2023. október 8. @ Budapest, Barba Negra – Red Stage
Mivel kifejezetten kedvelem a gothic/doom/death műfajokat, már tavaly is szemezgettem az Ultima Ratio Fest nevet viselő turnéval. Bár az a lineup nekem sokkal erősebb volt (főleg amíg a My Dying Bride vissza nem lépett), végül mégsem sikerült eljutnom. Az idén viszont újra megcéloztam az eseményt, ami egy igazán hangulatos programnak ígérkezett erre az őszi vasárnap estére, még úgy is, hogy az itt felvonuló négy banda közül egyedül a Paradise Lost meghatározó számomra, legalábbis egyes korszakaik. Az volt az elképzelésem, hogy majd látok egy remek koncertet, készítek pár szuper fotót, majd írok egy pozitív élményekben gazdag beszámolót a rendezvényről. Nos, ebből sajnos semmi nem valósult meg, és nyugodtan ki merem jelenteni, hogy nem rajtam múlt. Rögtön le is spoilerezem a további tartalmat: totális csalódás volt az egész! Nem is fogom nagyon bő lére ereszteni, mert jókat nem igazán tudok elmondani róla, a negatív tapasztalatokat pedig nem szívesen ragozom túl.
A melodic death metal nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, azért nincs is ellenemre, ha jól csinálják. Az Omnium Gatherum zenekar munkásságát csak felületesen ismerem, de szívesen fogadtam a részvételüket, mert szerintem nem rosszak ebben. Sajnos kellő figyelmet nem tudtam szentelni a produkcióra, mert volt egy kis kavarodás a karszalagjainkkal, amit el kellett intézni, és ez pont a koncerttel egyidőben zajlott (a kellemetlen komplikációt végül sikerült orvosolni, mert a szervező hölgy és a biztonsági személyzet is segítőkész, korrekt hozzáállást tanúsított, amiért utólag is hálás köszönetem, mert így legalább tudok egy pozitív dolgot is írni az estéről).
Lehetőség szerint közben próbáltam a színpadon történő eseményeket is valamelyest követni, illetve lőni pár fotót róluk. A hangzás és a világítás elég gyengének tűnt, de komolyabb következtetéseket egyelőre még nem vontam le ez ügyben. A finn hatosfogat egyébként egész jól muzsikált, lelkesen tolták a szintetizátorral és váltott énekkel színesített dallamos death metalt, még ha különösebb hatást nem is gyakoroltak rám, de megítélésem szerint az akkor még eléggé szellős közönségre sem.
A szünetben meglátogattam a nem túl gazdag választékot kínáló merch-öt. Mint úgy általában mindenhol, az elmúlt években az árak itt is rendesen elszálltak. A pólókat 13, míg a Paradise Lost kapucnis pulóverét potom 33 ezerért lehetett megvásárolni. Jómagam két esetben szoktam ilyenkor beruházni: ha valamelyik általam kedvelt banda terméke kimondottan tetszik, vagy ha egy zenekar koncertje olyan jó volt, hogy úgy érzem, azt ily módon külön honorálni szeretném. Ezúttal üres kézzel távoztam.
Az ír Primordial előadására már maximális koncertrációval érkeztem a fotós árokba, de a lelkesedésemet elég rövid idő alatt sikerült lerombolni a borzalmas színpadi világítással. A szinte csak hátulról érkező fények roppant kellemetlenek voltak, a tömény kék színű ködös félhomályban a zenészeket alig lehetett látni. Ennek köszönhetően Alan „Nemtheanga” Averill énekes arcfestése sem igazán tudott érvényesülni, mert abból se valami sok mutatkozott meg a sötétben a kapucnija alól. A hangja és a színpadi teljesítménye viszont abszolút rendben volt. Rendesen bemozogta az egészet, közben előszeretettel hurcolászta és emelgette a mikrofonállványt hol a magasba, hol a nézők felé mutogatva vele. A gitáros szekció ehhez képest jóval kisebb aktivitást mutatott, jóformán egy helyben nyomták végig a koncertet. Ami a hangzást illeti, az itt sem volt tökéletes, mert elég kásásan szólt, de ennek ellenére még úgy-ahogy lehetett élvezni.
A mindössze hét tételből álló műsor az As Rome Burns sötét, baljós felvezetésével indult, amit a még ropogósan friss új album címadó dala követett. A szeptember végén megjelent How It Ends lemezről ezzel együtt összesen két nótát mutattak be, a program további részében pedig olyan remek szerzemények csendültek fel, mint a To Hell or the Hangman, The Coffin Ships és a Lain With the Wolf, míg a sort végül az Empire Falls zárta. Bár nincs különösebb problémám az újakkal sem, nekem a régebbi nóták jobban tetszettek.
A gothic metal műfaj megteremtőjeként számontartott brit Paradise Lost korántsem a kiváló élő szerepléseiről híres. Sőt, valójában sokkal több rosszat hallottam eddig róla, mint jót. Nekem korábban mindössze egyszer volt szerencsém hozzájuk a 2019-es Rockmaratonon. Erős túlzás lenni azt állítani, hogy teljesen meg voltam elégedve az ott látottakkal, de azért azt se mondanám, hogy egyáltalán nem tetszett. Nem is tudom, hogy mégis miért gondoltam, hogy majd pont egy olyan helyszínen fognak remekelni, ami elsősorban a nem túl kedvező körülményekről, valamint a sok esetben kritikán aluli hangzásáról vált hirhedtté, amióta csak megépítették. A legfőbb oka, hogy mégis átutaztam a fél országot ezért a koncertért, hogy az Icon album idén lett 30 éves, ami mellesleg a személyes kedvencem tőlük. Nagyon bíztam benne, hogy a nem mindennapi jubileum apropóján ennek a dalai kerülnek majd előtérbe, hiszen még az sem ritka, hogy ilyen esetekben egyes bandák akár a teljes lemezt lenyomják. Ráadásul a zenekar közel két évtizednyi igen megosztó kitérő után az elmúlt években visszakanyarodott a korai korszakukra jellemző gothic/doom műfajhoz, ezért jogosan feltételeztem, hogy talán ezúttal egy súlyosabb dalcsokorral készülnek. Ebből eredendően részemről az első csalódás már napokkal a koncert előtt megtörtént, mikor megnéztem a várható setlist-et, és döbbentem tapasztaltam, hogy mindössze egyetlen dalt (Embers Fire) játszanak az Icon-ról, és ezen kívül az első négy albumról csupán az As I Die szerepel a programban, ami nem kicsit lelombozó, ugyanakkor meglehetősen érthetetlen számomra. Ok, hogy ez szubjektív dolog, mert biztos vannak szép számmal olyanok is, akiknek bejön az általam kevésbé kedvelt divatos/slágeres középkorszak, de szerintem akkor is elég fura, hogy mondjuk az In Requiem és a One Second ugyanakkora szerepet kapott, mint az első öt lemez együttvéve, beleértve a 30 éves Icont és a Draconian Times-t is, ami sokak szerint a zenekar munkássának csúcspontja. Mindemellett ráadásul még rövid is volt, és azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy egy headlinertől 12 nóta 60 percben igencsak kevés. De még ezt is el tudtam volna fogadni, ha a zenekar legalább jó formában van, de sajnos ezt sem tudom elmondani…
Az este folyamán végig tapasztalható tökéletlen hangosítás és a kiábrándító fényviszonyok ugyan jogos aggodalomra adtak okot, én valamiért mégis bíztam benne, hogy a fő attrakció alatt majd jobb lesz a helyzet. Ó, dehogy lett jobb! A hatalmas logóval ellátott háttér szép színes megvilágítást kapott, a zenekar tagjai viszont újfent semmit, így nekik is szinte csak a sziluettjeiket láthattuk. Ez viszont még csak a kisebbik probléma volt, mert a hangzás sem javult, sőt, még rosszabb lett! A magas nagyon túl volt tolva, ráadásul olyan hangosan szólt, hogy üvölteni kellett egymás fülébe, ha esetleg valami mondanivaló akadt közben. Sokkal inkább nevezném kellemetlen élménynek, mint élvezetesnek. Komolyan mondom, még egy órával a koncert után is alig hallottam, úgy zúgtak a füleim!
Mindeközben a színpadon nem sok említésre méltó dolog történt. A mikrofon mögött egy rendkívül enerváltnak tűnő Nick Holmes-t láthattunk, aki sem hangban, sem fejben nem volt a topon, sokat hibázott, és nem is énekelt jól. A banda sem volt igazán egyben, mindenki csak úgy elvolt magának, közben szinte egyáltalán nem kommunikáltak sem egymással, sem a közönséggel. Jobb oldalon a két kopasz szakállas, Aaron Aedy és Steve Edmondson foglalt helyet ritmus-, illetve basszusgitáron, míg bal szélen Gregor Mackintosh bűvölgette magányosan a hangszerét, időnként mélyen belemerülve a gitárszólóiba. Nehéz lenne megítélnem, hogy külön-külön ki milyen teljesítményt nyújtott, mert szarul szólt az egész. A dobok mögött egy új srácot láthattunk bemutatkozni egy üveg, vagy plexi paravánnal leválasztva, akivel immár négyre növekedett a „golyófejű” tagok száma a bandában. Greg Mackintosh ezzel szemben az elmúlt pár évben visszanövesztette a haját, a csurkába fogott hosszú raszta tincseit pedig rendszeresen meg is lengette a levegőben, ami jóformán az egyetlen olyan látványosságot jelentette a színpadon, ami valamennyire egy metal zenekarra emlékeztethet. A dobos poszton történt cserére visszatérve: sajnálom, hogy a fiatal Waltteri Väyrynen távozott, aki az elmúlt hat évben erősítette a banda sorait. A budapesti Opeth koncerten láttam élőben játszani tavaly, ahol beugróként a zseniális Martin Axenrot jóval nehezebb témáival kellett megbirkóznia, ez a feladat azonban látszólag nem jelentett különösebb gondot neki, és ezzel egyértelműen bizonyította tehetségét. Az új fiú viszont nem volt túl meggyőző számomra, de ezt egyelőre csak halkan jegyzem meg, mert korai lenne pusztán az itt látottak alapján megítélni, továbbá mentségére szóljon, hogy a többiek teljesítménye sem nyűgözött le.
Röviden összefoglalva: sajnos semmivel nem voltam maradéktalanul elégedett, és ezzel még elég finoman fogalmaztam. A Barba Negra ismét leszerepelt, Paradise Lost koncertre pedig maximum akkor megyek ezután, ha lesz a lineup-on egy olyan banda is rajtuk kívül, ami igazán csábít, mert csak miattuk biztosan nem.
Setlist:
Enchantment
Forsaken
Faith Divides Us – Death Unites Us
Requiem
One Second
Hallowed Land
The Enemy
As I Die
No Hope in Sight
Embers Fire
Say Just Words
Ghosts
