Ragnarök’s Aaskereia Fesztivál – Koncertbeszámoló

2008. október 20. @ Budapest, Diesel

Amikor a Ragnarök fesztiválról először hallottam nyáron, már akkor tudtam, hogy nagy valószínűséggel részt fogok venni rajta, még akkor is, ha az 5 fellépő közül csak kettőt ismertem. Most nem vettem magamnak a fáradtságot, hogy a másik három bandának is utánajárjak, inkább úgy határoztam, hogy az élő produkciójuk alapján térképezem fel őket. A két, általam jobban ismert együttes közül (Svartsot, Týr) pedig a Svartsot volt az, amit jobban vártam. Az ő debütáló albumukat nagyon szeretem, míg a Týr idei anyaga meglehetősen nagy csalódás számomra, ezért reménykedtem abban, hogy a korábbi anyagaikról játszanak, és mivel mostanra már a Ragnarok albumot is sikerült megkedvelnem, inkább azt szerettem volna hallani, mint a Land-et. A Diesel klub felé haladva viszont találkoztam Koenig komámmal, aki felvázolta nekem nagy vonalakban a többi együttes stílusát, és hogy mit várhatunk tőle, és mivel az ő ízlésében megbízom, ezért úgy véltem, hogy ez az este nem lesz akármilyen.

A koncertek mellett természetesen kíváncsi voltam arra is, hogy a volt E-Klubból milyen szórakozóhelyiséget sikerült varázsolni, mennyivel tették alkalmasabbá a mostani helyet a réginél az efféle rendezvényekre. A leendő programokat elnézve, a jelenlegi profiljuk sem elsősorban a metal/rock stílusú programok szervezése, annak ellenére, hogy határozottan nagyobb az arány, de én inkább úgy mondanám, hogy nyitottabb, sokszínűbb lett egy árnyalattal a klub. Ugyan én 5 éve voltam az ex-E-Klubban utoljára (a jubileumi Sear Bliss koncerten), de emlékeim szerint a hely nem változott kinézetben túl sokat, a hely mérete és elrendezése maradt, a személyzet barátságosabb lett, igaz (még mindig) nincsenek kiírva például az – egyébként korrekt – árak a pultnál, ami mondjuk nem túl szabályos. A merch pult szokatlanul gazdag volt, nem csupán pólót és cd-t lehetett kapni, hanem mindenféle vérbeli folkos kiegészítőt is, ráadásul elég korrekt árakon. A hangzás viszont sajnos még mindig nem volt az igazi – nem is tudom, talán a Morbid Angel koncert szólt itt úgy, ahogy elvárná az ember -, de erről majd később.

Amikor bementem, akkor a hely még meglehetősen hézagosan volt telve, amin igazából – sajnos – eleinte meg sem lepődtem, mert valamiért idén szokatlanul sok nagyobb koncerten találkoztam gyér létszámú közönséggel, ráadásul hétfő is volt, úgyhogy úgy gondoltam, ez sajnos megismétlődik. Szerencsére a metalrajongók hamar rámcáfoltak, az első banda kezdésénél már szép számmal kezdtek tolongani, míg igen hamar már egy egész komoly létszámú – és intenzitású – nézősereg előtt küldhették ránk zenei csapásaikat. Több zenekar meg is dicsérte a nézők aktivitását, akik bizony nem szégyelltek tombolni, ahogy egyre mentünk bele az estébe, előkerültek a kötelező viking kellékek is, így például a kürtök, de voltak olyanok is, akik (műanyag) karddal és pajzzsal érkeztek, és a színpadon lévő show-t mint egy harci zenei aláfestésként alkalmazták, és egymással vívtak. Ezen felül pedig olyan mozgás volt elöl, ami ritka, nem kímélte magát senki. De nézzük, mi is váltotta ki az emberekből ezt a reakciót.

Az elején még nem sok dolog, ugyanis az első banda, a Gwydion még meglehetősen visszafogottan tolmácsolta népzenei hatásokkal alaposan megtűzdelt, és eredetinek nem igazán mondható metalját. Mindenesetre érdekes volt látni egy olyan portugál együttest a színpadon, akinek fő stílusa leginkább az északi bandákkal mutat rokonságot, és a hatások is egyértelműen onnan jelentkeznek. Annak ellenére, hogy nem mutatott túl sok újszerű dolgot a csapat, a zene elég kellemetes volt, sőt, mondhatni nagyon jó, végülis kiaknázzák a stílus nyújtotta lehetőségeket, és mindezt profin, fülbemászó számokkal megvalósítva. A közönség is két-három szám után elkapta a fonalat, és bár sokkal intenzívebb nem lett az előadásmód, az egyre többen betóduló emberek szépen lassan elkezdtek mozogni, a végére pedig már kellően előmelegedtek a következő bandára. A hangzás sajnos borzalmas volt, de szerencsére itt még halk is, így szimplán csak kivehetetlenek voltak például a gitártémák, de nem fejfájdítóak.

