2014. január 26. @ Budapest, Dürer Kert
Nem egyszerűen kezdődött a vasárnapi nap. Alig, hogy vége lett a szombati debreceni hepajnak, rövid alvás után indulhattam is az idei év egyik legjobban várt koncertjére. Tavaly nagyon sokat vacilláltam, hogy felutazzak-e Pestre vagy ne utazzak, de végül csak úgy hozta a sors, hogy ott lehetek az egyik kedvenc zenekarom, a Protest the Hero koncertjén.
A távnak autóval indultunk neki. Hogy ne legyen minden egyszerű, már az út elején motorhiba keletkezett a járművünkben. Szerencsére komolyabb probléma nem történt, így folytathattuk utunkat Budapest felé. Az utazás unalmas részleteit nem is taglalnám. Másfél órával a koncert kezdése előtt már a Dürer kert bejáratánál bámészkodtam negyedmagammal. Az ajtó előtt még a PTH örök vidám basszusgitárosát is szemvégre vehettük, majd köszönés közepette ment el mellettünk. Igen, elég balfaszság volt a fényképezést kihagyni. De fel se fogtuk hirtelen, hogy kit is láttunk. Miután eldöntöttük, hogy be is kellene menni a kertbe, egyből a pult felé vettük az irányt. Rajtam kívül mindenki enyhítette szomját valamivel. Lenyomtunk pár kör csocsót és örömmel vettük tudomásul, hogy csak nem telik olyan lassan az idő, mint reméltük…
Felkészülésből egyest kellett, hogy adjak magamnak. Négy zenekar közül csak a PTH volt az, amit ismertem, hallgatok és szeretem. Koncert előtt csupán az Intervals és a The Safety Fire volt terítéken. És igen… PONT a Tesseract-ot hagytam ki.
A nem gyengén teltházas estét az INTERVALS nyitotta. Volt szerencsénk az első sorból szemlélni a koncertet. A kezdés pontos volt, a srácok hamar beálltak és már kezdték is a koncertet. Vagyis csak kezdték volna, ugyanis a cubase rosszalkodott. Gyors restart után ismét beálltak a srácok és már fel is csendültek az Alchemy kezdő dallamai. Érződött minden egyes hangban a profizmus, a dinamika. A korábbi The HAARP Machine tag pedig hibátlanul énekelte a dalokat. Sajnos az első sor átka volt, hogy az éneket nem hallottuk olyan jól, mint ahogy kellett volna. Persze ez nem vont le semmit az élvezetből. Látszott a srácokon, hogy élvezik a bulit. Szinte végig mosolyogva tolták le a koncertet.
A folytatásba sorra követték egymást az In Time dalai. Sajnos visszainvitálni már nem sikerült a srácokat még egy dalra. De panaszkodni így sem volt oka senkinek.
A folytatásban a THE SAFETY FIRE zenélt. Kicsit nehéz írni a srácokról, ugyanis sem felvételen, sem koncerten nem jött át a zenéjük. Bár az este folyamán ők mozgatták meg a közönséget elsőnek. Circle pit, stagediving minden volt, ami kell. Még egy halovány Wall of Death is bejátszott a srácoknál.
Ahogy az Intervals esetében, az énekből itt sem lehetett semmit érteni, sem hallani. Azt az örömzenélést sem láttam az arcukon, mint például az előző zenekarnál. A gitáros is körülbelül végig fapofával játszotta le a koncertet. Körbenézve azért mosolyogva konstatáltam, hogy nagy közönség kedvenc a TSF.
Nem mozdulva az első sorból vártam a TESSERACT koncertjét. Utólag visszagondolva a Protest the Hero volt az, ami a legjobban érdekelt, de azt kell, hogy mondjam, az est fellépése a Tesseract-é volt. Ezt igazolja az is, hogy mióta vége a koncertnek, más nem is nagyon megy a lejátszóban, csak a One és az Altered State dalai. Az egyedüli gitáros már első ránézésre szimpatikus volt, mint ahogy a többi tag is. A beállással volt egy kis gond, de végül is csúszás nem történt ennek ellenére sem. Mikor a tagok felléptek a színpadra, a közönség hatalmas üdvrivalgásba kezdett. Nem kellett sokat várni, fel is csendült a Proxy.
Korábban nem ismertem a zenekart, amikor meghallottam az új énekes hangját, olyan szinten leesett az állam és kirázott a hideg, hogy azt se tudom mikor volt ilyen utoljára zenehallgatás közben. Koncertről meg inkább ne is beszéljünk. A közönség már-már túlénekelte Ashe O’Hara-t. Mellettem volt egy hölgy, aki még el is sírta magát már a koncert elején. De ha rosszul láttam, elnézést kérek tőle ezúton is. Az érzelmekkel teli zenét profi módon tolták a srácok. Bár a felállásból hiányzott egy gitáros, de az élményből még így sem vett el semmit. A háttér vokálokkal sem volt különösebb problémám annak ellenére sem, hogy gépről ment. A hangzás durván jó volt és végre az éneket is lehetett hallani és élvezni. Külön kiemelném a zenekar utolsó dalát, a Concealing Fate, Part 1: Acceptance-t, mert nem kicsit volt rajta megőrülés. De szólt olyan közönség kedvenc dal is, mint a Nocture.
A Tesseract koncertje után, sürögtek, forogtak az emberek a színpadon, hogy előkészítsék a helyet az est headliner zenekarnak, a Kanadából érkező PROTEST THE HERO zenekarnak. Éreztem végre egy kis izgalmat, alig vártam már, hogy az egyik kedvenc zenekaromat végre láthassam élőben is. Eddig mindig lemaradtam róluk, pedig nem először játszanak Magyarországon. Ahogy korábban, itt is, ahogy jöttek fel a tagok egyesével, úgy őrült meg a közönség. Jó volt látni és hallani, hogy ennyi embert érdekelt a PTH koncertje. Már a koncert elején felcsendültek a klasszikus dalok, mint a Hair-Trigger és a Sequoia Throne páros. Hatalmas hangulat volt a koncert minden egyes momentuma, tele-tele sok kis apró hülyeséggel. Gondolok itt a dalok közötti stand-up szerű történetekről, vagy épp a terem legszexibb férfiállatjának kiválasztására, akinek a jutalma nem lehet más, mint egy üveg sör. Emellett szinte már elmaradhatatlan a PTH és a pálinka kapcsolata Magyarországon. Szóval ezek azok a kis pillanatok, szösszenetek, ami miatt érdemes elmenni egy PTH koncertre. Látni élőben Rody hülyeségeit, Arif Mirabdolbaghi bohóckodását a dalok játszása közben, mind-mind egy olyan élmény volt számomra, amit nem fogok elfelejteni egy jó ideig.
Ami néha megtörte az általam felállított tökéletes idillt, az-az évek óta tartó és velejéig unalmas Ossian és hasonló szintű hülyeségek bekiabálása koncertek közben. Osszián koncerten se kiabálja a sok idióta, hogy Protest the Hero. A másik pedig a sör locsolása. Mondjuk Rody vízlocsolása se esett olyan jól, mint ahogy azt ő képzelte, de emellett még nagy duzzogva el is megyek szó nélkül.
Ahogy haladtunk az este vége felé úgy szólaltak meg a jobbnál jobb dalok. És ennek függvényében nőtt a hangulat is. A Bloodmeat kezdő dallamaira hatalmas sikoltás hagyta el az emberek száját. Hallhattuk a C’est la Vie-t, Sex Tape-t és az új album dalait is, mint például nem kis túlzással, de a legjobbat a korongról, a Clarity-t.
Ha jól emlékszem, az utolsó dalra az Intervals gitáros leváltotta Tim Millar gitárost egy fél dal elejéig. Ami poén volt, ugyanis a gitárja be sem volt kötve, Tim tolta a dalt a backstageben. Fél távnál pedig egy seggbebillentés kíséretével letessékelték a színpadról Aaront. 🙂
De sajnos minden jónak vége lesz egyszer, nem volt ez másképp ezzel az estével sem. Jó este volt, nagyon jó zenekarokkal, hatalmas közönséggel. Fáradtan, de nagyon kellemes szájízzel hagytuk el a Dürer kertet. Persze előtte még egy fotó erejéig elkaptuk a Tesseract dobosát is, hogy utána hosszú percekig álljunk a sorban a ruhatárnál.
