Rockmaraton Fesztivál 2010 – Koncertbeszámoló

2010. július 5-11. @ Pécs, Malomvölgyi Arborétum

Az idén 10 éves Rockmaraton fesztivál talán az eddigi legerősebb felhozatallal, és legbarátibb jegyárakkal igyekezett minél több érdeklődőt lecsábítani a Malomvölgyi Arborétumba egy 7 napig tartó rock-szigetre, szerintem elég sikeresen.

07.06
Kedd

Útközben feleszméltem, hogy a banzáj előtt Insane is lesz, amit nem is bántam túlzottan, mert bár a sokat ajnározott Our Island – Our Empire lemez nekem személy szerint nem jött be annyira, de Érsiéknek már régóta lógtam egy jelenéssel, miután a tavalyi Hegyaljás ténykedésüket “bizonyos külső okokból kifolyólag” nemes egyszerűséggel átaludtam a teremben, pedig az álmomból felriasztó Set It On Me már akkor is figyelmeztetett rá, hogy egyszer azért illene őket is meglesni valahol. Nos, ez a pillanat most elérkezett, és noha az említett nóta ezúttal nagy bánatomra kimaradt a programból, az újonnan megfilmesített Daredevil In The Dark-al kezdő pesti arcok így is emberesen odacsaptak a lassan duzzadó, dögmelegtől haldokló közönségnek.

Az erős nyitást követően a folytatásban többnyire az egy ilyen, egy olyan szisztéma érvényesült, amit a magam részéről nem igazán díjaztam, mert bár a vadulós dalok továbbra is becsülettel horzsoltak, az enyelgős oldal már az említett anyagon is piszkálta a csőrömet. Persze ezek közt is van egy-két jobban eltalált, fogósabb szerzemény, mint mondjuk a szintén klipes Hocus-Pocus, de amondó vagyok, hogy a csapatnak – nevükhöz méltó módon – sokkal jobban állnak a súlyos témák és az izomból üvöltés. Maga az előadás egyébként ettől függetlenül színvonalas és energikus, így továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az Insane igenis fontos eleme a hazai underground-nak.

Cadaveres-ről már nem is beszélve, akik ha még nem is költöztek hazánk luxusnegyedébe, kétségkívül az egyik legismertebb és stíluson belül legkedveltebb bandának számítanak országszerte. A nekik szánt bő egy órára olyan szavakat használni, mint súlyos, intenzív és fülbemászó már egyenesen közhelynek minősül, lévén ez kivétel nélkül rendre teljesített alapkövetelmény, az egyes bulik színvonalát maximum a hangosítás degradálhatja, de jómagam ebben sem találtam komoly kivetnivalót. A programba is jóféle dalokat pakolgattak, a Soul Of A New Breed-ről megvolt a címadó-Elixir-Seventh Heaven nagy hármasa, az Evilution-ről meg minden, mi szem-szájnak ingere.

Az Ignominy mint mindig, úgy most is hasított, de az Infest Your Mind-Unholy Spirit duó is határozott kezelésbe vette a nyakakat, ráadásként pedig megkaptuk az arcunkba a Vicious Game-et és a Nadie-t is, a Blood Stained-ért meg úgy tűnik hiába sírok, nem fér rá a setlist-re. Sokáig ragozni felesleges, aki teheti, okvetlen nézze meg őket élőben.

07.07
Szerda

Szerdán a Varg koncertje jelentette számomra a nap csúcspontját, bár be kell valljam, érzékenyen érintett a Rotting Christ kiesése, még akkor is, ha – mint utóbb kiderült – a görögök decemberben a Finntroll és a Samael társaságában visszatérnek hozzánk egy klub buli erejéig. A farkasok viszont a májusi Metalfest-es jelenésük után most sokkal kedvezőbb körülmények között mutathatták be idén megjelent második nagylemezüket. A 70 perces játékidő már eleve önmagáért beszél, Freki egyenesen az utóbbi 5 év, azaz megalakulásuk óta az egyik leghosszabb színpadon töltött időszakuknak nevezte a ‘maratonos lehetőséget, mindemellett a nyers, erőteljes, ugyanakkor rendkívül érzelemdús zene szellemisége is sokkal inkább átérezhető volt az addigra sötétségbe boruló Malomvölgyben. A díszlet, a lángoló fáklyák, az arcfestés és a minőségi pogány metal egyvelege meg is tette a hatását.

Rég nem látott érdeklődés övezte fellépésüket, a teltházas sátor tömött első sorai és a hangolás alatt újra meg újra felhangzó skandálás ismét bebizonyította, ha valaki, hát a magyar ember tényleg szereti az ilyesfajta zenét – nem hiába, kis országuknak minden évben kijut a jóból folk muzsikák terén. A németek meg is hálálták a beléjük fektetett bizalmat, a hatalmas ovációt kiváltó Viel Feind, Viel Ehr kezdése után a mulatós Skål-ra még jobb hangulat kerekedett nem csupán a nézőtéren, de az emelvényen egyaránt. Néhány régebbi dallal kiegészülve leginkább a Blutaar volt a fókuszban, köztük olyan finomságokkal mint a földbedöngölő Sieg Oder Niedergang vagy a Ronnie James Dio emlékének ajánlott zseniális Seele. A srácoknak szívűk-lelkük benne volt ebben az előadásban, később a dedikáláson pedig arról is tanúbizonyságot tettek, hogy civilben is legalább olyan nagyszerű emberek, mint zenekarként.

Varg Setlist (sorrend nélkül): Viel Feind, Viel Ehr; Sieg Oder Niedergang; Blutaar; Seele; Alter Feind; Wolfszeit; Skål; Donareiche; Heldentod; Schildfront.

07.08
Csütörtök

A csütörtöki napot az Up the Irons nyitotta a Rockélet Nagyszínpadon. Nagyon meggyőzően és lelkesen adták elő az Iron Maiden számokat, fülig érő mosollyal. Gondolom megtiszteltetésnek érezték, hogy Blaze Bayley előtt léphettek fel, és személy szerint az ő koncertjüket jobban is élveztem. Budapesti kis klubokban gyakran szoktak játszani, szóval aki akar egy kis Maiden-t hallgatni élőben, teljesen nyugodt szívvel lemehet a bulijukra, nem fog csalódni.

Sajnos Blaze Bayley előadásáról közel sem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. Az Iron Madien-es énekesi tevékenységén kívül nem hallottam soha saját szólóanyagát, így teljesen szűz fülekkel álltam az élmény elé. Bayley 50-es, pocakos nagypapa kinézete ellenére energikus frontember. Végig pörög, futkos fel-alá a színpadon, tüzeli a közönség hangulatát. A bandában ránézésre minden zenész legalább 10 évvel fiatalabb nála, de a kiállásukkal semmi baj, ahogy a zenei profizmusukkal sem. A legnagyobb probléma az, hogy az általuk játszott heavy metal abszolút másodvonalas, felejthető. Egyáltalán nem abból a fajtából való, amire az ember felkapja a fejét, hogy “igen, ezt ezer közül is felismerem”! Ezen kívül még a kevésbé fejlett zenei hallással megáldottak is észrevették, hogy Blaze Bayley bizony néha borzasztóan hamis. Ezt megfejelve a számok közötti átvezető “übermetálos” dumával (metálos vagy, le van szarva ha ez valakinek nem tetszik stb.) az egész kezdett kicsit unalmassá válni, úgyhogy átmentem a Planet Noir színpadhoz, hogy belenézzek a Walls of Jericho show-jába. Az amerikai metalcore banda különlegessége, hogy a hörgős nő különleges állatfaj egy példányát birtokolják, Candace Kucsulain személyében. Az alacsony, tetőtől talpig tetovált fontlady az ordibáláson kívül még a káromkodásba is sok energiát fektetett.

Ennyi “fuck”-ot (illetve megfelelő nyelvtani alakban lévő változatait) eddig csak Alexi Laiho-tól hallottam. Annak ellenére, hogy a zenéjük elég szimpla darálás, elég rendesen beindították a közönséget. Végig ment a zúzás, a circle pit, és látszott, hogy sokaknak ez volt a nap legjobban várt koncertje.

