2008. június 5. @ Debrecen, Klinika
Nagy napra ébredhettek a debreceni és környékbeli hardcore rajongók 2008. június 5-én, hiszen nem kisebb név látogatott el ide, mint az amerikai Pro-Pain zenekar. Persze nem egyedül, hanem egy egész különítmény társaságában látogattak el turnéjuk során Magyarországra. Debrecen amúgy sem bővelkedik a külföldről idelátogató zenekarokban, most viszont négy csapat is tiszteletét tette.
Este hatra már a Klinika moziban voltam, hiszen az a megtiszteltetés ért, hogy interjút készíthettem a Pro-Painnel. A helyzet nem volt azért ennyire egyszerű, hiszen a külföldi zenekarok a tervezettnél több órával később, pár perccel érkezésem után futottak be a koncerthelyre. Lázas pakolás, mosolygós zenészek, segítőkész rendezők és zenekarkísérők fogadtak. Az előtérben a külföldi zenekarok standjainál lehetett mindenféle pólót és hanghordozót szerezni teljesen emberbarát áron, és itt lehetett beszélgetni a zenekarokkal is. Teljesen közvetlenek voltak mindannyian, örültek neki, hogy érdeklődtek irántuk.
A fellépők között szerepelt a debreceni Stillborn (Hatebreed tribute) zenekar, akiket még februárban volt szerencsém látni Debrecenben. Már akkor is nagyon jó hangulatú bulit nyomtak. A dobosuk elmondta, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy játszhatnak a Pro-Pain előtt. Ennek megfelelően csaptak a húrokba a fiúk olyan este 8 magasságában. A Horrors of Self volt a nyitószámuk a legújabb Hatebreed albumról, a Supermacyről. Ekkor még eléggé kevesen tették tiszteletüket a nézőtéren, de a többi zenekar közül is meghallgatták őket páran. Nem tették hiába. A nagyon profin megoldott hangosítás mellett remek teljesítményt nyújtottak. Nagy ugrálásba, izzadságos szaladgálásokba, döngölésekbe kezdtek, és szépen kihasználták a színpad minden négyzetcentijét. Volt hangfalmászás, tengely körüli forgás, amelyben leginkább a basszusgitárosuk jeleskedett. Játszottak egy Slayer feldolgozást is, a Raining Blood-ot, amit a Hatebreed szintén játszik. A pár érdeklődő lelkesen megtapsolta őket és nemcsak a lelkesedésükért, hanem a zenéjükért is. Aki hallja őket, és még nem ismeri a Hatebreedet, az valószínűleg meg fog keresni pár Hatebreed albumot, hiszen a fiúk színvonalas produkciót nyújtottak, jól átfogták a három eddig megjelent albumot. Körülbelül 40 percet játszhatott a csapat, akik az alábbi felállásban léptek színpadra: Balogh Áron ének, Bakos Attila dob, Veress Dávid basszus/vokál és Nyíri Dávid gitár.
Setlist: Horrors of Self, Supermacy of Self, Tear it Down, Straight to Your Face, Facing What Consumes You, I Will Be Heard, Proven!, Preserverance, Raining Blood, To the Threshold, Immortal Enemies, Call for Blood, Beholder of Justice, Doomsayer, Live for This.
A cseh X-Core zenakar volt a második fellépő. Még a koncert előtt beszélgettem a basszerükkel. Egy nagyon jó fej, közvetlen srác. Megígérte, hogy agresszióban és intenzitással nem lesz gond a színpadon. Igaza lett. Nagyon érdekes zenét játszanak, ami még jobban kijött volna, ha a két gitár több hangerőt kap. Kicsit In Flames, kicsit hardcore-os, elszórva heavys elemek, Ektomorf-szerű döngölések. Ők „melodic metalcore”-nak nevezik magukat. Dallamos ének, többféle üvöltés hangszín, hiszen mindkét gitáros énekelt és vokálozott, míg a basszer vitte az ének nagy részét. Bemozogták a színpadot, és bár a közönség nem produkált akkora mozgást, mint amit szerettek volna, látszott rajtuk, hogy élvezik, amit csinálhatnak. Mint megtudtam, a tízéves banda Csehországban elég híres, de szeretnének nemzetközileg is ismertek lenni. Minden esélyük megvan erre, hiszen nagy showt tudnak művelni a színpadon. A basszusgitáros átdugta az egyik gitáros monitoron lévő lába alatt a hangszerét, miközben nyomta keményen a szóló alatti kíséretét, a másik gitárosuk pedig mindenki meglepetésére két szám között egy „egészségedre” kifejezéssel előzte meg a sörivást. Emellett méregerős zenei összeállítást prezentáltak. Az In Hell című számukat egyszerűen hallani kell. Két cseh szövegű számot is előadtak, ami amellett, hogy meglepetésre nem tűnt furcsának, mindenképpen díjazandó törekvés, hiszen hardcore-ban nagyon ritka a nem angol szöveg. Nekem nagyon tetszett a zenéjük, és az Ozyx (gitár/ének), George (basszus/vokál), Ondrej (gitár/vokál), Prema (dob) felállású csapat valóban nagy jövő előtt áll.
Setlist: Intro, Red Rivers, Anything You Want, Respekt (az egyik cseh szám), Fight Yourself, Between Heaven and Earth, In Hell, Svědomí (a másik).
Harmadjára a svájci Blasted lépett a deszkákra Nico (gitár), Carlos (ének), Simon (dob), Yomgui (basszus) felállásban. Ők is introval kezdtek, majd megindult a döngölés. Stílusra metalcore-t mondanék, döngölős, szaggatott riffekkel, wah-wah pedálos szólókkal, akusztikus énekkel és üvöltéssel. Nekem kicsit erőtlennek tűntek a szólók mögötti részek, de ez lehet, hogy csak a hangosítás hibája, de nem volt azért annyira zavaró. Ami viszont zavart, hogy a gitáros vokáljából érdemben semmit nem hallhattunk. A hangulatra nem volt viszont panasz. Erről az énekes, mint fő poénfelelős is tehetett. Szóló közben „ez nem normális” gesztusokat tett a gitárosra, majd megpüfölte a vállát mikrofonnal, vokál közben pedig előbbretolta a fejét, hogy „gyerünk, énekelj már”. Persze a gitáros nem hagyta magát, és szamárfület mutatott az énekesnek, amikor nem figyelt… Nem kellett tehát félteni a hangulatot, de zenei szempontból sem volt probléma. A közönség szépen gyülekezett, pedig a középtempós számaikra aztán igazán lehetett headbangelni, amit a közönség meg is tett, de intenzívebb mozgást nem nagyon produkált. Ennek ellenére a zenekar megköszönte, hogy felléphettek, és nem tűntek rosszkedvűnek, amikor lejöttek. A standjuknál meg a nagy tömörülés hatására még jobb kedvük lett a srácoknak és a közönségnek is.
Setlist: Intro, Ghost of Fear, Living in a Dream, Strings’o Life, They Can, Gente Falsa, Shells ‘N’ Bullets, Dead Beat.
A negyedik zenekar a francia Zuul Fx volt (Zool ének, Karim gitár, Shag basszus és Aurel dob). Egy híres hc bandáról van szó, aki tavaly például felléphetett a With Full Force fesztiválon, és többek között olyan bandákkal, mint a Slayer, az Annihilator, a Korn, a Hatebreed, és még lehetne sorolni. Magyarországon is ismerik őket, ugyanis láttam pár embert, aki teljes beleéléssel énekelte a számaikat. Rájuk már beindult a közönség is. Volt itt pogó, zúzda, színpadról ugrálás, üvöltés, minden, aminek örülhet egy zenekar. Persze a mozgást ők is mozgással honorálták a színpadon.
Elég nehéz körülírni a zenéjüket. Kis industrial-os beütés, döngölős témát, tiszta ének és üvöltés, agresszió és egy nagy adag indulat. Minden esetre nagyon ütős kis zene jött ki belőle. A közönség egy emberként üvöltötte a zenekarral, hogy „I Hate You!” Méltó felvezetése volt az est fő fellépőjének, a Pro-Painnek.
Setlist: Here Is Pure Hatered, Fight for the Cause, I Never Forget, Get Away, Behind the Lights, Demanufacture, I 8 U, Fuck Them All
11 körül végre a húrok közé csaphatott a Pro-Pain (Gary Meskill basszus/ének, Tom Klimchuk gitár/vokál, Marshall Stephens gitár/vokál, JC Dwyer dob). A közönség maximálisan felspanolt állapotban, robbanásra készen várta őket. Mindenki, aki élt és mozgott a színpadhoz sereglett és hatalmas hangulattal várta a zenekart, akiknek sikerült még tovább javítani a helyzetet. A zenéjüket ők maguk sem tudják egyszerűen leírni. Én azt mondanám, hogy hardcore, heavy és thrash keveréke körülbelül 50-40-10% megosztásban. Ami a színpadról is látszott, az a közvetlenség, és az, hogy nagyon nincsenek elszállva maguktól. Nem csináltak érdemben semmi extrát, nem szántották fel a színpadot (a közönség viszont a küzdőteret nagyon is…), bár volt mozgás, nem poénkodtak, csak nyomták az egyedi zenéjüket Gary jellegzetes hangján, az emberek pedig nagyon hálásak voltak ezért. A Stand Tall volt a nyitószám, még 1999-ből, amit nem sokkal követett az egyik klipes számuk, az Unamerican. Meglepő volt, hogy a legújabb albumukról egyetlenegy számot sem játszottak, ellenben a legelső albumukról elhangzott a Foul Taste of Freedom. A számokat szépen elosztották a 16 év terméséből: nyomták a Make War (Not Love)-t, a Shine-t, A Get Real-t és a Life’s Hard-ot a kilencvenes évek végéről, de volt a Neocone, és a Left For Dead a kétezres évek közepéből, így átfogó képet kaphattunk a zenekar életútjáról. Ment a döngölés, ment a tombolás, az ellenállhatatlan dac, ami már védjegye is a zenekarnak. Ami egyedüli hátrányként tulajdonítható a Pro-Pain fellépésének, az megint a hangosítás, ami „csak” 90%-os lett, de egy ilyen zenekarnak kijárt volna a 100%. Én Tom Klimchuk gitárjára adtam volna még. A hangulaton ez persze semmit nem rontott. Amikor mindenki ledöbbent, mert alig egy óra múlva le akartak menni a színpadról, azonnal jött a tiltakozás, a visszázás, amit szépen megköszönt a zenekar, majd folytatták a döngölést. A vége igazi örömzene lett. A Blasted énekese és a Zuul FX gitárosa is feljött a színpadra vokálozni, és a koncert végén hatalmas üdvrivalgás búcsúztatta az este főzenekarát és előzenekarait.
Setlist: Stand Tall, In for the Kill, Unamerican, No Way Out, Shape of Things to Come, Caasualties of War, Gone Fishin’, Fuck It, Draw Blood, Neocon, Left for Dead, Life’s hard, Get real, Foul Taste of Freedom, Shine, Make War (Not Love)
Az este fénypontja pedig számomra az volt, amikor a koncert után még volt fél órája a rajongóknak, hogy beszélhessenek a zenekarokkal, még a Pro-Painnel is, mint ember az emberrel. Egy nagyszerű koncertet kaptunk nagyszerű emberek előadásában. Megérte eljönni. Várjuk vissza őket.