2011. november 10. @ Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Amikor 2005-ben lemaradtam a Rammstein hazai fellépéséről, még nagy nehezen túltettem magam rajta, de a 2010-es koncertlátogatás meghiúsulása után már megfogadtam, ez többet nem fordulhat velem elő, még akkor sem, ha cigány (ööö…izé…roma) gyerekek hullanak az égből. Szóval a Made in Germany turnéállomásainak kihirdetésétől kezdve már készültem a november 10-ei megmérettetésre. A banda koncert DVD-i már régen meggyőztek, hogy finoman szólva is nem akármilyen élményben lehet annak része, aki ellátogat legalább egy fellépésükre. Tehát annak ellenére, hogy még nem vettem részt egyetlen bulijukon sem, azért képben voltam elvárás szintjén.
Félórával a műsorkezdés előtt még hosszú sorok kanyarogtak a bejáratok előtt, előrevetítve, kicsi az esélye annak, hogy érdeklődés hiányában elmarad a koncert. Mire a ruhatárnál megváltam a kabátomtól, már belefutottam több nemzet képviseletében érkezett rajongókba is. Innen szlovák, onnan román beszélgetés foszlánya jutott el hozzám, sőt pontosan előttem három szőke leányzó (na, vajon milyen?) német nyelven csacsogott. Igazi multikulti estély vette kezdetét.
Az előzenekar, a Deathstars legénysége pontosan 20 órakor csapott a húrok közé, mondhatni egy csöppet sem megilletődve a németek rajongótáborától, főleg annak igencsak kicsi esélyével, hogy valaki csak miattuk tartózkodik a nézőtéren. Bevallom, nem igazán fogott meg korábban sem a zenéjük, és bár derekasan helytálltak az előzenekari poszton, most sem pezsdült meg a vérem erre a Marilyn Manson-ba oltott indusztriál-glam-re. Az énekes srác nem feledkezett meg arról, hogy hol is vannak és a dalaik konferálása közben többször is elhagyta a száját a Rammstein méltatása. A svédek közel félórás programját követően egy relatíve gyors átszerelés után elérkezett az a perc, amire már hét kemény éve vártam.
Direkt elzártam magamtól minden információt, ami a turné korábbi állomásain tapasztaltakkal kapcsolatban jelent meg. Így megadtam magamnak az esélyt, hogy minden perc az újdonság erejével hasson. Amikor kialudtak az Aréna fényei, és a magasból – a kiemelt állóhely fölött – elindult lefelé egy hosszú, alumínium tartályokkal teleaggatott, gőzt spiccelő fémrámpa, már libabőrös lett karom, pedig még szinte semmi sem történt. Hamisíthatatlan cyberpunk hangulatot árasztott a látvány. Aztán amikor a világ legsikeresebb német fogatának tagjai feltűntek a nézők között és libasorban elindultak a rámpa felé, már kétségtelen volt számomra, hogy erre az estére tutira megvettek. Oliver elől egy (olimpiai?) fáklyával, középen Flake a trikolorral, a sor legvégén Christoph nem akármilyen látványt nyújtottak. Amikor Till fizimiskáját megpillantottam felmerült bennem az jogos következtetés, hogy a Rammstein énekese mostanában túl sok Bonanza Banzai felvételt tekinthetett meg, mert mintha csak Kovács Ákos láttam volna menetelni, csak jó néhány kilóval és izomzattal gazdagabban. Miután a fémrámpán keresztül megközelítették a színpadot, a fáklya, zászlók elhelyezését követően mindenki elfoglalta a szokásos posztját és belekezdtek egy nem éppen újkori dalba, a Sonne-ba. Mondanom sem kell, azonnal beindult az őrület, de nem csak a küzdőtéren, hanem az ülőhelyeken is. Ki a fene tud ülve maradni ilyen intenzitású hangorkán és látvány mellett?
A banda nem akármilyen „best of”-fal készült, mert a Sonne-t követő Amerika, Keine Lust, Sehensucht felvezetéssel induló koncert már az elején, mondhatni: „in medias res” felforrósította a hangulatot. Apropó: forróság. A színpadtól közel tizenöt-húsz méterre élveztem a műsort, de a pirotechnikai kunsztok, a lángok okozta hőérzet még így is komolyan letaglózó volt. El sem tudom képzelni, mit érezhetett az első három sor…
A Völkerball DVD-n látható színpadi show-elemeket most élőben is megtapasztalhattam, de persze azért Till-éknek nem szállt inukba a bátorság, illetve nem kopott meg a fantáziájuk, hogy ugyanazt, de mégis másként adják elő. Nem beszélve a LIFAD dalairól, amelyek azon a turnén, DVD-n még nem szerepeltek. Ezúttal sem maradhatott el a Mein Teil alatt Flake megfőzése, később csónakázása a nézők feje felett, a Feuer Frei! zúzása közbeni lángfúvó trió produkciója, a Du riechst so gut során Till rakétás íja, a Büch Dich alatti műpéniszes onanizálás a közönségre…stb. Illetve, ha már műpénisz, akkor a Pussy aláfestéseként felvonultatott óriás broki már a közönség nagyobb százalékát tudta élményben részesíteni, lévén a spermaként távozó hab a küzdőtér közel felét be tudta borítani. Biztos vagyok benne, hogy a zenekar egyes tagjai (Richard fanatikus Kiss rajongó) részt vesznek a látványelemek kifundálásában, de emelem a kalapom a látványtervező stábjuk munkája előtt, mert lenyűgöző volt minden színpadi elem, a hátterektől a mozgatható ventilátorokig. És ezt most csak a direkt show-elemek nélkül értem. A műsor harmadik negyedében a küzdőtér közepén felvonultatott kisszínpad ötlete is hatalmas húzás volt. Így nem semmi élményben lehetett azoknak is része, akik nem a kiemelt állóhelyre váltottak borsos áron jegyet.
Tavaly májusban a Kiss zenekar által nyújtott koncert számomra a non plus ultra kategóriát képviselte. Egészen 2011 novemberéig. Lehet, hogy hatásvadász, túl sok látványelemet használ a Rammstein koncertjeik során, de egyrészt csak a dalaikat vizualizálják, másrészt a kitűnő hangzás mellett szerves, komplett egésszé gyúrják a fellépésük anyagát. Elég csak megnézni a banda klipjeit. Akkor mit várjon az ember élőben? Minimum azt, amit a rajongók és az érdeklődök kaptak ezen a hűvös novemberi estén. Ha újra jönnek, én újra ott leszek. Show must go on…
Setlist:
Sonne
Amerika
Keine Lust
Sehnsucht
Asche Zu Asche
Feuer Frei!
Du Riechst So Gut
Mein Teil
Mutter
Links 2-3-4
Du Hast
Haifisch
Büch Dich
Mann Gegen Mann
Pussy
Mein Herz Brennt
Wollt Ihr Das Bett In Flammen Sehen
Ohne Dich
Engel
Ich Will