2014. december 6. @ Budapest, Barba Negra Music Club
Kilépve a debreceni közegből, ezúttal majd egy év után ismét Budapest csodás városába látogathattam. A Barba Negra külön öröm volt, hiszen nem jártam még a helyszínen. Azt pedig nem is győzöm hangsúlyozni, hogy milyen örömteli pillanat volt, amikor megtudtam, hogy végre megvan a jegyem eme jeles napra, amit nem kis túlzással ezrek vártak. Hiába volt már mindegyik zenekar Magyarországon, a telt ház és a jó hangulat garantált volt.
A klubba érkezéskor kicsit megijedtem, hiszen koncert előtt fél órával akkora sor állt, hogy azt hittem nem kerülök sorra a kezdésre. Persze hamar elmúltak a kételyek, hiszen az egy hosszú sor, hamarosan hárommá osztódott szét, jómagam beálltam egy tetszőlegesbe, és pár perc után már jeggyel a kezemben és fülig érő szájjal léptem át a Barba Negra ajtaját. Órámra néztem és nyugtáztam, hogy nem sokat kell már várni a kezdésre. Leadtam a kabátomat a ruhatárba és egy gyors terepszemle után a színpad felé vettem az irányt.
Óramű pontossággal fél hétkor a dobok közé csapott a hazánkban immáron másodjára fellépő NORTHLANE. A kezdés elég erősre sikerült a Genesis intrójával, amit azonnal a Scarab követett. Kicsit féltem a hangzástól, hiszen a legutóbbi koncertről nem sok jót olvastam e téren, de azt kell, hogy mondjam nem csalódtam. A dob olyan erőteljes volt, hogy éreztem minden porcikámban és mosolyogva bólogattam, hogy ez igen. Néhol kicsit hangos volt az elektronikus alap, elnyomta az éneket, de ez nem sokat rontott az élményből. A soron következő dal, a már most közönség kedvenc, majd egy hónapja debütáló Rot volt. A rajongók ebben a dalban ismerhették meg az új énekest, Marcust. A többnyire pozitív visszhangot kapó új frontemberre a koncerten sem lehetett panasz. Ami plusz pont, hogy nem akar a korábbi énekesre hasonlítani, nem voltak erőltetettek az énektémák, hozta a saját ötleteit és stílusát, amivel a későbbiekben sem lesz gond. A korábbi énekest mondjuk erőteljesebbnek éreztem, de idővel majd kikupálódik Marcus is.
Az olyan dalok alatt, mint az Aspire vagy a Dream Awake, szépen gyűltek az emberek, bár tudni lehetett, hogy nem a Northlane lesz az, aki bevonzza a tömeget a mai napra. A záró Quantum Flux kezdő hangjaira a hideg is kirázott szó szerint. Hihetetlen jó volt élőben hallani. Sajnáltam is, hogy a rövidke műsoridő ilyen hamar eltelt. És ha a további dalok pedig olyanok lesznek, mint a Rot, akkor senkinek egy rossz szava nem lehet majd a zenekart illetőleg.
A CARNIFEX volt az a zenekar, akihez korábban semmi közöm nem volt. Igazából semmit nem vártam a koncerttől, kíváncsi voltam, hogy milyen produkcióval állnak elő az amerikahonból érkező srácok. Persze koncert előtt meghallgattam a legnagyobb slágereket, de a deathcore vonalhoz én már kezdek kevés lenni, hogy szeressem, pedig régen faltam a hasonló bandákat. A közönséget látva, hazánkban nagy rajongótáborra szert tevő zenekar ugyancsak odatette magát és egy olyan hangulatos bulit csináltak, amire mindenki szívesen emlékezni fog a későbbiekben is. A színpad előtt megjelentek a carnifexes pólóban feszítő egyének és alig várták, hogy elkezdődjön a koncert. A kezdés előtti hangolásnál az egyik gitáros szórakoztatta a népet néhány mindenki által érthető beszólással.
Itt is erős volt a setlist, a közönség is már az első másodperctől kezdve mozgásba kezdett, a levegőben pedig terjengett az izomszag. Én pedig igyekeztem mindettől távol maradni saját és fényképezőm biztonsága érdekében. Amit kicsit túlzásnak éreztem az Scott folyamatos circle pit-re való invitálása. Az első egy kettőnél nem volt gond, de mikor már tizedjére hallottam, akkor már kezdett vicces lenni. 🙂 A rajongók egy pillanatra sem álltak ellen a kéréseknek és dühösen, kemény arccal lökdösték egymást körbe-körbe. A játékidő rövidsége talán épp javára vált a koncertnek, hiszen így egy masszív slágerdalokból álló buli kielégítette szinte mindenki vágyát.
A számomra az egyik favoritként számon tartott zenekar a HEAVEN SHALL BURN következett. Hiába voltak már párszor Magyarországon, eddig kimaradt. Azt pedig nem tudom állítani, hogy más unja a zenekart, hiszen az este előre haladtával egyre többen voltak kíváncsiak a soron következő zenekarokra. Mivel nem nagyon szoktam koncertfelvételeket nézni, sőt még klipeket sem igazán (igen, szegénységi bizonyítványba bejegyezve), nem igazán voltam tisztában a tagok viselkedésével. Képekről szigorúak, kemények, minden, ami ilyenkor lenni szokott. Épp ezért kellemes csalódás volt, hogy jókedvű, vicces figurák tolják az arcomba a metált. Néha jót mosolyogtam Marcus hülyeségein és a gitárosok arcán is. Folyamatosan megvolt a kontakt a közönséggel.
A játszott dalokra sem lehetett panasz, a régi és új rajongók is egyaránt élvezhették a koncertet. Én leginkább a régebbi albumokat hallgattam sokszor, de koncert előtt végighallgattam többször mindegyiket. A közönség végigtombolta a közel másfél órás bulit olyan dalokra, mint a Black Tears, Voice of the Voiceless vagy épp a kezdő Counterweight. Számomra a katarzist az Awoken hozta el, hiszen mindenki tudta, hogy ezután a méltán híres Endzeit himnuszt zúdítják majd ránk. Körülbelül ILYEN vigyor lehetett az arcomon. A hangosítás itt is korrekt volt. Marcus a végén már annyira jól érezte magát, hogy még egy bodysurf is belefért az időbe a közönség nagy örömére. Bár nekem nem lett volna hangulatom az egész korrektül leizzadt testét fogdosni.
Végül tartva a pontos kezdést, felcsendült a Wild Eyes és a közönség kitörő örömmel és tapsviharral fogadta a soron következő, az est headliner-eként érkező PARKWAY DRIVE-ot. Már koncert előtt igazi heringparti volt a színpad előtt, az ember egy söröskorsót nem tudott ledobni a földre. Kivéve akkor, amikor még van benne és random begórják a terem tetszőleges pontjára. Ebből ugyanis láthattunk sokat az este folyamán, mint ahogy Marcus is tette pár vizes flakonnal a HSB koncerten. Meg kell mondjam, életem egyik legjobb koncertélménye volt a PD koncert, mondom úgy, hogy nem egy két zenekar koncertjén voltam már. Igaz, három szám után a lehető legtávolabbról néztem végig a koncertet, de öröm volt látni, hogy mennyire élvezi a közönség a zenét, és ezzel együtt a zenekar is milyen rutinosan, beleadással tolta a slágereket. Amiből nem kevés volt az este folyamán. Mindenki együtt énekelte a dalokat, kórusba ordította mindenki a „So cry me a fcking river bcth.”-t is. Végül is rossz szavakat nem lehet mondani a koncertről. Én inkább friss rajongónak számítok, így mindegyik dal, amit ismertem örömet okozott. Ilyen például a Sleepwalker, Karma vagy az egyik kedvencem, az Idols and Anchors vagy a Swing.
Összegezve egy kiváló, profi zenekarokkal lezajlott este volt. A hangulatot bármely zenész ember megirigyelhette volna, mint ahogy a közönséget is. Öröm volt minden pillanata. Ám üröm az örömben, ami nélkül nehéz elmenni, és hogy idézzek pár kommentet… A ruhatár. Katasztrófa volt, igazi „polgárháború”. Emberek emlegették egymás anyukáját, lányok tépték egymás haját, elszabadult a pokol és anarchia tombolt. A ruhatárosok pedig meghitt nyugodtsággal és mosollyal nézték a szenvedő tömeget. Bár megjegyzem, legalább a zene jó volt az alatt az egy óra alatt, amíg ÉN sorban álltam. Hiszem bólogathattam a Panterára vagy a Rise Against the Machine slágereire.
