Replika – UtolShow – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2016. jan 15, 8:16 :

2016. január 8. @ Debrecen, Roncsbár 

Soha nem nagy öröm nekrológot írni, akkor meg pláne nem, ha valami fontos vagy személyes dologról van szó. És én most sajnos búcsúztatót írok egy olyan zenekarról, amiből egy kis részt magammal cipelek. Úgyhogy, kedves Olvasó, ne haragudj, de ez a cikk szubjektív lesz és elfogult, személyes, sőt időnként idegesítően nyálas.

Mert fáj, mert bánt. Mert gyarlók vagyunk, és amíg valami a kezünk ügyében van, amíg működik, addig szimplán tudomásul vesszük a létezését, nem is nagyon foglalkozunk vele. Az űr az, ami bántó; az üresség. Amikor odanézel, és egyszer csak azt látod, hogy már nincs ott az a valaki vagy valami, és esély sincs rá, hogy visszacsinálható legyen a dolog. Ilyenkor nem az a konkrét valaki vagy valami hiányzik, hanem a lehetőségek hiánya. Ha emberről van szó, őt vesztetted el, akkor már többet nem mondhatod el neki, hogy mit is jelentett az életedben. Nem lehetsz vele együtt, nincs út előre. Tárgyakkal persze egyszerűbb a helyzet, bár a tárgyakhoz való elemi ragaszkodás képtelensége a lelki sivárság egyik jele – nem én mondom, hanem a zseniális Konrad Lorenz.

Ahogy öregszünk, úgy fogynak el körülöttünk a hozzánk kötődő emberek, tárgyak, minden nap egy-egy új hiányt, egy saját, privát, új mini-űrt vagyunk kénytelenek észrevenni, és ahogy nő az űr, úgy halványulunk el mi is szépen lassan. Azok vagyunk, amivé a környezetünk tesz minket – igen, persze, van akarat is, de az sem magától jön –, és ahogy a környezet lassacskán meg-megszűnik, úgy veszítjük el mi is a talajt a lábunk alól, egyre bizonytalanabb minden, egyre kevesebb a kapcsolódási pont. Lassan kihuny, szertefoszlik, mintha elmosódna a koordinátarendszer közepe, mintha egyszercsak eltűnne a mágneses Északi-sark.

Nem csak embert vagy tárgyat veszítünk: most éppen egy absztrakt fogalom, egy zenekar tűnt el. Amikor megláttam az első sajtóhírt, dühös voltam és csalódott. De nem azért, mert már nincs többet Replika, hanem azért, amit kihagytam, amit elvesztegettem. Hány és hány koncertjük volt, amin nem voltam ott valami pitiáner ok miatt…hány és hány beszélgetést hagytam ki velük.

Hogy mi is volt a Replika maga? Zenekar, pár ember alkalmi találkozása, ami ennél sokkal többet jelentett, túlnőtt három emberen, egy rakás hangszeren meg egy kupac hanghordozón. Ezer éve, talán 1995-ben volt egy Tankcsapda-koncert az E-klubban Pesten, és ott a kisszínpadon láttam őket először. A Territory-ra emlékszem, játszották, és annyira tetszett amit csináltak a fiúk, hogy másnap az első dolgom volt meglátogatni a Headbanger-t, a szentélyt, a kék konténert a Köki metróállomás mellett. A legfrissebb cuccot sikerült beszerezni, ez volt a rongyosra hallgatott Testek kazetta, Kiss Árpi pitbull-jával a borítón. Innen már nem volt megállás, a Nem leszek áldozat-póló beszerzése (mint kiderült, a kábé ötven darab egyikének vagyok boldog tulajdonosa) már a függés tünete.

Kevés emlékem maradt meg a korai korszakból, Peti Krisna-tudata előtti időszakból. Volt egy fellépésük a régi Wigwam-ban (ma a MOM-parkot találod a helyén), itt valami punkokkal beszélgettünk együtt, viccesen hányni tanította őket, ha jól dereng az idő homályából. Elvitatkoztunk azon, hogy a félelem az ismeretlen gyűlölete-e, vagy sem. Volt egy másik esemény, ami jobban megvan (persze az emlékek megőrződésének semmi köze az elfogyasztott sörök mennyiségéhez, miképp az közismert) – már az új Wigwam teraszán ültünk kint, jóval koncert előtt, valamikor kora délután. Söröztünk, és arról beszélgettünk, hogy a Territory hivatalos kottája jó-e; Csató szerint nem, én viszont a hivatalosat játszottam. Persze ő nyert, F van ott a Fisz helyett. És ha már kéznél volt a gitár, gyorsan át is vettük a Krisztus hiába sír kottáját – botfülem van, de Peti megmutatta, és szépen be is gyakorolhattam a gitárján. Nagy, fehér, asszem flying testű hangszer volt, talán az öccséé – még panaszkodott is, hogy nagyon szar térddel belerúgni a villás test alsó hegyébe.

Az Ima megjelenése nagy extázisban telt: amikor kiderült, hogy Pesten keverik, akkor azon nyomban ki kellett oda vonulnom barátnőstől, valahova Csillaghegyre. Jamie Winchester kevert szorgalmasan Csató iránymutatásaival, én meg már századszor hallgattam meg a címadó dalt, és képtelen voltam felfogni, hogy hogyan lehet a különbséget meghallani az eltérő változatok között. A kazettát a megjelenés napján az Astoria és a Blaha közötti Fókusz könyvesbolt emeletéről sikerült beszerezni, meg egy plakátot is: hosszas könyörgésre odaadták a minimum A2-es méretű lepedőt.

Aztán voltak még interakciók, de lassan a homályban tűnnek. Egyre inkább a black metal kötötte le a figyelmemet, az egyetem meg az energiáimat, és szépen lassan eltávolodtunk egymástól egészen 2010-ig. Ekkor észleltem, hogy egyrészt évek óta nem hallgatok Replikát, másrészt láttam, hogy fel fognak lépni a Dürer-kertben – nosza és uccu. Nem tudtam, hogy az utolsó előtti Replika-koncertemen vagyok.

Aztán jött a hír. Tulajdonképpen ordas szerencsém volt, mert 9-én repültem vissza Angliába, úgyhogy le tudtan ugrani Debrecenbe – esti vonattal le, és a hajnali fél hármassal vissza. Miért is? Búcsúzni. Elbúcsúztatni a Replikát, amelyik szerintem élete legjobb koncertjét adta. Itt minden pillanatra figyelni kellett, hogy be lehessen fogadni, ez a ritkán bekövetkező utolsó esély volt, és biztos, hogy nincs tovább. A Roncsbár természetesen teltházas, a jegyek pár nappal korábban elfogytak.

Ha nem tudtam volna, hogy búcsúkoncert, el sem hiszem. Csató végigpoénkodta az egészet, az erőltetettség legcsekélyebb jele nélkül, és a közönség röhögését hallva a poénok ténylegesen ültek. Ami leginkább megfogott, az Peti arca, szeme volt. Ez az ember az elmúlt húsz évben nem öregedett egy percet sem, és ha azt mondják, hogy most huszonhat éves (és nem a duplája), elhiszem. Kevés ennyire kiegyensúlyozott embert láttam széles e világban, Krisna-tudat, ja igen. A szeme az, amit mindig újra és újra megnézek a fotókon: egy csillogó, lelkes szem tekintett ránk egy ránctalan és szinte folyton mosolygó arcból – Csató Peti tényleg lezárta magában ezt az egészet, és lépett tovább valamerre, csak a teste maradt még ott egy kicsit. Én ilyennek őrzöm meg magamban a Replika frontemberét.

Impozáns setlist-tel és sok-sok vendéggel készültek a fiúk. Összesen 32 dal, a kezdetektől a legutolsó, 2010-es albumig, természetesen akusztikus szekcióval (Rábold Ákos és Szegedi Károly). Többször elmondta Csató, hogy mekkora átjáróház volt a zenekar, és ezt most újra láthattuk: a basszerosok (Falat, Labi, Krisztián) és a dobosok (Gergő, Gábor) egymásnak adták a helyet, és időnként két gitárral (Farkas Krisztián) játszott a Replika – szerintem ilyet én még nem láttam.

Három nagyobb részből állt a koncert: két klasszikus „metál” szekció közé egy akusztikus blokk ékelődött. A külsőségeket – mint általában – teljesen hanyagolták, hacsak nem számítjuk annak, hogy Peti egyszer trikót cserélt röptében. Egyes számok egymás után hangzottak el átkötés nélkül, máskor meg volt egy kisebb pihenő, amikor Csató úr vagy felkonferálta az „új” fellépőket, vagy csak szimplán elökörködött két dal között.

Gyorsan lement, szerintem két óra múlt el egy pillanat alatt. A jelenlegi és volt tagok meghajoltak, és vége lett, könnyeden, erőlködés nélkül. Ja kérem, elmúlni tudni kell. Fél kettő körül kerültek elő újra a fiúk egy gyors pacsira és dedikálásra, de ekkor már csak alig pár tucat rajongó várta őket. És ezzel vége is lett.

Vége lett? Igen is és nem is. Replika-koncertre nem fogok többet menni. Nem lesz több album. És igen, egy csomó minden elérhetetlen lesz. De ott maradnak az emlékek a koncertekről. Megmarad mindaz, ami a Replika maga volt: nem csupán három ember, hanem az ő szövegeik, dallamaik; azok a szövegek, amiből mindannyian magunkban hordozunk többet-kevesebbet. Megmaradnak a fényképek Csató Peti arcáról – a mindig mosolygó arcról és a tiszta tekintetről, amiből csak tanulni lehet. És azok a szövegek, amik a mai napig a fülemben csengenek, mert nem egy nehéz perióduson segítettek át. Megmarad az, ami miatt az lettem, aki, megmarad az én saját kis Replika-részem. És ez a sok-sok kicsi Replika-darab megmarad, nem vész el, benned, bennünk tovább él, csak meg kell őrizni magunkban, és ameddig mi vigyázzuk a lángot, addig a Replika megmarad nekünk. Igen, nyálas, de ez összeköt bennünket.

Kövezz meg, de nem szeretnék ilyen-olyan-amolyan folytatást. Így kellett lennie, mert ezt a döntést hozták meg, és a lezárás több volt, mint felemelő. Így kerek, így kerül helyére a kezdet és az elmúlás. Ez volt a Replika, és ez volt nekem a Replika. Köszönöm, hogy hallgathatlak Titeket.

Tegnap este elkezdem újra gyakorolni a Krisztus hiába sír-t.

  1. Legyen mindegy
  2. Egyszer élünk
  3. Tépd szét
  4. Aki megmondja
  5. Ez a sorsom
  6. Ima
  7. Keress valaki mást
  8. Tükrön túl
  9. Átverés
  10. Nem hiszek
  11. Valami vár itt rám
  12. Mindent akarok
  13. (kimaradt a számozásból)
  14. Egyre közelebb
  15. Amiben élünk (akusztikus)
  16. Feszíts meg (akusztikus)
  17. Nélküled (akusztikus)
  18. Nem érdekel
  19. Krisztus hiába sír
  20. Testek
  21. Miénk a hely
  22. A Föld
  23. Hogy szerethesselek
  24. Félj
  25. Nem leszek áldozat
  26. Boldog élet
  27. Add meg
  28. Körbe jársz
  29. A lélek útja
  30. A kezdet és a vég
  31. Egyedül nincs esély
  32. Holnap megváltozom

Brief sum: Hungarian thrash metal band Replika gave their final gig called UtolShow (LastShow) this January because split up after 22 years, after releasing 8 studio albums and participating numerous gigs all over Hungary. Although I’m really depressed because the split up, I have to tell the farewell party was a really positive one with an excellent atmosphere, showing a complete overview of their works, including acoustic ones, too. Rest in piece, it was a pleasure to listen you guys over many and many years, and we’ll never forget you, Replika!

Ezt a cikket eddig 573 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!