A Nagyszínpadon beindult a készülődés, a nézőtéren meg a tülekedés. Meglepett, mennyi embert érdekel a Dalriada fellépése. Először 2005-ben láttam őket a Metal Mania fesztiválon a PeCsa kistermében kb. 80-100 ember előtt játszani. Nem gondoltam volna, hogy 2010-re Magyarország egyik legnépszerűbb metal bandájává növik ki magukat. Kis meglepetéssel is készültek, magukkal hoztak egy vonós triót, a Fajkusz-bandát is. Ennek nagyon örültem, mert a szintivel generált steril vonóshangok élőben nagyon műanyagul szólnak. Kezdetét vette a koncert, helyet adva az önfeledt szórakozásnak, mind a színpadon mind a nézőtéren. Annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy Dalriada rajongó, nem tudok rosszat mondani róluk, mert egyrészt igényes és
értékes zenét csinálnak, másrészt mindig megvan bennük az újító szándék. Binder Laura torkából többször is kijöttek kottázhatatlan hangok (hörgés, sikítás), de szerintem ez is jól áll neki.

A műsor is okosan lett összeállítva, vadiúj, még meg nem jelent számtól kezdve (Hajdú tánc) a hatalmas kulturális értéket képviselő Arany-albumon át (Bor Vitéz, Szent László) a három nagylemezig mindenből került a bő egyórás játékidőbe. A Fajkusz-banda is óriási volt. Annak ellenére, hogy teljesen más zenei közegben mozognak, képesek voltak megfogni a hangulatot, és minél többet hozzáadni a saját tudásukból. A végén elhangzott az örök klasszikus A Walesi bárdok 1., aztán vége lett a jelenleg legnívósabb magyar folk metal zenekar programjának.

Mindig örülök, ha az Ensiferum az országba látogat, mert velük 100%-osan meg voltam elégedve minden alkalommal. A most “éppen” skót szoknyás finnek az átszerelés után rögtön a húrok közé csaptak, a From Afar címadó dalával, majd azzal a lendülettel a Twilight Tavern-t is elnyomták. Nem tudom, hogy tudják még mindig ennyire jól játszani ezt a szélvész gyors, hihetetlenül energikus zenét, de amennyiben ez így marad a jövőben is, megtarthatják a titkukat. Ritka az olyan zenész , mint Petri Lindroos, aki egyszerre tehetséges szólógitáros és intenzív hörgős énekes. A másik gitárnál az egyetlen alapító Ensiferum tag Markus Toivonen tehetségéhez sem férhet kétség, ráadásul a tiszta vokál is elég jól megy neki. Természetesen a ritmusszekció is kifogástalanul pakolja az alapot a virgák alá, Sami Hinkka-t pedig az egyik legjobb metal basszusgitárosnak tartom. Nagyon technikás, ujjal játszik, és élőben rengeteg olyan megoldást lehet tőle hallani, ami magas zenei képzettségre enged következtetni. Arról nem is beszélve, hogy szőke szakállával és sörényével, valamint sörhasával hiteles viking hódító kinézete van. A férfi rajongók álma, Emmi Silvennoinen immár szintén oszlopos tagja a bandának, szinti játéka nélkülözhetetlen.

A két új dal eljátszása után Petri felkonferálta az egyik nagy kedvencemet, az Into Battle-t, bele is kezdtek, de pont a refrén résznél elment az áram, nem kis galibát okozva. Vicces volt, hogy a közönség rákezdett a refrén éneklésére, és csak kis idővel utána tűnt fel, hogy csak a dob meg a “csordavokál” szól. A technikai probléma elhárítása kb. 10 percbe került, utána ismét jött az Into Battle, meg az Abandoned. Az Iron nagy slágere, a Tale of Revenge szintén nagyon nagyot szól, főleg az együtt éneklős részek. Az új albumról előkerült még a Heathen Throne, valamint az új western nóta, a Stone Cold Metal. Petri ehhez új kalapot is szerzett, a tehénmintás helyett most egy szolidabb bőr cowboykalap volt rajta. Természetesen nincs Ensiferum koncert Iron nélkül, így zárásként az is elhangzott, a védjegynek számító “táttárá-tá-táttárá-tá”-val együtt (aki volt már a banda koncertjén, tudja miről beszélek). Ismét 100%-os koncertet csináltak, minden elismerésem. Az egyetlen szám, amit hiányoltam, a Lai-Lai-Hei. A legjobb közönségénekeltetős szám.
A szervezőség részéről pedig iszonyatosan nagy gesztus volt, hogy az áramkimaradásért cserébe 5 hordó ingyen sört biztosítottak a nézőknek a kellemetlenség ellensúlyozására!
Gondolkodtam, hogy még lenézek az erotikus industrial party-ra, de aztán inkább az alvás mellett döntöttem.

07.09
Péntek

A mai nap ígérkezett számomra a legkülönlegesebbnek, mert végre testközelből is részese lehettem annak az élménynek, mely fiatalkoromtól kezdve elég jelentős hatással volt rám: a Mayhem zenéjének! Persze sajnálom, hogy nem láthattam azt a felállást, mikor még Maniac és Necrobutcher is tagja volt a bandának. Nagyon szerettem a Grand Declaration of War albumot, illetve Maniac-ot is prominens személyiségnek tarom a black metal színtéren, de amit Attila művelni képes a hangjával, utánozhatatlan. Ezt megfejelve a kosztümökkel, a koncerteket lassan de biztosan színpadi előadássá alakításával a banda általuk eddig nem is gondolt magasságokba emelkedik. Ez elé az élmény elé nézett az, aki a Planet Noir sátrat választotta péntek este.

Felvezetésként megnéztem az ex-Sear Bliss zenészek, valamint a Tóth Balázs frontember új kísérletezős black metal zenekarát, az I Divine-t. Meglepődtem, mikor olvastam, hogy gyakorlatilag nagylemez és mindenféle különösebb promóció nélkül már turnéznak a Mayhem előzenekaraként, de ez valószínűsíthetően Balázs szervezői zsenijét dicséri. A hallottak alapján abszolút van helyük akár a Mayhem előtt is! Zenéjük hordozza a nyers, pogány gyökereket, mely forrásból a Sear Bliss is táplálkozik, ugyanakkor abszolút egyéni, az “anyazenekarban” eddig még sosem hallott ötleteket is tartalmaz. Nagyon remélem, hogy pár éven belül a banda elfoglalhatja az őket megillető helyet a hazai és a külföldi színtéren egyaránt. Kovács Attila most hiányzott a zenekarból, de remélhetőleg ez csak átmeneti állapot. A műsoruk elég rövid volt, mivel még elég kevés számuk van készen, a ráadásban újra eljátszották a Gyász című szerzeményt, valamint egy régi Sear Bliss klasszikust is.

Egy elég hosszú átszerelési szünet következett, ahol a zenekari cuccokon kívül még a színpad közepét elfoglaló, csontokkal, szögekkel és koponyákkal díszített fekete oltárt is fel kellett építeni, mely később a sötét szónok szószékeként funkcionált. A legtöbb idő természetesen Hellhammer dobszerkójának összeállítása volt.

A közönség egyre türelmetlenebbül skandálta a Mayhem nevét, de amit utána kaptunk, azt szerintem senki nem fogja elfelejteni egy jó darabig. A banda felvonult a színpadra, és egy olyan old school black metal feketemisét celebrált, hogy az egyház fehérbe öltözött fattyai biztosan végig kereszteket vetettek volna, de még ez sem tudta volna kordában tartani, a hatalmaz, zabolátlan energiamennyiséget. A két koncertgitáros Silmaeth és Morpheus egyforma Jackson V-gitárokból szabadították ki a káoszt. Hellhammer eltűnt a hatalmas dobrengeteg mögött, de amit ütött, az 100%-ig tökéletes volt, ahogy azt tőle el is várja az ember. Az egyetlen alapító tag Necrobutcher adta elő magát talán a legvisszafogottabban, öreges nyugalommal pengette a négyhúrost a fekete oltár mellett. És ekkor jött az egyetlen magyar világsztár, aki számít, Csihar Attila! Erre az estére rothadó arcú, vértől mocskos egyházi reverendát viselő fekete pápaként hintette el a káosz magvait.

Nyakában kötéllel, végig gesztikulálva, kezével sátáni szimbólumokat formázva, olykor egy véres koponyacsonkot az arca elé tartva szabadította fel magából azokat a démoni hangokat, melyre talán csak ő képes az egész black metal színtéren. Leginkább az Ordo Ad Chao lemezről származó daloknál tudta igazán sokrétűen megcsillogtatni a black metal “éneklés” terén sok év alatt tökélyre csiszolt tudását. A műsor old school jellege a dalok összeállításában is visszaköszönt, leginkább a Deathcrush/De Misteriis Dom Sathanas éra szerzeményeit játszották, az egybegyűltek nagy örömére. Az új, ismét Attila énekével és szövegeivel készített albumról csak két dal került elő, az Illuminate Eliminate és az Anti. Ami az egész koncert hangulatát még személyesebbé, testközelibbé tette, hogy ezek a világhírű, kultikus számok az anyanyelvünkön kerültek felvezetésre. Mikor azt hallod a “Cursed in Eternity” előtt, hogy következzen az Elátkozva az örökkévalóságban, az egy megfizethetetlen élmény!

Az idő relativitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ilyen koncertek nagyon gyorsan véget érnek. A Mayhem előadása után még percekig kóvályogtam a színpad körül, hátha történik még valami, hátha nem ért még véget, de sajnos az idő könyörtelenül halad tovább a számára kivájt mederben.

Mayhem setlist: Pagan Fears, Ancient Skin, My Death, Cursed in Eternity, Time to Die, View from Nihil, Illuminate Eliminate, Anti, Freezing Moon, Silvester Anfang, Deathcrush, De Misteriis Dom Sathanas, Pure Fucking Armageddon

Persze nem lehet ok panaszra, hiszen az új felállással debütáló Sear Bliss zárta az estet a Planet Noir sátrában. András és régi/új zenésztársai korrekt műsort nyomtak, tele régi klasszikusokkal, de valahogy az I Divine-t én ma frissebbnek, erővel telibbnek éreztem náluk. Persze ebben nyilván közrejátszott a Mayhem okozta intenzív élmény is, de valahogy kicsit haloványabbnak tűnt a produkciójuk, mint amit eddig megszoktam tőlük.
Már csak ezért az élményért is megérte lejönni a Rockmaratonra, de a szombati nap tartogatott még nagy meglepetéseket.

07.10
Szombat

Az érdemben utolsó nap Planetnoir-os programjánál kezdetben volt egy kis kavarodás, a jól informált biztonságiak ugyanis fél hat felé tudatták a közelben lézengő érdeklődőkkel, hogy az ötre kiírt zenekar sajnálatos módon elmarad. Igen ám, de időközben betoppantak Nadir-ék nyakig felpakolva, és miután hosszas procedúra után végre valakivel sikerült elhitetniük, hogy megkerült az elveszettnek hitt bárány, hat órára sikerült is beverekedniük magukat és elkezdeni a műsort. Jómagam felemás érzésekkel vártam az első találkozást, mivel különböző netes portálokon olyan rémhíreket lehetett olvasni, hogy deathcore lesz a játék neve, ennek valóságtartalma azonban egyenlő a nullával, amiről már Vitya Bolt Thrower-es pólója is határozottan cáfolt.

Különösebben nincs okom hát piszkálódni, teljesen korrektül tolták a death metal-t, headbangelős és középtempóban hömpölygő nótákkal operálva egyaránt. Az előadásmódon viszont még bőven lenne mit javítani, elvégre ez a fajta zene nem pusztán romboló dalokat, hanem hasonlóan kemény, intenzív előadást is igényel, ilyen téren pedig (minden egyéb zenei pozitívum ellenére) igencsak vérszegény produkciót láthattunk. Cserébe a kezembe nyomott setlist-nek hála, pontos dallistával szolgálhatok, noha nem vagyok róla 100%-ig meggyőződve, hogy minderre volt elég idejük.
Nadir Setlist: 1. Intro; 2. Unjustified; 3. Poacher Bashers; 4. The Test Of Time; 5. Culture Crisis; 6. We, The Scum Of The Earth; 7. Marketing Strategy Free Zone; 8. Eco-Ethic; 9. Fauna Funeral.

Blues Company-t nem tudom, miért kellett a nagyszínpadra kirakni, mert néha már én szégyelltem magam helyettük is. Értem én, hogy öreg motorosok, meg hogy ismertek, de könyörgöm, ez a zene nem színvonal. A témák abszolút egyhangúak, a szövegek borzasztó trágárak és primitívek, úgy nagyjából a sör-punci-motor témát ismételgetik újra meg újra. A bekonferálások is ilyen értelmi szinten voltak, kb. mint mikor Újpalotán hallgatom a prolikat a buszon észt osztani.

Mindegy, sokak voltak kíváncsiak erre, elfogadom, de én inkább mentem megint a Planet Noir sátorba, mert kezdődött a Watch My Dying. Bevallom, nagy rajongója vagyok Gaobr-ék matekos, prog-os extrém zenéjének, de sajnos a Moebius megjelenése óta (ami nálam benne volt a tavalyi év 10 legjobb albuma között) egyszer sem sikerült elcsípnem őket. Örültem hát a lehetőségnek, hogy élőben is hallhatok néhány dalt az albumról, meg persze a régi klasszikusokból is egy csokorral. Nem tudom, mi volt az oka, de a végig kisebb nagyobb hangosítási problémákkal küszködő sátorban erre a koncertre egy olyan brutális hangzást sikerült produkálni, hogy leesett az állam.

A véletlen valószínűséggel működő keverőpult lehet az oka! Minden esetre valami olyan állat módon szólt ez a buli, hogy még negyed órával utána sem tudtam letörölni a képemről a vigyort. Elég sokan volta kíváncsiak a bandára, és a legtöbben még a dalok nagy részének a szövegét is ismerték, szóval a hangulatra nem lehetett panasz. A WMD-s srácok semmit nem vesztettek a lelkesedésükből, Imi kifordult szeme is a régi, Gaobr folyamatos mozgása is, Bori Sándor arcáról sem tűnt el az átélés. A dobos Garcia Dávidot még nem láttam élőben, de most megbizonyosodhattam róla, hogy amit a Hattyúdal klipjében dobol, azt élőben is el tudja játszani, szóval le a kalappal Dávid. Ha lennének dobos ambícióim, biztos tőle akarnék tanulni! Gaobr-nak az éneklős témák is nagyon jól mennek, amit a Moebius-on nagyrészt vendégzenészek énekeltek fel. A Holtsúly és az Utolsó hívás biztosan volt, és egyikben sem találtam kivetni valót. A teljesség igénye nélkül elhangzott a Fényérzékeny, Húsmágnes, Nich for dem Kind, Carbon, Hattyúdal, Klausztrofónia, Túladagolt idő meg egy feldolgozás is, amit azóta sem tudok beazonosítani.
A lényeg, a WMD a fesztivál egyik legjobb koncertjét adta, és még mindig ők a galaxis legjobb extrém metal zenekara.

A másik dolog, amiért még összekötözött kézzel és lábbal is megpróbáltam volna lejutni a Rockmaratonra, a Primordial. A mostani, egyre híguló, lényegét vesztett pagan metál színtéren a Primordial büszkén tartja magasba az őszinte, nemzeti kulturális gyökerekből táplálkozó, mély mondanivalóval rendelkező zene zászlaját! Az összes hazai fellépésüket láttam, és eddig egyszer sem fogadta őket túl nagy közönség. Most sem kellett nagyon erőlködnöm, hogy bejussak az első sorba, de legalább akik megnézték a zenekart, szinte mind fanok voltak, és így hatalmas hangulata volt az egésznek. Sajnos a hangosítást itt nagyon nem sikerült jól belőni, annyira hangosak és kivehetetlenek voltak a gitárok, hogy nagyon feszülten kellett figyelni, hogy felismerjem az amúgy már rongyosra hallgatott dallamokat. A gitáros Ciáran MacUiliam sajnos családi okok miatt nem tudott jelen lenni, de a beugró ember korrekten betöltötte a helyét. Egy fiatal dobost is hoztak magukkal, aki ha jól értettem Alan rokona, és nem sokkal a turné előtt érte a felkérés.

A középpontban ismét a banda lelke, Alan Averill Nemtheanga állt, aki legalább olyan karizmatikus frontember, mint Csihar, de ő színpadi hangulatkeltő elemek helyett a belőle áradó nyers energiával képes feltüzelni a közönséget. Folyamatosan biztatja, skandálásra buzdít minket, mi pedig engedelmesen énekeljük vele az Empires Fall , vagy éppen az As Rome Burns sorait. A zenekar és a nézőtér közti “távolság megszűnik, Alan néha előttünk térdel, igyekszik legalább szemkontaktust felvenni minden elől állóval. A fentebb említett hangosítási problémák miatt a zenészek sem hallják egymást, többször hibáznak, elcsúsznak. Pont a legdrámaibb, legmegindítóbb The Coffin Ships alatt a legrosszabb a helyzet, itt nagyon feltűnőek a pontatlanságok. Ennek ellenére a hangulat utánozhatatlan, katartikus. Együtt éneklek a körülöttem állókkal és Alannal, és ez valahogy az egy “törzsbe” tartozás érzését kelti mindenkiben. “The wilderness is gathering, all with children in…”.
Sajnos a műsor elég rövid, és ráadás sincs, mert az új zenészek nem tudnak a betervezettnél több számot eljátszani. A dedikáláson a tagok nagyon közvetlenek, minden hülye kérdésre válaszolnak, készségesen beállnak az összes fotóhoz. Emberileg is abszolút pozitív véleménnyel vagyok róluk. A viselkedésükben nincs semmi sztár allűr, nem érezni azt, hogy bármi elválasztana téged tőlük!

Primordial setlist: Empire Falls, The Golden Spiral, Journey’s End, As Rome Burns, The Coffin Ships, No Nation on This Earth, Sons of the Morrigan, Heathen Tribes

Fél 11 körül elfoglalta a deszkákat a fiatalabb generáció által talán legjobban várt német Heaven Shall Burn zenekar. Személy szerint annyira nem vagyok oda azért a stílusért, amiben ők alkotnak. Az ilyen nagyon agresszív, gyors, üvöltözős deathcore/metalcore zenékkel az a bajom, hogy kb. minden zenekar közel egyforma hangzással rendelkezik, és a számaikat nem annyira tudom megkülönböztetni egymástól.

Viszont az vitathatatlan, hogy nagyon erőteljes, intenzív koncertjeikre érdemes ellátogatni, ha az ember zúzni akar egy jót. Most sem történt ez másképp, az első számtól az utolsóig végigőrjöngték a show-t ahogy a piros egyen ingbe öltözött németek is. Megvolt az xy-core koncerteken elmaradhatatlan Circle pit és Wall of Death is. Tényleg meggyőző a Heaven Shall Burn előadásmódja, és annyira nem vészesen tucat gyártmány ízű a zenéjük, de valahogy Alan-ék után az egész hangulat annyira nem fogott meg. Viszont a rájuk kíváncsi népes közönségnek megadta, amire az vágyott, és ez a lényeg. Lehet, hogy aki fogékonyabb erre a műfajra, ugyanolyan megfizethetetlen élménynek érezte ezt, mint én a Mayhem-et vagy a Primordial-t.

Az éjféltájt kezdő ManGod Inc.-t kezdetben a HSB után maradt tetemek, megcsonkított túlélők és üres sorok fogadták, Persó a hangolásnál gyorsan le is szögezte, hogy “ma mi leszünk a buzik”. Az önkritika bár dícséretes dolog, én mégis szárnyaim alá venném a csapatot, mert van azért dög ezekben a nótákban, mint ahogy a koncertek sem (csak) csajozós slágerekből állnak. A móka mindjárt a személyes kedvencemmel, a Paralyzed-al indult, ami talán a szóbeszédnek behódoló arcokkal is tudatta a helyzet állását, hogy aztán időközben egész népes tömeg verődjön össze az emelvény előtt. Volt is hálálkodás és jó hangulat, a húzós és lazább dalok aránya is megfelelő volt, az egy órás játékidő pedig oly hamar elrepült, mint mikor várva-várt kedvencünket tekintjük meg főműsoridőben.

A hajnali fáradságot a magyar belezős rakedroll bandával, a Yellow Spots-al igyekeztem elütni. Hallottam párszor a nagylemezüket, de ezenkívül nem nagyon ismertem őket. Egy biztos, amit ez a bolond zombi horda művel, az minél többször meg akarom nézni, újra meg újra!
Zeneileg baromi igényesen összerakott, fúvós bandával megtámogatott pörgős rockabilly zene, tévékabaréba illő előadásmódban. Az énekes Aberrált élőhalottnak maszkírozva nyomja a zseniális humorral megírt szövegeket, miközben a színpadon a többi hulla piál, és mindig valami hülyeséget hoz be a színpadra. Életnagyságú Májkül és rendőr kartonfigurától kezdve szétszedett női próbababán keresztül óriás péniszpárnáig, mindig épp ami az aktuális számhoz passzol.

Amin már folyt a könnyem a röhögéstől, mikor a Taposs a gázba szám előtt bekonferálta Aberrált, hogy különleges vendég érkezett, fogadjuk szeretettel, annak ellenére, mennyire undorító a pofája. Akkor előjön az egyik zombi, arcán egy Stohl András kartonmaszk, egyik kezében egy üveg bor, másikban egy alkar hosszúságú fecskendő….
A zenészek tényleg nagyon jók, főleg a gitáros Márk játéka tetszett, van benne egy hanyag elegancia, vagy valami ilyesmi…
Remélem, a zenekarra felfigyel egyszer valamelyik nagyobb kiadó/televíziós médium, mert ezt a tehetséget vétek nem kiaknázni.

A fesztivál zárásaként még megnéztem a Kovbojokat, akik ezúttal Fájör nélkül álltak színpadra. Egyik korábbi cikkemben kifejtettem a zenekarral kapcsolatos véleményemet, és nagy részben erről a koncertről is ugyanazt tudom elmondani: valahogy nem fér a fejembe, hogy miért kíváncsiak többen a Kovbojok-ra, mint a fesztivál csomó más, sokkal prominensebb bandájára. Persze vicces, meg minden, Droszi kínversein is könnyezve lehet röhögni. Viszont például ha vesszük a Yellow Spots-ot, akik kb. százszor kifinomultabb, vitriolos humorral rendelkeznek…
Mindegy, levezetésnek jó volt, mielőtt elindultam volna haza.

Összességében az egész Rockmaraton egy hatalmas élmény volt. Ez tényleg egy olyan fesztivál, ami szem előtt tartja, hogy az odalátogatók zöme pénztelen fiatal, és ebben a szellemben próbálnak meg minél többet nyújtani teljesen korrekt árakon. Ezen kívül az is érezhető, hogy a szervezőgárda is “hozzánk hasonló” rock zenét szerető emberből áll, nem valami nagy rakás öltönyös-szemüveges, a témában abszolút inkompetens profitorientált cápából. Az egész szervezésért és hangulatért jár 10-ből 9 és fél pont, ha már értékelés. A fél pont mínusz azért jár, mert nagyon hiányoltam a környezetvédelemre való törekvést. Sem szelektív gyűjtő, sem lebomló műanyagpoharak.
Egy másik fesztivállal kapcsolatban olvastam a “szürke víz” felhasználásáról, ami azt takarja, hogy a zuhanyzáshoz használt vizet használják a WC-k-nél is. Tőlünk nyugatra például jelképes összeg jár az eldobált söröspoharak összeszedéséért cserébe. Szerintem napjainkban bármilyen szabadtéri rendezvény egyik alapvető célkitűzése kellene, hogy legyen a helyszín tisztaságának megőrzése.
Ez most apróságnak tűnhet, de minden ilyen irányú törekvést először kicsiben kell megpróbálni.

Írta: gwanath
Kiegészítette: Jillian (Insane, Cadaveres, Varg, Nadír, ManGod Inc.)

Kapcsolódó cikkek

Rockmaraton Fesztivál 2019 – Koncertbeszámoló

Gyrsee

Rockmaraton Fesztivál 2018 – Koncertbeszámoló

Cryonus

Hétfő óta dübörög a 27. Rockmaraton, a félidőhöz érkezett a fesztivál

NorthWar

Holnap indul a Rockmaraton Fesztivál!

NorthWar

Thrash ikon érkezik a Rockmaraton színpadára

NorthWar

Punk legendával erősít tovább a Rockmaraton

NorthWar

Közeleg az év hazai Rock/Metal eseménye!

NorthWar

Rockmaraton Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

ST. Toma

Rockmaraton Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

ST. Toma

Rockmaraton Beszavazó show

NorthWar

Rockmaraton Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

ST. Toma

Zenekari beszavazás – Rockmaraton Fesztivál

NorthWar

Rockmaraton Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

ST. Toma

Rockmaraton Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

ash (a/d/sly)

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár