2019. július 8-13. @ Dunaújváros, Szalki-sziget
1. nap (kedd)
Negyedik alkalommal tettem tiszteletem a dunaújvárosi Szalki-szigeten megrendezett Rockmaratonon, Magyarország első számú metal fesztiválján. A korábbi évekhez képest ezúttal nem csak egyetlen napra látogattam el, hanem egész hétre. Párommal a helyi egyetem kollégiumában, a Kerpely Hotelben foglaltunk szállást, ami abszolút megfelelőnek bizonyult és tökéletesen kielégítette az igényeinket. Bátran merem ajánlani azoknak, akik úgy döntenek, hogy jövőre (is) ezt a programot választják a nyárra, de a sátorozást nem szívesen vállalják. Ez a rendezvény helyszínétől mindössze néhány kilométerre található a városban, az oda-, és visszajutás pedig egyszerű: a helyi buszjáratok és a fesztivál különjárata is rendszeresen közlekedik, ami a szóban forgó kollégium közvetlen közeléből indul, illetve érkezik. A két- és háromágyas szobák ára egyébként 3900 Ft/fő/éj idegenforgalmi adóval együtt, a felszereltségük teljesen korrekt, a személyzet kedves és toleráns. A közeg és a hangulat pedig családias és baráti, ugyanis ebben az időszakban szinte teljes egészében a rendezvényre érkező rockerek lakják be a 3 részből álló 7 emeletes épületet.
Miután elfoglaltuk a szállást és berendezkedtünk buszra szálltunk, majd kora este végre megérkeztünk a fesztiválra. Ilyenkor már a bejárat előtt kisebb tömeg randalírozik, a pólók mintáiból és az öltözködési stílusokból pedig hamar körvonalazódik, hogy a metal színtér mindenféle alműfajának rajongói képviseltetik magukat itt. A bejutás gördülékenyen zajlik, a biztonsági őrök senkit nem basztatnak, aki nem szegi meg a szabályokat. A táskák rövid ellenőrzése után szabad utat kaptunk, és elkezdődött a helyszín gyors felderítése. Először a merch shop esik útba, ahol egy gyors pillantást vetünk a kínálatra. Itt az aktuális fellépők pólói és kiegészítői, valamint a rockmaraton saját ruházati termékei kaphatók. A következő állomás az ingyenes értékmegőrző (van árammal ellátott fizetős széf is), ahol biztonságba helyezhetjük a cuccainkat. Ez is nagyon rugalmasan működik, bármikor (0-24) ki lehet kérni és visszaadni bármit, amit ide berakunk megőrzésre, a személyzet kedves és segítőkész. Közvetlenül mellette helyezkedik el a telefontöltő állomás, és ezen a környéken normális (és a körülményekhez képest egész tiszta) WC-k és mosdók is találhatók (a színpadok környékén pedig toi toi sor). Első napra elég is ennyi a felfedezésből, mert szorít az idő, hiszen már javában zajlanak a koncertek. Innen vagy a kemping területén keresztül, a sátrak közt lévő ösvényen, vagy a büfék és italárus bódék között vezető úton mehetünk át a színpadoknak helyt adó területre.
19:30 körül érkeztem a Hammerworld nevével fémjelzett nagyszínpad elé, ahol épp a Tales Of Evening előadásának utolsó pillanatait csíphettem el, de engem ez – az érdeklődési körömből kifolyólag – különösebben amúgy sem igazán érintett.
Előre elnézést kérek a hazai rockbandák, illetve a könnyebb zenei irányzatok szerelmeseitől, de ezen a héten nálam ezek kimaradnak, mert jómagam az extrémebb műfajok hódolója vagyok, és mindenre biztosan nem lesz kapacitásom.
Tovább haladva az Aréna sátorhoz a hazai Gutted zenekar műsorába nyerhettem bepillantást néhány perc erejéig. Meglehetősen kemény kezdés, ugyanis ezek a fiúk igazi pusztító, tömény death metalt tolnak az ember arcába! Bár műfajilag közel állnak hozzám és minőségét tekintve is nagyjából rendben van a zenéjük, mégis azt mondom, hogy bemelegítésnek elég is volt belőle az a durván 10 perc, amit hallottam. Egy kisebb horderejű mezőnyben biztos jobban tudtam volna őket értékelni, de még elég korán is volt ehhez, és még ezután jöttek a nagyobb nevek, amire tartogatni kellett a figyelmet és az energiát.
Mivel a Metal Church kezdéséig volt még 15 percem, átmentem szemügyre venni a Barba Negra színpadot és környékét is, ahol ezen a napon a punk műfajé volt a főszerep. Érkezésemkor épp az amerikai The Casualties elvetemült bulija kezdődött. Nem vagyok otthon ebben a műfajban, de mikor megláttam, hogy milyen elképesztően őrült hangulat uralkodik a színpadon és a nézőtéren, azt mondtam: ezt bizony látnom kell közelebbről is! Kaptam is elő a fényképezőgépet, majd irány a színpad és – a szivárvány minden színében pompázó, tarajos hajú – rajongókat elválasztó kordon közé fotózni. Pont sikerült elcsípni, amint a frontember felküzdi magát a korlátra, onnan pedig befekszik a közönségre, akik előszeretettel adogatták egymás fölött, miközben az énekelt. A színpadon pedig az egyik technikus úgy fogta visszafelé a mikrofonzsinór végénél fogva, mint valami horgász, mikor túl nagy halat fog.
Mint már említettem, nem vagyok nagy híve ennek a stílusnak, de akkor és ott pontosan meg tudtam érteni, hogy a punk fanok vajon mit szerethetnek ebben, mert amúgy szerintem kifejezetten élvezetes lehetett ezen a bulin rajongóként részt venni!
Néhány perc után fájó búcsút vettem a tarajos csürhétől, de máris sietnem kellett vissza a Hammerworld színpadhoz, ahol 20:00-tól a legendás amcsi power metal banda, a Metal Church koncertje kezdődött. Bár én sosem szerettem őket annyira, azért nem teljesen idegenek számomra, hiszen a ’90-es évek elején nekem is megfordult a magnómban egy-két kazettájuk. Az ismerősi körömben is sokan istenítik őket, akik ma sajnos nem tudtak eljönni, szóval már csak miattuk is muszáj volt megnéznem tőlük pár számot és készíteni róluk néhány jó fotót. Kissé meglepett, hogy a nézőtér ekkor még meglehetősen szellős volt. Ez részben talán a korai kezdésnek is betudható, vagy még inkább annak, hogy az aréna színpadán ugyanebben az időpontban kezdett a Nervosa is, ami biztos rendesen megosztotta a közönséget – de még engem is komoly választás elé állított.
