Rockmaraton Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

2010. július 4-10. @ Pécs, Malomvölgyi Arborétum

0. nap – hétfő

Ez a nap is eljött. Már pont egy éve vártam és úgy vettem észre, ezzel nem én voltam egyedül. A Malomvölgyi Arborétumban kialakított fesztiválterület kapujánál, ahol idén nem díszelegtek a kapudíszek és a nagy Rockmaraton molinó, kígyózó sorban állt a sok száz rocker, és kinn is jó páran ücsörögtek az árnyékban, várva a tömeg csökkenését. Sajnos a mérhetetlen embertömeget, amely kapunyitás kezdetétől folyamatosan nőtt, nem igazán tudta kezelni a beléptetést végző személyzet. Mivel idén valamilyen oknál fogva nem volt külön beléptetés a sajtósok és VIP-esek számára, én is kénytelen voltam a tömeggel együtt bejutni, így nagyjából délután fél kettőre jutottam be a táborhoz. Egy rövid pihenő után nekiálltunk a sátrak felállításának ismerőseimmel. Miután az ilyen jellegű dolgokkal végeztünk és kissé kifújtuk magunkat, el is indultunk a felvezető nap második koncertjére, a Virrasztókra.

A pécsi pszichedelikus folk metal zenekar koncertjére több okból is kíváncsi voltam. Egy részt azért, mert nagy kedvenceim és utoljára decemberben voltam a bulijukon, másrészt pedig kíváncsi voltam, hogy az új album dalai hogyan szólnak élőben. Emellett az is érdekelt, hogy tudnak a korai időponthoz igazodni. Bár a rövid, 35 perces koncert igen korán volt (délután 5 órától), a Virrasztók sikeresen helyt állt és a közönség száma is elég szép volt (fél sátrat töltötték ki nagyjából), annak ellenére, hogy nulladik napon és ily’ korai időpontban léptek fel. Szerintem (főleg mivel idén kifejezetten „tematikusra” sikeredtek a napok műfaj szempontjából), a pécsi csapat inkább a szerdai nap nagyszínpadára illett volna a többi folkos fellépő mellé. A koncert kitűnő volt, az új dalok a beígértnek megfelelően még alakultak a lemezes megjelenés óta és abszolút pozitív irányba! A számomra nagyon hiányzó népi hangszeres részek bele lettek illesztve az új nótákba (több hegedűjáték, néhány helyen tekerő és egy bodhrán-szerű kézi dob is helyt kapott a dalokban), sőt, hörgéssel és torokénekkel is ki lettek egészítve! Az intró alatt meggyújtotta a zenekar az emlékezés gyertyáit, majd belecsaptak a Szigeti veszedelembe, amelynek mandolinos részeit ugyan sampler tolta, de torokénekkel volt kiegészítve. A koncert a Fehér-fekete, A halálmadár, A kaszás, Bánatmalom dalokkal folytatódott és a Kökény Anna zárta a rövid műsort. Remélem jövőre jobb időpontban és esetleg nagyszínpadon láthatom őket, hisz megérdemlik!

Az est főbandájáig, a Rómeó Vérzikig nem igazán érdekeltek a koncertek, de azért mindegyikbe belefüleltem. Az Alcoholt nem igazán ismertem, de már első számból Tankcsapda tribütnek gondoltam őket. Ugyanaz az énekstílus, hangszerelés, felállás. Nem rossz zenekar, de szerintem sok újat nem hoztak, TCs-s buli rock, nem lesznek a kedvenceim. A Holtidőhöz már korábban is volt szerencsém, a hevesi srácok jól tolják a Road stílusához hasonló bulizós-ugrálós metalt, most is jók voltak, de annyira nem győz meg a stílusuk, így inkább ismerősökkel töltöttem az időmet. Emiatt Rudán Joe és a Radar Power zenéjébe is éppen hogy csak belefüleltem, bár ahogy sejtettem, klasszikus hard rock/heavy metal csapatról van szó, ami nagyon nem az én világom, bár nem űzi rosszul Joe az ipart.

A somorjai srácok koncertjére már ismerősök tucatjaival futottam össze, de azért bementem a Monster színpadhoz egy kis felvidéki dirty rock n’ rollt hallgatni. A felvidéki csapat bulijára már közel megtelt a sátor, csak hátul volt kicsit lazább a közönség. A banda az Én ilyen vagyokkal kezdett, majd az Amitől félsz, a Szívom és fújom, az Engedd belém, a Térdelj elém, az Együtt két lánnyal, személyes kedvencem, az új Keleti rock és roll, a Hol vagytok kurvák?, a Szerelmes dal, az új, mély mondanivalójú Végítélet, az elhunyt motoros ismerős tiszteletére írt Gyere fater, a Piros 19, a Sohasem leszek Krisztus és ráadásként a Kiskakas fért bele a másfél órás repertoárba. A zenekar hozta a szokásos formáját, kitűnő hangulatot teremtett, jól megalapozta a fesztivált. Sok mindent nem lehet róluk mondani, fantasztikusan szólt a keleti rock n’ roll, én jól éreztem magam és ahogy láttam, a közönség is. Bár a Nihil Chipset nem ismerem és emiatt bele akartam hallgatni Rómeó után, mégis inkább félre tettem magam, hiszen tudtam, hogy egy húzós hét következik. 🙂

1. nap – kedd

Kedden a Rockmaraton hivatalos első napját köszönthettük, bár ez az érkezők számán nem látszott, hiszen a többség már a nulladik napon megjött. Ennek ellenére azért sokan jöttek kedden is. Szerencsékre ekkor még az időjárás is nagyon barátságos volt, kellemesen hűvös levegő, felhős éggel és minimális záporral, nem úgy mint szerdától, amikor sivatagi körülmények köszöntöttek ránk.

Mint feljebb már említettem, az idei Rockmaraton napjai nagyon tematikusak voltak műfajok szerint, a kedd a punk, hardcore és pagan black metal kedvelőinek okozhatott kellemes időtöltést. Én ugyan egyiknek sem vagyok hatalmas rajongója, jó pár buliba igyekeztem belenézni. Persze napközben először is feltérképeztem a tavalyihoz képest jócskán átalakított fesztiválterületet. A déli tábor, ami tavaly nyitottak a hatalmas kedvezmény miatt várható sok látogatónak, idén kb. felére csökkent. El lehetett férni, de azért elég zsúfolt volt a tábor. A színpadok helyének tekintetében nem sok változás volt, a boltok, az italpultok és a merchandise sátrak tekintetében voltak változtatások, de ezek nem jelentettek komolyabb akadályokat, sőt, leegyszerűsítették a fesztiválozók dolgait. A nagyszínpad (Rockélet színpad) és a tavaly Planet Noir névre hallgató, közepes Monster színpad közti sörpult kifejezetten jó és hasznos újítás volt idén. Emellett az árakra sem lehet panasz, talán az egyik legolcsóbb hazai fesztivál, ráadásul napközben üzemeltek ún. „válságbüfék” is, ahol olcsóbb volt délután hatig a sör!

A keddi napon igen korán megkezdődtek a jó koncertek, főleg ahhoz képest, hogy úgy istenigazán egyik banda sem a kedvencem. De a tehetségkutatón fellépő utolsó zenekarról, a Sunday Sevenről eddig jókat hallottam, így a végébe belefüleltem. Őszintén szólva az általuk tolt modern metalos világ nekem nem a kedvencem, de tény, hogy tehetséges a zenekar, és jól csinálja, amit csinál. Ha jól értesültem, az aznapi tehetségkutatót ők is nyerték. Az amatőr pécsi csapat koncertje után a Rockerek.hu színpad irányába vettem utam, ahol négytől meg akartam hallgatni ismerőseim által igen kedvelt fiatal budapesti metalcore csapatot, a The Sharon Tate-et. Bár a metalcore-ral van pár apró fenntartásom (általában a tagok, hogy is mondjam, nem túl férfias kinézete és a számomra túl lágy, szinte már nyálas ének), alapvetően a zenét szeretem, hiszen nagyon zúzós stílusról beszélünk. Bár a tagok ebben a bandában (amit én valamiért Sharon Stone-ként jegyeztem meg) elég kevéssé néztek ki metalosan, a zenéjük nagyon bejött, jól zúztak és a lágy éneket is hanyagolták rendesen. A gitártémáik számomra igen megnyerőek és a dobok is zúztak, az énekből sajnos sokat nem lehetett érteni, de ez a hörgésből fakadt főleg. Utánuk tartottam egy kisebb pihenőt, majd a nagyszínpadra beszavazott Cojones műsorába lestem bele ismerősöm ajánlására. Bár a zenekar megnyerte az internetes beszavazást, szavazói valószínűleg a koncert alatt is a monitor előtt ültek, hiszen alig volt néző a nagyszínpad (!) előtt. Sajnos ez a probléma az egyre elterjedtebb internetes, facebookos szavazással, hisz így nem a tényleges rajongótáboron, hanem a bandatagok ismerőseinek, barátainak számán múlik egy-egy komoly fellépési lehetőség. Maga a banda amúgy nem volt rossz, bár csak belehallgattam, leginkább talán a Cadaveres zenéjére hajaztak, a kedvenceim nem lesznek. Közben a kissátorban, a Rockerek.hu színpadon elkezdődő death metalos Agregatorba is belefüleltem, az ő zenéjük jóval megnyerőbb volt számomra. Nem voltam vele egyedül, hiszen a sátor majdnem tele volt, de idővel elsősorban a meleg miatt nagyon sokan kimentek a koncertről elhűteni magukat sörrel vagy fröccsel. Megjegyzem, a legkisebb színpad legfőbb hibája pont az volt, hogy nagy közönséggel rendelkező bandákat is beszorítottak oda, s olyankor majd’ megfulladtak a népek a melegben. A hangosítás viszont idén minden színpadon meglepően jó volt.

A nagyszínpadon 8-tól beindult az élet, örömet szerezve sok tarajos szívnek, elkezdődött a kultikus pécsi punk banda, a HétköznaPI CSAlódások koncertje. Bár sem a stílus, sem a banda nézetei nem fognak meg, az tény, hogy jól csinálják a punk zenét. A trombitással rendelkező kult punkok az évfordulós Inkább 20 mint tússzal kezdtek, megidézték József Attilát, és eltoltak jó pár anarchista himnuszt, mint a Szélsődalt, a Commandante-t, vagy épp a feldolgozást Milyen szar a világot. Elég sokan gyűltek össze a koncertre, de én inkább ismét a Rockerek.hu sátorba vettem az irányt, ahol a göteborgi death metalos Casketgarden zúzott rendesen. Bár őket nem ismerem igazán, így dalcímeket nem tudok fejből, a zenéjük nagyon bejön. Igen zúzós, pogózós metal zene, amire nagyon lehet tombolni. A jelentős számú közönség élvezte is a bulit, volt wall of death is, bár később sokan átmentek a nagyszínpadhoz Tankcsapdára. A TCS szokásos koncertprogrammal készült, mint például az Ez az a ház, Füst és lábdob, Azt mondom, állj! vagy épp a Nem kell semmi, de engem nem igazán érdekelt a bulijuk és inkább a Casketgarden végére néztem vissza. Utána a két blackes fellépő, a Christian Epidemic és a Bornholm bulijára voltam kíváncsi, akik a változatosság kedvéért szintén a Rockerek.hu sátorban kaptak helyet. Bár képeket Epidemic-en nem tudtam csinálni, a koncert nem volt rossz. Szinte vágni lehetett a gonoszságot a levegőben, fagyos, mély hangulatot teremtettek, jól szóltak és még pogó is kerekedett a zenéjükre. Olyan dalokat játszottak, mint az Angyalok nyelvén, Próféta, Újjászületett és alapvetően az új albumot, a Pusztítástant mutatták be. Epidemic-kel szemben Bornholmon már jóval kevesebben voltak, én annyira nem ismerem őket, de blackes ismerőseim szerint nem voltak túl jók. Játszottak új dalt is, viszont a bulit elég rendesen elrontotta egy beszakadt lábdob. Én közben ismerősökhöz társulva kimentem a sátorból, így azt konstatálhattam, hogy a nagyszínpadon lévő New York-i hardcore legenda, az Agnostic Front koncertjére meglepően kevesen voltak kíváncsiak. Mivel eléggé elfáradtam, én visszaindultam a sátortáborba rövid ismerősökkel töltött idő után. A Rózsaszín Pittbull koncertjét már csak útközben hallgattam, egyre távolodva.

2. nap – szerda

Mint vérbeli folk metalos, már a fellépők kiderülése óta ez a nap volt az, amit a leginkább vártam. Gyakorlatilag pont emiatt egészen az esti nagyszínpados bulikig nem is igazán akartam elfáradni, így csak a Vida Rock Band koncertjébe füleltem bele fél 8 tájékán egy kis nosztalgia gyanánt, hisz gimnáziumban énekórán annó Lord dalokon nevelkedtünk 🙂

Azért előtte belenéztem a „Rock Slam Poetry” nevű rendezvénybe a Toxic sátorban, ami egyfajta urbánus költészet próbál lenni. Igazából csak a műsorvezetők miatt néztem meg, hisz a Miss Rockmaraton első és második helyezettjei vezették, és a győztes egyik kedvenc ismerősöm volt. Az előadások, „költemények” egyfajta rap-szerűségre emlékeztettek, függetlenül attól, hogy egyik előadó kijelentette, hogy ez nem rap (ráadásul az övé volt a legrapesebb). Nem igazán nyerte meg a műsor a tetszésemet, de a közönség nagy részének sem jött be a dolog.

Koncertek szempontjából tematikus nap kifejezés itt is érvényes, hiszen a nagyszínpadot szerda este ellepték a folkos-pogányos fellépők. Bár meghallgatom és becsülöm a délvidéki Nevergreen munkásságát, nem igazán értem, miért őket rakták be a Varg-Dalriada-Eluveitie trió elé, miért nem inkább mondjuk a Virrasztókat (vagy épp a KerecsenSólymot, de nekik sajnos még nincs akkora közönségük, így ez érthető). Mindegy, emiatt viszont ráértem 8-ig kipihenni és a napközbeni forróságon túltenni magam, bár a Monster színpadon lévő Insane koncertjének végébe azért belelestem és jól zúztak a srácok.

 

Büszke vagyok rá, hogy a német Varg eddigi összes magyarországi koncertjén ott voltam, mivel nagy rajongója vagyok a germán farkasoknak. Eddig mindig hatalmas bulikat hoztak össze, a tavaly Metalfestes és Rockmaratonos koncertjük egyértelműen megmutatta, hogy nagyszínpadon a helyük. Tavaly Metalfesten voltak először hazánkban és azóta hatalmas rajongótábort szereztek, talán az egyik leggyorsabban növekvő népszerűségű banda a német csapat. A Varg idén ráadásul extra pirotechnikával is készült a nagyszínpados koncertre, hiszen a hagyományos fáklyákon túl a dobszerkó előtt három lángvető gép is helyet kapott, amely a számok alatt különböző formájú lángnyelvekkel borzolta a közönség kedélyeit. A koncertet a Wir sind die Wölfe nyitotta, a Schwertzeit folytatta (sajnos a háttérvokál ekkor nem szólt túl jól, ez később ugyan javult, de akkor meg a fő ének lett gyengébb), majd jött a Glorreiche Tage és a Schildfront (itt nem értem, hogy a „Schildfront Germania” helyett miért nem tudnak néha Hungáriát énekelni, egyszer ugyan volt egy „Schildfront Hungary”, de az mégsem olyan…). Az iszogatós, csónaklengetős Skål előtt beszórtak a színpadról kisüveges buli likőröket a közönségnek, amiből szerencsére nekem is jutott egy üvegcsével, majd nekikezdtek az ivós nótának. Utána játszották a Sieg oder Niedergangot, a Wolfszeitot, a Blutaart (amin kifejezetten kemény wall of death alakult ki, bár sajnos a Vargon kialakuló pogót elrontotta egy pár balhés kedvű punk…). A durvulós dallamok után jött a még durvulósabb Viel Feind, viel Ehr’, amin megjavult a háttérvokál, cserébe a fő énekhangért, ami gyengült (nem tudtam beazonosítani, hogy technikai okokból vagy az énekes hangja fáradt csak). A koncert végét a Donareiche, a Nagelfar és a magyar rajongó vendégszereplésével előadott Wolfskult jelentette. Egyetlen dolog, amit hiányoltam, az az Eluveitie-s Anna Murphy-vel közös nóta, a Rotkäppchen közös előadása volt a piroskás kosztümmel. Összességében hatalmas buli volt, mint mindig, remélem novemberben ismét láthatom őket, remélhetőleg Annával kiegészülve!

Az idei Maraton számomra egyetlen komolyabb ütközése a Varg-Bloody Roots volt, de mivel a Vargot vétek lett volna kihagyni, így Bloody utolsó fél órájára tudtam benézni a Monster színpadhoz. Épp a Haragvó istenekbe kezdtek bele, majd a Ne add fel! szólalt meg. Smiciék új bandája igen jó élőben is, sajnálom, hogy végig nem lehettem ott. A Ne add fel! után Vörös Attila vendégszereplésével két Sepultura nótát adtak elő Smiciék, a névadó Roots, Bloody Roots-ot és egy másikat is. Zárásként ezeréves nagy Moby Dick kedvencemet, a Keresztes vitézt nyomták. Remélem egyszer elcsípem őket egy komolyabb bulin is!

Dalriadára sikerült is visszaérnem még az intró alatt, amit már hagyományosnak mondhatóan a Fajkusz Banda szolgáltatott. A soproni epikus folk metalosok koncertjüket kedvenc Arany-versem feldolgozásával a Szent László című ballada két részével kezdték. A koncert nagy része az új, „ígéretes” és az Arany-albumos dalokra épült, így az Ígérettel, majd a Leszek a Holddal folytatták, melyben a finn részeket szokás szerint a szintis Ungár Barna tolta. Utána a Hazatérés, a Kinizsi mulatsága, és a szintén kobozjátékkal megfűszerezett Bor vitéz jöttek, amelyben kifejezetten erős és jó volt a hörgés. A koncert végén a szintén új albumos Leszek a csillag, két Arany-ballada feldolgozás első részei, A Wales-i bárdok 1 és a Szondi két apródja 1 jöttek, majd ráadásként a klipes Hajdútánccal zártak, hogy átadják a terepet az est főbandájának, az Eluveitie-nek.

Azért kíváncsiságból átnéztem Napalm Death-re, akik jól döngölték a színpadot, de inkább a pihenés, mint a maradás mellett döntöttem helvét kedvenceim koncertje előtt. Az Eluveitie-re amúgy nagyon sokan kíváncsiak voltak, hiszen negyed órával a kezdés előtt már kialakult az első 6-7 sor a nagyszínpad előtt, bár ismerőseimnek köszönhetően még jutott nekem is hely a harmadik sorban. Lehet, hogy szégyen ugyan, de ez volt életem második Eluveitie koncertje, viszont überelt minden eddigi egyéb koncertet. Le a kalappal a hangosító előtt, igen jól szólt minden hangszer, ami egy ennyi népi hangszerrel felszerelt folk metal banda esetén elég nagy szó! Persze ez időt is vett igénybe, így végül tíz perc késéssel indult be a svájci kelták intrója. A koncertet egyik kedvencem, a Nil kezdte, majd a Bloodstained Ground döngölte földbe a brutális zúzás iránt fogékony folk metal rajongókat. Utána a régebbi, harcba hívó Your Gaulish War következett, majd egy rövid pihenő és iszogatás a koncertet a színpad széléről nagy mennyiségű alkohol társaságában figyel Varggal. A pár perces baráti iszogatás után a koncertet egy exkluzív dallal, a The Essence of Ashes-zal folytatták, amit eddig Magyarországon még soha és máshol sem túl sűrűn játszottak élőben! Az extra nóta után a kelta nyelvű, haza- és szabadságszeretetről szóló Slania’s Songot nyomták le, aminek a refrénjét Anna Murphy tekerős-énekes hölgy megtanította a közönségnek, hogy az közösen énekelhesse a zenekarral. Utána jöttek a klipes dalok, az Inis Mona és a Thousandfold, majd a Quoth the Raven és az AnDro. A (Do)Minion elején egy wall of death ismét gazdagította a fesztivált. A zárást a The Song of Life jelentette, de a közönség hatalmas ovációjának eredményeképpen még két ráadás nótát elnyomtak a derék helvétek, a circle pitezős csatadalt, a Kingdom Come Undone-t (bár valahogy nálunk soha nem működik igazán a circle pit és mindig megáll elég hamar) és a Tegernakôt, amit szintén nagyon szeretek. Hatalmas, fárasztó buli volt, mindenkinek bejött, a tömegben egy rajongó még furulyán is tolta a dalokat, hihetetlen bulit csaptak a hegyekből jött kelták!

A kellemesen fárasztó és pörgős-zúzós Eluveitie után muszáj volt lepihennem, így távolodva hallottam egy AC/DC tribüt bandát, az AC/DC/GP-t, akik távolról igen jónak tűntek, de erőm nem maradt belenézni a produkciójukba.

3. nap – csütörtök

A szerdai meleg nap után elég hideg éjszaka köszöntött ránk, hogy aztán reggel minden korábbinál nagyobb forróságra ébredjünk. A forróság miatt az Arborétum külső részén pihentem pár ismerős és megfelelő mennyiségű sör társaságában, így az ötkor kezdődő felvidéki Kerecsen koncertjére nem értem be, pedig jófajta folkos hard rockot játszanak. Viszont a hétkor kezdődő szegedi szimfonikus folk metalos KerecsenSólyom (a kettőt nem illik összekeverni, bár nevük erősen hasonló) nagy kedvencem, így az ő bulijukat semmi pénzért nem hagytam volna ki. A nagyszínpadon ekkor már ment a Leander, ami engem valahogy nagyon nem tud megfogni, így sietve távoztam a Monster sátor felé, bár azt azért konstatáltam, hogy az egész frissnek mondható banda hatalmas rajongótábort szerzett fénysebességgel, így kijárt nekik a nagyszínpados lehetőség.

Mivel a szerda este alapján hűvösebbet vártam, sikerült rendesen felöltöznöm, ezt főleg a szegediek koncertjén bántam erősen… A KerecsenSólyom hétkor bele is kezdett koncertjébe, amely kicsit összeszedetlenebbnek tűnt, mint legutóbbi, június végi bulijuk, de összességében így is elég jót alkottak, bár a hangosítással voltak problémák. Ettől függetlenül sok embertől hallottam, hogy nagyon tetszett nekik a koncert, sőt, a fesztivál egyik legjobb koncertje volt. Bár én a Sólyomtól hallottam már jobb koncertet is, a fesztivál top 10 bulijában nálam is szerepelnek. Az intró után hagyományosan az első lemez címadó dala, az Aquileia ostroma csendült fel, aminek első versszakát sajnos nem a mikrofonba énekelte a frontember és a közönség még nem volt eléggé bemelegedve ahhoz, hogy in medias res közönségénekléssel kezdjenek. Azért a második nótára már belelendült a közönség is, sőt, a Hősök Mulató Mezejére, melyhez klip is készült, egy vendég is felment a színpadra a közönség soraiból, méghozzá nem más, mint a Niburta frontembere, Hormai Balázs, aki a júniusi koncerthez hasonlóan ismét dorombbal és vokállal segítette ki a bandát. A Hősök Mulató Mezeje különben egyik kedvenc KerecsenSólyom dalom, bár a tekerős részeket igen hiányolom a koncertes verzióból, szerintem a banda egyetlen hibája, hogy kevés népi hangszert tudnak élőben felvonultatni. Nem mellékesen Alkonyat, a Sólyom frontembere a dal előtt bejelentette, hogy ez a koncertjük a „második hivatalos hadicselekmény”! A Hősök… után egy szülinapost is felköszöntött a banda és a szülinaposnak ajánlva eljátszották egyik új dalukat a készülő második nagylemezről, a Révülést. Ezután a sámánisztikus, torokénekkel fűszerezett dal után egy pár évfordulója alkalmából eljátszották a szerelmes témájú Kerecsen című dalt, majd a szintén új Hadak Ura Szekerént, majd pedig a Keve ostorát, amire a banda bíztatására egy komolyabb zúzás, pogó és circle pit is kialakult, amit tovább ösztönöztek azzal, hogy a legkeményebben zúzó rajongó cd-t nyerhetett a bandától. A koncert utolsó dala a Csatába! majd jöttek a ráadások. Sajnos a zenekarnak még csak ezek a dalai vannak, így ráadásként az önismétlés vétkébe estek és eltolták a régebbi Aquileia ostromát és az új Révülést még egyszer, bár ezt azért nem bánta senki. 🙂

Nyolctól a nagyszínpadon a Road kezdett, akiket cd-n ugyan meghallgatok, de élőben nem nagy kedvenceim. Azért egy sör mellett elhallgattam őket, jó hangulatú bulit adnak. Mint a hét összes nagykoncertjére, így a hevesi srácok bulijára is sokan voltak kíváncsiak. Olyan klasszikus koncertnótákat játszottak, mint az Ezer lépés, Figyeld a kezét, Afrika, Részeg ének, Római vakáció vagy épp a Nem kell más, amit egyszer népiesen, a Részeg énekhez hasonló stílusban, bár pusztán énekkel, majd pedig rendesen, hagyományos formában adtak elő. A Road után a bizonyos szempontból hasonló stílusú és karrierű Depresszió jött, akikre szintén nagyon sokan voltak kíváncsiak, sőt, hevesi cimboráiknál még jobban meg is mozgatták a közönséget, még egy wall of death is kialakult a Depi buliján. Koncertjük a szokásos programra épült, régebbi, klasszikusabb dalokat és újabbakat is beépítve, mint a Sokkold a rendszert vagy épp a Mi forradalmunk. Bár ők is igen jó, mozgalmas bulikat adnak, engem maximum fiatalkorom nosztalgiájaként tudnak megfogni, de annyira nem, hogy ott tomboljak a bulijukon, így inkább baráti körben sereztem.

Bár a Leander-Road-Depi kör tekintetében a csütörtöki nap is tematikusnak tekinthető, az est nagyszínpados főbandája eléggé elütött az ugrálós bulimetalos bandák stílusától, hisz nem volt más, mint a svéd göteborgi death metal legenda, a Dark Tranquillity!

Mivel a jóféle death metalt mindig is szívesen hallgattam, kíváncsi voltam, hogy egy ekkora legenda hogy szól Maratonon. Hát, nem csalódtam, hatalmas buli volt! Volt minden, ami kellett! Kivetítő érzelmek vizualizálásával, dalszöveg részletekkel, headbang, svéd zászló, ugrálás és hatalmas hangulat. Ahogy az Eluveitie tagjain előző nap, úgy a Dark Traquillity tagjain is látszott, hogy örömmel zenélnek és élvezik a bulit ők maguk is. Játszottak néhány dalt a legújabb lemezről, a We are the Voidról (pl. a Dream Obliviont), és jó pár klasszikusabb nótát is. Klasszikusabb, ismertebb dalaik tették ki a műsor nagy részét, szerencsére nem lemezbemutatót tartottak. Olyan dalok szólaltak meg a kitűnő frontemberrel rendelkező svéd csapat előadásában, mint a Lesser Faith, a Damage Done, a Misery Crown, a Final Resistence vagy épp a legismertebb és legkedveltebb koncertzáró Terminus, amit egyfajta bónuszdalként is értelmezhetünk, hiszen tíz perccel a kiírt koncert befejezés után letessékelték őket a színpadról és a visszatapsolásra sem jöttek újra fel. Ennek okát nem egészen értettem, hisz másnap Ossian gond nélkül ráhúzhatott több mint fél órát, de végül mindegy is, hiszen novemberben újra jönnek hozzánk az Eluveitie társaságában, akik után a legjobb nagyszínpados bulit adták egész fesztivál alatt.

A fárasztó, végigheadbangelt és nagyszerű buli után esélytelen volt belelesni bármibe is, bár a Wisdomot nagyon bírom, de mivel nemrégiben voltam a bulijukon, így nem lestem bele. A Rockerek.hu sátor előtt elhaladva még hallottam egy bulizós rockbanda zenéjét kiszűrődni, majd a sátramhoz érve félre tettem magamat másnapra.

4. nap – péntek

A pénteki – ismét hihetetlenül forró – nap a klasszikus magyar metal szcéna és ismét a black metal rajongóinak kedvezett leginkább. Régen, mondhatni „fiatalkoromban” elég sokat hallgattam ezeket a zenéket, így kisebb-nagyobb megszakításokkal belehallgattam a „nagy öregek” koncertjeibe, már csak a nosztalgia kedvéért is.

Az első „nagy öreg” Kalapács Józsi bandája, a Kalapács volt. A nagyszínpad előtti tér már erre a koncertre megtelt, a banda klasszikus „best of” műsorral jelentkezett. Régi és új dalok is felcsendültek (Patkány, A rock ’n roll örökké éltet, Bűnöm a rock) és persze a szokásos Pokolgép dalok még a Kalapács-korszakból. Mivel fél óra után a közepes színpadon a poénos és trágár szövegeikkel híressé vált Kovbojok kezdett, így átmentem inkább arra, hisz régen elég sok Kalapács koncerten megfordultam. A Kovbojok a Picsaszar topánka metalos dalával kezdett, a dalok közti időt pedig különleges „versekkel” ütötte el a zenekarvezető énekes-basszer. Bár a sátor nagyon meleg volt és rendesen tömve volt érdeklődőkkel és rajongókkal, igen nagyszerű hangulat volt. Én személy szerint inkább oldalról hallgattam és néztem a bulit, csak pár fotó kedvéért mentem be középre, de az valami brutális volt, nem is értem, az ott tombolók hogyan bírták azt a hőmérsékletet. Játszottak még pár dalt, amit nem jegyeztem, majd a Büdös kisleány után egy vadiúj nótával, a Beteg vagyok barátságos soraival kedveskedtek a hallgatóságnak. Volt benne metal, hányás, fertőzés meg gitárszóló, szóval minden, ami szem-szájnak ingere. Bár mint szinte mindenki, én is a netre feltöltött koliszobás videóikból ismerem a bandát eredetileg, koncerten elég jól szólnak, normál dobos-basszgitáros-szólógitáros felállással. A saját értelmezésű Börtön ablakában feldolgozás után a Kakadal, majd végül mindenki nagy kedvence, a Télapó következett. Sajnos ráadásra nem volt ideje a zenekarnak, azért egy bónusz „költemény” még belefért.

A nagyszínpadon egyik kedvenc „öreg bandám”, a ki tudja, hányszor feloszlott és újjáalakult Akela kezdett ekkor már. Sajnos a lendületük már eléggé megtört az évek során, így a produkció nem tarolt túl nagyot, persze aki fiatal és korábban nem volt Akela bulin, biztos jobban élvezte a farkasok koncertjét. Én hiányoltam a tavaly beújított farkasbőröket, ami legalább egy kis színt vitt a megfáradt előadásba. A koncertet a lázadó heavy metal himnusszal, a Rockernek születtemmel indították, majd az utolsó időkből való „ütős nótával”, a Botocskámmal folytatták. Bár ez egy elég jó nóta, nem volt pogó, de még mozgás se sok és ez igaz az egész koncertre. A Nyomással folytatták, majd a Felkészültem a halálra című klasszikussal. Főnök bejelentette, hogy szülinapja van egy ismerősüknek, így a Szemet szemérttel kívánnak boldog születésnapot neki, de közben változott a program, és a színpadra hívták Pécs egyik nevezetes „szerzetesrendjének”, a Jakabhegyi Irgalmatlan Rend három képviselőjét. Ők amúgy egy pécsi egyetemista csapat, akik az egykori Pécsi Egyetemi Napokon elért sikerük óta minden buliba „egyencsuhába” mennek és hatalmas Akela-fanok. Rövid bemutatkozásuk után beálltak vendégvokalistának a Megkísértelek című nótába, amit rendesen feldobott hármuk szereplése és még Főnök kaszája is előkerült. A dal után az Irgalmatlanok elhagyták a színpadot, így sikerült beléjük futnom a kisszínpad felé menet közben. A koncert további részén még olyan dalok kerültek elő, mint a Fekete bárány, Nekik mondd! vagy a Közeleg.

Mivel annyira már nem győznek meg az akelások, inkább átlestem a kicsi Rockerek.hu színpadra, ahol a zúzós death/thrash metalos Slytract szólt. Mint a helyszínen egyik ismerősömtől megtudtam, 20 percet késett a banda, így nem sokan várták meg őket, bár szerintem megérte elcsípni őket. Utánuk az I Divine jött, akik a Sear Bliss nyomdokában haladva tolják a szimfonikus pogány black metalt, nem is rosszul, de mivel a nagy meleg igen legyengített, inkább sörvételezéssel a szabad ég alatt töltöttem az időt. Ennek nyomán hallhattam a Pokolgép műsorának egy részét.

Ha egy fesztiválon azonos napon van Pokolgép és Kalapács, az embernek önkéntelenül is deja vu-je van, hiszen bizonyos klasszikus Gép dalokat mindkét banda eljátszik. Így talán nem meglepő, hogy többször megfordult a fejemben az „ezt a dalt mintha ma már hallottam volna” mondat. A Rudán Joe helyére érkező új énekes viszont nagyon jó, ezt már a tavalyi debütálásán, ami szintén a Rockmaratonon volt, megállapíthattam. Kicsit a fiatal Kalapácsra emlékeztet a hangja, szerintem szükséges vérfrissítés volt a bandának. Amúgy a Pokolgép, legalábbis amennyit én hallottam belőle, a klasszikus nótáival lépett színpadra, mint a Pokoli színjáték, Háború gyermeke, Adj új erőt, Bon Scott emlékére, Ítélet helyett, a Tépett madár vagy épp a Mindhalálig Rock ’n Roll. Közben a Monster színpadon megkezdődött a Sear Bliss koncertje, így ismerősökkel inkább átmentem oda. A sátor félig telt meg a bulijukra, nagyon sokan voltak a nagyszínpad előtt. Bár nem vagyok túl nagy rajongója a black metalnak, a Sear Bliss rézfúvósos zenéjét szeretem. Most is meglepően jól szólt a trombita, pedig általában szomorúan tapasztalom, hogy a népi és klasszikus hangszereket sehol nem hangosítják jól. Szerencsére ezzel idén Maratonon nem volt komoly probléma, elég sikeresen vette a technikusgárda az ilyen jellegű kihívásokat. A Sear Bliss koncert hangulatára még az égbolt is felkészült, a növőben lévő félholdat igen látványosan fedték a felhők, bár sajnos nem sikerült megörökítenem. Bár dalcímeket nem jegyzeteltem a szombathelyi blackerek koncertjén, az mindenképp megemlítendő, hogy a csapat fáklyákkal díszítette a színpadot és egy adott időben a dobos meggyújtotta velük mindkét dobverőjének a két végét és így nyomott le egy tisztességes dobszólót! Már emiatt megérte megnézni a Sear Bliss koncertjét! A koncert utolsó dala a közönségkedvenc klipes nóta, a Two Worlds Collide, amire Jani barátommal keményet zúztunk.

A fárasztó zúzás után egy-két sör társaságában, a sörsátornál ülve hallgattuk meg az Ossian maratoni hosszúságú nagykoncertjét, ami fél órával átlépte a megengedett műsoridőt. Sajnos felettük is eljárt az idő rendesen, Paksi Endre énekes-frontember hangja már nem úgy szólt, mint régen, bár ez annak is köszönhető talán, hogy – mint Paksi elmondta – minden nap koncerteztek valahol és Rockmaraton után is indultak tovább. Bár a zenekar idén ünnepli 25. évfordulóját, nem sok új számot vettek bele a koncertprogramba. A koncertet a klasszikus rockhimnusz, a Rock katonái kezdte, melynek sorait igazolta a nagyszámú közönség a nagyszínpad előtt. A műsort az évforduló tiszteletére írt Negyedszáz folytatta, majd az Élő sakkfigurák, a szintén új Viharban létezett, a Rock ’n roll csak, a Rock ’n roll démon, a Pokolnál hangosabb, az új címadó Az lesz a győztes, az Acélszív, a Sátán képében, a Külvárosi álmok, a Magányos angyal, az Ítéletnap, az V. magyar tánc feldolgozása, majd egy dobszóló követett. Ezután Paksi, aki régen basszusgitáros volt, bőgőt vett a kezébe és elnyomták a Többet ér mindennélt, majd a műsor a Desdemonával, az Éjféli lánnyal, a Szenvedéllyel és a Rocker vagyokkal folytatódott. A zenekar tagjainak bemutatása után a Nincs menekvéssel és az örök záró nótával, a Mire megvirraddal búcsúztak a rajongóktól.

A zenekar különben a megkésett érkezés miatt a koncert után dedikált én pedig még benéztem a svéd black metalos Watain koncertjére a közepes színpadhoz. Ők is kissé ráhúztak a műsoridőre, de engem igazából nem tudtak megfogni, bár az tagadhatatlan, hogy ritka látványos előadásuk volt, talán leginkább a tavalyi fagyos hangulatú Mayhem koncertre emlékeztetett (talán nem véletlenül). A különleges, pokoli kosztümök mellett nagy mennyiségű művér, keresztek tetején égő tűz és lángoló ördögvilla növelte az összhatást. Szinte érezni lehetett a sátorban a Sátán jelenlétét, de én inkább a kényelmes sátramat akartam érezni, így elmentem felkészülni a Rockmaraton utolsó napjára.

05. nap – szombat

Hát eljött a 2011-es Rockmaraton utolsó napja is. Ez kora reggeltől, sőt már előző éjszaka óta meglátszott, hiszen nagyon sokan felmálházva hazafelé tartottak, a táborokban lévő sátrak száma is apadni kezdett. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem sikerült igazán húzós programot berakni a Rockélet nagyszínpadra, hisz az este a klasszikus hard rock/blues vonalé volt, az est három nagy külföldi fellépője (a brit Evile és a két amerikai banda, a The Casualties és az Ill Nino) beszorult a Monster színpadra. De ne szaladjunk ennyire előre!

Napközben a Local Heroes színpadon két zenekar koncertje is érdekelt volna, a napot kezdő fantasy metalos Noamuthenre a korai időpont miatt nem jutottam ki, a koradélutáni Hortobágy HardCore Crew koncertje alatt kinn söröztem az Arborétum külső területén és a nagy melegben nem vett rá a lélek, hogy bemenjek a fesztiválterületre. Ismerősöm szerint utóbbi banda nagyszerű koncertet adott.

A délutáni programok közül a Miss Rockmaraton szépségverseny résztvevőinek fotózkodása érdekelt, így arra már visszamentek a nagyszínpadhoz. Mivel ebben a programban csúszás volt, benéztem a Rockerek.hu színpadon kezdődő Crossholder koncertjére. Zeneileg tradicionális heavy metalban utaznak, misztikus témájú dalszöveggel, ami egy keresztes háborúk korabeli kerettörténetre épül. A banda sikerét igazolja, hogy nemrég Thaiföldön adtak jó pár koncertet. Belehallgatva a buliba tényleg nem rosszak, meghallgathatók, persze nem lesznek a kedvenceim. Mindemellett a két szőke vokalista hölgy igen elbűvölő volt és zeneileg is megállta a helyét a zenekar. A Miss Rockmaraton hölgyek lefényképezése után rövid pihenőt tartottam és felüdülve el is indultam belenézni az esti koncertekbe. A nagyszínpadon az idén először fellépő, dzsesszes-hard rockos vonalban utazó Ismerős Arcok kezdett, akiknek igen jó szövegeik vannak, voltam már pár koncertjükön. A kezdés meglepően pontos volt, minimális csúszás sem volt, mint általában. A zenekar olyan balladákkal állt a színpadra, mint a Szakadjon szét, Barátom, Kerítést bontok, Eltűnni csendben, Egyetlen, Hegyeket nézek, vagy például a Nélküled. Emellett József Attila Tiszta szívvel című versének feldolgozását is eljátszották, bár teljesen más interpretációban, mint azt tette kedden a HétköznaPI CSAlódások. Bár az IA szövegei sokatmondóak, a zenéjük, főleg annak lágysága és lassú tempója miatt nem fog meg, így átmentem a Monster színpadhoz, Watch My Dyingra, aminek fele már lement eddigre.

A WMD zenéje rendesen zúzott, bár csak a sátor harmadát töltötte meg a közönség. Láthatóan a banda is és az aránylag kisszámú, ámbár fanatikus közönség is élvezte a bulit. Lemezen nem igazán hallgatom őket, élőben viszont igen jó hangulatot teremtettek, sajnáltam, hogy nem voltam ott elejétől. A zenekar két ráadással búcsúzott, majd én is búcsút vettem a sátortól és átlépdeltem a legkisebb színpadhoz nagy kedvenceimre, a kocsmapunkban utazó Paddy and the Rats-re. Volt egy erős gyanúm arra, hogy a szervezés egyik legnagyobb mellélövése volt Paddyéket egy ekkora színpadra bezsúfolni és nem is tévedtem. Mikor odaértem, még beálltak éppen, de mire sikerült befurakodnom ismerősökhöz, addigra már az első számot is lenyomták a magyar írek. Kicsit tele volt a sátor.

Az első néhány szám után pedig nagyon tele lett, forróság tombolt a színpad előtt, ráadásul a közönség egésze be sem fért a sátorba, és az előtte lévő leraklapozott részről nézték/hallgatták sokan a műsort. Sajnos eddig még nem voltam Paddy koncerten, de valami ilyen, fergeteges és leírhatatlanul nagyszerű bulira számítottam. Mindenki táncolt, ugrált, pogózott, senki nem tudott nyugton maradni. Ez a zene egyszerűen megmozgat mindenkit! A banda második számként lenyomta a közismert feldolgozását, a Drunken Sailort, aminek köszönhetően még nagyobb lett a hallgatóság. A koncert a Six Rat Rovers-szel és a Pub ’N Rollal folytatódott, a duda, amelynek egyik burdonsípján egy kalózzászló lengett, aránylag gyengén hallatszott, de ez abban a sátorban nem is volt meglepő, így is elég jó volt a hangosítás. Meg kell említeni, hogy a banda nagyszerű népzenésszel büszkélkedhet, le a kalappal előtte, hisz a duda mellett bendzsón és hegedűn is ő játszott. A következő dalhoz le is tette a dudát és bendzsóra váltva kezdték játszani a Clock Strikes Midnightot, majd az új albumról a vicces Three Little Thieves-t. Utána a Fuck You, I’m Drunkkal fejezték ki sok fesztiválozó érzéseit, majd a We will fightra egész komoly pogó alakult ki. Nagy kedvencemet, a Freedomot sem hagyták ki a programból a srácok, a dúdolós részbe a közönség is aktívan besegített. Utolsó dalként a kobold dalát, a Song of a Leprechaunt játszották, majd ráadásnak a Hurry home!-ot is letolták. Ezután a tömeg – várható módon – „Nagyszínpad! Nagyszínpad!” felkiáltással éltette a bandát, remélem jövőre meg is kapják ezt a helyet, de legalábbis a közepes sátrat, mert bőven megérdemlik.

Miközben a palacsintáshoz indultam egy kis uzsonnáért, hallhattam Hobotól a Madárijesztőt és a Johnny B. Goodot. Deák Billel együtt a klasszikus dalaikat játszották, engem túlságosan nem fogtak meg, inkább fújtam egyet és beszélgettem a cimborákkal. Ekkor állapítottam meg a fesztivál során már sokadszor, hogy idén igen sok a napijegyes. Ez talán a már többször idézett tematikus programoknak köszönhető, hisz például a szombati nap klasszikus rock felhozatala miatt igen sok apa, nagyapa korú „öreg rocker” mulatozott Hobo vagy épp Bill kapitány zenéjére. Ahogy előbbiek, úgy Nagy Feró és a Beatrice is a klasszikus dalaival készült, bár őket is csak fél füllel hallgattam. Ilyenek voltak a Járom az utam, a Piros-fehér-zöld, a XX. század, a Katicabogárka, az Azok a boldog szép napok, vagy épp a Pancsoló kislány. A hét utolsó koncertje számomra az amerikai latin metalos Ill Nino bulija volt. A pogózós, durvulós metalukra elég sokan voltak kíváncsiak, kár, hogy az előttük lévő két külföldi fellépővel együtt a Monster színpadra zsúfolták be a bandát. Rendesen zúztak és ugráltak is a latin srácok, komoly hangszerarzenált felvonultatva. Eleve nem túl gyakori felállás a két dobos alkalmazása, hát most láthattunk olyat is. Ráadásul a másoddobos ugrált is! A gitárosok is jó pár gitár között váltogattak, voltak állványra rögzített gitárjaik is, hogy ne kelljen mindig lepakolni az épp nem használt gitárt. Többek közt játszották a This is War-t, az Infernal Death-t (I wanna live…), a … like You-t és a How can I live?-et, mindezt megspékelve egy jó kis dobszólóval (duettel?). Ráadást nem adtak, helyette a frontember háromféle hörgéssel köszönte meg a közönség részvételét a bulin. Nem volt gyenge zúzás, azt mondhatom!

Az Ill Ninoról kijőve még megjegyeztem, hogy a Ricse negyven perccel átlépte a megszabott műsoridőt a rajongók nagy örömére és sátram felé távozva még hallottam az Up the Irons koncertjének hangjait. Összességében nagyon jó volt az egész fesztivál, nagyszerű felhozatallal, kitűnő koncertekkel, és talán ami az egyik legnagyobb pozitívum volt idén, hogy alig volt gond a hangosítással és még az áram sem ment el Eluveitie közben! Rockmaraton, találkozunk 2012-ben is!

Fotók: Major Flóra, Péderi Tamás (ST. Toma)

Kapcsolódó cikkek

Rockmaraton Fesztivál 2019 – Koncertbeszámoló

Gyrsee

Rockmaraton Fesztivál 2018 – Koncertbeszámoló

Cryonus

Holnap indul a Rockmaraton Fesztivál!

NorthWar

Rockmaraton Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

ST. Toma

Rockmaraton Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

ST. Toma

Rockmaraton Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

ST. Toma

Rockmaraton Fesztivál 2010 – Koncertbeszámoló

Gwanath

Rockmaraton Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

ash (a/d/sly)

15 hozzászólás

PREK 2011.07.18. 15:18 at 15:18

Csak kiegészítésül, a Beatrice-nek kötetlen ideje volt játszani.

Válasz
ST. Toma 2011.07.18. 15:32 at 15:32

Értem, köszönöm a kiegészítést. Ettől még azért én kicsit furcsálltam, hogy a magyar bandák tovább játszhattak, mint a nagy külföldi nevek, persze Ossian és Beatrice hétvégén voltak 🙂

Válasz
Fogtunder 2011.07.18. 16:47 at 16:47

Ha egy együttest nem ismersz, szerintem nem kéne ennyi baromságot összehordani róluk. Nyugodtan utánuk lehet nézni (sőt, a hitelesség kedvéért kötelező!), és ha már sajtós belépőd volt, vehetted volna a fáradtságot, hogy beszélj néhányukkal. Ha megtetted volna, feltűnt volna, hogy Csövesnek, az Alcohol énekesének ez a normális hangja, nem a Lukácsot majmolja. Elolvashatnád néhány szövegüket. A Tankcsapdára meg azt mondják, hogy a Motörhead-et utánozza. Ennyi erővel mindenki mindenkit utánoz, mióta feltalálták a hangszereket. Ha illik különbséget tenni a Kerecsen és a KerecsenSólyom zenekarokat, akkor az Alcohol is elfér a Tankcsapda mellett. Vagy szerinted az összes Folk metál együttes annyira kirívóan új dolgokat hoz, hogy össze sem lehet őket hasonlítani? A Pokolgép új énekesénél nem gáz, hogy a hangja másokéra hasonlít? A debütálásának az időpontja sem jó, mert tavaly már a Pannónia Fesztiválon is fellépett, ami barátok közt is vagy másfél hónappal korábban volt. A cikk elfogult, tele van szóismétléssel, a képek pedig sz*rul komponáltak és életlenek. A legtöbbnél nem is látszik, ki van a színpadon. A sajtós belépővel, a kordon mögé lehet menni, akkor a közönség nem takarja ki a lényeget. Az oké, hogy a tudósítás műfajából adódóan személyes élményeket kell hogy tartalmazzon, de továbbmehettél volna annál, hogy a folk metál bandákat isteníted, a többi együttesnek meg csak felsorolod a repertoárját és azt, hogy melyik koncert után mentél sörözni. Ez így igénytelen és dilettáns cikk, főleg, hogy “csapatmunka” volt.

Válasz
ST. Toma 2011.07.18. 20:25 at 20:25

Nem tartom lehúzásnak és nem is annak szántam az Alcoholra vonatkozó véleményemet. Ez pusztán egy saját, önálló vélemény, persze megértem a tiédet is. Utána szoktam nézni a zenekaroknak mellékesen, például ha lemezismertetőt írok, de itt nem éreztem annak szükségét, hogy minden banda teljes bióját és diszkográfiáját átfussam, hiszen egy fesztivál beszámoló nem zenekar ismertetés. Nem mondtam olyat se, hogy ne férne el ez a zenekar a TCs mellett, csak számomra nagyon hasonló, főleg úgy, hogy ennek a stílusnak pusztán külső szemlélője vagyok.
A Pokolgép énekesének debütálásával sajnálom ha tévedtem egy hónapot, rosszul emlékeztem, mindenkivel előfordulhat, persze ettől még hiba, ez tény.
Az elfogultságról: kicsit mintha te az Alcohol irányába lennél elfogult. Ez egy élménybeszámoló lényegében, akkor miért ne legyek szubjektív? A zenei újságírás minden aspektusa szubjektív szerintem, de lehet, hogy ismét tévedek. Senki nem állította, hogy csak a folk metal jó vagy ilyenek, magam is jó pár stílust hallgatok és szeretek, függetlenül attól, hogy a népies vonal áll hozzám a legközelebb. Ott is van nem kevés kópia zenekar és gyenge banda, nem istenítem ezt a műfajt, ízlésen pedig úgy érzem, nincs értelme vitázni.
A képeket nem én válogattam és a cikket sem én töltöttem fel ide, úgyhogy ehhez nem tudok mit hozzátenni. Kordon mögött is fényképeztem, nem egyet, nem kettőt egyébként.
A szóismétléseken igyekszek túllépni, ez egyértelműen az én hibám. Mentségem maximum annyi lehet, hogy a különböző napok beszámolóját más-más napon írtam, ugyanis nekem is van elég sok egyéb dolgom.
Az építő részét a kritikádnak köszönöm! 🙂

Válasz
Meredith 2011.07.18. 18:22 at 18:22

Először is sajnállak, hogy a “pórnéppel” kellett bemenned a Rockmaraton helyszínére. Ez a hét a felhőtlen szórakozás és bulizás időszaka az ismerősökkel, barátokkal. Te viszont sajtós belépővel mentél, ezért nem csak a sörözésről és haveri beszélgetésről kellett volna szólnia a cikkednek. Ha jól tudom a fesztiválon 140 zenekar lépett föl amiből Te pozitívan 4-et 5-t emeltél ki, a többieket igencsak lehúztad, vagy meg sem említetted. Tudom mindenkinek különböző az ízlése, de egy újságírónak nem szabad ennyire elfogultan írnia. Ha már az újságírásnál tartunk a cikked tele volt helyesírási hibákkal és szóismétlésekkel, bár a nem tetszésedet elég változatosan fejezted ki: “nem igazán érdekel” ; “nem az én világom” ; “nem ismerem” ; “nem kedvencem” ; “nem igazán nyerte meg a tetszésem” ; “nem győznek meg” ; “igazából nem tudtak megfogni” . Esetleg egy-két interjút be lehetett volna csempészni a cikkbe ( viszont megtudtuk,hogy 6-ig olcsó volt a sör ). A sok negatív kritikám után írok egy pozitívat is. :): Veled ellentétben én nagyon jól éreztem Magam!

Válasz
ST. Toma 2011.07.18. 20:12 at 20:12

Bocsáss meg, de nem igazán értem a hozzászólásodat. Én is ismerősökkel, barátokkal töltöttem azt a hetet, nagyon jól éreztem magamat. Nem tudom, hány fesztiválbeszámolót olvastál, én – mivel eddig még nem írtam ilyet – többet elolvastam, hát tudok egy-kettőt, amiben csak arról írt a sajtós kolléga, hogy mennyit ivott a haverokkal és melyik bulikra nem ment be emiatt… Ezt elkerülendő, én igyekeztem bemenni minél több koncertre, de szerintem nem várható el, hogy minden koncerten ott legyek, főleg olyanon, ami abszolút nem érdekel vagy nagyon nem a stílusom. Mellékesen nem érzem úgy, hogy lehúztam bandákat, maximum a véleményemet írtam le róluk, amit bármikor vállalok.
Interjúk kapcsán: a fent említett, általam olvasott fesztivál beszámolókban nem láttam ilyet, így nem is jutott eszembe, hogy csináljak. Lehet, ez az én hibám.
Ja igen, a belépésről. Nem azt írtam, hogy a pórnéppel kellett bemennem és ez milyen rossz, pusztán azt, hogy furcsállom, hogy idén nem volt külön beléptető rész a sajtósok és VIP-sek számára, mivel tavaly volt, holott akkor egy nyeremény miatt mehettem be sajtósként, nem pedig “hivatalból”.
Helyesírási hibák biztosan maradtak benn többszöri átolvasás után is, ezt nem vitatom, a szóismétléseken igyekszem javítani, ezt a meglátásodat köszönöm. (Mellékesen a fent idézett kifejezések nem ugyanazt jelentik és ez nem véletlen.)

Válasz
Meredith 2011.07.18. 21:18 at 21:18

A hozzászólásomat a Te cikkedhez írtam,nem másokéhoz.Azért,mert a többi újságíró arról ír,hogy mennyit és kivel ivott,nem azt jelenti,hogy ezt tartom helyesnek.Senki nem várja el,hogy minden koncertre bemenj,de mint újságíró voltál ott,és akkor nem csak azokra kell bemenni,ami az ízlésvilágodnak tetszik,hanem másra is.A pórnépet,meg ha nem vetted volna észre idézőjelbe tettem,jelezve vele azt,hogy talán nem olyan nagy gond az,ha nem külön bejáraton engedtek be.

Válasz
ST. Toma 2011.07.18. 21:25 at 21:25

Mivel ez az első fesztivál beszámolóm, talán nem gond, hogy másokét olvasva próbáltam kialakítani egy képet, hogy milyet írjak. A következő fesztivál beszámolóm biztosan érettebb lesz, igyekszem felhasználni a konstruktív kritikákat.
No meg hogy ki mit tart helyesnek, megint egy más kérdés, az újságíró is ember 🙂
Bementem másra is, mint az talán feltűnhetett. Nagyon ritkán fordult elő az esti órákban, hogy épp ment koncert és mégsem mentem be egyik színpadhoz se, az is a forróságnak volt leginkább köszönhető. Így is belenéztem/belehallgattam sok olyanba, ami amúgy nem tetszik vagy épp nem ismertem, találtam is kedvemre való zenekarokat, meg persze olyat is, ami nem tetszett.
Értettem az idézőjelet, ettől még válaszoltam a meglátásodra. Talán nem probléma 🙂

Válasz
Bazsi 2011.07.19. 1:48 at 01:48

A biciklis futárokról nem írtál, akik jó áron hozták a piát és enni is jókat tudtunk náluk riszpekt.

Válasz
hajnalcsillag 2011.07.21. 14:00 at 14:00

Ez mennyire gáz! A moderátor meg az író lehúzza a jogos kritikákat:D
Na most akkor kezdjük a címmel:
Te egy koncerten voltál vagy egy fesztiválon? talán koncertbeszámolók, vagy fesztiválbeszámoló…
De tudod mit? a lehúzós cikkedet nem is akarom mondatonként megkritizálni… Inkább azt tanácsolnám h kotord ki a zabszemet onnan ahol nyom, és élvezd kicsit a dolgokat. Ennyi negatív kritikát Rockmaratonról még sosem olvastam, pedig ez volt a 6. egész hét amit lenyomtam…. Ha valami “nem stílusod” az nem egyenlő azzal, hogy nem jó, akkor talán inkább nem kéne véleményezni. A tényekről szintén nem akarnék sokat beszélni, mielőtt leírok valamit, lehet, hogy utána kéne nézni…
…ha esetleg jövőre is kapnál itt melót, tartsd meg a jegyet, és inkább szólj, hogy írjam meg helyetted. Lehet, hogy szó lenne a hangulatról, a hangosításról és egyebekről is…nem csak zenekaronként 5 szám amit játszottak(főleg h az az 5 amit mindenhol játszanak).
Nah itt hagyom abba, lehet rá nyomni a negatívat…

Válasz
Hagymáspacal 2011.07.22. 3:36 at 03:36

hajnalcsillag,drága!

Neked mi bajod?
Nyugodj meg szépen,ne ülj a gép elött,ha csak ennyi véleményed van,mennj ki szépen a szabadba! 🙂

Az írással semmi gond nincsen,az,hogy nem tetszett neki pár dolog elnézhető,ha írtál már jobb beszámolót,kérlek linkeld ide nekem!

Kitűnik,hogy jól érezte magát és a fesztivál is jó volt. Szóval hol itt a probléma?
Ami nem a stílusod az nem jó,ez így igaz,de zeneileg sok zenekar tényleg nem jó 😉 Ne menjünk bele,nem jó vitázni olyannal aki nem zenész.

Az íráshoz meg gratulációm,nekem tetszik.

Válasz
Fogtunder 2011.07.22. 10:57 at 10:57

TE mekkora hülye vagy!
“Ami nem a stílusod az nem jó,ez így igaz…” Ekkora baromságot, de komolyan. Nem jó nem zenésszel vitatkozni? TE zenész vagy? Felléptél már a Maratonon? Vagy csak a térdenállós furulya meg?
Nem tetszett a cikk írójának pár dolog? Elolvastad úgy, hogy fel is fogd, mit írt? 3-4 együttesen kívül SEMMI nem tetszett neki.
Szerintem fogj szépen egy helyesírási szótárt és ülj ki te a szabadba.

Válasz
hajnalcsillag 2011.07.22. 11:21 at 11:21

Ez király… lehet oboázik is…
Volt pár zenekarom, tizenéves koromban, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok annyira király, persze én nem Folkmetált játszottam, szóval nálatok ellőttem a pöttyöst:D
Véleményem van több is, csak minek? Úgy sem hoztok fel konkrét példákat, hogy mi a baj a kritikámmal, vagy a többiekével, a védekezés ennyi: “meNNNNNNNYJJJJJél ki a szabadba”!
Oké, kimegyek, kinn is voltam maratonon, 1hétg a szabadban, ittam, buliztam, meghallgattam egy csomó jó, és pár nem jó koncertet, a rock 100féle szubjektív stílusából, és hiába nem szeretem a hc-t tetszett a casualties, és hiába nem szeretem a hörgimorgi zenéket a Napalm death jó bulit nyomott élőben, tele is volt a sátor…No ilyenekről kellett volna írni, nem a magyar nevesincs Kerecsenről meg hasonlókról…

Válasz
oldschoolh8 2011.07.24. 14:07 at 14:07

Jajj basszus már ide is minden hülyét felvesznek cikkírónak???!!!

Válasz
Fogtunder 2011.07.29. 12:25 at 12:25

Köszönöm! Jó, hogy más is egyetért! De látom, a Te véleményedet is jócskán lehúzták. Ahhoz képest, hogy a negatív kritikák mennyi mínuszt kaptak, senki nem írta még pacalkán kívül, hogy tetszene neki a cikk.

Válasz

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár