Suicide Note Pt. II
5 Minutes Alone
This Love
Use My Third Arm
Fucking Hostile
Cemetery Gates (from tape)
Planet Caravan (Black Sabbath cover)
Walk
Domination / Hollow
Cowboys From Hell
Encore:
Yesterday Don’t Mean Shit
