2010. július 12. @ Budapest, Petőfi Csarnok
Két évvel a nagy sikerű Operation Mindcrime buli után ismét hazánkba látogatott a seattlei progresszív metal király Queensrÿche. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hatalmas médiacirkusz övezte az eseményt, a Kiss vagy Metallica koncerthez kapcsolódó reklámhadjáratnak itt nyoma sem volt, még ha szerintem egy ilyen színvonalas zenét játszó csapat esetében legalább akkora lenne az igazságos.
Kevéssel 8 után érkeztem, így a Dreyelands-et is meghallgathattam. Nagyon kíváncsian vártam fellépésüket, eddig kivétel nélkül csak jót hallottam róluk és szerencsére ezen a koncerten nekem sem okoztak csalódást.
Mindenek előtt azonban szólnom kell a meglehetősen gyér látogatottságról, a főzenekart is jóindulatú becsléssel negyedház fogadta. Érthetetlen, hogy két ilyen színvonalas bandát 500 ember néz meg, amikor az Ossian ugyanazon a helyen rendszeresen több ember előtt koncertezik vagy a Dream Theater, akik hasonló stílusban mozognak, mégis a sportarénában lépnek fel sok ezer ember előtt. Szerencsére a kevés közönség azért odatette magát, már amennyire az est másik negatívuma, a Pecsa nyári szaunája ezt engedte. Alig értem be az épületbe, de már szakadt rólam a víz, nem hiszem el, hogy nem lehetne erre a régóta fennálló problémára valami emberi megoldást találni!
De vissza a Dreyelandshez. A magyar-szerb vegyescsapat nagyon jó kis progmetal bulit tartott nekünk, különösen Horváth András Ádám gitárjátéka tetszett, de Nikola Mijic énekes is elkápráztatott. A koncertüket az idén megjelent Rooms Of Revelation című debütalbumuk bemutatására szánták, nekem leginkább az albumzáró Leaving Grace tetszett. Horváth András többször megköszönte az estet szervező Livesoundnak és a Queensrÿchenak, hogy ott lehettek, kiemelve, hogy gyakorlatilag utóbbiak zenéjén nőttek fel. Végtelenül szimpatikus, tehetséges csapat, biztos vagyok benne, hogy hallunk még róluk!
Fél órás átszerelés után, pontban kilenckor megszólalt a Queensrÿche introja és színpadra lépett a banda. Rögtön egy meglepetéssel is szolgáltak, mert Geoff kopaszra borotvált fejjel leginkább egy másik metalénekes királyhoz, Rob Halfordhoz hasonlított. A Hear In The New Frontieres Hit The Black-kel kezdtek, ami számomra meglepetés volt, mert eredetileg egy best of showként harangozták be a koncertet. A következő szám is egy kevésbé elismert QR lemezről, a Q2K-ról érkezett.
Mivel tavaly jelent meg a banda új lemeze, várható volt, hogy az egyébként változatos programba pár szám erről is bekerül. Elsőként a Man Down! szólt az American Soldierről, de elhangzott róla az A Dead Man’s Words és a The Killer is. Tate pedig többször ecsetelte az album különleges készítési körülményeit, rengeteg katonát hallgattak meg, akik háborúkban harcoltak és az ő élményeik adták a dalszövegek alapjait. Itt kell kiemelnem, hogy Geoff nagyszerű énekteljesítménye mellett az átkötő szövegekben is remekelt: tisztán, érthetően, értelmes gondolatokat közölve kommunikált a publikummal, nem nagyon volt helye az ilyenkor megszokott sablonpaneleknek, még ha többször meg is dicsérte a hazai közönséget.