A korrekt felvezetés után következett, az általam leginkább várt banda, a dán Svartsot. Ahogy elnéztem, a Ravnenes Saga nemcsak nekem nyerte meg a tetszésem, hiszen erre már komolyan összegyűltek az emberek, és látszott, hogy ismerik is a zenét. Reméltem, hogy teljes hangszerelésben láthatom a zenekart, de hát minden nem lehet tökéletes, a furulya és egyéb hangszerek samplerről mentek egy szám kivételével, amikor is az Alestorm énekes/billentyűs segítette ki őket. A koncert egyébként remekül fel volt építve mindenféle tempójú számból (gyorsból is és lassúból is) volt az albumon, most hirtelen nem is emlékszem, hogy mi maradt ki, pedig ott nagyon rövidnek tűnt! Még Havets Plage is volt, amin nagyon meglepődtem, és nemcsoda, hogy ez volt az első szám, amire igazán beindult a közönség. Nagyon jó érzés volt őket élőben hallani, sokkal jobban ütnek a számok, a hangulat pedig ekkorra már szintén fantasztikus volt. A hangzás is javult valamelyest, úgyhogy ez sem akadályozta meg őket a kellő hatás elérésében. A végére hagyták természetesen a Gravölletet, ami az első szám az albumon, és annak ellenére, hogy az elején bizony voltak kisebb bakik, a közönség – és a zenekar is – szemmel láthatólag ezt a számot élvezték a legjobban, mindent beleadtak! Már ezért a koncertért megérte eljönni, és még hátravolt három zenekar.

Az utánuk következő igen “mókás” nevű Alestormról eleinte annyit tudtam, hogy nem igazán az én zenei világomban mozognak, bár ki tudja, lehet, hogy ez a kalóz imázs és a szimpatikus skót emberek illetve a skót nemzet alaphangulata meghozza a kedvem hozzájuk. Nos, az első pár szám alapján ez nem igazán így történt, igaz, a hangzás is még javítás alatt állt ekkor, így nem mindenhol hallottam mindent. Azt viszont láttam, hogy kellő intenzitással vetik bele magukat a zenélésbe, és hogy némelyikük már egy kissé fáradt volt az egy-két (?) whisky okozta előzetes tortúrától, ám éppen csak annyira, hogy teljesen önkívületi állapotban hódítsák meg a magyar kalózok szívét. Pár szám leforgása után viszont kezdtem elkapni én is a fonalat, és ebben lehet, hogy a nagyszerű közönségnek is szerepe volt, a hangulat ugyanis rám ragadt. Tényleg olyan érzésem volt, mintha valami skót-felföldi/ír kocsmazenét hallgatnék, csak éppen elektromos gitárral és kétlápgéppel megfűszerezve, amihez remekül illett az eredeti skót akcentus, valamint az énekes nem túl szép, de annál karakteresebb hangja. A hangzás is jó lett ekkorra már, de sajnos néhány szám után a hangosító valamiért úgy gondolta, hogy a hangerővel gond van, így az utolsó három számnál már mindegy, hogy hol álltam, mindenhol túl nagy volt a hangerő, néha már igencsak zavaróan. Ezzel szerencsére a közönség nem törődött, amit az énekes/vokálos a maga vicces és valóban kalózos akcentusával meg is köszönt – különös tekintettel a hétfői alkalomra, ami mindig fekete nap a turnékon -, a közönség pedig ezt hatalmas mozgással hálálta meg. Igazából sikeresen megkedveltették magukat a srácok velem is, el is határoztam, hogy bővebben utánajárok ennek a zenekarnak, mindenképpen kellemes meglepetése voltak az estnek, olyannyira, hogy meg is hozta kedvemet egy jó whiskyhez, és szerencsére Koenig komám ebben partnerem volt.

Az este legnagyobb nevét megelőzően még az osztrák Hollenthon lépett színpadra, akiket viszont érdeklődve vártam. Az előzetes elmondások alapján ugyanis izgalmas, és kicsit már színezetű zenét vártam, mint az eddigiek, és ezt meg is kaptam abszolút. Zenéjükben sokféle stílus keveredik, így a melodic death metal a szimfonikus elemekkel, olykor női és modern zenei betétekkel. A hangzás az elején sajnos újfent pocsék volt, így a számszerkezeteket sokszor csak a kiállásokból lehetett feltérképezni, de végül találtam egy olyan pontot, ahonnan megfelelően láttam és hallottam, így onnan próbáltam élvezni a koncertet, és a végére megint valahogy megjavult (és legalább egy fokkal halkabb volt). Ahogy elnéztem, a közönség ezúttal visszafogottabb volt, ezt az apró stíluskitérőt sokan a pultnál próbálták meg lekezelni, de azért így sem lehet panaszkodni a hangulatra. A zenekar természetesen felbuzdulva az előző zenekarok teljesítményén ugyanúgy zúzott a színpadon, próbálta hergelni a közönséget olykor több, olykor kevesebb sikerrel. Érdekes zenéjük van, ez nem tagadás, de sajnos úgy jött le, hogy az eklektikusság nem csak a zenéjük stílushatásaiban, hanem a számok minőségében is megmutatkozik. Olykor voltak olyan számok, amelyek nagyon nem illettek bele a repertoárjukba, volt közülük olyan, ami szimplán gyenge volt, és volt olyan is, ami jó lett volna, de egy másik zenekartól. Ezt annak ellenére mondom, hogy nem ismerem őket igazán, viszont én a műsoruk nagy részét veszem viszonyítási alapnak, ahol voltak nagyon eltalált, nekem azonnal megtetsző számok is, és inkább olyanokat szerettem volna hallani ebben a bő 50 percben. Viszont egyetértettem, Koenignek azon a megállapításával, hogy sok esetben hasonlít a görög Septic Fleshre. Mindenesetre a figyelmemet ők is sikeresen felkeltették, bár ahogy láttam, ez a stílus nem mindenkinek jött be, a vége felé már sokan csak azért nézték őket, mert a végét várták.

Már csak az este legnagyobb húzóneve, a nemzetközi szinten meglehetősen nagy népszerűségnek örvendő Týr következett. Bevallom, én a csapatot még nagyon régen, az első albumok környékén szerettem, a Ragnarokot eleinte már nehezebben vette be a gyomrom, viszont azóta én is talán az egyik legjobbnak tartom, viszont az idei anyagukat sajnos már érzem, hogy nem fogom megkedvelni, egyszerűen nem tartom jónak, de ez saját vélemény. Eddig kétszer láttam őket – harmadszorra, a Rocktogonos koncertre nem tudtam elmenni -, és sajnos nem igazán nyújtottak meggyőző teljesítményt számomra, valahogy a számok nem jöttek át úgy, mint lemezen. Hangsúlyozom, eddig. Hogy ennek mi volt az oka, így visszagondolva nem tudom megmondani, az Amon Amarth előtt talán túl fáradtak voltak (vagy csak én vártam nagyon a Wintersunt és a főbandát), görcsösen és pontatlanul játszottak, az Alhana táborban pedig már jobb volt, de még mindig kevéssé hangulatos, nem voltak túl lelkesek. A lényeg, hogy most kiálltak, és már az első szám után éreztem, hogy ez valószínűleg meg fog változni. És összességében így is történt, habár a Land-es számok élőben sem tetszettek meg, viszont a Ragnarok-ös tételek most értek be csak nálam igazán. A többi pedig egyszerűen remek volt. A közönség ekkorra új erőre kapott, aki tudta a szöveget, énekelte, mindenki együtt mozgott mindenhol, a színpadon például ha jól emlékszem Terji volt az, aki eszméletlenül sokat rohangált, szó szerint fel és alá, ugyanis néhányszor felállt az erősítőre és onnan gitározott.

A koncert végére annyira jó lett a hangulat, hogy azt már a backstage-ben sem bírták ki, és az Alestorm amúgy sem szomjas basszusgitárosa valamint a Hollenthon egyik tagja felrontott a színpadra egy-egy üveg whiskyvel, hogy együtt bulizzanak Týrrékkel, akik ezt egyáltalán nem vették zokon. A ráadásban a főkalóz énekes/vokálost is színpadon láthattuk, hasonlóan vidám állapotban a Wild Rover nevű népdal közös éneklésére, és ez annyira jó hangulatot teremtett, hogy meghozta a kedvét az enerváltnak amúgy sem mondható közönségnek, így eleinte egy, majd egyre több metalharcos és harcosnő mászott fel a színpadra. Természetesen ezt a turné egyik szervezője észlelte, és próbálta letessékelni őket a színpadról, de ahogy elnéztem a feröeri vikingek inkább élvezték a helyzetet, mintsem zavarta volna őket. Az biztos, hogy a végére a buli már nagyon fékevesztett lett, és szerencsére a szó jó értelmében. Setlistet nem írok, most nem erre figyeltem, de nekem legjobban egyértelműen a Hail to the Hammer tetszett és a Regin Smid˜ur. Az tény, hogy talán most szerettem meg teljesen ezt a zenekart, a Land okozta csalódásért kárpótolt az, hogy végre megtanultak igazán jó headlinerhez méltó show-t nyomni.

Az este sokkal jobban sikerült, mint amire számítottam, nem is tudom, mikor hagytam el ilyen elégedetten utoljára koncerthelyet. Ráadásul kifele menet még két posztert is kaptam búcsúajándékként, és végül az épp leereszkedett ködbe való kilépés rátette az egész estére a koronát. Természetesen ezt nemcsak én gondoltam így, a ködben bóklászva a zenéről és mindenféle felvillanyozó témáról beszélve Koeniggel valahogy azt gondoltam, hogy igen, az ilyen hangulatú esték miatt szeret az ember koncertre járni. A következő folk csapást pedig már alig várom ugyanitt, november 16-án a Heidenfesten!

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár