2015. február 6. @ Anglia – Manchester, Sound Control
„A walesi utak egyetlen előnye, hogy mehetünk rajtuk hátra s előre”, mondja Phillip István és Bárány Ferenc örökbecsű átköltése, a Walesi bárdolatlanok. Sajnos ennyi jót a brit utakról nem mindig lehet elmondani.
A dolog úgy kezdődött, hogy még nyáron, a Bloodstock Open Air-en sikerült a Primordial-t lekésni, a Winterfylleth-et meg meghallgatni Szégyen és gyalázat, de ez utóbbi zenekar az eddigi pályafutásomból teljes egészében kimaradt, és ez egy jelentős hiányosságnak bizonyult, tekintve, hogy remek zenét játszanak. A Primordial mostanság jelentette meg nyolcadik stúdióalbumát (Where Greater Men Have Fallen), és ennek örömére szerveződött össze egy transz-Nagy-Britannia miniturné Glasgow, Manchester és London állomásokkal. Mivel most a Winterfylleth-tel adták őket csomagban a manchesteri Sound Control-ban, így ideje volt felkerekedni, és munka után elautókázni a tetthelyre. Ez mintegy 86 mérfőld autópályán/autóúton, ami itt két és fél óra kocsikázást jelent (oké, egy brunzolással). Az események utólagos rekonstrukciója szerint a Malthusian akkor kezdett, amikor átléptük a walesi-angol határt, és nagyjából akkor vonulhattak le, amikor elhagytuk a manchesteri repteret, így, kedves magyar Malthusian-rajongók, erről sajnos sikerült lemaradni. Mindenesetre befutottam a Winterfylleth első számának mintegy közepére (ami jelentős időveszteség, tekintve, hogy elég hosszú nótákat írnak a fiúk, és így csak hat jutott belőlük aznap estére).
A Winterfylleth nagyon jó, sőt baromi jó. Valahol ez az a zene, amit én a „True Norwegian Black Metal” műfajában el tudok képzelni; véleményem szerint true-bb, mint számos, magát nagyon true black metal-osnak aposztrofáló norvég kolléga munkája. Sötét, meditatív, komor, látod magad előtt azt a norvég tájat azokkal a hegyekkel, érzed a szelet, valamint lelki szemeiddel látod, ahogy a nagyon true black metal-os norvég kollégák csalódottan felülnek a 29-es buszra, és elvonulnak méregdrága (és meglehetősen ízetlen) Ringnes-t vedelni. Legfontosabb eszközük – és hidd el, jól bánnak vele –, a zene belső dinamikájának ellentétjére épül. Ez magyarra lefordítva a következőt jelenti: a hangszerek (gitár, dob, bőgő) maximális fordulatszámon játszanak, ám a dallamvezetés igencsak lassú, elgondolkodó. Emiatt egyszerre érzed dinamikusnak és ugyanakkor „lassúnak” is a zenét. Sajnos a keverés nem sokat segített a zenei élményen: valamennyit lehetett a gitárokból is hallani, de igazából ha az egyik gitáros levonult volna a színpadról, a hiánya inkább lett volna látható, mintsem hallható. Mivel a fiúk nem csak kvint-akkordokat játszanak, tényleg jó lett volna hallani, hogy a valóságban hogyan is néz ki egy dallamvezetés, de ezt itt tényleg csak látni lehetett, mintsem hallani. Egy darabig a keverő mögött álltam, kiválóan látszott, hogy a frekvenciatartomány alulról második 20%-a (bőgő és dob) van maximumra keverve, és lineárisan csökken a jel a magasabb frekvenciák (gitár, ének, cin) irányába. Az okokról egyszer örömmel elbeszélgetnék egy klub-tapasztalattal rendelkező, a metált munkaköri szinten keverő szakemberrel.
Fantasztikus 50 percet produkált a Winterfylleth, majd gyors technikai szünet következett. A sör brit árban (3 font fölött), a padló meg úgy ragad, hogy a bakancsomat majdnem otthagytam. Itt ugyanis az a szokás, hogy a poharat tele kapod sörrel. A tele szó azt jelenti, hogy csurog pumpálják, úgy, hogy lefolyik az oldalán, aztán már viheted is. Ha remek egyensúly-érzéked van, akkor az elsőt talán, talán nem fogod melléfolyatni, de a harmadikat már tuti. Az input után essen szó az output-ról is: a WC tiszta és minden működik, és hogy ne legyen kedved a bejárat előtt ácsorogni, sárga-fekete csíkos háttér és egy vörös tábla figyelmeztet arra, itt most bizony egy „restricted area” kellős közepén állsz, hess innen. Gyors kézfogás a gitáros-éneke Chris Naughton-nal (közvetlen, aranyos, nagydarab srác, teljesen megilletődött, amikor kiderült, hogy magyar vagyok – de egy idő után azért leesett neki, hogy nem csak a Winterfylleth miatt vagyok itt, hanem alapjáraton), és futás is vissza, mert már hangoltak.
Winterfylleth setlist:
1. The Divination Of Antiquity
2. The Swart Raven
3. The Ghost of Heritage
4. A Careworn Heart
5. Whisper of the Elements
6. Defending the Realm
A Winterfylleth után a Primordial következett, és vagy másfél óra játékidő jutott nekik. Az új album címadó dalával (Where Greater Men Have Fallen) kezdtek, magas labda, mivel mással. A nagyjából 150 fős hallgatóság – brit mérce szerint – teljes extázisban tombolt: mindenki állt (ja, nem volt mire leülni), többen a fejüket/hajukat rázták (kinek mi jutott), sőt némi lökdösődés is támadt az első sorban (eddig nem tapasztalt, ismeretlen jelenség, biztos eltanulták, vagy ők is külföldiek voltak). A felpörgő hatására az esemény biztosítását ellátó egy darab fekete bőrű úriember hirtelen a jobb oldalával kezdte el támasztani a mélynyomót. A Primordial hangzásban jóval a Winterfylleth fölé magasodott: a balkezes Micheál O’Floinn szólóit/kiállásait egész jól lehetett hallani (különösen amikor az enhancer-t is bekapcsolta), de Ciáran MacUiliam játéka is elég rendesen hallatszott. Az est fénypontja azonban – minden kétségen felül – az énekes Alan Averill Nemtheanga volt. A black metal műfajában hihetelenül sok egyéniséggel lehet találkozni, én például az utóbbi időben külön listát vezetek azokról, akik ebből az unalmasan exhibicionista masszából is képesek valahogy kilógni. Az örök első Ølve Eikemo (lánykori nevén Abbath): érdemes azt a mozgáskultúrát tanulmányozni, amit az úriember zenélés mellett produkál. Szorosan a második T.R.A. Orre (Galder), és örömmel jelentem, hogy Nemtheanga úr sikeresen felzárkózott a megtisztelő harmadik helyre. Zenéjüket tekintve, nekem nem jött be teljesen a dolog: azt a zenekarra jellemző karaktert, amit a Winterfylleth olyan remekül megragadott, a Primordial-ban valahogy nem találtam meg. Összeállt, szólt, de a karizma hiányzott belőle. A fiúk becsületesen letolták a fél Where Greater Men Have Fallen albumot, és az est döntő többségét a 2005-ös vagy fiatalabb dalok tették ki; a korai Storm Before Calm-ról (2002) és az Imrama-ról (1995) nem játszottak semmit – persze annyi albummal a hátuk mögött már tényleg külön cirkusz lenne, hogy mindegyikről még el is hangozzék valami.
Primordial setlist:
1. Where Greater Men Have Fallen
2. Gods to the Godless
3. Babel’s Tower
4. No Grave Deep Enough
5. Autumn’s Ablaze
6. Ghosts of the Charnel House
7. As Rome Burns
8. The Alchemist’s Head
9. Bloodied Yet Unbowed
10. The Coffin Ships
11. Wield Lightning to Split the Sun
12. Empire Falls
Este tízig tartott a buli, ekkor kezdtek el könyörtelenül kirugdalni mindenkit – két órával és 86 mérfölddel később meg a jól megérdemelt sörömet iszogattam itthon, és azt gondoltam: ez megérte.