Tényleg változatos setlistet sikerült összerakniuk, hiszen a Rage For Ordertől kezdve az összes nagylemezüket megidéztek legalább egy dal erejéig. Persze legnagyobb sikere az amúgy is legnépszerűbb albumaik, az Operation: Mindcrime és az Empire dalainak volt, de első szokásosnál nagyobb tapsot a Promised Landes Damaged kapta, majd jött az első szám az Empire-ről a Geoff szaxofonozásával megtámogatott The Thin Line. Nem sokkal később már az első Operation Mindcrime-os dal is elhangzott, a Breaking The Silence képviselte ezt a kultikus lemezt, de a ráadásban azért kaptunk még belőle! Az igazi ősrajongók a Rage For Orderes Walk In The Shadownak is örülhettek, mielőtt a zenekar levonult volna a Right Side Of My Mind után. Legjobban az albumon nem annyira favorizált Desert dance lepett meg, ami élőben a táncolható alapoknak köszönhetően egészen új értelmet kapott, szó szerint életre kelt.
Itt ejtenék szót az egész estét meghatározó jelenségről, ami merőben szokatlan a Petőfi Csarnokban: a közel tökéletes hangosításról. Minden egyes hangszer tökéletesen szólt, még a csak ritkán elővett szaxofon is tökéletesen illeszkedett az összeképbe, egyik hangszer sem nyomta el a másikat vagy ami gyakrabban előfordul, az éneket. Szinte hiba nélkül játszott az egész banda, Scott Rockenfield kiválóan ütött, a sisakja viszont megmosolyogtató, dobverő szórás előtt ő is megdicsérte az összegyűlteket. Eddie jackson basszer kiváló basszusfutamai mellett a vokálozásból is kivette részét, nagyszerűen énekelt, meg is lepődtem rajta. Michael Wilton gitáros az egész bandához hasonlóan visszafogottan, szinte egy helyebn állva játszott, csak néha mozgott, talán 34 alkalommal ment előre a színpad széléhez. Segítője, gitáros társa – aki Mike Stone távozása után jött – jól kiegészítette, az ikergitáros szólóknál különösen jól játszottak együtt. Sajnos nevét nem sikerült megtudnom, a banda honlapja ebből a szempontból használhatatlan és a nevét se mondták el a koncerten…
Geoff Tate pedig minden tiszteletet megérdemel. Az összegyűlt 500 embernek is úgy énekelt, mintha millióan lettünk volna. Más ilyenkor lazázott, spórolt volna, de ő mindent kiénekelt és előadása közben „meghalt a színpadon”, ahogy a dalokat tolmácsolta nekünk. Kiváló előadóművész, nem véletlenül emlegetik a legnagyobb rocktorkok között.
A ráadásban pedig elszabadult a pokol, persze csak képletesen szólva, hiszen a zene, a közönség átlagéletkora és a szellős elhelyezkedés nem igazán adott lehetőséget wall of deathre vagy egy kiadós moshpitre. Minden kéz a magasban volt, együtt énekelt mindenki (aki tudott, én az előző heti rockmaraton miatt köhögésrohamokkal szenvedtem minden próbálkozásnál) és igazi örömzenélés volt. I Don’t Believe In Love, Jet City Woman, Empire. Igazi slágerparádé, hatalmas klasszikus mindegyik, méltó lezárása volt ennek a közel tökéletes koncertnek. Azért nem teljesen, mert ez a banda megérdemelte volna, hogy a plafonról is emberek lógjanak, főleg ha hihetünk a híreknek és többet már nem jönnek Európába. A mostani miniturnén is főleg fesztiválokon játszanak, de a személyzet ellátását a köztes napokon is meg kell oldani. Nehéz kérdés ez, reméljük nem bizonyul igaznak a hír és a mostani gyér nézőszám ellenére lesz még hazánkban QueensrĂÂżche koncert! Aki lemaradt, nagyon sajnálhatja!
Köszönet a Livesoundnak!
Queensrÿche játszott dalok:
Hit The Black
Sacred Ground
Man Down!
The Hands
Damaged
The Thin Line
A Dead Man’s Words
Breaking The Silence
Hostage
The Killer
Silent Lucidity
Desert Dance
Walk In The Shadows
Right Side Of My Mind
–
I Don’t Believe In Love
Jet City Woman
Empire
