2018. július 9-14. @ Dunaújváros, Szalki-sziget
FEKETE PÉNTEK
Hosszú éveken keresztül minden nyáron elgondolkoztam azon, hogy milyen jó is lenne végre eljutni a Rockmaratonra. Amióta ez a fesztivál működik, azóta külföldön élek, és mindig nagy volt a nyomás, hogy ide eljussak – folyamatosan nézegettem a menetrendet, de igazából az Angliához közelebbi fesztiválok bizonyultak általában nyerőnek. Amikor meghirdették az idei Rockmaraton menetrendjét, pillanatra görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis a július 13-ára, péntekre meghirdetett zenekarok fellépési sorrendje kísértetiesen ismerős volt: 1999. július 10-én – gyakorlatilag tizenkilenc évvel ezelőtt – ugyanúgy a Christian Epidemic, a Sear Bliss és a Tormentor játszott az azóta már rég megszűnt Fekete Lyukban. Ez már egy erős nyomásnak bizonyult, úgyhogy fölkerült a Rockmaraton az idei fesztivál- és koncertlistára, és mivel menet közben visszaköltöztem Magyarországra, ezzel adódott is a helyes megfejtés: irány Rockmaraton, irány a Fekete Péntek. Maga a mesterterv hihetetlenül egyszerű volt: csütörtökön este munka után irány Dunaújváros; aznap este a terep felmérése, és menet közben ha esetleg sörök fogynának, akkor sincs nagy baj. Másnap a Fekete Péntek végighallgatása-dokumentálása (valamint interjú Nagy Andrással), szombaton reggel pedig korai kelés és húzás haza.
Mint az előbb említettem, a Rockmaratonnal semmilyen tapasztalatom nem volt, de Dunaújvárossal sem túl sok; én igazából a város történelme alapján valami egészen nyomasztó, egybefüggő lakótelepet képzeltem és nagyon meglepett, hogy milyen stílusos a város (a szállásunk például egy szocialista-realista épület volt, stílusában egy szecessziós épület alapja is lehetett volna), és hogy mennyi a zöldterület. A szállásunk a főiskolai kollégiumban volt, és csak az ablakon kinézve két étkezési lehetőséget lehetett látni – ahol szerencsére sört is adtak –, és szerencsére a reggeli kávéért sem kellett ennél sokkal messzebbre menni. A fesztivál ideje alatt a Rockmaraton szerződéses fixáras taxiszolgáltatással volt elérhető: a Sárga Taxi 1300 Ft-ért vitt bárkit Dunaújváros bármelyik pontjáról a Szalki-szigetre és ugyanennyiért vissza. Mivel a szállásunk majdnem négy kilométerre volt a fesztivál bejáratától, ezért úgy döntöttünk, hogy mi inkább taxizunk – praktikusan azért, mert a hazafelé sétálás szimplán az alvásidőből megy.
A szállásra történő becsekkolást követően gyors terepszemlére indultunk a Szalki-szigetre és a környékére; a sajtójegy és a belépő beszerzése nagyon gyorsan ment. A nagy melegben fontos a rehidratáció, úgyhogy a Szalki-sziget kompkikötőjénél lévő intézményt kerestük fel először, majd ezek után magán a szigeten tettünk egy tiszteletkört. Mint említettem, ez volt életem első Rockmaraton fesztiválja, és igazából volt egy nagy csomó nagyon kellemes pozitívum a nagy nemzetközi fesztiválokhoz képest.
A legelső is a népsűrűség: a legnagyobb fesztivál, amin voltam, a Brutal Assault és a Bloodstock Open Air, és a cseheknél simán előfordulhat, hogy eltelik egy félóra, ameddig a fesztivál két sarka közötti távolságot megteszed; erre este főműsoridőben – amikor a headliner-ek lépnek föl – már esélyed sincs, ugyanis a Nagyszínpad előtt szimplán nem tudsz elmenni. A Rockmaratonon semmilyen ehhez hasonló problémával nem találkoztam, tehát létszám szempontjából számomra ideális volt a helyzet. Egy másik ehhez hasonló dolog az infrastruktúra: általában mindenhol probléma, hogy egy normális vécét találjon az ember, amelyiknek nincs a plafonja is összeszarva, zárható, és még papír is van (jó, ezt minden rutinos visz magával). Ha már az output-nál tartunk, akkor az input is fontos: én inkább zenét hallgatok, és nem szeretek félórát várni egy nyamvadt sörre – itt a fesztiválon nem volt ilyen gond, minőségi kajához és sörhöz nagyon gyorsan és könnyen hozzá lehetett jutni, és azt kell hogy mondjam, hogy az ár az sem volt vészes. A vécéhelyzetről is csak pozitívumokat tudok mondani: minden teljesen kulturált, sőt, porcelán vécét is lehetett találni, és a szabadtéri fesztiválokra jellemző izgatott beszarás-előtti sorállás is valahogy kimaradt. Egy apró megjegyzést azért tennék, pusztán segítő szándékkal: a cseh fesztiválon nagyon sokszor lehetett látni hordozható, műanyagból készült, Toitoi-stílusú piszoárokat, amiket egyszer három-négy ember is tudott használni – talán érdemes lenne ilyeneket is elhelyezni.
A fesztivál programjai négy színpadon mentek: a Hammerworld Nagyszínpadon, a Barba Negra Nagyszínpadon, a Metal.hu színpadon és a jelen cikk szempontjából legfontosabb Szurkolók az Állatokért színpadon. Szabadtéri fesztiváloknál általában kétfajta módon szokták a számomra izgalmas programot beosztani: vagy minden napra jut egy nagyon jó zenekar és sok az üresjárat, vagy pedig egy napra jut az összes jó zenekar lehetőleg úgy, hogy a két legfontosabb csemege egy bő félóra átfedéssel fusson. Hihetetlenül boldog voltam, mert a Rockmaratonon viszonylag egyszerű volt a feladat: kellő mennyiségű sör társaságában szépen le kellett hogy cövekeljek a Szurkolók az Állatokért színpad elé, ahol délután négykor elkezdődött a műsor, és – terveim szerint hajnali kettőkor – a Tormentor-ral számomra befejeződött. Ez a színpad volt legtávolabb a bejárattól, ami tulajdonképpen akár nyolc percnyi megfeszített sétát is jelent. Teljesen standard fesztiválos felállás: fedett színpad, fedett nézőtér, és a nézőtér alja is lapokkal volt burkolva, hogy eső esetén ne a nyakigérő sárban tocsogjon a nagyérdemű. A színpad mögött volt a backstage (nomen est omen), és tulajdonképpen a színpad mellett ki-be lehetett mászkálni – persze nem a hallgatóságnak. A faékegyszerűségű terv a következő volt: meg kéne hallgatni a Perihleion-t és a Christian Epidemic-et, akiket majd rövid szünet után a Sear Blisst és a Tormentor követ. Ha eközben még sikerül valami jóra vagy érdekesre akadni, azt tiszta előny, de ha nem, akkor is el lehet nézelődni.
A színpadon aznap délután négykor a Kylfingar kezdett; ez a jászsági csapat 2013 óta működik, és a viking metal kategóriába sorolható zenéjük. Itt két gitár – basszusgitár – dob – ének – hegedű felállással léptek föl, nagyon jó hangulatot teremtettek, és a rájuk kiszabott negyven perc igazából meglehetősen gyorsan elment. Tulajdonképpen ez volt az a zenekar, akiket szerintem a legjobban kevertek az este során, ugyanis – talán a gitárok kivételével – minden hangszert tisztán lehetett hallani. Maga a zene engem egy kicsit egy arkonásított Amon Amarth-ra emlékeztetett, de a fiúk és a hegedűs hölgy tette a dolgát, nagyon jó hangulatot csináltak (különösen a Sörtánc alatt), nagyon lelkesen, teljes erőbedobással, teljes odafigyeléssel játszottak. A rájuk szabott negyven percbe hét dal fért az eddigi két albumukról – az első négy éve, 2014-ben jelent meg, a második pedig gyakorlatilag egy hónappal a fesztivál előtt (A tél vándora, Örök vadászat, Végzetünk, Út a Valhallába, Sörtánc, Jotunheim kürtjei, Világok határán).
Rövid átszerelést követően máris színpadra lépett a komlói Malediction. A zenekar 1996 óta működik; egy pár demo-n és egy EP-n vannak túl, és az (egyelőre sajnos) egyetlen stúdióalbumuk 2009-ben jelent meg. A fesztiválon egy gitár – ének – basszus – dob felállásban játszottak nagyon jó, nagyon technikás death metal-t, amit kifejezetten élmény volt hallgatni. Maga a zenekar stílusában leginkább a Morbid Angel és az Immolation egyfajta kombinációjára hajazott, természetesen némi Cannibal Corpse-os és Cryptopsy-s felhanggal. A gitáros Várhalmi Ákos játéka teljesen lenyűgözött, és azt kell hogy mondjam, nagy élmény volt őket élőben látni. Tulajdonképpen erősen gondolkoztam azon, hogy mikor is volt élőben szerencsém a Malediction-höz, és már nem emlékszem, hogy mikor láttam őket, úgyhogy jó volt frissíteni az emlékeken. Nagyon sok érdeklődő jött el megnézni a Malediction fellépését, de igazából nem volt nagy mozgás: erre a zenére tulajdonképpen nem nagyon lehet mit mozogni – ide az ember tanulni jár (The Strench of Death, Flood, Hymn to Destroy, Nammtar, Curse, Draconis, Unbearable Silence, The Survivor).
Sajnos a Malediction keverése messze volt az ideálistól, és ez némi aggodalommal töltött el, ugyanis a következő fellépő a Perihelion volt. Az is probléma persze, hogy ha egy death metal zenekar esetében valami nem hallatszik tisztán, de a Perihelion élő fellépését nagyon el lehet cseszni, ha tévedésből valaki nem hallatszik. Meglehetősen gyors átszerelést követően Gyuláék neki is ugrottak az első dalnak; én most láttam Perihelion-t életemben először élőben, és határozottan tetszett, amit és ahogy csináltak. Nagyon sokfajta módon lehet dobozba tenni ezt a zenét – általában a metálosított VHK szokott lenni az egyik kategória, és ebbe mélyebben nem is szeretnék belemenni –, de az alternatív zenének az extrémebb műfajokkal történő ilyen jellegű keverése egy nagyon friss és üde színfoltot eredményezett a hazai underground metál egén. Gyuláéknak sem volt hihetetlenül sok idejük, rájuk is negyven perc jutott, így összességében hét számra volt idejük. Amit hihetetlenül értékeltem az az, hogy ebből a hét számból az egyik a Nap fele néz című dal a Perihelion korai korszakából, amelyik utcahosszal az egyik kedvencem. Nagyon jók voltak, nagyon jó volt élőben hallgatni őket, talán egy picit tisztábban is szólhattak volna, de erről persze nem a színpadon álló zenész tehet. Mindössze egyetlen fontos kritikát fogalmazhatnék meg: túl rövid volt (Intro, Vég se hozza el, Fényt!, Örvény, Bolyongó, Nap fele néz, Égrengető, Bardeaux).
A Perihelion befejeztével azonnal megkezdődött az átszerelés, azaz a Christian Epidemic feltelepítése. Ez volt a hatfős felállás második élő koncertje, és nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan is szólnak, és mit is fogunk hallani – az előző, nagyjából egy hónappal ezelőtti koncertjük a Kék Lyukban volt, és a meglehetősen gyenge keverés miatt teljes egészében szétesett az egész produkció. A sípoló billentyűn és Tibi énekhangján kívül nem lehetett túl sok mindent hallani, ezúttal viszont imáim meghallgatásra találtak. Én vagyok ugyanis az az ember, aki mindig amiatt reklamál, hogy a gitárokat nem lehet rendesen hallani – jelentem, most egy szót sem szólhatok. Tulajdonképpen Zoli és Gábor gitárján túl hellyel-közzel lehetett bármit is hallani – például Anett billentyűzéséből tulajdonképpen semmit, és Imi dobolásából sem jött át túl sok minden. Ezen az estén ebből ennyit lehetett kihozni, de szerintem sokkal-sokkal jobban szóltak, mint a Kék Lyukban, és öröm volt a nagy Christian Epidemic klasszikusokat meghallgatni újra. A közönség is hasonlóan lehetett ezzel, nagyon sokan voltak rájuk kíváncsiak, és meglehetősen élénken ment a fejrázás a húzósabb riffek alatt (Eltörölt világ, Szellemből hússá, Pusztítástan, Ezer harang, A fájdalom koronája, Angyalok nyelvén, Újjászületett, Lehajtott fejjel).
A Christian Epidemic után futólépésben történőt a fel-le szerelés – annyira futólépésben, hogy a következő zenekar, a lett Skyforger tagjai gyakorlatilag az utolsó hangok felcsendülését követően máris el is kezdek birtokba venni a színpadot. A zenekar tagjai népies motívumokkal díszítettnek nevezhető ruházatban léptek színpadra, és igazából a stílusuk meglehetősen hasonlított az Amon Amarth-ra: gyors, dallamos, időnként epikus részekkel átszőtt death metal, amit – ha a fellépők skandinávok lettek volna – simán levikingmetáloztam volna. Meglehetősen nagy sikere volt ennek a társaságnak is, ekkor már az első sorban alig lehetett fotózni, annyira sokan ugráltak és biztatták a lett srácokat. Nekem a műfajjal volt alapvetően problémám: szerintem ezt lehet nagyon jól is csinálni – lásd az Amon Amarth-ot –, de itt az az érzésem támadt, hogy alapvetően tizenkettő egy tucat stílusú dalokat hallunk. Mindenesetre érdemes velük dolgozni egy kicsit, úgyhogy már tudom is, hogy melyik zenekar albumaira és a munkásságára kell több időt szánjak. A lett társaság egyébként nem pályakezdő, 1995 óta nyomják, és túl vannak a hatodik stúdióalbumukon, ami azért feltétlenül mutatja a műfajon belüli beágyazottságukat és megbecsültségüket.
Izgatott várakozás vette kezdetét, felvonult a Sear Bliss. Nem is emlékszem, hogy mikor láttam őket utoljára élőben – nagyon remélem, hogy ez nem a 15 éves jubileumi bulijuk volt Budapesten. Szegények nagyon rohantak: eredetileg is késve érkeztek volna a fesztivál helyszínére, de ezen túl még a 62-es úton egy balesetre is ráfutottak, úgyhogy nagy loholás közepette készültek a fellépésre. A Sear Bliss-nek igazából gyors vagy durva dala alig van, mindig is egy lassabb, nyugodtabb, melankolikusabb stílust képviseltek a black metal-on belül, de most valahogy az az érzésem támadt, hogy a nyugisabb, szemlélődőbb stílusú gyöngyszemeikből válogattak. A lehetőségekhez képest szerintem jól szóltak – ez azt jelenti, hogy Kovács Attilát tisztán lehetett hallani, Vígh Zoltánból valamit, de nem túl sokat. Kristálytisztán és a szükséges mennyiségben szólt Pál Zoli, a rézfúvós részleg; billentyű ismét nem volt az élő fellépésen, ezt a dobos Csejtei Gyula mellé helyezett kütyü szolgáltatta. Amit fontos kiemelni: András reszelős énekhangja, a harsona és az aláfestés biztosító gitárok tökéletes egyensúlyban voltak, egyik sem nyomta el a másikat, és szerintem a hallgatóság nagyon jó zenei élményt kapott – én egészen biztosan (Birth of Eternity, Seven Springs, A Mirror in the Forest, Two Worlds Collide, As the Bliss Is Burning, Soulless, Somewhere, Shroud, Beyond the Darkness, Oh my Lord).
A Sear Bliss leszerelését követően megkezdődött a Carpathian Forest beépítése. Ez volt az a pont, ami már kezdett a nagyobb szabadtéri fesztiválokra vagy klubkoncertekre emlékeztetni a népsűrűség: már meglehetősen nehéz volt az első sorban helyet találni, sőt általában a második-harmadik sorból fotóztam valakinek a válla vagy feje fölött – ahogy éppen sikerült. Aztán megjelentek a fellépők – többek között a papi ornátust viselő Nattefrost –, és megkezdődött a buli. Én alapvetően a black metal-ért rajongok, bár ennek a műfajnak is vannak olyan ágazatai, amik közelebb állnak a szívemhez, és vannak olyanok, amiket nehezebben fogadok be. Sajnos a punk – rock – black metal kombináció pontosan ilyen, úgyhogy a Carpathian Forest megtekintése számomra nem a zene élvezetéről, hanem a műfaj egyik nagy öregje előtt történő főhajtásról szólt. Meglehetősen tisztán szóltak – ugye a két gitárral történő fellépésnek megvan azért az az előnye, hogy egy már csak szólni fog belőlük. Itt ezzel nem is volt probléma, önmagában még a zene is csak-csak elment, azonban a legfontosabb zavaró tényező Nattefrost színpadi tevékenysége volt. Mindannyian tudjuk, hogy a műfaj meghatározó alakjai nem teljesen átlagosak, másképpen szólva mindegyik figura egy-egy jellem a maga sajátos módján, és ez általában a fellépésre és a zenekar stílusára is rányomja a bélyegét. Az, hogy Nattefrost papi ornátusban az alsógatyáját és a szőrös lábait mutogatta, tulajdonképpen teljesen belefér a műfaj kereteibe. Az már egy kicsit kínosabb volt, amikor némi külső segítséggel megszabadult alsónadrágjától, és azt szorgalmasan szagolgatta a fellépés alatt – mint tudjuk, az ízlések és pofonok eltérők, van, aki másfajta gyorsítót vagy lassítót használ. Az, hogy van olyan érdeklődő, aki a tömegbe hajított alsógatyát eltegye, már tulajdonképpen meglepett. Hogy ezek után bárki arra legyen kíváncsi, ahogy Nattefrost fellépés közben a farkát mutogatja – sőt, legyen, aki próbálja a lábszárait és az ominózus testrészt a koncert hevében fogdosni – nekem egy picit talán már sok is volt a jóból. Úgyhogy azt kell hogy mondjam, hogy nagyjából tíz év után újra végighallgattam a zenekart a működése iránti tiszteletem jeléül, de hogy a Carpathian Forest fellépése nem tetszett, az is biztos (Through Self-Mutilation, One With the Earth, Knokkelmann, Likeim, Doomed to Walk the Earth as Slaves of the Living Dead, When Thousand Moons Have Circled, Black Shining Leather, A Forest, Rock’n Roll Glory Hole, Bloodcleansing, I Am Possessed, Morbid Fascination of Death, All My Friends Are Dead, Carpathian Forest, The Suicide Song, He’s Turning Blue).
A Carpathian Forest levonulását követően sajnos döntést kellett hozni: egyfelől hetven perc várakozás múlva kezdődik a Tormentor, akik még egy bő órát játszanak – tehát ha minden jól megy, akkor akár hajnali három környékére ágyba is jutunk. Sajnos ez állt szemben a kora reggeli kelés igényével, illetve azzal, hogy Péter barátom aznap még Budapest érintésével vezethetett haza Frankfurtba. Egy sör mellett megbeszéltük a stratégiát, és fájdalmas, de logikus döntést hoztunk: kihagyjuk a Tormentort azzal a felkiáltással, hogy egy hét múlva megyünk Olaszországba, Brescia-ba a Colony Summer Fest-re, ahol amúgy is fellép a zenekar. Megnézzük Attiláékat ott, most viszont hazamegyünk – úgyhogy amire felcsendültek a Tormentor első hangjai, addigra mi már az igazak álmát aludtuk Dunaújváros kellős közepén.
Mit mondhatnék összességében a fesztiválról? Csak pozitívat. Kicsi, családias méretű volt, és nyoma sem volt annak a rettenetes tömegnyomornak, amit nagyon sok nagyobb nemzetközi fesztiválokon lehet látni. Ezen túl a kaja és pia minősége–mennyisége optimális, sőt ideális, a sorbanállás pedig a fentebbi okok miatt egy nem gyakorlatilag létező fogalom. Vécék, zuhanyzók a megfelelő mennyiségben álltak rendelkezésre, akárcsak a sátorozáshoz szükséges terület – ez is feltétlenül az előnyök között említendő. Az, hogy árnyék is van, sőt fürdeni is lehet, már mindenképpen a hab a tortán. Ha a Rockmaraton ugyanezekkel a paraméterekkel és egy erősebb nemzetközi mezőnnyel tudna indulni – nem egy Emperor-ra gondolok természetesen, hanem még egy pár zenekarra a nemzetközi black metal második-harmadik vonalából –, akkor számomra ez lenne az ideális fesztivál, és örömmel lemondanék bármelyik nagyobb buli rettenetes tömegnyomoráról. Köszönöm szépen a lehetőséget – jövőre is találkozunk a Rockmaratonon, a Fekete Pénteken.
BRIEF SUM: This report is about Black Friday of the Hungarian open air festival Rockmaraton. Almost 20 years ago, in July of 1999, the most important bands of the Hungarian black metal scene gathered in the classic small venue called Black Hole to make an unforgettable gig, and this running order has been repeated here again. So that was the day to celebrate Chriatian Epidemic, Sear Bliss, and the most significant Black Metal band of the area, Tormentor. Viking metal bands from Hungary (Kylfingar) and Latvia (Skyforger) come to present their melodic songs, and also the ‘alternative’ metal band Perihelion gave a fantastic 40 minutes gig. Carpathian Forest with Nattefrost gave the coronation of the day. Black Friday of this year was an unforgettable event, and hopefully see you there next year!
KÉSZÍTETTE: Cryonus
5. NAP
A késő délutáni érkezéshez képest nagyon kedvező helyen, közel száz méterre a kaputól sikerült leparkolnunk. A bejutáshoz szükséges procedúrát követően, néhány méterre a bejárattól, alig hittem a szememnek: Joe, az Evil Invaders frontemberre jött velünk szembe, egy fiatal, magyar hölgy kíséretében. Azonnal lecsaptam a lehetőségre, megszólítottam az égimeszelő énekes-gitárost, s megkértem, hogy szánjon egy kis időt egy közös fotó erejéig. Mivel egyik jó barátommal érkeztem a fesztiválra, adott volt, kit kérek meg a fotó elkészítésére. Joe gondolkodás nélkül készen állt az exponálásra, de csak nem akart a kép elkészülni. A társam jelezte, hogy valamiért nem tudja elvégezni azt az egyszerű metódust, hogy lenyom egy gombot és elkészül a fotó… Ekkor zajlott le az, amiért ezt az intermezzót ennyire részletesen leírom, hogy magyar leányzó (tolmács, programszervező) elkezdett rinyálni: „Erre most nincs idő, késésben vagyunk„, izgalomba jött a plusz húsz másodperc miatt. A belga csak ennyit mondott: „Nyugalom, semmi gond, hadd készüljön el az a kép.” Miután visszakértem a készüléket és a menüben két gombnyomással mindent optimálisra állítottam, sikerült megörökíteni találkozásunkat. „Este, a koncerten!” – köszönt el Joe, „Ez csak természetes„- válaszoltam. Nos, alig telt el pár perc a megérkezéstől számítva, de már fel voltam dobva és le voltam nyűgözve, pedig szimpatikus momentumokból és emberségből is még csak most kezdődött az este.
A délután végére kitűzött programok nem csigázták fel különösebben az érdeklődésemet. A nagyszínpad előtt elhaladva a Nova Procpect nevű formáció próbált hangulatot teremteni (velem nem járt sikerrel), egy kicsivel odébb, a sátorból az Agregátorékat véltem felfedezni, de mire befutottunk vége is lett a fellépésüknek. Mivel az Angerseed következett közvetlenül utánuk, úgy döntöttem, kezdjük velük a komplett koncertezést. Maniak munkásságát már a Neochrome óta figyelemmel követem, „friss” formációját is sikerült már többször csekkolnom élőben. Az energia ezúttal sem csak a zenéből, de a srácokból és leginkább a frontemberből áradt, nehéz ezt a muzsikát sztoikusan, egy helyben állva hallgatni. A debreceni zenekart napjainkban már nehéz megkerülni, bőven bekerültek a fősodorba, bár erről az intenzív jelenlétük, fellépéseik sorozatának eredményessége is tehet. A ‘maratonon őszintén szólva hozták a kötelezőt, meglepetést nem okoztak se pozitív, se negatív előjellel.
A szomjúság enyhítését követően, meglátogattam a dedikálások időpontját hírdető transzparenst, hogy képes legyek a személyes találkozókat beszúrni a további programok közé. Ekkor még úgy tűnt, ez menni fog, nem lesz fennakadás, de később bebizonyosodott, hogy a „jó öreg fesztiválszokás szerint” az összecsúszások, időpont egyezések miatt programszervezővé kellett avanzsálnom, hogy képes legyek egyszerre három helyen lenni.
Amikor a SPASM nevű cseh trió színpadra lépett még nem voltak fennakadások. Ellenben amit a színpadon láttam, attól a szemem nem kicsit akadt fenn… Korábban nem ismertem eme goregrind-pornogrind egyesülést, vagy inkább közösülést (hogy stílusos legyek), szóval fel lettem avatva. Az „énekes”, a maga kb. 120 kg-jával, a Boraton nevelkedettek által jól ismert „fürdőruhában”, fallosz-álarcban nyomatta a show-t. A mellette tevékenykedő basszusgitáros és dobos kismiska hozzá képest. De a pontot az „i”-re a mélyen tisztelt publikum tette fel, akik gázálarcban, véres(?) hentesköpenyben, láncfűrészre hajazó kellékkel, wc-papír tekercs szerpentinezéssel nyomatták a mosh-t. Soha se voltam nagy rajongója ennek a stílusnak, bár nem ismeretlen előttem, néhány bandát még követek is, de így élőben még goregrind-szűz voltam. Sokaknak ez csak zaj, de mégis sokan kíváncsiak voltak az extrém műsorra. Persze tudjuk, hogy van az az alkoholmennyiség, amitől nem csak a lányok lesznek szebbek, de a zene is melodikusabb. Az tény, hogy a trió nem utazott csalódottan haza, vagy a következő fellépés helyszínére. Én viszont már lélekben a Tiamat dedikálásra készültem…
Ami azonban, az adott helyszínen nem akart időben elkezdődni, a kialakult sort egy programszervező oszlatta fel azzal a rettegett szóval: csúszás. Körülbelül egy órával később kezdődik. Na, innentől datálható az a gyomromban meginduló izgalom, hogy leszek képes ott lenni a dedikáláson, az Evil Invaders koncerten és ráadásul éhes is vagyok. Ezt így visszafelé szerveztem meg: kaja, Joe-ék, Johan-ék. Ebből a háromból, gondolom, az olvasó leginkább az utolsó kettőre kíváncsi.
A belga speed-thrash quartett beállását már nyomon követtem, miközben lassan gyülekezni kezdett a nézősereg. Amikor végre elindult a buli, csalódottan állapítottam meg, hogy a pornogrind nagyobb tömeget vonzott. De legalább volt helyem, könnyedén fotózhattam kedvenceimet több pozícióból is. A frontember a többieket is megalázó lendülettel szántotta fel a színpadot, akkora energia, őserő áradt a deszkákról, hogy aki képes volt a nézőtéren mozdulatlanul szemlélni az előadást, az biztos, hogy nem ember volt. Jöttek sorra a „slágerek”, nem szarakodtak a srácok, szinte szünet nélkül tolták az arcokba a nyolcvanas éveket idéző himnuszokat. Azonban nem tudtam önfeledten élvezni az előadást, mert tisztában voltam vele, hogy hamarosan kezdődik a Tiamat dedikálás. Bármennyire fájdalmas volt elhagyni az Evil Invaders koncertet, erőt vettem magamon és elsétáltam a svédek autogram osztására.
Evil Invaders dalok:
As Life Slowly Fades
Pulses of Pleasure
Broken Dreams in Isolation
Shot to Paradise
Mental Penitentiary
Tortured by the Beast
Stairway to Insanity
Feed Me Violence
Oblivion
Fast, Loud ‘n’ Rude
Witching Hour (Venom cover)
Raising Hell
Victim of Sacrifice
Violence & Force
Ami már javában tartott. Nekem a Tiamat alapvetően egy death metal csapat, amiből dark (gothic) zenekar lett. Az első három lemezért élek-halok, de ismerem a 90′-es évek végéig kiadott albumaikat. Azzal tisztában voltam, hogy nem seggigérő hajú, feketébe öltözött marcona death metal harcosok, de arra azért nem számítottam, hogy trendi kalapokban, sapkában lazuló arcok fognak fogadni. Mindenki kedves volt, kézfogást követen bemutatkoztak (egyedül Johan Edlund nem – vajon miért?), könyörgés nélkül hajlandóak voltak közös fotó készítésére. Egy nagyon régi vágyam teljesült: pipa.
A koncert úgy kezdődött, amit egy ős-Tiamat rajongó csak elismerő csettintéssel tud fogadni: In A Dream. Majd jöttek a Clouds klasszikusok sorban: Clouds, Smell Of Incense, The Sleeping Beauty…stb. Hatalmas pirospont Edlundnak, amiért ennyire egyszerűen, de mégis nagyszerűen állította össze a setlist-et. Apropó Edlund. Már a dedikálás alatt feltűnt, hogy a fickó vasággyal együtt lehet vagy 50 kg. Nem keltette egészséges ember hatását. A színpadon is végtelenül visszafogott volt, még ahhoz képest is, hogy a Tiamat nóták nem a stagediving jegyében íródnak. Sokszor levonult átöltözni, de van egy olyan érzésem, hogy „erőt meríteni” is a színfalak mögé. A banda és az általuk előadott drámai tételek így együtt eléggé eklektikusak voltak. A divatos kis kalapok és sapkák rengetege inkább egy ska zenekar benyomását keltette, de maximum ennyi negatívumot tudok felróni Edlund csapatának.
Tiamat dalok:
In a Dream
Clouds
Smell of Incense
The Sleeping Beauty
The Scapegoat
Undressed
Wildhoney
Whatever That Hurts
The Ar
Visionaire
Kaleidoscope
Do You Dream of Me?
Gaia
Általam legjobban várt Asphyx koncertre is egy dedikálással melegítettem be. Itt már trendiségről még nyomokban sem lehetett említést tenni, viszont újra meg kellett tapasztalnom, hogy ezen napon bárkivel találkoztam személyesen, mindenki közvetlen és kedves volt. Akárcsak egyik death metal hősöm: Martin Van Drunen. Szívemnek (és persze a fülemnek is) kedves Pestilence albumokon ő vokálozott anno, de amióta az Asphyx-et irányítja csak még jobban tisztelem. Sőt! Ez a koncert rátett erre még egy lapáttal.
Kicsit hosszadalmas beállást követően, amit köszönhettünk a zenészek által csak „uncle Jánosh”-nak nevezett „hangmérnöknek” mindenféle konferansz nélkül belecsaptak a lecsóba. A Vermin azonnal mozgásba hozta a közönséget, amely végre tisztességesre duzzadt. A hollandok a belgáktól semmiben sem maradtak, itt is olyan folyamatos mozgás, headbang ment színpadon (is), amely feladta a leckét a fotókészítés során. Martin, egy nem mindennapi frontember. Death metal-t ennyit mosolyogva, zsiványul vigyorogva előadni még nem láttam soha senkit. A többiek is élvezték a show-t, a nem éppen termetes Paul a hatalmas hajtömege mögött szintén felszántotta a színpadot, és gitározás közben is buzdította a népet. Az első sorban egy kerekesszékes rajongó csápolt, akit Martin ki is szúrt magának, majd jelezve Paul-nak, az leadott egy doboz sört a rajongónak. Szám közben! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a metal fesztivál számomra abszolút a pozitív élmények, az emberség maximális bizonyítékaival szolgált a fellépők kapcsán. A legfelkapottabb és a legrégibb dalok is képviseltetve voltak az Asphyx repertoárjában. Csak akkor volt némi pauza, amikor Van Drunen meghúzott egy flaskát és az első sorban lévőktől érdeklődött, hogy mit mondanak ilyenkor a magyarok. Az „Egészségedre!” valahogy nem tudott rögzülni, így maradt a „Cheers!”. Ettől függetlenül, abszolút egymásra voltunk hangolódva: mi, a közönség és a zenekar.
Asphyx dalok:
Vermin
Candiru
Division Brandenburg
Wardroid
Death the Brutal Way
Asphyx (Forgotten War)
Deathhammer
Wasteland of Terror
Scorbutics
Forerunners of the Apocalypse
The Rack
Last One on Earth
A hangulatos death metal bulit követően elindultunk az Akela szertartása felé, félúton érintettük a The 69 Eyes előadását, amiről annyi emlékem van, hogy rohadt sokan tátották a szájukat a nagyszínpad előtt, de az én szívverésem egy csepet sem változott. Mielőtt a Főnökék műsorát elértem volna félúton bő egy évtizede nem látott cimborákba futottam bele, így az Akela műsorának csak a felét láttam, de még így is bőr alá kúszó hatással bírtak a hallottak, látottak. Főleg a korai klasszikusok okoztak nem gyenge nosztalgiahullámot nálam. Gyakran hosszú kommentár, sztorizgatás előzte meg a dalokat, de így is szórakoztató volt a műsor és örömmel fedeztem fel, hogy basszusgitárral a nyakában egy igazi nemzetközi művész, Havancsák Gyula szolgáltatta a talpalávalót.
Némi egybecsúszás rontott csak az összképen a Rockmaraton számomra legfontotosabb napján. Abszolút elégedettséggel töltöttek el a fellépők és az általuk a rajongók felé kifejezett hálájuk. Maximális tiszteltem minden egyes zenekari tagnak. Maximálisat nyújtottak, nem a csípőből előrántott rutint lehetett érezni, hanem a közösség, az egymáshoz tartozás kiteljesedését.
KÉSZÍTETTE: Azagtoth