Az öreg rókákra egyébként semmi panasz nem lehetett, faszán megdörrentek, kellő energiával és lendülettel tolták. A bandába 20 év kihagyás után visszatérő Mike Howe énekes pedig nem éppen egy szürke jelenség: jellegzetes, érdekes mozgásával látványosan betáncolta a színpadot, miközben zenésztársai biztos kézzel szolgáltatták alá a masszív zenei alapot (rajta kívül egyébként mindössze Kurdt Vanderhoof gitáros az egyetlen tag jelenleg az eredeti felállásból). A második nótaként felcsendülő, rendkívül húzós riffekre helyezett Needle and Suture még nekem is nagyot ütött, rendesen megmozdultam rá! Hangosítási problémát nem tapasztaltam, szépen, tisztán, élvezhetően szóltak. A sajnálatos egybeesés miatt azonban nem állt módomban sokáig élvezni a produkciót, ugyanis húzott át a szomszéd sátorba a tudat, hogy ott már javában zajlik egy hozzám sokkal közelebb álló előadás.
(setlist: Damned If You Do; Needle and Suture; Badlands; Gods of Second Chance; Start the Fire; Watch the Children Pray; The Black Things; Beyond the Black; By the Numbers; Fake Healer)
Feltételezem, hogy nem egyedül az én véleményem volt eddig, hogy a Nervosa csak egy tök átlagos, középszerű thrash metal banda, ami pusztán azért különleges, mert mindhárom tagja lány, ami egy ilyen durvább műfajban nem túl gyakori. A koncert után viszont már biztosra veszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki kellemesen csalódott bennük, ugyanis ez a brazil trió most rendesen odatette magát és jól rácáfolt erre! Lendületes, energikus, feszes, bitang bulit csaptak, és nem csak nézni volt őket élvezetes, hanem hallgatni is! Fernanda Lira énekes/bőgős pontosan úgy nézett ki, ahogy azt eddig képeken és felvételeken látni lehetett: tipikus smink, pózok, mozgás, cicanadrág, ördögi arckifejések és nyelvnyújtogatások… Szerintem kiváló frontember, húzza magával a közönséget, akik pedig szemmel láthatóan meg is kajálták a produkciót. Úgy gondolom, ezen a bulin mindenképp érdemes volt ott lenni, mert üde színfoltja volt nem csak a keddi napnak, de az egész hétnek is – és nem csak azért, mert a thrash metal igencsak háttérbe szorult az idei fesztiválon, hiszen gyakorlatilag ők voltak az egyetlen neves képviselői a műfajnak.
A zenekar egyébként durván egy évtizede működik és eddig három albummal rendelkezik. Lemezen tényleg nem kiemelkedő a zenéjük, de ha minden koncertjük ilyen, akkor bátran ajánlom a részvételt a thrash/death rajongóknak a jövőben!
Közvetlenül a lányok után következett a nap talán legizmosabb bandája, a death metalban utazó Dying Fetus, az amerikai Baltimore-ból. Ők is hárman vannak, és korántsem egy kezdő brigádról van szó, hiszen közel 30 éve vannak a pályán (bár közülük csak John Gallagher hörgős/gitáros van a kezdetektől fogva jelen a zenekarban). Szerintem legalább negyedórát csúszott a kezdés, de aztán végre beindult a könyörtelen zúzda. Jó masszívan, erőteljesen szólaltak meg, be is indult a pogó mögöttem szinte azonnal! Ez a banda nem csak a tempós aprításairól híres, helyenként kifejezetten izmos, „paraszt” riffekkel operálnak, ehhez társul a mély, röfögős hörgés gyomorból, aminek az elegye rendkívül súlyossá teszi az egész zenéjüket.
Na, amit ők műveltek, az már engem is behúzott a tömegbe egy kis headbangelésre! Ezt a sportot azonban az ember nyakában lógó fényképezőgéppel nem túl szerencsés űzni, ezért úgy döntöttem, hogy gyorsan rohanok az értékmegőrzőbe lepasszolni, majd sietve vetettem magam a darálóba. Vesztemre visszaérkezésem után nem sokkal elment az áram, ezért újabb több percig tartó kényszerpihenő következett, ami tovább kurtította a koncertet. Sajnos ez is belerondított az élménybe, és egy kicsit a lendületet is megtörte. Ha ezek a szarságok nincsenek, talán sokkal pozitívabb élményként könyvelhettem volna el ezt az egyébként igencsak brutális és súlyos bulit, de azért még így is azt mondom: állat volt!
A nagyszínpadon 22:00 kezdéssel a Gloryhammer következett, ezt viszont már ki kellett hagynom. Számomra ezen az estén kifejezetten feszes tempót diktált a programfüzet, de enni/inni, ismerősökkel összefutni nekem is kell valamikor, és ezt leginkább ebben az egy órában tudtam megoldani, sorry! Bár őket nem igazán ismerem, egy kicsit mégis sajnálom, hogy kimaradt, mert állítólag jók voltak, és egy látványos, élvezetes előadással szórakoztatta a közönséget a brit kvintett.
Gyorsan elszaladt az idő, és máris elérkeztünk a „death metal nap” utolsó külföldi fellépőjeként színpadra lépő Vader koncertjéhez, ami miatt a Barba Negra színpadán játszó The Exploited buliját is kihagyni kényszerültem. Bár szívesen bepillantottam volna abba is, itt most nem volt kérdéses a választás.
Eredetileg a brazil Krisiun szerepelt a programtervben, akik később lemondták, így helyettük kerülhettek ide a lengyel veteránok. Hogy ezzel jobban jártunk-e, vagy sem, az már sosem derül ki, de szerintem soha rosszabb cserét! Először tavaly láttam őket élőben a Kreator előtt, amikor a debütáló lemezüket, a The Ultimate Incantation-t játszották el teljes egészében, annak 25 éves évfordulója apropóján. Bár az a setlist egy kicsit egysíkúbb volt, már akkor is nagyon bejött, amit csináltak. Ahhoz képest viszont ez még jobban ütött! A Dying Fetus után itt is muszáj volt gyorsan megszabadulni a fényképezőgéptől, mert ezen a bulin is kötelező volt az őrjöngő hangulatú tömegbe épülni! Nem voltam már a legfittebb állapotban a nap utolsó perceihez közeledve, mégis behúztak, ahogy azt illik! Elsöprő lendületű, intenzív zúzda volt ez, tömény riffekkel, dalonként többször is felcsendülő kiváló szólókkal, amit Piotr Wiwczarek főnök (ének/gitár) és Marek Pajak „Spider” (gitáros) szépen felosztottak egymás közt, hol egyik, hol másik vinnyogtatta meg éppen hangszerét. Kimondottan jól működő, összeszokott, precíz banda látszatát keltették, akik kétségkívül profi produkciót tálaltak a nagyérdemű elé. Szerencsére a hangosítás is rendben volt, jól szóltak, így számomra tökéletes megkoronázása volt az amúgy sem gyenge napnak. Még egy pengetőt is sikerült begyűjteni, amit az egyik dal kellős közepén Piotr egy hirtelen mozdulattal váratlanul bevágott a tömegbe. Szerencsémre pont előttem landolt, én pedig szemfüles módon gyorsan fel is kaptam, és már raktam is zsebre.
Az éjfélt átlépve kellőképp el is fáradtam, meglehetősen tömény este volt, ezért a nagyszínpadra lépő Rhapsody, illetve az Aréna sátor utolsó fellépőjeként jelenlévő Angerseed buliját már nem vállaltam. Úgy gondolom, ezzel túl nagy veszteség nem ért, mert előbbit annyira nem kedvelem, a debreceni brutal death metal hordát pedig már jó párszor volt alkalmam megtekinteni. Ezzel részeremről véget is ért a maraton első napja, majd intenzív élményekkel telítve, elégedetten indultam vissza a szállásra…
2. nap (szerda)
Még jóformán feldolgozni sem volt időm az első nap élményeit, máris újra a Szalki-szigeten találtuk magunkat. Mivel zeneileg ez a nap volt a legérdektelenebb számomra, úgy döntöttünk, hogy most inkább a fesztivál nyújtotta egyéb lehetőségek felderítésére, valamint a baráti kapcsolatok ápolására helyezzük a hangsúlyt. Ez a hely ugyanis nem csak a koncertekről szól, számtalan egyéb elfoglaltságot találhat itt magának az ember. Először az úgynevezett „Off-rock tanyát” vettük szemügyre, ami rengeteg kiváló, kreatív programot biztosít a napközben is az itt tartózkodók számára: társasjáték kölcsönzés, szerepjáték klub, arcvadász játék, könyvtár, makettezési lehetőség, hajfestés, harci bemutatók, és még sorolhatnám. Ez egy rendkívül jó dolog, és dicséretes a szervezők részéről, hogy nem csak azokra gondolnak, akik pusztán koncertezni és zülleni jöttek. Ha már a szervezésről van szó, szerencsére ezzel kapcsolatban is csak pozitív tapasztalataim vannak! A közbiztonság jó, de a biztonságiak elég lazák és korrektek, egyáltalán nem feszélyezik az embereket a szórakozásban. A tisztaság a körülményekhez képest szintén megfelelő, a mosdókat rendszeresen takarítják, a szinte mindenhol kéznél lévő szemetes zsákokat pedig időben cserélik, amint azok megteltek.
A továbbiakban szemügyre vettük a fesztivál strandját is. Ez egy roppant kellemes, hangulatos, füves vízparti terület, ami tökéletesen alkalmas egy kis délutáni pihenésre a szabadban, vagy egy kis lubickolásra a holtág vizében.
Ezután a büfésort céloztuk meg, ahol az igencsak széles étel és italválasztékkal ismerkedtünk. Voltak, akik húzgálták a szájukat az árakat illetően, bár én nem osztom a véleményüket. A kajákat jobbára egész finomnak, és ár/érték arányban is teljesen elfogadhatónak találtuk. Sőt, azt kell mondanom, bizonyos termékek kifejezetten barátiak voltak: napközben pl. 300 Ft-os áron kínálták a 4 cl Unicumot és a korsó sört is. Őszintén, hol lehet már ezt ennyiért megkapni manapság? Mondjuk, mi ezzel a lehetőséggel pont nem éltünk, mert vagy késő délután, vagy este érkeztünk, amikorra az akció ideje már nem terjedt ki. Közben szépen alakult a társaságunk is, ilyenkor rendre összefut az ember (akár előre tervezetten, de sok esetben váratlanul) rég nem látott barátokkal/haverokkal, vagy facebook-os metal csoportokból ismert tagokkal, szóval lehet barátkozni, sztorizgatni órákon át, ha épp nincs megtekinteni való fellépő. Van olyan haverom is, aki nem is elsősorban a zenekarok miatt jár ide minden évben, hanem az efféle társasági összejövetelekért.
A mai napon főleg a folk metal és a hardcore került előtérbe, s bár egyik műfajjal sem vagyok rosszban, különösebben nem hozott lázba a felhozatal. Ráadásul délután kaptuk a hírt, hogy a Rise Of The Northstar nevezetű francia rap/metal formáció egy sajnálatos baleset következtében lemondani kényszerült a magyar állomást, így gyakorlatilag egyedül az Eluveitie maradt nekem mára, ami igazán érdekelt, az is majd csak éjféltől.
Az este folyamán azért tettem egy rövid látogatást a színpadok környékén is, hogy belehallgassak egy-két banda műsorába. Elsőként az orosz Siberian Meat Grinder került utamba az Aréna sátorban, akik eddig még ismeretlenek voltak számomra. Utólag megállapítva nagyon jól tettem, hogy nem hagytam ki, ugyanis roppant kellemes meglepetés ért általuk! Kimondottan élvezetes, ütős bulit csaptak, tele energiával. Jóféle hardcore/thrash zenéjükkel rendesen lázba hozták a közönséget, de még engem is levettek a lábamról! Az énekes fekete (kutya, vagy disznó?) maszkban üvöltözött, a zenekar tökösen és precízen döngölt, a nézők közül pedig az elszántabbak előszeretettel másztak fel a színpadra, majd vetődtek társaik közé. Sajnos én csak az utolsó pár számra érkeztem, de eszembe sem jutott kijönni onnan egészen a végéig, annyira elkapott ez a zene! Nagyszerűen váltogatták a pörgős tempókat és a lassabb, ütemesebb riffeket, kitűnően lehetett rá akár pogózni, ugrálni, vagy szimplán csak léggitározva bólogatni. A koncert végére még egy nagy medvejelmezes alak is felkeveredett a színpadra palástban, fején koronával, ami minden bizonnyal az eddigi egyetlen nagylemezük, a Metal Bear Stomp borítójának megtestesülését szimbolizálta. Király buli volt, soha rosszabb meglepetést!
Éjféltől következtek a folk metal neves képviselői, a svájci Eluveitie. Nem mondanám, hogy az eddigi pályafutásuk minden albuma betalált nálam, de tény, hogy szép számmal születtek nagyon jó dalaik az elmúlt másfél évtizedben. Chrigel Glanzmann 9 fős népi zenekara rendesen betöltötte a nagyszínpadot. A zenéjük színes és változatos, hiszen a rock műfaj hagyományos alaphangszerei mellett ők – többek között – hegedűt, dudát, akusztikus gitárt, tekerőlantot, hárfát, és más hasonló népi hangszereket is megszólaltatnak.
A kezdés nagyon tetszett, az első két dalt kimondottan élveztem. A melodic death metal témáknak megvolt a kellő húzása, a hangszerek jól szóltak, volt benne erő, a lányok hevesen propellereztek hosszú hajaikkal, a színpadkép látványos volt. Aztán jött a The Call of the Mountains című sláger, ami viszont csúnyán megtörte a lelkesedésemet. Nem tudom, hogy a közönség hátrébb mit hallott, mert én ekkor még a színpad előtt/alatt tartózkodtam, de nekem a lányok éneke nagyon hamisnak tűnt, kifejezetten kellemetlen élményként emlékszem vissza erre a dalra. Sajnos a női vokál a koncert további részében is zavaró tényező maradt nálam, ráadásul elég nagy hangsúly is volt rajta a dalokban. Véleményem szerint egy kicsit túl volt tolva a mikrofonjuk, nem szólt szépen, sőt, szinte folyamatosan bántotta a fülem. A műsor felénél felcsendült a majdnem teljesen hangszeres kíséret nélküli Artio című ének is a hárfás Fabienne előadásában, szintén jó hangosan. Szerencsére nekem ez még ennek ellenére is bejött, ugyanis rendkívül varázslatos és misztikus hangulatot teremtett. Ezt leszámítva viszont a továbbiakban nem volt kellőképp meggyőző számomra a műsor zeneileg, így az utolsó 15-20 percet már jócskán a perifériára helyezkedve hallgattam hátulról, ahonnan csak még tovább gyengült az élmény. Az utolsó dalként játszott Inis Mona még visszainvitált ugyan előre a tömegbe, de a lelkesedésemet akkorra már épp eléggé elvesztettem, amit már ez a fasza nóta sem tudott helyrehozni. Összességében véve rossznak azért nem mondanám, egyszerűen csak többet vártam…
A műsoridő legalább felét egyébként az idén megjelent Ategnatos album dalai töltötték ki, ami szerintem egész jól sikerült, főleg az elmúlt pár év kissé ellaposodott kiadványaihoz képest.
(a setlist: Ategnatos; King; The Call of the Mountains; Deathwalker; Worship; Artio; Epona; Thousandfold; Ambiramus; Breathe; Rebirth; Inis Mona).
Az este további részében (amit leginkább a sörpadoknál töltöttem) oldalról még hallani véltem fél füllel a Barba Negra színpadon játszó Leander Kills, Road, és AWS zenekarokat is, amik háttérzenének tökéletesen megfeleltek, azonban különösebb hatást egyik sem gyakorolt rám (de szinte ugyanezt tudom elmondani a többi hazai rockbandával kapcsolatban is, akik itt léptek fel a héten). A magyar Pro-Pain-ként is emlegetett Don Gatto-ról pedig sajnos megfeledkeztem, pedig őket szívesen megnéztem volna. Egyszer már volt szerencsém hozzájuk Nyíregyházán, kiváló hangulatú hardcore bulit csaptak, ráadásul rendkívül szimpatikus arcok!
3. nap (csütörtök)
A csütörtöki nap már sokkal izgalmasabbnak ígérkezett számomra, amin leginkább a finn melodic death metal, illetve a black metal műfaj kiválóságai képviseltették magukat – legalábbis azok közül, ami engem érintett. A magyar rock kedvelőinek a Barba Negra színpadon történtekről sajnos ezúttal sem tudok érdemben beszámolni, ugyanis – érdeklődés hiányában – a Junkies, Kalapács, az Ossian és a Zorall koncertje is teljes egészében kimaradt az estémből.
A black metal sem tartozik a kedvenc műfajaim közé, de igazából nem is vetem meg, mert vannak jó bandák, amik nekem is bejönnek. Talán az egyik legnagyobb kedvencem mind közül épp a hazai Sear Bliss. A legutóbbi albumuk, a tavaly megjelent Letters From the Edge igen pozitív visszajelzéseket kapott mindenfelől, ami nem véletlen, ugyanis ez a lemez nemzetközi szinten is lazán megállja a helyét. Kell ettől jobb kezdés mára?
Sajnos az első két napon egy kicsit „elaludtam” és csak ekkor tudtam meg, hogy a sátorban sajtósként (az első három számra) felmehetek akár a színpad szélére is hátulról, illetve oldalról. Ezzel a lehetőséggel itt élhettem először, ami egy óriási extra élményt nyújtott! Egyszer csak ott voltam mellettük, karnyújtásnyira tőlük! Bevallom, először azt se tudtam, mit csináljak! A fényképezésre koncentráljak? Vagy csak figyeljem a zenészeket? A zenére összpontosítsak? Egy kicsit sok volt az inger hirtelen, és őszintén szólva olyan gyorsan lepörögtek az események, hogy magáról a koncertről alig tudok mit mondani. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy fent sajnos nagyon torz volt a hangzás, ebből a szempontból nem volt igazán élvezhető, de akkor ez tök másodlagos volt számomra, mert nem erre figyeltem elsősorban.
A műsor második felét már én is a nézők közül élvezhettem, akik a korainak számító 18 órás kezdés ellenére is nagyjából megtöltötték a sátrat. A hangzással itt már nem voltak problémáim, de sajnos tényleg alig emlékszem a részletekre, annyira megzavart a különleges élmény. Az biztos, hogy szerintem nem csak számomra volt ez egy nagyon jó koncert, mert ezek a fiúk jól játszanak, jó zenéket.
A koncert után még megpróbáltam Nagy András frontembert elcsípni egy rövid interjú erejéig, de sajnos ez nem sikerült. Addig a sátor melletti sörpadoknál bandáztunk, ugyanis a mai napon is összegyűlt egy pár ismerős, akikkel simán le lehet ragadni egy jó kis beszélgetésre, és akikkel megoszthattuk egymással élményeinket, tapasztalatainkat.
Közben lement a nagyszínpadon a Nevergreen koncertje is (akiket csakis az első két albumuk miatt kedvelek) de többen is állították, hogy nagyon rossz volt, ezért annyira nem bosszantott, hogy lemaradtam.
A Hammerworld színpadon a Wolfheart következett. Ők nem idegenek számomra, próbálkoztam már velük otthon, de különösebben nem érintettek meg. Kíváncsi voltam, hogy vajon élőben jobban tudnak-e érvényesülni? Három szám elől itt is, de valahogy elég is volt ennyi. Ugyanaz az érzés, mint otthon hallgatva: jó volt egynek, de semmi extra. A nézőtéren sem volt valami őrületes hangulat, ráadásul nem is voltak túl sokan. Nem akarom bántani a finn srácokat, de szerintem nekik túl nagy volt ez a színpad, én a sátorba raktam volna ezt a bulit.
Hamar visszatértem a társaságomhoz, akikkel már a 21 órára kiírt Paradise Lost dedikálásra készültünk. A nagyszínpad és az Aréna közé kihelyezett dedikáló sátor előtt hirtelen egész hosszú sor kezdett gyülekezni, úgyhogy lassan be is álltunk közéjük. Kisvártatva el is jött a pillanat, amikor szemtől szemben állhattam régi kedvenceim előtt. Ez a banda nagy hatással volt rám a kilencvenes évek elején, az első albumaikat nagyon szerettem! Kissé hűvösen, visszafogott lelkesedéssel fogadtak minket, de nem visszakoztak, mikor odaálltunk melléjük pár közös fotó erejéig, amivel megörökíthettük a személyes találkozás élményét. Nick Holmes énekes egy kimondottan visszahúzódó, szomorkás kisugárzású embernek tűnt, ettől függetlenül nagyon szimpatikus volt. Gregor Mackintosh már kevésbé tűnt kedvesnek, ráadásul elég hülyén is néz ki, amilyen haja van mostanában.
Közben már javában zajlott az Arénában a lengyel black metal alakulat, a Mgla műsora. Gyorsan átszaladtam, hogy ebbe is belehallgassak. Borult, tömény, nehezen emészthető zenét játszottak. Ha jól láttam, sokan nem is tudtak teljesen ráhangolódni. Mindannyian kapucniban, fekete anyaggal eltakart arccal léptek a színpadra, ami – bár teljesen egyformává és személytelenné tette őket -, szerintem egész jól mutatott, és illett is a sötét hangulatú zenéjükhöz. Emlékeim szerint szépen is szóltak, de valahogy mégis hiányzott belőle valami. Viszonylag rövid idő után a dalok elég egysíkúvá váltak, ezért nem sikerült igazán maradandó élményt okozniuk számomra sem.
Az estének ebben a szakaszában már nem nagyon volt megállás, egymást érték a bandák, amikre kíváncsi voltam, jelen esetben a finn Insomnium előadására. Szépen játszottak, jól is szólt, de valahogy velük is úgy vagyok, mint a korábban említett honfitárs Wolfheart-tal, meg úgy általában ezzel a műfajjal: valamiért nem igazán hozott lázba. Sőt, hosszú távon egy picit unalmassá is vált. Végül hátrébb, a fűben ücsörögve hallgattuk végig, háttérzenének tökéletesen megfelelt.
Még akik csak olyan felületesen vannak is otthon a black metal műfajban, mint én, bizonyára azok számára sem cseng idegenül a svéd Marduk neve. Nem egy kezdő banda, közel 30 éve vannak a szakmában, bár egyedül az „Evil” névre hallgató gitáros van a kezdetektől fogva a zenekarban, a jelenlegi felállásból a többiek csak jóval később csatlakoztak.
Sejtettem, hogy kemény falat lesz, ugyanis ezek a fiúk nem éppen a rádiós slágereik miatt váltak híressé. Elsöprő lendülettel kezdtek bele a koncertbe, amitől hirtelen valami olyasmi érzése támadhatott az embernek, mintha egy háborúba csöppent volna éppen. A színpadi kép, a félelmetes, gonoszra festett arcok, a sötét háttér és a nyomasztó hangulatú világítás mind jól harmonizált a brutális, pusztító zenéjükkel, amit kegyelmet nem ismerve zúdítottak a népre. Elvetemült buli kerekedett, beindult a pogó is ezerrel, a kevésbé edzett és felkészült hallgatóságnak biztosan feladta a leckét. Az az igazság, hogy ez hosszú távon még nekem is sok volt! Semmi kétségem afelől, hogy egy igazi black metal koncertnek valahogy így kell kinézni, de nekem ebből a tömény zúzásból túl sok lett volna az egy óra, így valahol félidőben feladtam, és elhagytam a füstölgő csatateret.
Éjfélkor végre elérkeztünk a Paradise Lost fellépéséhez. Biztos vagyok benne, hogy sokak számára ez jelentette a nap fénypontját, de tulajdonképpen nekem is. Mégis egy nagy kérdőjel volt ez számomra, egy kétélű fegyver, mert egy hatalmas csalódás is benne volt a pakliban. Sok embertől hallottam már, hogy nem jók élőben, de van olyan ismerősöm is, aki egyenesen kiábrándítónak tartja a koncertjeiket, pedig alapjában véve szereti őket.
Izgatottan foglaltam el a helyem a színpad alatt, ahol hamarosan meg is jelentek a banda tagjai, majd a Draconian Times lemez nyitó dalával bele is kezdtek a várva várt előadásba. Biztató kezdés, az Enchantment egy kiváló nóta, egész jól is szólt, ami egy kicsit megnyugtatott. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ennél a bandánál nem csak azon csúszhat el a dolog, ha nem játszanak jól, de azon is sok múlik majd, hogy milyen dalok alkotják a setlistet. Bevallom, én igazán csak a doom/gothic műfajban készült lemezeiket szeretem, a ’90-es évek közepe után a dallamos, slágeres korszakuk már nagyon nem jött be, míg 2015-ben vissza nem kanyarodtak a korai korszakukra emlékeztető stílushoz. Másodikként kaptunk egy dalt a Medusa címet viselő legutóbbi albumról, majd következett a Hallowed Land szintén a Draconian-ról, amit megint csak nagyon szeretek. Eddig a pontig minden rendben volt, szerencsére nem is játszották rosszul.
Gyorsan elrepült azonban a rendelkezésemre álló idő, amit elől tölthettem. Ezt nagyon sajnáltam, mert egyébként rendkívül élvezetes volt ilyen közelről látni és átélni ezeket az előadásokat! Visszatértem hát a küzdőtérre a feleségemhez, aki azzal fogadott, hogy neki ez nagyon tetszik, de a körülöttünk lévők is szemmel láthatóan élvezték a műsort. Ekkor már előkerültek a populárisabb hangvételű slágerek is, amire már jóformán táncolt a tömeg egy része. A műsor előre haladtával aztán egy elég vegyes válogatást kaptunk régebbi és újabb számokból. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyik tetszett, de összességében véve rosszabb setlist-re számítottam. Az viszont meglepő volt, hogy hátul sokkal kevésbé volt élvezetes a hangzás, mint közvetlenül elől, jobban feltűntek a hibák is, főleg azoknál a számoknál, amiket jól ismertem. Az As I Die és az Embers Fire nagy kedvenceim, de nem lettek tökéletesen előadva, így végül sajnos elmaradt nálam az a hatás, amit vártam, a kevésbé ismert számok pedig alapból nem nekem szóltak. Összefoglalva: szerintem a zenekar – ahhoz képest, amit előzetesen hallottam róluk – nem volt rossz, de tény, hogy egy kissé enerváltan játszottak. A setlist alapján sem tudok egyértelműen pozitívan, vagy negatívan ítélkezni, nagyon vegyes volt. Voltak mellettem, akik nagyon élvezték és voltak, akik fújjogtak, eléggé megosztotta a népet. Én pedig valahol középen maradtam. Biztos nem lesz a fesztivál legjobbja nálam, de azért örülök, hogy hallhattam…
(a setlist: Enchantment; Blood and Chaos; Hallowed Land; Isolate; An Eternity Of Lies; As I Die; The Enemy; Faith Divides Us – Death Unites Us; Erased; Embers Fire; No Hope In Sight; Say Just Words).
Hazatértünk előtt még belehallgattam a hazai Christian Epidemic zenéjébe is, akik szintén a black metal képviselői. Kiváló koncertet adtak, felébresztve ezzel a már félálomban lévő, megfáradt közönséget. Külön értékeltem, hogy nem csak a „sikamika” ment, hanem súlyos death metal riffekkel is variáltak, amitől változatosabbá és vastagabbá vált a zenéjük, mint ami általában a műfajra jellemző. Amíg a fiúk rendületlenül zúztak, a billentyűk mögött álló fiatal hölgy közben szerényen terítette a brutális zene alá az ördögi szintiszőnyeget. Roppant kellemes meglepetése volt számomra a mai napnak a zenéjük, és a Sear Bliss mellett ez a második olyan magyar zenekar volt ma, ami jobban tetszett, mint a műfaj jóval ismertebb külföldi képviselői.
4. nap (péntek)
Péntek este 7 óra után érkeztünk ismét a fesztiválra, ahol máris egy igen komoly választási helyzetbe kényszerített minket a programterv, vagyis több koncert időpontjának egybeesése. Gyorsan el kellett dönteni, hogy mit nézzünk meg: Omen, Moby Dick, vagy Gutalax? Haha, ez nem is kérdés! Félreértés ne essék, nem a két legendás hazai zenekart akarom leírni, de a cseh goregrind formáció koncertjével szemben esélyük nem volt nálam! Volt még egy kis idő, addig a sátor melletti sörpadoknál néztünk szét. Oldalra tekintve arra lettem figyelmes, hogy egy kicsit odébb valami dedikálás zajlik éppen. Közelebb sétálva látom, hogy a Napalm Death! Ők is a mai este egyik fő célpontjai nálam, ezért gyorsan odaszaladtam, ahol egy kis szerencsével csakhamar egy közös fotó is készülhetett Mark „Barney” Greenway frontemberrel. Nagyon szimpatikus ember benyomását keltette, így már ez az alapból élményszámba menő személyes kontaktus megalapozta az estémet.
A goregrind az a műfaj, amit otthon szinte soha nem hallgatnék, koncerten viszont rettentően csípem! A Gutalax zenekarráadásul az egyik legjobb mind közül szerintem! Tavalyelőtt már volt szerencsém látni és átélni egy bulijukat, szintén ugyanitt. Aki ismeri, hogy ez az egész miről szól, az akár már programfüzet nélkül is tudhatja, hogy melyik napon lépnek fel, ugyanis ilyenkor már órákkal előtte kezd elszaporodni a WC-kefékkel és pumpákkal felszerelkezett, különféle extrém jelmezekbe öltözött, rendkívül lelkes rajongótábor. Tényleg, miről is szól ez? Egy elképesztően elmebeteg zenéről és egy meglepően fergeteges hangulatól. A közönség őrjöng, wc-papír tekercsek repkednek mindenfelől az egész koncert alatt, maszkok, jelmezek, folyamatos stage diving.
Első hallásra elég primitívnek tűnhetnek zeneileg, ami nagyban köszönhető az idióta éneknek is (pontosabban visításnak és röfögésnek, vagy nem is tudom, minek nevezzem?), ugyanakkor sokszor kifejezetten izmos riffekel megtámasztott alapokra építkeznek, ami szerintem ehhez abszolút rendben van! Az intro, valamint a bejátszott átvezető zenék egyáltalán nem passzolnak a metalhoz, mégis nagyon jól el vannak találva, a közönség élvezi, tök disszonáns az egész. Az énekes – bár egy kicsit gusztustalan valamiért – mozgásban és mimikában is roppant vicces és szórakoztató. Meg kell jegyeznem, szerintem az egész hét legmulatságosabb és elvetemültebb koncertjét ők adták az idén (és két évvel ezelőtt is). Mindeközben ráadásul volt szerencsém ezúttal a színpadon lenni a teljes előadás alatt… hát, mit is mondjak? Nagyon jól szórakoztam! Utána közös fotó a frontemberrel, pengető a gitárostól, imádtam az elejétől a végéig!
A goregrind bulitól „megrészegülve”, a nagyszínpad előtt elhaladva egyszer csak ismerős dallamokra lettem figyelmes: az egyik tinédzserkori kedvencem, a Moby Dick játszott! Gondoltam, ebbe feltétlenül bele kell néznem! Sajnos pár perc után beláttam, hogy ez maximum egy kellemes nosztalgia számomra, mintsem vonzó koncertélmény. Pont az egyik legkorábbi slágerük, a keresztes vitéz szólt. Még a mai napig kívülről tudom a szövegét, amit most is együtt énekeltem Smiciékkel közben, mégis azt kellett megállapítanom, hogy nekem ez már 40 évesen, főleg egy ilyen erős mezőnyben nem ért annyit, mint egy vacsora és egy korsó sör a padoknál…
A soron következő Venom Inc. egyéb elfoglaltságok okán kimaradt, így a 22 órától színpadra lépő Jinjer lett a következő állomás, akikről – bevallom – jóformán semmit sem tudok. Én sokkal inkább oldschool-párti vagyok, ezért ezekben a modernebb műfajokban nem igazán vagyok otthon. Egyébként nem volt rossz, jól szóltak, volt benne erő, az énekes csaj pedig kellő energiával és agresszivitással tolta. A hörgős részek helyenként kifejezetten bejöttek, ám a dallamosabb tiszta ének már sokkal kevésbé volt élvezhető számomra. Közben feltűnt, hogy az előző napokhoz képest jóval nagyobb a tömeg, de nem hinném, hogy a Jinjer miatt növekedett meg a létszám, szerintem egyszerűen csak ezért, mert hétvégére sokkal többen tudnak eljönni, mint a hétköznapokra. Kb. 20 percig után úgy döntöttem, hogy eleget láttam és hallottam, majd a fesztivál egyéb pontjain történő rövid látogatásaim után visszatértem a sátorhoz, ahol már a következő számomra releváns banda készülődött.
A Napalm Death zenekart még pályafutásuk elején ismertem meg közel 30 évvel ezelőtt, akik nem csak, hogy a grindcore műfaj egyik leghíresebb képviselői, de – mondhatni – a stílus megteremtői is. Újabb olyan zene, ami nekem az otthoni hallgatás során nem igazán működik, de valahogy sejtettem, hogy élőben jó lesz.
A koncert elejét megint a színpad szélén kezdtem, és azonnal szembesültem vele, hogy itt bizony nem lesz semmi tökölés, csak mindent elsöprő pusztító tempó és bivalyerős, eszeveszett zúzás! Barney, a frontember kb. úgy nézett ki, mint aki épp a mindennapi esti futására készült, csak közben megzavarodott, és feljött a színpadra kiőrjöngeni magát. Elmebeteg módjára szaladgált fel-alá végig a koncert alatt, közben pedig üvöltözött, mint egy őrült. Még egy normális fényképet is alig lehetett készíteni róla, mert szinte folyamatosan vergődött, ráadásul meglehetősen koordinálatlanul. Komolyan mondom, kb. fél perc alatt többet mozgott, mint Nick Holmes, a Paradise Lost énekese az egy órás koncert alatt! Mindemellett szórakoztató is volt, mert nagyon vicces pofákat vágott közben. Ezalatt a banda másik látványossága, Shane Embury bőgős, a számomra ismeretlen okokból évek óta nem koncertező Mitch Harris-t helyettesítő raszta hajú gitáros, valamint Danny Herrera dobos könyörtelen erővel rongyoltak a közönség hallójárataiba. Őrületes buli kerekedett, amire egyszerűen nem lehetett nem beindulni! A személyes kedvencem, a Suffer The Children című számukat úgy léggitároztam és headbang-eltem végig a színpad szélén, hogy közben karnyújtásnyira álltam Shane Embury mellett! Hihetetlen élmény volt!
Néhány szám után, a kiváltságos pozíciót elhagyva elindultam vissza a feleségemhez, akit még a koncert előtt a nézőtér perifériáján hagytam, hogy várjon meg, amíg fotózok. Már előre fel voltam készülve valami olyasmire, hogy „szörnyű ez a zene, hogy lehet ezt szeretni?”, ehelyett – legnagyobb meglepetésemre – fülig érő szájjal rögtön ezzel fogadott: „ez nagyon jó! Én imádom ezt az énekest!”. Barney pedig valóban nagyon szerethető volt, elképesztő show-t csinált a színpadon! Végig őrjöngte és üvöltözte az egész koncertet, egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy nem fáradt el!
A koncert végül egy nem mindennapi eseménnyel ért véget, ugyanis ez az őrült énekes történetesen éjféltől töltötte kereken az 50-et. Ennek apropóján a szervezők a közönséggel összefogva egy szülinapi köszöntővel, illetve valami ajándékkal lepték meg a színpadon, még emlékezetesebbé és különlegesebbé varázsolva ezzel ezt a nagyszerű estét.
5. nap (szombat)
Hamar elrepült a hét, máris elérkeztünk az utolsó naphoz. Ez számomra nem elsősorban a koncertekről szólt, hanem inkább a szórakozásról és a baráti beszélgetésekről. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan, akik csak egy napra tudtak eljönni, ezt választották. Nem csak azért, mert a szombat a legideálisabb kimozdulni egy jó bulira, de ezen a napon lépett színpadra a sokak számára talán legígéretesebb fellépő is, Phil Anselmo és az Illegals, mégpedig egy 100% Pantera szettel. A haveri köröm nagy része is így volt ezzel, és a több, mint 300 km távolság ellenére is sokan eljöttek, ezért erre az estére esett a nagy „bandázás” ideje. Szerencsére ezúttal Fülöpéken kívül engem mindössze a hazai Apey & The Pea vonzott igazán, így nyugodt szívvel szántam az időt a zenei programok helyett inkább a haverokra. A fesztivál létszáma egyébként ekkora – láthatóan – elérte a heti maximumot, és a végére elég szépen benépesült a Szalki-sziget.
20:00: Apey & The Pea
Harmadjára látom őket egy éven belül, de nemhogy unalmassá kezdene válni, hanem egyre inkább rákattanok. Korábban már írtam egy kisebb klubkoncertjükről, kb. ugyanazokat tudnám most is elmondani: iszonyat jók élőben, és ezúttal is egy rendkívül erős, súlyos, energikus produkcióval örvendeztettek meg minket. A nemzetközi mezőnyben is simán megállták a helyüket, sőt, nálam egyenesen a hét egyik legjobbja volt!
Apey-ék után egy rövid időre belenéztem a belga Aborted előadásába is. Szeretem a death metal-t, de ez olyan pusztító volt, hogy még nekem is megülte a gyomrom. Féktelen tempójú, tömény zúzás, brutális hörgés, disznóvágásra emlékeztető visítások… voltak jó pillanataik, de összességében nekem már túl sok volt, így ez most annyira nem jött be.
Ezt követően egészen éjfélig már csak a sörpadoknál lógtunk, így a norvég Motörhead tribute zenekar, a Bömbers koncertjét is csak egy kicsit messzebbről, fél füllel hallottam. Egyébként onnan egész jónak tűntek, de őszintén szólva én eleve nem csíptem Lemmy-ék zenéjét sem, szóval ez most engem különösebben nem érdekelt.
0:00: Philip H. Anselmo & The Illegals
Rögtön szeretnék némi elfogultságot bejelenteni, ugyanis jómagam nagy Pantera rajongó vagyok, Phil pedig az egyik kedvenc frontemberem, szóval már előre borítékolható volt, hogy számomra ez jelenti majd a fesztivál fénypontját. Eddig mindössze egyszer volt szerencsém Fülöpöt élőben látni, a 2013-as Hegyalja fesztiválon a Down zenekar élén, ami szintén hatalmas élmény volt. Amit mostanság ezzel az Illegals nevű bandával játszanak, az nekem sajnos egyáltalán nem adja, de szerencsére most nem saját dalokkal jöttek, hanem egy kizárólag Pantera számokból álló válogatás szettel. Igaz, hogy ez már nem az igazi így, de ezeket a brutálisan jó dalokat koncerten hallani, illetve Anselmo jelenléte már önmagában egy meghatározó élmény, ami némiképp kárpótolhatta azokat, akik – hozzám hasonlóan – az eredeti felállást soha nem láthatták élőben. Különös izgalommal vártam hát, hogy színpadra lépjenek.
Phil már az elején hangot adott neki, hogy az egykori két legendás alapító tag, a 2003-ban meggyilkolt Dimebag Darell, illetve nemrég elhunyt testvére, Vinnie Paul dobos emlékének ajánlja a koncertet. A Mouth For War-ral nyitottak, aztán jött a Becoming, majd sorra a jobbnál jobb slágerek. Engem azonnal megvettek kilóra, és még ha volt is némi kétségem afelől, hogy jó lesz-e, az rögvest elillant. A 10 tételből álló setlist egyébként több, mint 50%-ban a Vulgar Display Of Power album dalaira épült, emellett kaptunk kettőt-kettőt a Far Beyond Driven és a Reinventing The Steel lemezről is, valamint a Cowboys From Hell-ről egy felet.
Anselmo főleg a korábbi önmagához képest elég visszafogott energiával mozgott a színpadon, de nyilván nem a régi már ő sem. A számok közötti átvezető szövegeiből és a viselkedéseiből leginkább az jött le, hogy amúgy elég tuskó a pali, de engem az ilyenek soha nem érdekeltek igazán. Egyébként lehet kritizálni, bírálni, nem szeretni, de ő akkor is valaha volt egyik legnagyobb metal banda meghatározó vezéregyénisége volt, ez pedig vitathatatlan!
A zenekar lelkesen igyekezett, a mozgásában és megjelenésében is Dimebag-re emlékeztető gitáros jól hozta a gitártémákat és a szólókat is, de azért azt meg kell jegyeznem, hogy zeneileg nem volt a banda teljesen tökéletes. Összehasonlításképpen pl. a Vörös Attila vezette Vulgar Display Of Cover tribute zenekar szerintem sokkal jobban játssza ezeket a számokat.
Miután az első három szám alatt letudtam a fényképezést, gyorsan le is passzoltam a gépem a páromnak, majd az egyik vállalkozóbb szellemű barátommal bevetettük magunkat a sűrűjébe. Középen durva pogó ment, amin keresztülvágva végül kb. az ötödik sorig jutottunk. Főleg a Fucking Hostile alatt volt hatalmas az őrület elől, rendesen beindította a tömeget! Hihetetlen hangulat volt! Nem érdekelt sem a tömény izzadság szag, sem az, hogy mindenfelől lökdösnek és borítanak! Ez bizony extázisközeli élmény volt, én pedig élveztem minden pillanatát! Összesen talán két negatívumot tudnék megemlíteni a műsor kapcsán: az egyik, hogy elég halkan szólt (még akár beszélgetni is lehetett közben elől is, ami egy picit zavart), a másik pedig, hogy túl rövid volt. Simán el bírtam volna viselni belőle akár két órát is!
Úgy gondolom, ez a műsor minden hiányossága ellenére is rendesen odabaszott, és méltó megkoronázása volt a hétnek.
(a setlist: Mouth For War; Becoming; Yesterday Don’t Mean Shit; I’m Broken; This Love; Fucking Hostile; Hellbound; Domination/Hollow; A New Level)
Ezután még aftereztünk pár órát a még talpon maradt srácokkal, majd a hajnali órákban végső búcsút vettünk a Rockmaratontól. Nagyon jól éreztük magunkat egész héten, szinte csak pozitív emlékeim vannak! Ja, bocs, mégsem, egy dolgot azért muszáj megjegyeznem: hangosításban sajnos nem volt az igazi. Viszonyításképpen pl. a Fezen fesztivál hangcuccai sokkal jobban szólnak. Ettől függetlenül bátran ajánlom ezt a kiváló hangulatú rendezvényt minden rock/metal kedvelőnek, mi biztosan itt leszünk jövőre is!
