2014. július 7-13. @ Pécs, Malomvölgyi Arborétum
1. nap
Eltelt egy újabb esztendő (illetve egy kicsit több a tavalyi rendhagyóan korai időponthoz képest) és ismét megnyitotta kapuit a Pécs melletti Malomvölgyben a Rockmaraton. A tizennegyedik rock-metal-punk-hardcore szeánsz július 7-én, ismét pontban 10 órakor indult, így a szép számmal összegyűlt vendégseregnek nem a legnagyobb melegben kellett kivárnia a bejutás hosszadalmas, bár idén talán minden eddiginél gördülékenyebb procedúráját. Miután magam is korán kiértem és túl is jutottam a szokásos check pointokon, szemrevételeztem az idei változásokat, melyek közül a legjelentősebb a nagyszínpad méretének és technikájának megnövekedése volt, illetve az, hogy az utóbbi pár évtől eltérően – esélyesen pont a színpad méretei miatt – idén nem került sátorponyva a legnagyobb dühöngő fölé.
A szokásos helyen való táborépítés, az ismerősökkel való összefutás és a kiszáradás elleni sörözés-fröccsözés rituáléját követően megtekintettem a fesztivál nyitókoncertjét az Eye For I-tól. A tavaly nagylemezzel jelentkezett fővárosi modern metalos csapathoz még sosem volt szerencsém, talán egy dalukat hallottam korábban a neten, már csak ezért és a nyitó pozíció okán is megérdemelték, hogy belenézzek műsorukba. A zenéjük kifejezetten meggyőző volt élőben, néhol az volt az érzésem, hogy a klasszikus rock ’n’ rollt próbálják modern, metalcore-szerű és progos témákkal ötvözni.
A színpadi produkció sem volt rossz, bár az énekes elég esetlen még és nem igazán tudott magával mit kezdeni, mikor épp nem volt szerepe, a két gitáros vokáljai viszont nagyot dobtak az egészen.
Következőként a Watch My Dying-ba kukkantottam bele, akik a pécsi Szalon sörről elkeresztelt, nyitott nagyszínpadon hozták szokásos formájukat. A kora esti júliusi melegben komoly rutinnal zúzták le a gyülekező extrém metal fanatikusok arcát, felverve a műanyag borítású padló alatti összes port.
Persze nem a por volt az, amiért a koncert felénél elhagytam a fő színpadot, hanem mert az év elején új EP-t kiadott székesfehérvári metalcore/deathcore brigád, a Sleepless kezdett a NuSkull sátorban. A Pit mérete idén leszűkült és a kezdeti időszakhoz hasonlóra esett vissza, viszont a kordonmentes színpadi emelvény megmaradt. A kicsike sátorban alig lézengett pár ember, amiben igazán semmi meglepő nem volt, hiszen még mindig csak este 7 óra volt és a legelső nap a többség számára nem a koncertekről szokott szólni. A sátorban még a hangtechnika sem volt tökéletesen bejáratva, de az összegyűltek jót buliztak a fehérváriak majd’ háromnegyed órás, maximális átéléssel nyújtott produkciójára.
Ezt követően többé-kevésbé visszatértem a nagyszínpadhoz és bele-belenéztem a Leander Rising-ba, majd az Ektomorf elejébe. Mindkét csapat zenéje közel áll az ízlésemhez, de a vokálok és szövegek (illetve Leander esetében még a zongorák) miatt egyik sem tud megfogni igazán, de ez semmit nem von le az értékükből és ezt bizonyította a színpad előtt tombolók száma is. Egyébként mindkét csapat profin tolta és a hangosítás is kitűnő volt a nagyszínpadon, fesztiválhoz képest első rangú és ez így is maradt egész héten, amiért le a kalappal!
10 óra után nem sokkal visszatértem a pécsi sajtóorgánumról elnevezett második, fedett nagyszínpadhoz, a PécsMa.hu sátorba és nosztalgiából megtekintettem régi kedvenceimet, a magyar punk mozgalom korai élharcosait, az Aurórát. Az immár több mint 20 éve aktív háromfős cirkáló főként klasszikus dalokkal szórakoztatta a sátort megtöltő közönséget, a „nagy öregek” még mindig erejük teljében vannak és a régi számok közé becsempésztek pár új balladát is. A legfrissebb korong melodikusabb tételei nem igazán fogtak meg sem lemezen, sem élőben, a régi nótákat azonban jól esett ismét élőben hallani, bár némelyikből kissé hiányoltam a fúvóst.
Mivel épp egy költözés közepét hagytam magam mögött erre az egy hétre, 11 után már igencsak fáradt voltam, így az est headlinerének, a kultikus brazil Sepulturának a koncertjébe éppen csak belenéztem. A nagyszámú tömeg láthatóan élvezte a showt, még néhány zöld-sárga-kék lobogó is feltűnt a fejek fölött és a dél-amerikaiak is teljes erőbedobással köszöntötték a Rockmaratont, én azonban a buli nagy részét már sátramból hallgattam végig, majd pedig éjjel megébredve a Hammerworld színpadon zúzó System of a Down tribütös Science or Society, a kiírásban egyébként nem szereplő koncertjét is.
2. nap
A borús keddi napon a koncertek számomra a nagyszínpadon kezdődtek, ahol lazán fröccsözgetve a felvidéki Rómeó Vérzik keleti rock and rollját hallgattam bele. Nincs értelme sokat írni a buliról, aki volt már a somorjai srácok buliján, az tudja, milyen energikus és pörgős műsort adnak, aki pedig még nem látta őket, szinte bármelyik fesztiválon elcsípheti a csapatot. Sokkal érdekesebb volt azonban az őket követő Road. Tizenévesen még mindkét banda nagy kedvencem volt, de most már hosszú ideje nem követem őket, annak ellenére, hogy élőben, fesztiválon még mindig meggyőzőek. A Road buliját nem is ez tette érdekessé, hanem az időjárás! A szemerkélő eső hatására én a harmadik dal alatt a PécsMa sátor felé vettem az irányt, amivel elég jól jártam, ugyanis a következő számot már egy irtózatosan nagy mennykőcsapás vezette fel és rendesen megnyíltak az égi csapok.
A dézsából ömlő eső és a messziről is jól láthatóan elázó nagyszínpad ellenére a zenészek kitartottak, ahogy több száz fanatikus műkedvelő is, egészen addig, míg a színpadot el nem kezdte szétszerelni a személyzet, hogy mentse a még menthetőt… A többség persze a viharos széllel kísért égszakadás elején elkezdte megrohanni a sátrakat, így a PécsMát is, ami kapóra jött az ott zenélő hardcore-os Social Free Face-nek. Ahogy aztán enyhült az égi áldás, a tömeg lassacskán visszaszállingózott a Szalon színpad elé, de mint kiderült, feleslegesen. Az esőverte nagyszínpadot aznap este már nem nyitották meg, a további koncertek átkerültek eggyel kisebb színpadokra. Ennek köszönhetően a Szalon további két zenekara átkerült a PécsMa.hu-ra, míg a PécsMa fellépői számára kapóra jött, hogy a kicsi Hammer sátor csak a tehetségkutató és a hajnali levezető koncertek alatt üzemelt, így ők ott tudtak fellépni.
Persze ez akkor nem volt ilyen egyértelmű, némi kavarodással járt is a dolog, de aztán fiatalkorom másik bulibandája, a Depresszió közönsége már fedett helyen élvezhették a koncertet – melyet én csak messziről hallottam, de az ének így is elég pocséknak tűnt, a csapat frontembere talán beteg lehetett, mindenesetre a közönséget ez nem zavarta. Értelemszerűen ugyanide került a Paddy and the Rats is, az első olyan koncert, melyet kifejezetten vártam, annak ellenére, hogy a csapatot évente legalább háromszor szoktam látni. De nem csak az én példám mutatta, hogy a punk rockkal ötvözött ír/kelta nép- és kocsmazenét nem lehet megunni; a sátor dugig volt mulatozó rockerekkel, punkokkal és metálosokkal.
A táncra perdítő, bendzsóval, dudával, harmonikával, hegedűvel megbolondított dalok mellé pár ballada is belefért a másfél órás produkcióba és egy bohém, közönségénekeltetős új dal is, mely a That’s My Nature címet kapta. Zárásként pedig megkaptuk a Freedomot, melyet szokás szerint guggolva várt a közönség nagy része, ezzel is fennköltebbé téve a szabadságért elesett harcosok dalát. Duda azonban sajnos most sem volt a koncertverzióban, holott az est levezető bandája a LochNesz volt, akiknek a dudása működött közre Paddyék dalában, így a lehetőség adott volt.
Mindenesetre a hazai kelta punk második generációjának vezető zenekara, akiknek a bulija a vihar okozta kavarodás okán hajnali kettő körül kezdődött, pár tucat kitartó mulatni vágyó számára szolgált kellemes levezetésként. Bár a frontember tiszta éneke sajnos nem sokat fejlődött, ezt most torokból kiadott, hörgésszerű vokálokkal próbálta ellensúlyozni, melyek azonban a stílushoz kevésbé passzolnak.
3. nap
Bár szerdán is megmaradt az esős-szeles időjárás, a helyzetet nem ítélték annyira kockázatosnak a szervezők, hogy a színpadok line-upjain változtassanak, így némi nagyszínpados Pokolgép-nézés után átmentem a PécsMába megtekinteni a detroiti rockabilly triót, a Koffin Kats-et. Az érdekes és mozgalmas koncertre sajnos elég kevesen voltak kíváncsiak, holott a csapat nagyon jól zenél és a színpadi attrakciójuk sem utolsó. A hangosítás nem volt a legkedvezőbb ezen a színpadon, de az oly’ fontos nagybőgő témái így is szépen kihallatszottak, a zenekarvezető énekes-bőgős pedig nem egyszer megmászta vagy épp feje felett pörgetve táncoltatta az instrumentumot, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a pengetést.
A koncert vége felé aztán a dobos elhagyta a szettet és helyére a gitáros ült be, aki igen komoly szólóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, amit aztán egy bőgőszóló követett – ezúttal a színpadon állva, hagyományos módon előadva.
Ha már így belelendültem a rockabillybe, úgy gondoltam, a magyar heavy metal ezerszer látott és megtisztelt nagyjai helyett inkább a NuSkull Pitben fellépő The Hellfreaks horrorshowját tekintem meg. A Németországba szakadt, de egyébként magyar kvartett a pörgős műfaj pszichedelikus oldalát képviseli, a zenészek zombi-sminkje és a karizmatikus énekesnő néhol hisztérikus, erőteljes éneke jól passzol a psychobilly vonalhoz. A koncert egyetlen problémája pusztán a hossza volt, hisz, ahogy minden NuSkullos buli, úgy ez is alig 40 percet adott ki.
Így hát a közel egy órás várakozási időt vacsorázással töltöttem – érdemes megjegyezni, hogy a délután 6-ig üzemelő válságbüfét leszámítva idén kicsit drágult az italok és ételek ára a Maratonon, bár így is jól lehetett lakni 600-700 forintokból, ami továbbra is egész korrekt egy fesztiválhoz képest.
Ezt követően az idei Rockmaraton egyik csúcspontja, az Arch Enemy következett! A rajongók többsége, de még zenésztársai is elképedve fogadták a hírt év elején, hogy Angela Gossow, a zenekar arca és frontembere visszavonul és a továbbiakban csak menedzserként vesz részt a csapat munkájában. Helyére azonnal a The Agonist (volt) énekesnője, Alissa White-Gluz került – már vele rögzítették a június elején kiadott friss albumot és természetesen őt hozták a malomvölgyi bulira is. A kisasszony pedig odatette magát rendesen, mind a lemezen, mind pedig élőben! Klasszikus és új nóták váltották egymást, Alissa pedig rutinos frontemberként és tapasztalt, erős torkú hörgősként hozta a zenekarhoz méltó színvonalat!
Természetesen a zenészek is a topon voltak, de a mostani bulin abszolút nem ez volt a középpontban, hanem a karizmatikus kékes hajú hölgy produkciója, de természetesen nem szabad megfeledkezni az olyan kultikus kedvencekről, mint a No Gods, No Masters vagy a Yesterday is Dead and Gone és az olyan slágergyanús új tételekről, mint a War Eternal vagy épp az As the Pages Burn sem! A fergeteges és mozgalmas show-ra a Sepulturáénál is többen voltak kíváncsiak és még a mocsárrá vált terep meg az esőre álló idő sem riasztotta el a közönséget a féktelen bulizástól.
4. nap
Részben a Sepultura-Arch Enemy kombót követő „gyengébb” felhozatalnak, részben a rossz időnek volt talán köszönhető, hogy másnap reggeltől kezdve egyre többen szedték a sátorfájukat és indultak hazafelé. Szerdával ellentétben csütörtökön már volt némi keveredés a színpadok között is, a folyamatosan vissza-visszatérő zivatarok ugyanis érthetően nem tették túl magabiztossá a szervezőket. Így történt, hogy a nemzeti rockos beütésű heavy metalban utazó Stratégiát nem a meghirdetett PécsMa.hu-n találtuk, hanem a HammerWorld sátorban este 7-kor.
A korai időpont és az áthelyezés ellenére a sátor is tele volt és meglepve tapasztaltam, hogy a hangosítás elég jó a kisszínpadon, no meg persze a zenekar is korrekten hozta a formáját. A nagyszínpadon mindeközben a klasszikus punk zenéé volt a főszerep, a szlovák Konfliktra billegtek ütemesen a színkavalkádban játszó tarajok, míg immár kiírt helyén, a második nagyszínpadon a délvidéki-szegedi Nevergreen hozta el két évtizedes sötét gótikáját és persze friss lemezét. Ugyan mindkét Kárpát-medencei csapat zenéjét elhallgatom, egyik sem a kedvencem, így csak belefüleltem a műsorokba.
Kicsit elszomorított a tény, hogy mindeközben Budapesten játszott a norvég black ’n’ roll horda, a Kvelertak, akik teljes mértékben passzoltak volna a Maraton felhozatalába. Persze mindent nem lehet, és ha más nem is, a NuSkull programja számomra is igazán érdekesnek ígérkezett, így végül arrafelé vettem az irányt.
A core és modern zenék rajongói számára fenntartott dühöngő aznap egy nemzetközi turné magyar állomásaként szolgált. 9 órakor a húrok közé csapott a kosarasra emlékeztető énekessel deszkákra álló német Vitja, a turné előzenekara. A djentes és progresszív metalcore témákat groove metallal ötvöző srácok zenéje lemezen nekem túl atmoszferikusnak, elszállósnak tűntek, a fél órás műsor azonban elég meggyőző és zúzós volt.
Egy-két átvezető ugyan a koncerten játszott dalokban is elég éterire sikeredett, de egyáltalán nem tűnt túlzónak és főként a kemény, headbangelős-mosholós témáké volt a főszerep – olyannyira, hogy még egy kis színpadról induló stagediving is belefért egy rajongónak. A fiatal germán csapat után a turné egyik headlinere, az amerikai Texas In July dobta le energiabombáját a Pitet megtöltőkre. Bár a banda két éve is fellépett a Rockmaratonon, nekem akkor kimaradt a bulijuk, így most kiváló alkalmam volt bepótolni! Ahogy előzenekaruk, úgy ők is igencsak jól szóltak, a basszustémák zseniálisan kihallatszottak, ami ritkán szokott sikerülni a hangosítóknak, pedig e műfajban a bőgő is igencsak technikás dallamokat tol.
A hatalmas mozgásban és szűk helyen hömpölygő tömegben tényleg olyan hőség volt, mint a júliusi Texasban lehet, így hát jól esett negyven perc után kiszabadulni kicsit a levegőre, hogy aztán hamarosan a fesztivál talán legőrültebb bandáját nézhessük meg ugyanott. Az Iwrestledabearonce, avagy IWABO szintén az Államokból származik és stílusa nagyjából ugyanannyira értelmezhetetlen, mint a neve! Zenéjük ugyan metalcore alapú, de tele van kísérletezős átvezetőkkel, a legkeményebb derékból bólogatós melódiákat hirtelen trance, pop vagy épp latin dallamok szakítják meg, mindennek tetejébe pedig karizmatikus vokalistájuk, egy nem kifejezetten csinos, de annál energikusabb hölgy hol brutális hörgésekkel, hol tiszta, popos énekkel fejeli meg a muzsikát.
Mindez azonban sajnos nem jött ki annyira a bulin, ugyanis pont a samplerről játszott átvezetők nem szóltak valami jól, ráadásul elnyomta őket a két térd alá hangolt gitár hangja is, akárcsak Courtney énekét. Ettől függetlenül a hangulat őrületesre sikeredett, a legkeményebb mosh-veterán szája is mosolyra húzódott, sőt még egy lánykérést is levezényelt a zenekar a színpadon!
Bár már éjfél táján jártunk, kíváncsi voltam az új felállású Virrasztókra is, így ismét a pizzás standhoz vitt az utam, hogy ne teljen unalmasan a várakozás és közben a HétköznaPI CSAlódások műsorába is belefüleltem, akik rutinosan izgattak a közönség ellen. A pécsi pszichedelikus folk metal zenekar aztán pontban hajnali egykor gyújtott gyertyát a hangulatos Hammer sátorban, mely színültig megtelt a szeánszra kíváncsi emberekkel. A zenekar némi imidzsváltáson is átesett, lekerültek a borostyánindák a mikrofonállványokról és a ruhák is szolidabbak lettek több fehér elemmel.
Mindemellett a koncert sajnos nagyon gyenge volt, részben az összeszokatlanság, részben talán a késői időpont lehetett a gond és a hangosítás sem volt a legjobb. Sok volt a pontatlanság, Scrofa többször eltévesztette a szöveget, hörgésimitációja nagyon rosszul sikeredett, az új hegedűs is mellényúlt néha, ráadásul mind a tekerő, mind a hegedű hamiskásan szóltak. Az új énekeshölgy, Heniel hangja viszont nagyon szép, még az A Halálon is Túl áriázós témáját is kitűnően kiénekelte, népi énekstílusa azonban kissé elütött a Virrasztókban megszokottól. A másik oldalról azonban nagyon jól szólt a basszusgitár, úgy tűnik, ez egy ilyen nap volt. Az átélés és a teatralitás még mindig nagyon látványos és fogós tud lenni, ahogy persze a pálinkaosztás is, viszont a régi hegedűs megjelenése, hegedűjátéka és torz vokáljai igencsak hiányoztak a produkcióból.
5. nap
A szervezők a pénteki napot a tradicionális hard rock és a folk metal rajongóinak szánták, így eljött az én időm e téren, azonban a viharisten gondoskodott róla, hogy aggódjunk, lesz-e keveredés a színpadok között – ugyanennek okán még az előző napnál is többen intettek búcsút a fesztiválnak és indultak haza délelőtt. Az én programom ezúttal kora délután indult a Folk Metal Hungary FB-közösség immáron negyedik közönségtalálkozóján, melyre azonban idén fedett helyen, a külterületi válságbüfében került sor a neki-nekieredő zuhénak köszönhetően.
Valószínűleg a fesztiválon maradók többsége a sátrában gubbasztott vagy korán bemenekült Pécsre, ugyanis a vártnál jóval kevesebben jelentünk meg a megbeszélt helyen és a zenekarok közül is csak a Kylfingar tagjai látogattak ki az egyébként jó hangulatú találkozóra. Mindenesetre mire eljött az öt óra, a viking metal hazai zászlóvivőire rákacsintott Thor isten és kisütött a nap, ezzel pedig megélénkült az addig igencsak kihalt fesztivál is. Ennek köszönhetően a fiatal jászsági zenekar egész sok embernek mutathatta be friss nagylemezét a PécsMa színpadon.
Több koncertjét láttam a csapatnak, legutóbb május végén, azóta azonban láthatóan fejlődtek, mind kiállás, mind mozgás, mind pedig színpadi megjelenés terén – bár továbbra is furcsa összhatást kelt, hogy a tagok egy része szőrmékbe és bőrökbe bújik, míg a gitárosok sima fekete pólóban zúznak. Ez azonban mellékes volt, a banda komoly rajongótábort szerzett magának, akik önfeledten mulattak és a Helheimtől kezdve pogóztak a hősi, északi folk metalra – még egy wall of death is összejött a buli vége felé! A többek között láncingbe és bőgatyába öltözött fanok nem túl nagy örömére a csapat a saját dalok lejátszása után levonult, hogy időben átadhassa a deszkákat a Folk-Rock-Maraton beszavazását megnyert Jolly Jackersnek.
A fiatal kelta punk/rock zenekar koncertjébe csak belelestem, de elég rutintalannak tűntek egyelőre, persze ez idővel biztosan változni fog. Utánuk következett nagy kedvencem, a Niburta, akik épp új EP-jükön dolgoznak. Mint mindig, főleg fesztiválokon, most is elég rosszul sikerült a zenekar hangosítása, a tiszta férfiének, a népi hangszerek egy része és a női ének alig-alig hallatszott. Talán a stúdiós kör okán, de a zenekar amúgy sem hozta a legjobb formáját, néhol az volt az érzésem, hogy kicsit szét vannak esve a srácok – persze kilenc embert amúgy sem egyszerű összehangolni.
Ettől függetlenül a már jól ismert dalok és az új kislemezre felkerülő Two-Faced is magukkal ragadták a közönséget, az „akusztikus” szekció első dala, nevezetesen a Forebears’ Dance alatt pedig most is kialakult egy jó kis körtánc, a hangulattal tehát semmi gond nem volt. Ugyanez volt igaz a szintén új anyagán dolgozó The Moon and the Nightspirit éteri koncertjére.
A varázslatos, andalító hangulatú neofolk szeánszon pogónak nem volt helye, a korábbi zúzást ki lehetett pihenni, körtánc azonban itt is kialakult és az emberek örömmel ringatóztak az akusztikus hangszerek melódiáira. Sajnos a női ének itt is halkabb volt a kelleténél, de a hegedű igen szépen szólt és ez különösen nagy előnyére vált a koncert végén játszott új dalnak, az Égnyitónak.
A nemzetközileg is elismert hazai csapatok koncertjét követte számomra a 2014-es Rockmaraton csúcspontja, a holland Heidevolk koncertje. A németalföldi pogány bárdokat még 2010-ben láttam a Heidenfesten, azonban akkor alig három dalukhoz volt szerencsém, viszont élőben még jobban magukkal ragadtak, mint lemezen – pedig egyébként is ott vannak a kedvenceim között! Az elmúlt négy évben azonban sok-sok minden változott, kijött egy kitűnő konceptalbumuk és az egyik gitárosi, majd az egyik énekesi poszton is tagcsere történt.
Mert bizony a Heidevolk egyediségét az adja, hogy két bariton énekessel áll a színpadra! Az új arc, Lars pedig hozta a témákat, már amennyire kihallatszott, bár egyelőre Mark vitte a főszerepet és igazi duettek helyett inkább vokál+háttérvokál jellegű dolgokat hallhattunk. A hangulat azonban zseniális volt, még a lágyabb dalaik is odacsaptak és nagy meglepetésemre a sátrat is majdnem teljesen megtöltötte a közönség, holott akárcsak a tavaly odalátogató Svartsot, a Heidevolk sem igazán ismert itthon. A sokaság pedig együtt bulizott a zenekarral, folyamatosan ment a pogó és a crowd-surf – volt, hogy egyszerre négy-öt ember is a kezek hullámán lebegett odafent… A setlist nagyját a legutóbbi album dalai és a klasszikus nóták adták, értelemszerűen az új kezdetet jelző Een Nieuw Beginnel kezdtek, eljátszották nagy slágereiket, mint a Saksenlandot és a Nehalenniát is és persze zárásként nem maradhatott el az egyébként nem saját Vulgaris Magistralis barbár dala sem! Mivel legutóbbi lemezük 2012-ben jött ki, és az óta már új lemezen dolgoznak, vártam esetleg némi ízelítőt a készülő matériáról is, ez azonban elmaradt, de ezt végül is senki sem bánta ekkora csűrdöngölés után!
Ilyen buli után nem sok erőm maradt, de azért belelestem a Vágtázó Halottkémek (VHK) fél órás késéssel induló elmebeteg műsorába is. Az egyébként szerintem nem normális Grandpierre Attila „főtáltos” által vezetett alternatív/folk punk zenekar hangulata magával ragadó és szerencsére a dalokban inkább a misztikus kozmikusság kap szerepet, semmint az áltudományos és kamupogány eszmerendszerek, amiket a zenekarvezető egyébként irományaiban képvisel. Ennek következtében a zenéjét jobban kedvelem, mint más viselt dolgait és már csak sok évtizedes kultikussága okán is érdemelt annyit a zenekar, hogy belenézzek a koncertbe. Az üstdobokkal megspékelt „sámán-punk” valami hasonló révületet tud elérni, mint a The Moon and the Nightspirit lágyabb muzsikája, egész sokan bele is élték magukat a koncert lüktetésébe, én azonban a holland horda tivornyája után nem bírtam sokáig tisztelettel adózni a VHK-nak és hamar eltettem magamat az utolsó napra.
6. nap
Az idei fesztivál utolsó napját korán kezdtem, ehhez hozzájárult a végre kitisztuló, napsütést hozó időjárás is. Már 5 után a PécsMa.hu színpadnál voltam, ahol egy különleges pécsi csapat, a ZUD csapott a húrok közé. Minthogy a nevük lemaradt a programfüzetből és a neten is csak röviddel a Maraton előtt jelentették be a koncertet, nagyon kevesen voltak a sátorban, ráadásul a hangosítás sem kedvezett nekik. Pedig a két EP-s, debütáló nagylemezén dolgozó banda több figyelmet érdemelne, ugyanis kitűnően ötvözik a modern metalt különféle elektronikus zenei stílusokkal és effektekkel.
Bár ahogy csütörtökön az IWABO esetében, úgy most is pont a sampler és az egyébként erőteljes torz vokálok hangosítása sikerült a legszégyenletesebbre, így a fő vonzerő nem tudott igazán kibontakozni. Mindenesetre a srácok beleadtak apait-anyait, az új dobos technikás játéka is nagyszerű volt, így a zenekarra nem lehet panasz, várom már a következő anyagukat!
A korai kezdet után belenéztem a számomra kicsit érthetetlenül népszerű Tales Of Evening nagyszínpados műsorába, de továbbra sem győzött meg a power hatású melodikus metal zenekar, így visszatértem a legnagyobb sátorba a ZUD-hoz hasonlóan extrém vonalas Scerra koncertjére. Sajnos az ő hangosításuk sem volt a legjobb, itt is pont az ötödik hangszerként funkcionáló, szimfonikus témákat és kórusokat játszó sampler szenvedett leginkább a technika ördögétől.
A szigorú zene így még szigorúbb és keményebb volt, a közönség pedig jóval népesebb, mint korábban. Ezt követően belelestem a Christian Epidemic meg a Wisdom produkciójába, de e bandák sem az én ízlésemet képviselik már, holott régebben meg-meghallgattam őket. Az azonban jól játszott, hogy míg a nagyszínpad a power metal fanatikusait kényeztette, a második nagyszínpad a black metalosoknak kedvezett – mindkét helyen elég sokan voltak kíváncsiak e műfajok hazai nagyjaira.
A Szalon színpadon kissé kilógott a sorból a melodikus, epikus folk metalos Dalriada, bár a stílus magyar képviselői közül még így is ők állnak a legközelebb a power vonalhoz és ezzel láthatóan egyetértettek a nézők is.
Én sajnos csak belehallgatni tudtam a billentyűs nélkül színpadra állt soproni banda bulijába, mivel a fesztivál egyetlen, számomra komoly ütközése következett, és míg a Dalriadát sokszor láttam már és fogom is még, a görög Rotting Christhoz eddig még nem volt szerencsém. A nevéhez méltóan true black vonalról indult hellén horda már sok éve letért az igazán fekete ösvényről és keresztényellenes témák helyett az okkult és mitológiai elemek kerültek előtérbe zenéjükben és szövegeikben.
Az egyébként duóként működő Tolis-tesók koncertre teljes felállással jönnek, az újabb dalokban fontos szerepet játszó dudásukat azonban sajnos nem szokták turnéztatni, így most is sampler adta a népi témákat. Ennek ellenére brutálisan jó, misztikus hangulatú és egyszerre zúzós koncertet adtak. Nekik a sampler-sávval is nagyobb szerencséjük volt és a Dub-saĝ-ta-ke alatt beindult a pogó is az első sorok mögött.
Bár tavalyi lemezük zseniálisra sikeredett, sajnos nem lemezbemutatónak szánták a koncertet, így csak pár nóta fért bele e lemezről, például a nyitó Χ ξ ς’ (666) vagy épp a maja mondára építő In Yumen – Xibalba, és sajnos lemaradt a nagy klasszikus Nemecic is. Persze a kívánságlista végtelen lehetne, amit kaptunk, az is rendkívül nagyszerű volt – a koncert végén még egy circle pit is összejött!
Sokak számára, így számomra is, az egész Maraton csúcspontjának a Sabaton show-ja ígérkezett. Ugyan a csapat kb. évente jár nálunk, én utoljára 2010-ben láttam őket és akkor még nem annyira kedveltem a zenéjüket, Rockmaratonra ráadásul spéci színpadképpel és pirotechnikával érkeztek. A görögök bulija végén még nagyban folyt a rendezkedés a nagyszínpadon, ahol már kora délután óta állt egy eleddig letakart tank. Tank, azaz páncélos harckocsi, bizony! Végül fél órás késéssel, két intrót követően lépett színpadra a nemrég megújult felállású svéd hadosztály, dobosuk pedig helyet foglalt a tank tetején, hogy aztán a Ghost Divisionnel egyből beindítsák az őrületet.
Minden eddiginél nagyobb tömeg gyűlt össze a színpad előtt és környékén, gyaníthatóan a „Sabaton szombaton” kombóval sikerült bevonzani a legtöbb napijegyest is a fesztiválra, így mi is csak jobb szélről követtük a koncertet. Bár e buli lemezbemutatóként volt beharangozva, az új korongról csak három dal hangzott el, ezek közt viszont ott voltak személyes kedvenceim, a To Hell and Back és a Resist and Bite – utóbbi alatt az énekes maga is gitárt ragadott. A koncert első fele pillanat alatt elrepült, a tankon elhelyezett golyószórók és a színpad szélére rakott lángvetők szórták a szikrát és a tűzgolyókat rendesen!
Vélhetően e nagyteljesítményű eszközök járultak hozzá ahhoz, hogy a Swedish Pagans közben egyszer csak elment a hangosítás, így a tömeg skandálta végig e nótát a banda helyett. Szerencsére a rend hamar helyreállt, aztán az előkerülő pálinkásüveg hatására Joakim a magyarok tüzes vizére terelte a szót, olyannyira, hogy a Gott mit uns refrénej végül úgy hangzott, hogy „Pálinka, as we all drink united; All together, Pálinka!” A frontember egyébként rendkívül csinálta a showműsort, néha kicsit erőltetettnek, de legalábbis feleslegesnek is éreztem a sok dumát, persze a hangulatot rendesen fokozta ezzel. A tömeg együtt énekelt és ugrált a zenekarral, így mire a három ráadást is eljátszották, az egész közönség kimerült és rekedt volt, no meg a kedvünk is megjött egy jó kis pálinkához!
Egy hétnyi fémzene-dózis után elszállt ez a Rockmaraton is, nagyszerű volt, mint mindig és a viharos-esős időjárás ellenére a szervezők is helytálltak és rugalmasan oldották meg a felmerülő problémákat. Idén az utolsó napokat leszámítva nem voltak komoly csúszások sem, szinte minden koncert, amin ott voltam, percre pontosan kezdődött és a hangosítás is rendben volt a legtöbb helyen – leszámítva pár „speciálisabb” dolog esetét, mint a népi hangszerek vagy a samplerek. Jövőre talán érdemes lenne visszatérni az ételes és italos bódék előtti tér lefedéséhez és az árakat is célszerű lenne ezen a szinten tartani, meg persze jöhet megint pár nagy kedvencem! 2015-ben a jubileumi tizenötödik fesztivál jön, a szervezők szerint nem is akármilyen buli lesz, szóval fel a fejjel, egy év múlva ismét találkozunk a Malomvölgyben!
FOTÓK: Jipa András