Rock Beach Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

2013. július 26-28. @ Balatonszemes, Rock Beach Park

Nagyjából a semmiből tűnt elő a már régóta hiányzó kezdeményezés, hogy bizony a Balaton mellé köllene egy metálfesztivál. Bár kicsit tartottam tőle, mivel első körét futotta a történet sok problémával fogunk szembe nézni, azonban amikor bejelentették, hogy lesz Gojira tudtam ott a helyem.

Maga a helyszín a Balaton déli partján ‘Szemesen a víztől körülbelül egy kilométerre volt található. Nem egy vészes távolság és nem is annyira megterhelő azzal a gondolattal lecsúszni a partra, hogy lehet kicsit hűsölni.

Megérkezésem után a fesztivál kapujához a szokásos bódé és egy kopár területre bevezető kapu fogadott, rajta az egyébként dizájnilag jól elkapott fesztivál plakáttal. Némileg hosszúra sikeredett adminisztrációs kör után megkaptam a jegyem és elindultam a sátor állítás procedúrájával megküzdeni. Szomorúan fogadtam, hogy az utak egy része kaviccsal van felszórva, ami biztos sok mindenre jó, de fesztiválra biztosan nem. Talán amit igazán ki tudnék emelni negatívumként az a sátorhely. Legalább 10 centi homok takarta a köves talajt, szóval duplán ellene volt a sátor megmaradásnak a terület és szép nagy gyökerek lógtak ki a földből.

1. nap 

A végén a Don Gatto utolsó három-négy számára értem csak vissza, de abban nem volt hiba. Szokásosan poénra vették a figurát így remek hangulat volt. A koncert annak ellenére, hogy sátorban volt /és ez a további szinte összes koncertre igaz/ remekül szólt. Ekkor még nagyon kevesen voltak, bár tudni lehetett, hogy jó páran a második napra jönnek.

Utánuk ugyanott az Iron Maidnem-ék voltak a sorosak. Azon bandák közé tartoznak, akiknek tudom, ha elmegyek a koncertjükre nem fogok csalódni bennük. Főleg nagy Maidenesként mindig öröm megnézni őket, ahogy teljes profizmussal és beleéléssel játsszák a nótákat. Ez most sem volt másképp a koncert hangzásával egyetlen bajom volt, hogy a szólógitár patchek kicsit hangosabbak voltak és a vokál sajnos nagyon halk volt. Ennek ellenére a kordon előtt és hátrébb is jól szólalt meg a dolog. Annak ellenére, hogy a nagy színpadon a Subscribe aprított egész sokan voltak. Akik pedig ott voltak igazán a zenekarral élvezték a bulit. Persze jöttek a klasszikusok, köztük a Wasted Years aminek mindig nagyon-nagyon örülök, azonban sajnos nem volt most Aces High. A Hollowed be Thy Name-et albumon soha nem szerettem, de koncerten adja. Természetesen pedig a végén az Always look on the Bright Side of Life-al zártak outro-ként!:)

Junkies-t leginkább fiatalságom nosztalgiájából néztem meg. Szerencsére vegyes programot játszottak így aztán remekül szórakoztam, bár a pogó elég lányosra sikeredett. Volt egy ember, aki mezítláb tolta a bulit, nem irigylem tőle a dolgot, főleg a másnapi ébredést. Nem tudom mióta tolhatják így, de Barbaró mellett Sajti Levente pengetett. Játszottak sok félét, volt a teljesség igénye nélkül: Szar dolog, Ki vagyok én, Alkohol (ezt nagyon vígan énekeltem végig). Majd egyik pillanatról a másikra Szekeres kis gatyában tolta ezután a bulit, ha jól vettem ki az egyik zenekar társa viccelte meg. Sajnos ez a koncert összességében kicsit kásásan szólt, így a dob is elveszett néha, ugyan ez senkit sem zavart különösebben még engem se.

Ezután a HétköznaPI CSAlódásokba belelestünk, buliztunk egyet rá, nem tudom mikor láttam őket utoljára, de továbbra is a szokásos elánnal tolják. Jó bulit csináltak és volt Meztelenül, részegen úgyhogy rendkívül boldog voltam.

Aztán gondoltam a Paradise Lost-ot meghallgatom, mert annak idején még a régi ZéPében tetszett amit játszanak, bár igazán soha nem hallgattam őket. A koncert jól szólt, de most nem tudott elkapni a hangulat, lehet azért is, mert egészen másvilágú koncerteken voltam addig és nem ehhez volt kedvem. Így aztán szép lassan az alvásé lett a nap

Második nap sikerült realizálnom, azért ez a kialakítás nagyon jó. Balaton part, hűsölés koncertek előtt egy jó lángos vagy jegeskávé, mondjuk a Žalac Strandbüfében és utána indulhat is a nap és az izzadás.

2.Nap 

Ez a nap az Agregatorral indult kötelező jelleggel, pont vissza értem a strandolásból így az időzítés remek volt. A koncerten már kezdtem azt gondolni megszokott lesz, jól szólt. A sátorban megbúvó 160 ezer fok ellenére a közönség és a zenekar is ezer wattos vigyorral az arcán tolta végig a bulit. Elénekelhettük, hogy Egy Nap a Világ és “kérés”-re a Hattyútánc-ot is leadták. Utóbbi külön öröm és bódógság volt. Ha jól emlékszem a TúlonTúl-al zártak. Aki volt már Agregator koncerten tudja milyen az. Ez sem különbözött, ennyi bűnt egy koncert alatt nem lehet felhalmozni, legalább is, ha Tass úr intelmeit megfogadjuk. Egy 3/4-ed órát játszottak, majd a törött lábbal és eszkábált mankóval bulizó srác segédlábát aláírták a srácok. Mindig öröm nézni egyébként ahogy játszanak a színpadon közönség számtól, helyszíntől függően mindig jó a kedv.

Utána rég látott ismerősökkel töltöttem az időt és megízleltem az “ötletesen” RockerBurger-nek nevezett szendvicset. Ez nagyjából a lecsós, pörköltes burgert jelentette.

Utánuk az Alvin és a Mókusok volt a soros, ami egy várós koncert volt, mert már rég üvölthettem fenn hangon, hogy “Az a mocskos élet….” Előtte még kicsit elhevertem a fűben, amíg ment a soundcheck, s közben láttam a fesztivál legfiatalabb tagját. Nagyon hamar megtapasztalhattam megint, hogy leégett háttal nem olyan mókás a pogózás, persze azért a Circle Pit-be és a Wall of Death-be ami egy ilyen koncerten főleg tinikkel néha kicsit furán hat – muszáj volt beállni. Elénekelhettük, hogy ez a Tolerancia Földje és névnaposokat ünnepeltünk, akiket aztán Body Surf-el jutalmaztunk. Alvinék előadásában sem volt hiba, remekül éltem újra tini korom pillanatait és az elmaradhatatlan Kurva Élet-et pedig már teli torokból üvöltöttem. A közönség is jól bírta a strapát. Az új számok közül pedig a Nézlek és Nem Hallok Mást, még mindig nagyot üt, képtelenség nem megmozdulni rá.

Közben szép lassan beesteledett és csak elérkezett a várva várt pillanat amikor Gojira “uralom” lett a színpadon. Az új lemezről az Explosia elég erős indítás és tudtam, hogy tökéletesen fogják játszani mégis alig hittem el, hogy tényleg. A hangzás nagyon hasított a második sorban néha csak álltam és bámultam, hogy tényleg ennyire egyben van az egész. Mindenki hozta a megszokott formáját a zenekarból, a basszeros folyamatosan mozgott vágta a fejeket.

Valahol a LOVE környékén szállt el az összes biztosítékom és a maradék hangom, ami a harmadik napra meglehetősen mókás lett.

A beton hangzást az új lemez címadó dala törte meg kicsit, lágyságával vagy inkább lágyabbságával. Aztán a Toxic Carbage Island mindenkit visszarántott egy másik valóságba. Az külön meglepetés volt, hogy egy kis pihenőt engedélyezve maguknak a Connected-et leadták a Remembrance előtt. Itt már tényleg azt hittem, hogy ilyen a földön nincs, emlékeztem rá három évvel ezelőttről, de mindig megüt, hogy milyen istentelen precizitással játszanak.

Az Oroborous tapping témáját nagyjából nevetve csak a váltásoknál ránézve a gitárra játszották ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Sajnos a Vacuity és a The Gift of Guilt pedig egyben ment le szinte és ezzel annyira gyorsan vége lett a koncertnek mintha el sem kezdődött volna.

Abban a megtiszteltetésben volt részem, amiért külön hála a RockBeach szervezőinek, hogy találkozhattam is a zenekarral. Sajnos túl sok kérdésre nem tudtam őket elkapni, mert mások is voltak, de abszolút kedvesek, türelmesek voltak és megbeszéltem velük, hogy “See you at Brutal Assault”, amit pedig komoly vigyorgással nyugtáztak! 🙂

A harmadik nap nekem inkább a haverokról és a távolról zenehallgatásról szólt így az utolsó felvonásról kollégámtól fogtok teljes értékű beszámolót olvasni…

– Remek kis fesztivál lesz ez, ha felnő és kicsit feldobják a fesztivál területet, bár a két nagy ipari ventilátor remek ötlet volt. A sátor helyre pedig sok-sok plusz kell még.

Nagy reménnyel (talán túlzottan is naggyal) vágtam neki a Balatonszemesre vezető útnak egy kedves lengyel barátnőm társaságában, hogy maximálisan kiélvezzük a Rock Beach nyújtotta összes lehetőséget, vagyis jókat fürödjünk a Balatonban és remek koncerteken tombolhassunk sokadmagunkkal. Ez a része teljesült is.

Szombaton délután érkeztünk a fesztivál területéhez, némi gond adódott a jegyek átvételével, de hamarosan megoldották a hölgyek a problémát és már a kemping felé vehettük az utat. Ott már cimborák fogadtak, meglehetősen rossz hírrel, miszerint semmi árnyék nincs a kempingben (ezt mondjuk láttuk magunktól is) és rettenetesen rossz a talaj is, mivel valami építési területet rendeztek be sátorozós területnek. A következő 2 órában sikerült is ezt bizonyítani, ennyi ideig tartott a sátramat úgy-ahogy felállítani a törött csempe, tégla, beton, száraz és kemény föld vegetációjában. Közben már be is sötétedett és végighallgathattam az Anna and the Barbies, az Akela és az Alvin és a Mókusok koncertjének csaknem teljes egészét miközben a 35 fokban próbáltam a sátorcövekeket valami erre alkalmatos eszközzel, jelen esetben egy tenyérnyi betondarabbal beverni a már említett alapzatba. A táborból is meglepően jól lehetett hallani mindent, szépen, arányosan, ez a fesztivál többi részére is igaz, ilyen jó hangosítást talán még sehol sem tapasztaltam magyar fesztiválokon, de külföldön sem mindenhol! Ezért hatalmas dicséret a szervezőknek, reméljük jövőre sem adják alább!

A Gojira jó, de nem lehengerlő koncertje után azért csak átnéztem a kisebbik színpadhoz, ahol az ex-Pokolgépes Nagy Dáviddal zúzott már a Rómeó Vérzik. A felvidéki srácok rendesen felforrósították a sátrat, még ha olyan sokan nem is voltak kíváncsian rájuk, de azért Gojiráról sokan átjöttek rájuk, a végén olyan jó ¾ ház lehetett rajtuk. Koppányék nem foglalkoztam a közönség létszámával, ugyanolyan intenzitással nyomták, mint máskor.  A Piros 19, Hol vagytok kurvák, Térdelj Elém, Növesztem a Hasam, Keleti Rock’n’roll és társaik alaposan feltüzelték a népet, volt pogó is rendesen és Koppány még egy egészen népes hölgykoszorút is a színpadra csábított, hogy táncoljanak és némi énekléssel segítsék ki őt is. A záró Az Ördög, Az Isten, Az Élet, A Halál után már csak azon gondolkodtam, hogy mennyire jól szólt két metal gitárossal a Rómeó, jóval harapósabbak lettek a nóták Dávid átmeneti tagságával. Aztán hamar visszajöttek még egy Kiskakasnyi időre a színpadra, de utána aznapra nekünk már befejeződött a zenei program.

A VIP sátorból még elhallgattuk a Nevergreent, de alapjába véve tőlem eléggé idegen ez a hangulatú zene. Nem voltak rosszak, de amikor egy bandából az intro tetszik a legjobban, ott nem érdemes csodát várni, nem is voltak sokan rajtuk ezen a késői órán a fesztiválon.

Azért csoda történt, még ha nem is a kellemes fajtából: már éppen búcsúztam barátaimtól a lefekvéshez készülődve hajnali 2-3 magasságában, amikor jött néhány rendező, hogy el kell hagynunk a területet, mert bombariadó van. Először azt hittünk viccelnek, de nem tudtunk mit tenni ellene, felkeltettem még pár embert, szóltam nekik is, és ekkor már jöttek a rendőrök és a bombakereső kutyák is. Szóval jobb híján egy jó hangulatú éjszakai fürdőzés lett belőle a Balatonban, de mire visszamentünk a táborba szerencsére vége lett a bombariadónak. Egyik táborlakónk viszont sikeresen átaludta az egészet! 🙂

Igazából a vasárnap volt a legcsábítóbb és legerősebb nap az egész fesztiválprogramból, legalábbis számomra, de ha jól láttam a napijegyesek is aznap képviseltették magukat a legnagyobb számban. Az első fellépőkig eltöltendő időt gyakorlatilag végig a Balaton partján töltöttük, ami majdnem egy egész műszaknak megfelelő idő volt, hiszen az oltári hőség már korán reggel kikergetett minket a sátrakból, alig pár óra alvás után.

Szóval a fesztiválterületre a Road első hangjaira értünk vissza. Mátéék jól belekezdtek, amúgy is egyre feljebb ível a csillaguk, de a Visszahárom után otthagytam őket, hiszen a 200%-os páratartalmú sátorban már a Paddy And The Rats hangolt. Aztán amikor a színpadra léptek végre, akkor már Paddy-hez úgy tapad az ing, mintha valami vizespóló versenyen indult volna, a mulatós ír kocsmahangulat egyből meg is volt, rengetegen táncra perdültek, nekem személy szerint már a nézésük is szinte azonnali fáradtságot okozott. Egyesek külön Paddy-s egyenruhában , zászlóval érkeztek, ezt a koncert vége felé a zenészek el is kérték tőlük. Fura volt, hogy a megszokottól eltérően most csak 5-en voltak színpadon a miskolci ír kocsmapatkányok, Sam McKenzie hiányzott. Erről semmi infot nem kaptunk, hogy miért volt így, szóval aki tudja a megfejtést, ne habozzon írni!:) Mindenesetre hatalmas népünnepély volt, szinte a sátor tetejéről is folyt az izzadság a nyakunkba, a zenekar pedig a három album legjavát adta elő. Seamus szokás szerint énekelt is a koncert vége felé, volt akusztikus egyszálgitár dal a Never Walk Alone képében, de a többség a jókedvű ugrálós, hejjegetős csokorból került ki: Captain’s Dead, Bastards back Home, Pilgrim On The Road, Freedom vagy a záró Drunken Sailor. Rettenetesen jó mulatság volt, még az amúgy fancsali képpel álldogálók is nagy mosollyal élvezték a zenét, a táncot.

Paddy után Deák Bill Gyula bácsi koncertjét hallgattam meg sátorbontás közben, hiszen a záró Sabaton koncert után indultunk haza, úgy döntöttünk nem töltünk el még egy éjszakát és reggelt ebben a pokoli hőségben. A kempingből hallgatva is feltűnt, hogy a betegsége ellenére (amit többször is említett) még mindig jól énekel az öreg blues legenda. A Hatvan csapás, a Kőbánya blues vagy a sok-sok elhunyt zenész, sportoló, színész emlékére eljátszott Zöld csillag is ugyanakkora ovációt kapott a publikumtól, mint az István, a király rockoperából előadott két dal. Gyula bácsi szereti magát fiatal tehetséges muzsikusokkal körbevenni, a jelenlegi csapat nagy része már jó ideje vele van, nagyon szimpatikus nekem, amikor szeretettel teli hangon mutatja be őket a közönségnek. Jó erőt és egészséget még Bill Kapitánynak!

Az Overkill a thrash metal egyik megingathatatlan zászlóvivője immár 30 éve, folyamatosan turnéznak és adják ki az albumaikat, igazán mainstream sikert azonban nem sikerült elérniük soha, megmaradtak igazi underground hősöknek. A DD Verni basszer és Bobby „Blitz” Ellsworth vezette csapat pedig 2011 után ismét hazánkban nyomult, európai turnéjának zárásaként. A szervezők azt írták, hogy az Overkillel kapcsolatos dolgok akár egy egész könyvet is megtöltenének, hiszen először bejelentették őket, majd visszavonták a fellépésüket, majd amikor sikerült leszervezni a Sabatont, akkor mégis úgy döntöttek, hogy fellépnek a Rock Beachen. Persze a koncert sem ment minden bonyodalom nélkül, eleve jó 20 perces kezdéssel sikerült színpadra lépniük a new jerssey-i veteránoknak, mert a buszuk lerobbant útban Balatonszemes felé. A koncert azonban végre-valahára kezdetét vehette és egyből a legutolsó lemez egyik energiabombájával, a Come And Get It-tel kezdtek, mindenki nagyon elemében volt, talán egy kicsit Dave Linsk volt visszafogottabb, később ki is derült, hogy miért. A programot úgy válogatták össze, hogy egy jobbfajta hullámvasútra ültesse a banda régi és új rajongóit, nagyjából az egy új egy régebbi felállás működött az egész koncert alatt. Hogy ezt eredetileg is így gondolták-e az már más kérdés. Az viszont kiderült ismét számomra, hogy az Overkill új albumai és dalai legalább annyira jók, ha nem jobbak, mint a klasszikusaik, komolyan mondom a Bring Me The Night-Electric Rattlesnake duóra nagyobb beindulás volt, mint bármi másra, a viszonylag újabb Old School-t leszámítva. Ha már Old School, az utána következő abszolút meglepetés Who Tends The Fire alatt Dave Linsk gitáros egyszerűen levonult a színpadról, mint kiderült rosszul lett, majd’ beájult a mentősök karjaiba. Ezek után már csak Derek Teiler gitározott, kicsit furcsa volt egy gitárral látni a bandát és hallgatni a dalokat. A záró Fuck You nem is ütött már akkorát. Egyébként biztos vagyok benne, hogy a koncertet Dave rosszulléte miatt variálták át, mert a színpadra kirakott setlist alapján 4 számot kihagytak a programból. A csapat egyébként jól teljesített, Blitz és Verni szokás szerint megprültek a színpad közepén, sokat mozogtak, Dave és Derek pedig kiválóan hozták a súlyos, kemény témáikat, az idő rövidsége ellenére is az övék volt a legjobb koncert az este.

Overkill program:

Come And Get It
Rotten To The Core
Wrecking Crew
Bring Me The Night
Electric Rattlesnake
Infectious
Ironbound
Old School
Who Tends The Fire
Fuck You

Sabaton előtt még egy kicsit elidőztem a Köteles Leander és Vörös Attila ex-Nevermore gitáros életre hívott Leander Rising koncertjén, szokás szerint nagy elánnal nyomták, volt több feldolgozás is (Pantera: I’m Broken, This Love ; Dio: Holy Diver), amikre rendesen beindult a nép, de a csapat saját dalai (pl:Viharom-tavaszom, Csak te, Szívidomár) is nagy sikert arattak és nem csak a lányok körében, ahogy azzal gyakran vádolják őket! Volt ismét Rihanna feldolgozás is meg Lady Gaga, de szerintem már ezek nélkül sokkal élvezhetőbb koncertet adhatnának, nekem legalábbis bármikor jobban esik egy Pantera, mint egy Rihanna dal! 🙂

Sabaton délután nagyon sokáig dedikált, fotózkodott a rajongókkal, akik cserébe a fesztivál legnagyobb közönségét hozták össze nekik, más koncerten nem láttam a keverő mögött is ilyen nagy számban álló embereket a Nagyszínpadnál. Az intro gyanánt végig lejátszott Final Countdown-t már kitörő lelkesedés fogadta, aztán a March To War után berobbantak a Ghost Divisionnel, ahogy az elmúlt években mindig: „We are Sabaton and this is Ghost Division”, illetve csak robbantak volna, mert ennyire gyengén nem emlékszem, hogy bármikor hallottam volna őket megszólalni az első számok alatt, pedig megszámoltam, a Rock Beaches volt a 15. találkozásom élőben a zenekarral, de idén is már a harmadik Sabaton bulimon vettem részt. A hangzás nagyjából a koncert felétől lett jó, de lehet az is segített, hogy előrementem a 4-5 sorba, addig a keverő környékéről figyeltem az eseményeket. Amik a már fentebb említett ok, okok miatt nem sok meglepetést tartogattak nekem, a tavaszi Swedish Empire turné rövidített programját kaptuk, de ezúttal nem volt számválasztási lehetőség sem, ellenben szólt a pálinka kórus (Joakim el is mondott mindennek minket, és hogy imádnak itt játszani, de másnap reggel mindig nagyon keményen megbánja az előző kemény éjszakát:D), csak a mi kedvünkért eljátszották a The Price Of A Mile-t és most a Poltavát is meghallgathattuk svédül, nem csak a The Caroleans’ Prayert, valamint visszatért a programba fix pontként a második lemez címadója, az Attero Dominatus is.

A hangzás azért is volt feltűnően rossz, mert eddig majdnem minden koncert feltűnően jól szólt, igazából a Sabaton is helyreállt pár dal után, minden hangszert lehetett jól és arányosan hallani, de valahogy az erő és a dinamika hiányzott belőle. A 40:1-ra azonban végre rendbejöttek a dolgok és magyarok vígan zúzhattak a testvéri Lengyelország harcosait dicsőítő gigaslágerre. Mint mondottam a setlist túl sok izgalmat nem hozott azon kívül, amit már említettem, a ráadás is teljesen ennek jegyében folyt. Nagyon jól összerakott (hadi)gépezet a Sabaton, tudják mi az erősségük, a gyengéik és ennek megfelelően folynak a koncertek, szerintem én már álmomból felkelve is felrajzolom a folyamatábrát dalokkal, közönségénekeltetéssel, átkötőszöveggel. Ez valahol jó is, hiszen azt jelenti sokszor láttam őket, de szerintem mindenki érzi benne a negatívumot is… A zenészek még mindig szimpatikusak, kedvesek, a közönségért élnek, ez a dedikálás során is megint bebizonyosodott. Joakim nem egy nagy énekfenomén, de kiváló frontember, Chris és Thobbe jó gitárosok, jobban és többet is szólóznak, mint elődjeik, Pär rengeteget mozog és amolyan második frontemberként énekli a dalokat is, a Robben Bäcket helyettesítő Snowy Shaw visz új színt a dologba, nagyon sok helyen máshogy játssza a dobtémákat, fifkásabban ötletesebben. Ezzel csak az a probléma, hogy lehet, hogy elődje kevésbé volt technikás, de azon a minimális cájgon elképesztő dinamikát volt képes adni a daloknak, amire Snowy-val néha hiába várunk. Az Abba tetoválásán jót mosolyogtam egyébként a dedikálás alatt.

Nem volt rossz koncert, senki ne értsen félre, ismét egymásra talált a zenekar és a magyar közönség, kiváló hangulat uralkodott a színpadon és a nézőtéren egyaránt, egyesek jót pogózhattak, szóval majdnem minden adva volt egy tökéletes fesztiválzáró bulihoz kell!

Sabaton setlist:

Ghost Division
Gott Mit Uns
Carolus Rex
Swedish Pagans
Into The Fire
Karolinens Bön
40:1
Midway
The Price Of A Mile
Poltava
The Cliffs Of Gallipoli
Attero Dominatus

The Art Of War
Primo Victoria
Metal Crüe
Masters Of The World (outro)

Összességében azt kell mondjam jól vizsgázott az első Rock Beach fesztivál, jó hangulat volt, még ha kicsit kevés ember is; nagyon jól szóltak a koncertek, emberi áron volt az étel-ital, ha sikerül a kempinget sátorozásra alkalmassá tenni, akkor egy jövőbeni kiváló fesztivál első lépéseit figyelhettük meg idén nyáron a Balaton-parton. A bombariadóról és a kánikuláról egyébként sem tehetnek a szervezők, akik elég sokat megtettek azért, hogy utóbbi hatásait csökkentsék, még ha a szódát külön nem is lehetett megvásárolni, csak fröccsben…

ÍRTA:

SteveShield: Don Gatto, Iron Maidnem, Subscribe, Junkies, HétköznaPI CSAlódások, Paradise Lost, Agregator, Alvin és a Mókusok, Gojira

Darkjedi: Rómeó Vérzik, Road, Paddy And The Rats, Deák Bill, Overkill, Leander Rising, Sabaton

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár