2009. július 9. @ Pécs, Malomvölgyi Arborétum
A délutáni izzasztó napsütésben könnyen odataláltunk a pécsi Vasútállomásra, ahonnan óránként különjárat vitte a Malomvölgybe az idei Rockmaraton látogatóit. A fesztivál gyökerei a ’90-es évekre nyúlnak vissza – akkor még Szekszárdon, a Csörge tónál rendezték meg évente, majd az ezredforduló elején került át a mostani helyszínre. A bejutás zökkenőmentes volt a nagy kiterjedésű táborba (a sátrakat külön az erre a célra elkerített részen lehetett felütni); az árak barátságosak (egy korsó sör 320, egy szelet pizza 400, tíz dkg sült kolbász 350 huf-ba járta), a kiszolgálás gyors volt. A koncerteken kívül akadtak még programok szép szerével az idő eltöltésére vagy épp a pénz elköltésére: drogprevenciós pont, afterpartyk, paint-ball, henna, tattoo & piercing, sportolási és foglalkozási lehetőségek, és a többi.
A koncertek két színpadon zajlottak, a kisszinpadon (Rockerek.hu) a Needles / I Got Some / Malediction / Metallust / Sear Bliss / Blues Company / Perzonal War / Nightquest volt a sorrend, míg a nagyszínpadon (HammerWorld) a Rómeó Vérzik / Zorall / Dalriada / My Dying Bride volt a kínálat. Ezekből csak az utolsó párat volt szerencsém látni / hallani, de nem panaszkodhatom. Igaz néhány rockerek.hu-s zenekar esetében azt éreztem, hogy lazán felfértek volna a HammerWorld-ös szinpadra is (mint a Metallust / Sear Bliss / Blues Company), sőt… Mindenesetre jó volt hallani a Rómeó Vérziket éppúgy mint a Sear Bliss-t, hiszen pörgős, odabaszós, figyelemfelkeltő zenét toltak.
A Sear Bliss a kisszínpadon lassan beállt a zenéléshez – eleinte a keverés kissé problémás volt, a lábdob és a pergő alig hallatszott, a gitárok egybeolvadtak -, de a technikusok hamar úrrá lettek a helyzeten.
Egymás után hangzottak el a jobbnál jobb számok, mint pl. a Birth Of Eternity, az Arx, vagy épp a Where The Darkness. A zsúfolt sátorban hely alig maradt bármire is, a feltüzelt tömeg azonban így is rendesen kitett magáért, a zenekarral együtt. A With Mournful Eyes hangjai elterültek a nézőtéren, és hatalmas csapásokkal kerítették hatalmukba a hallgatót. A vaskos hangzás, és a jól ismert verzéken nyugvó apokaliptikus harsona felébresztette a szunnyadó káoszt. A Night Journey vagy a Reverie ugyanilyen ütősen és erőteljesen szólaltak meg, a könyörtelenség jéghideg kiszámítottságával. A gitár egyszerűen széttépet mindent, a váltakozó tempóvilág itt ugyanúgy, mint a dob technikás és alap témái között egyszerűen felforgácsolta a maradék ellenállást is. Nagyszerű koncertet adott a szombathelyi brigád, aki ott volt aznap este, azt hiszem ugyanígy érzett.
Az 1990-es alakulású angol doom/death legenda, a My Dying Bride nagyjából a beharangozott időben vette kezdetét. Az elsötétült színpad előtt a rajongók tömörültek, igaz talán kisebb számban, mint az várható volt. Az intro után megkezdődött a koncert, jól ismert, dinamikusan mély és groteszk világ tárult fel a zenekar előadásmódjára jellemzően. Aaron Stainthorpe most sem kímélte magát – teljesen beleélte magát az éneklésbe, átélte a lelki fájdalom összes kiénekelt hangsorát, térdre esett, tekergett a színpadon, átadta magát a dalok mély tartalmának. Hiányoztak kissé a „slágerdalok”, mint a For You, Prize Of Beauty, Deeper Dawn, Sear Me, Symphonaire Infernus Et Spera Empyrium, Kiss To Remember, de persze nem lehet panaszkodni, így is rengeteg új és régi dal fért bele (köztük a Turn Loose The Swans vagy a The Angel Of The Dark River albumokról) a kicsivel több mint másfél órás koncertbe. Jól szólaltak meg a régi dalok is – más hallani egy ennyire kiszámított, halálpontos közegben, és más lemezen -, minden cseppje élvezhető volt a zenéjüknek, talán egyedül a záró track, a The Cry Of Mankind volt irtó rövid és lassabb a szokottnál, de ezt tudjuk be a késői időpontnak és a zenekar fáradtságának.
Különösebb showműsort nem produkáltak (hacsak Aaron vérző kezeit nem nézem), ettől függetlenül persze a közönség rápörgött a számok kisugárzására. A The Songless Bird tétova mélységéből feltámadó pusztítási vágy, a lélek ébredése a húrokon, dobtesteken felemel és kárhozatba dönt. Fenséges volt hallani, ahogyan a From Darkest Skies-t is: hatalmas sikert aratott ez a fájdalmas, mély nóta, amely minden kétség nélkül a félelmek szülötte. Hihetetlen mozgástere van a precíz felépítésnek, a lassan hömpölygő daloknak, az apró, de észrevehető töréspontoknak, a nehéz, ólomszínű éneknek. Leírhatatlan gyönyör volt ez jó pár ember számára. A She Is The Dark belerobbant az éjszakai égbolt magányosságába, és egyszerre átváltott a fénylő zenei orgiába, a hangok káoszába. A súlyos hangzás itt is megtette a magáét, a klasszikus dallamok egymásba értek: a gitárok, a dob és a szintetizátor hangjai fölött szárnyalt Aaron hangja, akár egy sötét csillag. A The Trash Of Naked Limbs zúzdája kegyetlen riffekkel bombázta az arcokat, a lelkeket, a kút szélén ingadozókat. Vihar, ami gyorsan átmegy a tájon, de iszonyú pusztítást végez. Vihar, ami mindig is tombolt odabent. A hangzás nagyon ott volt a toppon, mindent remekül ki lehetett hallani, az utolsó szótagig. Mindez még elmélyültebbé varázsolta a hangulatot, és még könnyebbé a befogadást, a megértést és az átélést.
Igaz a hazai koncertekre jellemző volt a közönség egy részének tétlen ácsorgása – alig néhány tucatnyian élték bele magukat szabadon ebbe a lüktető zenei világba. A sötét harmóniák tüzében kovácsolódott érzések erőre kaptak újra és újra, kitöltve a teret. Az Időfolyam lelassult, a pupillák kitágultak. Erekben dübörgött a vér szállította adrenalin – az élményt leírni még így is csak puszta szó. Kívánom mindenkinek, aki szereti a zenekart, hogy eljusson egy koncertjükre – érdemes őket bárhol megnézni. A viharos és kevésbé viharos tagcserék után és közben még mindig meg tudtak maradni újat alkotó zenekarként, és ez nem kis teljesítmény.
