2024. július 11-15. @ Dunaújváros, Szalki-sziget
A ’10-es évek második felében rendszeresen látogattam Magyarország első számú metal fesztiválját, a Dunaújvárosban megrendezett Rockmaratont. Nagyon szerettem ezt a remek eseményt, ezért rendkívül elszomorított, mikor a 2020-ban elindult Covid járvány miatt elmaradt. Akkor még bíztam benne, hogy a kényszerhelyzet okozta kihagyás csak egyetlen szezont érint majd, de sajnos nem így lett. Az ezt követő négy év alatt lassan hozzászoktam, hogy enélkül telnek a nyarak, ezért az év egyik legkellemesebb meglepetéseként szolgált a szinte semmiből érkező hír, hogy a rendezvény az idén visszatér! Nem is volt kérdés, hogy ott a helyem!
Párommal a helyi egyetem kollégiumában, a Kerpely Hotelben foglaltunk szállást, ami abszolút megfelelőnek bizonyult és tökéletesen kielégítette az igényeinket. Bátran merem ajánlani azoknak, akik úgy döntenek, hogy jövőre (is) ezt a programot választják a nyárra, de a sátorozást nem szívesen vállalják. Ez a rendezvénynek helyet biztosító Szalki-szigettől mindössze néhány kilométerre található a városban, az oda-, és visszajutás pedig egyszerű, mert a helyi buszjáratok mellett még a fesztivál különjárata is rendszeresen közlekedik.
A két- és háromágyas szobák árai egyébként 4-6000 Ft között mozognak/fő/éj, a felszereltségük teljesen korrekt (saját vizesblokk, hűtőszekrény, vezetékes internet, közös konyha és étkező), ráadásul a személyzet is kedves és toleráns. A közeg és a hangulat pedig nagyon családias és baráti, ugyanis ebben az időszakban szinte teljes egészében a rendezvényre érkező rockerek és dolgozók lakják be a 3 részből álló 7 emeletes épületet. Ráadásul ezúttal olyan arcokkal voltunk egy szinten, akikkel még hajnalban is ment a bandázás a kültéri lépcsőfordulón lévő dohányzóban. Többek közt a Sear Bliss zenekar tagjai is a mi szintünkön szálltak meg, külön élmény volt velük is összefutni néha a folyosón. Egyik alkalommal pedig még egy vadonat új zenekar, a Баркас (Barkasz) megszületésénél is jelen lehetettem, amit Nefalem, Cryptic Remains, Teurgia és ex-Malediction tagok alapítottak egy mámoros after partyn, én pedig a banda offisöl fotósa lettem, haha! Szóval király bulik mentek! 
A korábbiakhoz képest mindössze egyetlen negatív tapasztalatom volt a kollégiumi megoldással kapcsolatban, hogy az idén a fesztivál busza nem állt meg előtte, és elég sokat kellett gyalogolni a megállóig. A szállás biztosította kényelem és komfort viszont bőven ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget.
A csütörtöki nyitó nap lineup-ja nem igazán nekem kedvezett, ezért számomra a fesztivál csak péntektől kezdődött. A második és harmadik napon viszont már akadt jó pár nekem való banda, ezekről fogok most egy képekkel illusztrált szubjektív összefoglalót írni, míg a vasárnap eseményeiről Herczeg Frigyes kollégám fog beszámolni. Az utolsó napra így nekem csak a fotózás maradt.
Péntek
A kegyetlen hőség dacára egész korai időpontban átnéztem a fesztiválra, hogy felderítsem a helyszínt. 2019-hez képest az egyetlen szembetűnő változást a színpadok elrendezése jelentette, a Borsodi nagyszínpad pedig talán még nagyobb lett. További szuper újítás volt még a VIP terasz, ami legutóbb még nem volt, ha jól emlékszem.
A koncertek mellett egyébként a Rockmaraton egy gasztronómiai kánaán is egyben, mert rengeteg finomság kapható mindenfelé. Többféle vendéglátó egység ételeit kipróbáltuk, többnyire csalódás nélkül. A kiszolgálással sem voltak problémák, az Őrségi lepényes szimpatikus főnökével például még egy tök jót dumálgattunk is. Sőt, annak ellenére, hogy öt év eltelt, még az árak sem igazán mentek feljebb a kajázdákban és a kocsmákban sem, ami kellemes meglepetés volt számunkra.
Egy gyors körbenézés során belefutottam egy középkori csatajelenetbe, amit a hagyományőrző társulat mutatott be. Látványos előadás volt, elég sokan nézték.
Mellette a kocsma sátor színpadán pedig pódium beszélgetés zajlott, ahol éppen Vörös András, az Ördög zenekar frontembere volt a vendég. Erre is nagy érdeklődés volt.
Ezután a strandra vettem az irányt, aminek a Duna nyugati partja biztosított helyet. Jó sokan voltak itt is, ami egy cseppet sem meglepő, mert kurva meleg volt. A fürdés részemről kimaradt, amit utólag egy kicsit sajnálok, mert egyébként tök jó lett volna pár órát itt is eltölteni.
A kora délutáni érkezésem egyik fő oka a 14 órára tervezett Atrox Trauma koncert volt. Jól ismerem a zenekart, mert a dobosuk, Győri Gergely a Lowland Fest főszervezője is egyben, amin a kezdetektől fogva minden évben részt vettem, és házigazdaként ők is állandó fellépők ott. Az Atrox Trauma esetében viszont nem csak arról van szó, hogy jó viszonyt ápolok a zenekar tagjaival, hanem a zenéjüket is kifejezetten szeretem. Ráadásul öt Lowland fesztivállal a hátam mögött már a rajongótáboruk zömével is haveri kapcsolatban vagyunk, akik közül – a kellemetlen időpont és a nagy meleg ellenére – itt is sokan megjelentek, szóval rendkívül családias közegben zajlott a koncert.
Sokszor írtam már róluk, ezért nehéz újat mondanom, mert nagyjából ugyanazt a stabil szintet hozták, amit általában szoktak. A kifejezetten élvezetes death/thrash dalokat ezúttal is hibátlanul adták elő, jó erőteljesen szólaltak meg, így a rájuk jellemző súlyos, vastag riffek rendesen beütöttek!
A debütáló nagylemezüket még 2022 elején dobták piacra On The Line Of Nothing And Something címmel, ami igencsak jól sikerült, ráadásul még egy jópofa és egyedi klip is készült a teljes anyaghoz. Az erről már jól ismert nóták mellett két korai szerzeményt is előadtak (pontosabban a teljes 2012-es Immobile demo-t), illetve egy vadonatúj dalt is a hamarosan érkező második albumról, aminek felvételeivel már teljesen elkészültek, és várhatóan jövő január körül fog megjelenni az olasz Wormholedeath kiadó gondozásában. Remek koncert volt ez is, respekt mindenkinek, aki eljött miattuk!
Setlist:
Problem, Reaction, Solution
Get Out of Publicity
Vanity
This is the Truth
Parasite Elite
I don’t Understand
You Are Servant
Upgrade
Immobile
Suicide Fuck
Ezután pár órára visszamentem a szállásra, mert gyenge szar vagyok, és nehezen viselem a kánikulát. Nagyjából 19 óra magasságában tértem vissza a fesztiválra, egyenesen a Metal.hu arénában fellépő Nevergreen koncertjére. Bár a zenekar munkásságát kb. 25 éve nem követem, az első két lemezüket sokszor lepörgettem tizenéves koromban. A debütáló Game Over-t kiváltképpen, amit a mai napig szívesen hallgatok, de Az Éj szeme albumon lévő A harang értünk szól című ballada is örök favoritom! A Game Over ráadásul pont idén lett 30 éves, aminek apropóján jogosan remélhettem, hogy játszanak róla pár dalt. Ez tulajdonképpen meg is történt, mert néhány szám után végre felcsendült az Erős, mint a halál, majd A szerelmed vágya vér is. Utóbbi az egyik kedvencem volt a lemezen, de itt a később átdolgozott verziót adták elő, ami sajnos nekem egyáltalán nem jön be. Az eredetit pedig – érdekes módon – olyan szinten elfelejtették, hogy még YouTube-on csak azért lehet megtalálni, mert én töltöttem fel kb. 3 évvel ezelőtt. A többi számot nem ismertem, de nem véletlenül, hanem mert az újabb dolgaik már nem nekem szólnak. Ezt leszámítva a produkcióval nem volt különösebb probléma, mert jól játszottak és jól is szólt. Talán Bob Macura énekes/bőgős hangjába lehetne belekötni, ami nem mindig volt hibátlan. Sokunk örömére a Game Over nyitó slágere, az Ámok zárták a műsort, de én ezzel sem voltam maradéktalanul elégedett, mert a szöveget Bob úr javarészt a közönséggel énekeltette maga helyett (akik ehhez közel sem voltak elegen) és ezzel jócskán lecsökkentette annak élvezeti értékét – legalábbis számomra.
Érdekességként jegyezném meg továbbá, hogy a magyar nyelvű dalok ellenére a Nevergreen nem hazai, hanem szerb nemzetiségűként jegyzett zenekar.
Ezután a finn Beast In Black zenekar koncertjére látogattam el, bár utólag nem is igazán tudom, hogy miért ezt választottam az Igorrr helyett. Leszögezem, egyáltalán nem az én műfajom ez a populáris, dallamos „discometal”, de kétségkívül jól csinálták, mert remek hangulatot varázsoltak, és igencsak nagy tömeget vonzottak a Borsodi nagyszínpad elé. Emellett a színpadkép is színes és látványos volt, hálás dolog volt fotózni őket. Meglepetésemre a vége felé a basszusgitáros magyarul kezdett beszélni a nézőkhöz. Elmondta, hogy nagy vágya teljesült, hogy ezzel a formációval is eljutottak a Rockmaratonra, ahol korábban már fellépett, mikor még Pécsett rendezték a fesztivált. Utólag megtudtam, hogy ez az egykori Wisdom zenekarral történt, amiben Molnár Máté előzőleg játszott.
Kellemes színfoltjai voltak az estének, még annak ellenére is, hogy a zenéjük egyáltalán nem az esetem.
A dallamos kitérő után végre egy igazán szigorú zúzda következett a Cavalera jóvoltából, ami bizonyos értelemben egy ős-Sepultura cover band jelenleg. Az alapító brazil testvérpár viszont teljesen jogosan és hitelesen játszhatja ezeket a dalokat, függetlenül attól, hogy a Sepultura nevet az anno ketté vált banda másik fele (Andreas Kisser és Paulo Jr.) tartotta meg.
Max és Igor viszont nemrég egészen a kezdetekig visszanyúltak, hiszen az elmúlt egy évben a teljes első három lemezt újravették és kiadták, és manapság élőben is ezeknek a dalaival turnéznak. A koncert a Bestial Devastation EP, a Morbid Visions és a Schizophrenia albumok legjobb nótáira épült, amiket kronológiai sorrendben adtak elő. Elsöprő lendületű, sallang-, és üresjáratmentes thrash metal pusztítás volt, javarészt sötét árnyalatú színpadi megvilágítással. A végére még a Chaos A.D. slágereiből is kaptunk egy mixet, amiben a Refuse/Resist, a Propaganda és a Territory dalait gyúrták egybe. A szettet végül a Troops of Doom zárta, ami alatt Csihar Attila (Tormentor) is színpadra állt, mint vendég énekes. Megmondom őszintén, én nem igazán értem, hogy miért vált divatossá az ő szerepeltetése. Bár most nem volt olyan béna jelenet, mint a tavalyi Pantera koncerten, de így is azt gondolom, hogy inkább visszavett a produkció értékéből, mintsem hozzátett. Ez viszont ismét egy szubjektív vélemény volt, tessék így kezelni!
Az elmúlt években sok éles kritikát lehetett hallani Max formáját és játékát illetően, de nekem úgy tűnik, hogy mára igencsak összeszedte magát, és Igorral együtt rendesen helytáltak! A zenekar egyébként mára már majdnem teljes egészében egy családi vállalkozás lett, hiszen basszer poszton Max kisebbik fiát, Igor Amadeus Cavalera-t láthattuk játszani, a 2021-ben távozó Mark Rizzo szólógitáros helyét pedig Travis Stone vette át. Mindenki remekül teljesített, aminek eredményeként egy igazán erőteljes és intenzív élményt kaphattak a thrash metal szerelmesei.
Ha jól hallottam, Max a koncert közben beszólt egy olyat, hogy „this is the real Sepultura”, amiben egyébként van is valami. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz majd a jövő, mert ezzel szemben a nevet jelenleg birtokló Andreas Kisser féle formáció – ha jól tudom – éppen feloszló félben van, ugyanis pont a búcsúturnéjukra készülnek hamarosan. Az őszi európai körútnak egyébként magyar állomása is lesz, egész pontosan november 17-én a Barba Negrában, ahol a Jinjer és az Obituary társaságában láthatjuk majd őket.
Most pedig szeretnék kitérni a legnagyobb személyes problémámra az egész fesztivállal kapcsolatban, de tutira veszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Számomra a két legnagyobb húzónév a Carcass és az Amorphis volt az idén, viszont sajnálatos módon egy időpontra lettek téve (nyilván két különböző színpadon). Ezért talán érthető, hogy miért bosszankodtam emiatt már előre, hiszen így csak az egyiket lehetséges végig nézni. Komoly fejtörést jelentett, hogy melyiket válasszam! Tavalyelőtt láttam már mindkettőt a Barba Negra színpadán, de hozzá kell tennem, hogy a Carcass ott egy alig 40 perces műsort nyomott előzenekarként, nem mellesleg meglehetősen fos hangzással. Az Amorphis-t összességében jobban szeretem, szerintem jobbak is élőben, és még a nagyszínpad is jobban szól, viszont a setlistek alapján nagyon hasonló programmal készültek, mint legutóbb, és számomra ez nem volt eléggé volnzó. A brit legendák ezzel szemben egy bivalyerős ‘best of’ dalcsokrot ígértek, ami jóformán ellenállhatatlan volt.
Végül úgy döntöttem, hogy a Carcass-t választom. Aztán egy kellemetlenségből eredően jártam jól, mert a Metal.hu stage-en közben jócskán megcsúszott a program, így az Amorphis-on is ott lehettem kb. 20 percig, ezzel együtt mindkét koncert első három száma alatt a fotós árokban is. Hurrá!
Az Amorphis már a ’90-e sévek elején nagy kedvencemmé vált, mikor még death metal-t játszottak. Olyannyira, hogy a Tales from the Thousand Lakes-t és az Elegy-t minden idők legjobb lemezei közt tartom számon! Azóta jókora változások történtek a zenekarban, de én szerencsére az új korszakukat is szeretem, és tulajdonképpen a teljes életművüket. A setlist-jük viszont sajnos nem igazán jött be, mert javarészt a két legutóbbi lemezre épült. Nincs semmi bajom velük, mert jók lettek, de én speciel a Tomi Joutsen érából kimondottan szeretem a Silent Waters és a Under the Red Cloud albumokat is, amiről pl. semmi, a Pasi korszakból is semmi (mondjuk, ez még érthető is), de a koraiakból is csak kevés szerepelt a programban. Pedig egy véletlen egybeesés által éppen a koncert napján volt pont 30 éve, hogy a Tales from the Thousand Lakes megjelent, és emellett pont ezen a napon jött ki a legújabb koncertlemezük is (Live at Tavastia), amin nemrég a teljes albumot eljátszották élőben. Ezzel szemben itt – mint utólag megtudtam – még a Magic & Mayhem is kimaradt a Tales-ről, ami a turné korábbi állomásain még szerepelt, így csak a The Castaway és a Black Winter Day képviselte a legendás klasszikust. Sőt, (ha jól tudom) még a My Kantele-t is kihagyták, ami szerintem talán a legjobb dal lett volna mind közül, ami itt elhangzott!
Az előadás egyébként profi volt, de szinte kopp ugyanazt láttam és hallottam (4 szám alatt), mint tavalyelőtt a Barba Negra-ban, csak jobb hangzással. Gondolok itt a dalokra, a színpadképre és a performanszra egyaránt. A setlist problémám ellenére minden rendben volt, és szívesen végignéztem volna, de sokkal indokoltabb volt átmennem a Carcass-ra.
Még egy infó a banda kapcsán, amit feltétlenül szeretnék megemlíteni: Július 5-én Beyond The Aeons címmel megjelent a finn Octoploid első nagylemeze, ami a basszer Olli-Pekka Laine saját bandája. A műfaj progressive melodic death metal, és sokkal jobban hasonlít az Amorphis-ra, mint ahogy előzetesen gondoltam, bár – annak fényében, hogy a Tales from the Thousand Lakes és az Elegy lemezen is aktív dalszerző volt – annyira nem is meglepő. Énekes poszton Mikko Kotamäki, a Swallow The Sun frontembere mellett Tomi Joutsen, sőt még az Amorphis korai albumain hörgő Tomi Koivusaari is hallható! További örömteli meglepetés számomra, hogy billentyűsként Kim Rantala neve is feltűnik, aki anno az Elegy albumon játszott, ráadásul a dalszerzésből is aktívan kivette a részét (a címadó nótát pl. ő írta). Azóta is emlegetem, hogy kár, hogy kikerült a bandából! Szóval ajánlom minden régi és új Amorphis rajongónak, mert szerintem hasonlóan jó, sőt, aki nem kedveli Tomi Joutsen orgánumát, annak lehet, hogy még jobban fog tetszeni!
Ezen a fesztiválon jóformán a Carcass volt az egyetlen olyan zenekar, aki a kedvemre való setlist-tel érkezett. A ’90-es évek második felében feloszlott csapat egy igen hosszú kihagyás után, 2015-ben tért vissza a Surgical Steel lemezzel, ami – őszintén szólva – nem túl nagy hatással volt rám, ezért nem is bántam, hogy egyetlen dalt sem játszottak róla. Igazából a 2021-es Torn Arteries se fogott meg kellőképp, de az már valamivel jobban tetszett, mint a visszatérő korong. Erről három számot is előadtak, ugyanakkor a brit legendák pontosan tudták, hogy a rajongók mit vártak tőlük, ezért a hangsúlyt inkább a ’90-es évek anyagaira helyezték. Az alapvetésnek számító Necroticism… két legnagyobb slágere mellett elhangzott három dal a zseniális Heartwork-ről és kettő a Swansong-ról is, de még a korai Symphonies of Sickness-t és a Tools of Trade kislemezt is megidézték egy-egy nóta erejéig!
Esszenciális, lehengerlő Carcass koncertet láthattunk, de bárki bármit mond, szerintem közel sem volt hibátlan. Nem tudom, hogy ez főleg a tökéletlen hangosítás sara volt-e (ami sajnos nem egyedi eset volt ezen a színpadon), vagy a zenekaré is, de – elnézést mindenkitől, aki másképp gondolja – szerintem egy kicsit mindkettő. Helyenként eléggé kásásan szólt és összefolytak a hangok. A szólókat például néha alig ismertem fel, pedig nagyon szeretem őket! (Az pedig, hogy Bill Steer gitáros szerintem a műfajhoz képest idétlenül mozog, és Jeff Walker frontember pózolásai a magasba emelt bőgővel is unalmasak egy idő után, már egy teljesen szubjektív vélemény részemről, ezért ezt szigorúan csak zárójelben jegyzem meg). Egyébként tapasztalatom szerint a hangzás szempontjából itt sem volt mindegy, hogy hol áll az ember. Minden hibája ellenére brutális, masszív csapás volt, amit sokan egyenesen a fesztivál legjobbjaként emlegettek később.
Setlist:
The Living Dead at the Manchester Morgue (intro only)
Buried Dreams
Kelly’s Meat Emporium
Incarnated Solvent Abuse
Under the Scalpel Blade
This Mortal Coil
Tomorrow Belongs to Nobody
Death Certificate
Dance of Ixtab (Psychopomp & Circumstance March No. 1 in B)
Black Star / Keep On Rotting in the Free World
Corporal Jigsore Quandary
Ruptured in Purulence / Heartwork
Tools of the Trade
A zenei felhozatalt tekintve számomra talán ez volt a fesztivál legerősebb napja. Nagy kár az Amorphis-Carcass egybeesésért, mert úgy lett volna az igazi, ha mindkettőt teljes egészében láthatom. Legközelebb jó lenne erre odafigyelni a szervezőknek, hogy viszonylag hasonló célközönségű bandákat lehetőleg ne egy időben léptessenek fel!
Szombat
A harmadik nap legjobban várt zenekara számomra egyértelműen a svéd Hypocrisy volt, akik nagy örömre – a hasonlóan kemény műfajokból érkező bandákkal ellentétben – végre nem a sátorban, hanem a Hell nagyszínpadon játszhattak, ahol sokkal jobb volt a hangzás. Láthatóan megvolt az igény is erre, mert jókora nézőszámot produkáltak. Zeneitéren nem volt semmi problémám, mert szépen szólt, és jól is játszottak. A performance és a kiállásuk szintén teljesen rendben volt, amit viszont erősen kifogásolnék, az a számomra érthetetlen setlist. Nem egy figyelmen kívül hagyandó tény ugyanis, hogy a mára már inkább melodic death-ben utazó zenekar a ’90-es évek elején, a death metal aranykorában komoly alapvetéseket tett az asztalra a műfajban. Úgy gondolom, hogy – hozzám hasonlóan – a rajongóik nagy része még akkoriban szerette meg őket, ezért szerintem illett volna hozni egy-két korai mesterművet például az Osculum Obscenum, vagy a The Fourth Dimension albumról. Már csak azért sem gondolom, hogy túl nagy elvárás, vagy naivitás lett volna részemről ezt feltételezni, hiszen utóbbi pont idén 30 éves (mellesleg az egyik kedvenc lemezem az egész európai old school death metal műfajban)! Szóval ismétlem: érthetetlen számomra, hogy egyikről sem játszottak semmit! Még az Abducted-ről is mindössze egyet, a zárásként elhangzó Roswell 47 című alapvető slágert.
Peter Tägtgren és csapata mindemellett remek munkát végzett, mert a produkcióba nem igazán tudok belekötni, csak nekem összességében egy kicsit lapos volt, ezért vegyes érzelmekkel távoztam. Ja, egyébként az utolsó pár számra még befurakodtam kb. a harmadik sorig egy jó kis zúzásra, ahol egy Peter által bedobott pengetőt is sikerült elkapnom a levegőben a végén, de egy kicsit még ezzel is lelomboztak, mert csak egy szimpla Dunlop pengető volt, amiről ezek után csakis én tudhatom, hogy tőle van.
Setlist:
Fractured Millennium
Adjusting the Sun
Eraser
Impotent God
Chemical Whore
Don’t Judge Me
Children of the Gray
Fire in the Sky
The Final Chapter
Roswell 47
Ezután szaladtam át a Metal.hu arénába, ahol még sikerült az Evil Invaders utolsó számait elcsípni. A kiváló belga heavy/thrash formációhoz korábban már kétszer is volt szerencsém. Először a 2022-es Lowland Fest-en hallhattam őket, ahol meglepően meggyőzőek voltak, majd ezek után tavaly a Barba Negra Blue Stage-en is ellátogattam a bulijukra. Mindkettő fasza volt, és továbbra is úgy gondolom, hogy ezek a fiúk igazi rocksztárok! Mondom ezt úgy, hogy ez a műfaj nem is tartozik a kedvenceim közé! Az énekes hangszínével ugyan még most sem vagyok teljesen kibékülve, de zeneileg odabasznak, és nagyon élvezetes koncertélményt nyújtanak! A zenészek játékába és a színpadi megjelenésükbe ezúttal sem lehetett belekötni, abszolút a helyén volt minden! Sajnos a műsor nagy részéről lemaradtam, de szerencsére pont a kedvenc dalomra, a Forgotten Memories-re értem oda, ami szerintem egy zseniális ballada, pedig nem szeretem a visongatós éneket. Lendületes, energikus koncert volt, harmadjára sem csalódtam bennük!
Setlist:
Feed Me Violence
Mental Penitentiary
Hissing in Crescendo
In Deepest Black
Sledgehammer Justice
Forgotten Memories
Die for Me
As Life Slowly Fades
Raising Hell
Ahogy az Evil Invaders véget ért, máris futni kellett a Borsodi nagyszínpad felé, hiszen a fesztivál legnagyobb nevének számító Judas Priest azonnal kezdett. Lehet, hogy sokak számára meghökkentő lesz ez a kijelentés részemről, de én ezt a zenekart sosem szerettem igazán. Ennek ellenére tisztelem és elismerem a munkásságukat, tisztában vagyok vele, hogy kiváló banda, ezért semmi esetre sem hagytam volna ki. A fotós árokhoz sietve viszont egy roppant kellemetlen élménybe szaladtam bele, ugyanis nem engedtek be. Értetlenül álltam a dolog előtt, de tudomásul kellett vennem. Mint utólag kiderült, erre a koncertre külön regisztrálni kellett fotósként, de ezt a közleményt csak előző nap adták ki, én pedig azóta nem néztem a fesztivál oldalát, ezért simán lemaradtam róla. Csalódottan hátrébb álltam, ahol egy kicsit szellősebb volt a tömeg. Kb. középtájon belefutottam egy haveromba, akivel megálltam váltani pár szót, és mivel történetesen teleobjektív volt nálam, onnan próbáltam lőni pár képet, az emberek feje fölött a színpadra zoomolva. Itt jött az újabb hideg zuhany, mert kb. két perc elteltével megjelent két biztonsági őr, akik onnan is kivezettek a fényképezőgéppel, mert azt még ott sem volt szabad használni! Nem tudom, hogy szúrtak ki abban a hatalmas tömegben, valószínűleg drónokkal. Ez az affér viszont engem olyan szinten kibillentett és elvette a kedvem, hogy elengedtem az egészet, és inkább nekiálltam iszogatni a VIP teraszon néhány ismerős arc társaságában. A gépet pedig el is raktam, mert ott sem engedték elővenni. Az a vicc a dologban, hogy mobillal viszont bárhonnan lehetett fotózni! A koncertre ezek után nem túl sok figyelmet szenteltem, javarészt csak háttérzeneként szolgált.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy egy igazán monumentális és minden téren profi produkciót hallhattunk! Annak fényében pláne hatalmas respekt a bandának, hogy mindezt úgy nyomták le, hogy ezeknek a veterán zenészeknek a többsége már a hetvenes éveit tapossa (Rob Halford énekes 72, Ian Hill basszusgitáros 73, Glenn Tipton gitáros 76!). Kiválóan játszottak és a színpadkép is nagyon látványos volt! Láthatóan hatalmas volt az érdeklődés is irántuk, mert óriási tömeg gyűlt össze a koncertjükre, és magasan ezen az estén voltak legtöbben! A zenei programmal kapcsolatban sajnos nem tudok okosat mondani, mert a Painkiller-en kívül szinte egyik dalukat/lemezüket sem ismerem cím szerint. Ezt a gigaslágert viszont még én is szeretem, amit a végén természetesen el is játszottak. Zeneileg nem ők voltak a kedvenceim, de a legnagyobb show-t szerintem is ők csinálták, és abszolút bebizonyították, hogy nem véletlenül van ekkora hírneve és rajongótábora a bandának világszerte, szinte minden korosztályban.
Setlist:
War Pigs (Black Sabbath song)
Invincible Shield Tour Anthem
Panic Attack
You’ve Got Another Thing Comin’
Rapid Fire
Breaking the Law
Riding on the Wind
Devil’s Child
Sinner
Turbo Lover
Invincible Shield
Victim of Changes
The Green Manalishi (With the Two Prong Crown) (Fleetwood Mac cover)
Painkiller
A végén még volt hátra egy Moonsorrow koncert, ami még esetleg számomra érdekes lehetett. A finn folk/pagan/black metal csapatot nem ismertem, de egész jó zenét játszottak, és jól is szólt! Közben a stage jócskán megtelt nézőterének perifériáján bandáztunk a haverokkal, onnan hallgattam, de olyan jó hangulatot csináltak, hogy egy-két számra bementem a tömegbe is egy kis headbangelésre. Részletesebben a műfajban szakavatottabb kollégám számol be:
„A szombati nap utolsó előtti fellépője a METAL.HU Arénában a folk/pagan legenda, a Moonsorrow volt. A formáció egyenesen Helsinkiből utazott a Rockmaratonra, hogy hat év után, ismét megmutassa a magyar közönségnek, bizony a tavak országában nem akármilyen metal terem. Ezúttal a Jumalten aika három szerzeményét mutatták be, majd a múlt felé vették az irányt, így kedveskedtek a zenekar mindkét korszakát szeretőknek. A Jumalten aiká-ban, a Ruttolehto incl. Päivättömän päivän kansá-ban és a Suden tunti-ban jobban kidomborodik a black metal él, továbbá finoman bólogatós darkos érzés járja át, miközben a pagan metal bizarrsága és a folk metal tisztasága is még aktívan jelen van. Az igazi Moonsorrow hatáshoz azonban hozzátartozik az eredeti, emelkedettebb hangvételű pagan/folk slágeresség, amely muzsikával finn rokonaink a 2000-es években koptatták a világot jelentő deszkákat. Ezt az irányt az este folyamán a Jumalten Kaupunki / Tuhatvuotinen Perintö, a Jotunheim és a Sankaritarina képviselte. Én, aki nem különösebben követem ezt a zenei vonalat, különösen a Jotunheim vezető szakaszainak tudtam átadni magam. Egyszerűen lenyűgöző az a gazdag hangszeresség és dallamosság, amit ez a banda játszi könnyedséggel produkál, legyen szó gitárokról, billentyűkről vagy akár szájhárfáról. Ha esetleg nem ismernéd, mindenképp tégy egy próbát az arpeggio-jukkal.”
Setlist:
Jumalten aika
Ruttolehto incl. Päivättömän päivän kansa
Jumalten Kaupunki / Tuhatvuotinen Perintö
Suden tunti
Jotunheim
Sankaritarina
Összességében véve nekem bejött ez a Rockmaraton is, remekül éreztük magunkat! Örülök, hogy itt lehettem, lehetőség szerint jövök jövőre is, ha lesz! A továbbiakban az utolsó napról szintén Herczeg Frigyes kolléga tudósít. Örömteli első találkozásunkat egy közös fotóval örökítettük meg.
Vasárnap
Mivel legutóbb többen lehúztátok rólam a keresztvizet a koncertbeszámolóm hosszú felvezetője miatt, ezért most próbálok igazán a lényegre törekedni. Szóval egy varázsütésre ott teremtünk Dunaújvárosban a Szalki-szigeten, izgatottan és éhesen.
Utolsó napról lévén szó, a mörcsöt már igencsak kifosztott állapotban találtuk, így „maratonos szuvenír” beszerzésére esély sem adódott, ezért elmentünk enni valamit. A kajáldák és az OFF-ROCK TANYA most is ugyanott voltak, viszont a színpadok elhelyezése a korábbi évekhez képest teljesen átalakult. A METAL.HU sátorból egy rendes színpad lett, ami előre került, körülbelül a Barba Negra Nagyszínpad helyére. Ez remek ötlet, tekintve, hogy itt folyamatosan szóltak a koncertek. Hozzávetőleg a korábbi nagyszínpad helyén lett felállítva a HELL Nagyszínpad, valamivel lejjebb, majdnem szemben pedig a BORSODI Nagyszínpad kapott helyet. Tekintve azonban, hogy a minket érintő zenekarok mindegyike a METAL.HU Arénában lépett föl, emiatt a továbbiakban errefelé csak futólag néztünk körül.
Először az Exodikon műsorát tekintettük meg. Dacára a negyven fok közeli hőmérsékletnek, elég sokan voltak kíváncsiak a kvintettre, köztük a testvérzenekarok tagsága is, amelyekben a srácok még zúzni szoktak. Ámbár Pósfaiék csapatán saját bevallásuk szerint nyomott hagyott a megelőző három nap, ám kiállásukon ez szinte egyáltalán nem látszott. A magam részéről a nyúzottabb arckifejezéséket simán betudtam volna a hőségnek. Különösen a dobosuk, Hekele István Attila előtt le a kalappal, aki a kánikula ellenére csütörtökön az Archaic-ban, szombaton pedig a Türböwitch-ben koptatta a bőrt. Nehéz hibát találni a produkcióban, mivel mind a hat színpadra hozott dalukat jól eljátszották, a profi hangosításnak hála pedig a riffek húztak, az ének több, mint kompetens volt, a dobolás pedig intenzívre és erőteljesre sikeredett. A Szalki-sziget lakóinak a repertoárba két egészjátékosuk, a 2021-es Árnyam útján, valamint az idén márciusban kihozott Chaosophilia dalaiból válogattak. Érthető módon a hangsúly az új lemezen volt, így az Ébredő mélység és a Hanyatlás természete után végre A sebek urát és az Untermenscht is lehetőségem nyílt élőben meghallgatni. Utóbbinál rádöbbentem, hogy nem az a tipikus fesztivál-nóta, no nem mintha a groove nem szakítaná le a spotlámpát, hanem mert óhatatlanul is a nihilista gondolkodás determinisztikus filozófiai gyökereire helyezve a hangsúlyt, görbetükröt tart a kényelmes lét középszerűségében fetrengők elé, miáltal visszaránt a sörvedelő szórakozásból a létezés autenticitásába, és újra normális irányba tereli a gondolatokat. Játékukban egyébként lefegyverző könnyedséggel, szinte riffről riffre formálódtak az egyes kompozíciók, mígnem legnagyobb sajnálatomra egyszer csak bejelentették, hogy az utolsó szám következik. Őszintén kijelentem, a hideg vízen és a fedett nézőtéren kívül egyedül az ő zenéjük tette elviselhetővé azt a rohadt nagy meleget, ami egyébként csak valamikor a hajnali órákban enyhült kicsit.
Setlist:
Ébredő mélység – A manipuláltak lélektana
Árnyam útján
A hanyatlás természete
A sebek ura – A fájdalom inkubációja
Untermensch–A manipulátorok lélektana
Az elmúlás kútja
Az Exodikon után, leválva kis időre az ismerősök gyűrűjéből, a feleségemmel bejártuk a szigetet. A Borsodi Nagyszínpadon éppen elkaptuk a Moby Dick elstartolását a Menyből az angyallal, amit az Ámen követett. A doboktól szinte remegett a föld, míg a gitároktól peregtek a falevelek. A magyar thrash veteránok hatalmas lendülettel tolták a mulatságot! Mivel kicsit meg akartunk mártózni a Dunában, ezért tovább álltunk a part felé, de még a vízben is tökéletesen hallani lehetett a jól ismert szöveget: Beteg a tested, beteg a lelked / Valami végleg tönkrement benned / Eltemetnek elevenen, nincs jövőd / Elrohad minden, beteg a Föld. A zárásként felcsendülő Keresztes vitézre meg szinte mindenki, aki csak élt és mozgott a környéken, kötelezően odasereglett.
A pancsolás, az azt követő naplementés séta, valamint a rég nem látott barátokkal való sörözgetés közepette ért minket a Lord koncertje, még mindig a Dunaparton. A nagy múlttal és még aktívabb jelennel bíró kvintett nem csak a gitárszólók, hanem minden tekintetben kitett magáért. Ámbár a hétköznapokban csak nagy ritkán jön velem szembe a zenéjük, azért a tizenhárom előadott számból a Szállj szabadon, a Kifutok a világból, az Egyedül és az Itthon vagy otthon ott és akkor rendkívül élvezetes és kikapcsoló volt. Segítségükkel átadtuk magunkat a fesztiválélménynek, s kis idő múlva már az OFF-ROCK Tanyán henteltük miszlikbe az elfogyasztani szánt görögdinnyénket egy „középkori” karddal.
Valamivel fél nyolc után vette kezdetét a sötét metal szekció, amikor rázendített a Bornholm, tehát siettünk, nehogy lemaradjunk Sallai Péterék pogány black metaljának kiáradásáról. Hét Rockmaraton szereplésével a csapat nemcsak Dunaújvárosban mondható állandó vendégnek, hiszen már ott voltak velünk anno Pécsett is. Előadásuk összességében ezúttal is igen letisztult, feszes ugyanakkor könnyed maradt, ámde az első két számnál még akadtak apró technikai problémák. A folytatás mindenkit lehengerelt! A dob erőteljesen dorombolt, ám szerencsére nem nyomta el a borotvaéles gitármunkát, miközben az ének minden vonalon keményen ült a kompozíció tetején. Kiállásukat a színpadi megjelenésükön túl zenei téren is határozottan megidézőnek találtam, amit az utolsó lemezük, az Apotheosis dalainak tudok be. Az este folyamán ugyanis végig ezen korong szerzeményeié maradt a főszerep. Személy szerint ezt az anyagukat tartom a teljesítményük non plus ultrájának, de azért örültem a March of Saturn-nak és az Iron Crown-nak is a Primaeval Pantheons-ról. Ami viszont rettentő felhúzott, hogy valamikor a Sky Serpents közepén egy általam színpadmesterként azonosított figura, már ott sertepertélt a háttérben, nézegette az óráját és intézkedett mindenfélét, melynek eredményeként Sallai váratlanul bejelentette, hogy „szerettünk volna még egy számot eljátszani nektek, de sajnos kifutottunk az időből, sziasztok”. Ezen sokan felháborodtunk, mivel az addigi csúszást nem ők hozták össze, a konzekvenciákat mégis nekik kellett viselni, ráadásul, mint az tudomásomra jutott, zárásként a banda egy vadonatúj számmal akarta meglepni a nagyérdeműt, ami ezáltal elmaradt. Nade a berzenkedés helyett jöjjön inkább egy kis kulisszatitok! A húrok triumvirátusát teljessé téve, ezen a bulin mutatkozott be Kiss Péter, az Autumn Twilight és a Clue énekes-gitárosa, aki kevesebb, mint egy hónap alatt tanulta be az est dalait. Pár óra múlva pedig már személyesen mesélte társaságunknak, hogy nem más, mint Jeff Waters Annihilator főnök egykori gitárján pengetett. Nos, nem tudom ennek köze van-e sikerükhöz, mindenesetre a Bornholm végül is egy igazi csuklyás, töltényöves megfeketedett pagan metal összejövetelt hozott össze, ringató gitárokkal és brutális nyaktörő tempóval.
Setlist:
I Divine (intro)
My Evangelium
I am War God
Spiritual Warfare
March of Saturn
Iron Crown
Sky Serpents
Kis szünet elteltével a Sear Bliss lépett az Arénába. Eredetileg ők picit nosztalgikusabbra vették volna az irányt. A tervek szerint két számot toltak volna a napokban megjelent Heavenly Down-ról, majd ugyancsak kettőt a Phantoms-ról, illetve a Glory and Perdition-ról, továbbá egyet a Letters from the Edge-ről. Azután sajnos úgy alakult, hogy az 1100 Years Ago-ból csupán egy rövid „rádióverzió” mehetett le, a Two Worlds Collide-ot pedig teljesen ki kellett hagyniuk. Nem kívánok nagy feneket keríteni a történteknek, hiszen gyakran előfordul az ilyesmi, ellenben egy harmincadik születésnapját ünneplő fesztiválon pont egy harminc-egynéhány éves brigádtól elvárni ekkora áldozatot, akiknek ráadásul ezzel együtt – ha jól számolom – ez már a tizenegyedik maratonja volt, valamiféle jelképes kárpótlást érdemel. Azt hiszem jövőre érdemes volna egy-másfél óra szünetet iktatni a délutáni és az esti fellépők közé, ekként, ha netalán a délutáni szekció valamiért megcsúszna kicsit, az nem az esti zenekarok idejéből vesz el. Dacára a rövidítésnek, a Sear Bliss előadása nagyon finom keverékét mutatta a tehetségnek, ügyességnek, virtuozitásnak és nehézkességnek. Pici bizonytalanságot egyedül a Chasm esetében éreztem, egyébiránt teljesen zökkenőmentesen mentek a dolgok. Művészetükben nekem mindig az tetszett a legjobban, ahogy igyekeznek figyelmen kívül hagyni a hangszer- és decibelháborút, ehelyett kiállásuk hagyta kiteljesedni a dalok belső dinamikáját. Ez most az Upper World, a Seven Springs és az As the Bliss Is Burning esetében jött át leginkább. Lehet csak Pál Zoltán harsonájának mámorítóan szép, tiszta hangja miatt, de a show kapcsán nem hagy nyugodni az a felismerés, hogy ez bizony olyan zene, amely alapvetően az atmoszférikus black metalt használja ötleteinek közvetítésére, nem pedig olyan, amelyik az atmoblacket akarja létezésének kitörölhetetlen részévé tenné. Ez az olvasatomban azt jelenti, hogy művészi inspirációjuk nem korlátozódik egyetlen alműfajra, ekként az új dalok ugyanúgy bővelkednek kreativitásban, mint a tíz-húsz évvel ezelőttiek, ekként könnyen állítanak elénk egy hihetetlen diszkográfiát.
Setlist:
The Upper World
Seven Springs
Birth of Eternity
As the Bliss Is Burning
Chasm
1100 Years Ago
Miután a közönség ízelítőt kapott a fekete fém hazai csemegéiből, mint egy gourmet a főételt, úgy várta, sőt követelte színpadra a külföldi legendákat, közülük is elsőként a Rotting Christ-et. Sátán uraság athéni köteléke emlékeim szerint a 2013-as Κατά τον δαίμονα εαυτού és még inkább az egyedi zenei idiómát tökéletesítő 2016-os Rituals albumuk óta népszerűek igazán kis hazánkban is. Előbbi korongjuk szerelmesei örülhettek, ugyanis harmadik maratonjukon az előadott tizenegy szám közül öt is erről a disc-ről csendült föl, míg a szerintem sokkal kiforrottabb, a reménytelen hangulat vásznát fáradhatatlanul szövő Rituals, Heretics hovatovább az idén tavasszal megjelent Pro Xristou is mindössze egyetlen szerzeménnyel lett képviselve. A közönség azonban ugyanannyira örült a régi és az új daloknak, így mindössze néhány perc alatt aktív részesévé vált a Tolis fivérek reménytelenül sötét, dallamos, démonidéző szeánszának. A romantikus sátánizmus fenegyerekei pedig most sem okoztak csalódást! A rituális dobminták és a súlyos tremolo-riffek ezúttal is bővelkedtek agresszivitásban, intenzitásban, miközben finomságot és démoni atmoszférát alapoztak Sakis Tolis vokáljához, ami számomra mindig félelmetes élményt nyújt, miközben felszabadít a strukturális világ poros hétköznapjaiból, s bevezet a bűnök, az okkultizmus, és a halál világába. A METAL.HU küzdőtere már a negyedikként elrajtoló Κατά τον δαίμονα του εαυτού–ra teljesen felrobbant. A pusztító, nihilista, dermesztő black metal istenkáromlásra szinte megnyílt a pokoli bejárat a gonosz birodalmába, ahol szűnni nem akaró pogó vette kezdetét. Mielőtt Lucifer csábítása teljesen megbabonázott volna, az Apage Satana alatt gyorsan kiugrottam egy pohár dupla whiskyért a néhány méterre lévő sátorba. Itt két csalódás is ért, először is whiskey nem volt kizárólag bőcsi kóla vagy Unicum, másfelől olyan emberek tucatjait láttam, akik valami focis bajnokságot bambultak nagy élvezettel, cirka 33 fokban, sálban! Mint megtudtam az angolok rugdalóztak a spanyolokkal és ez valami döntőféle volt. Persze a jelenlévők igyekeztek kiokosítani, de mielőtt ez bekövetkezhetett volna, szerencsére kitöltötték a piám, s gyorsan tovább álltam. Eleinte berzenkedtem rajta, hogy itt idézi az ördögöt nem is tudom talán húsz méterre a Rotting Christ, míg kicsit lejjebb Paksi Endre és az Ossian teszi ki szívét lelkét százaknak vagy ezreknek, addig ezek itt tévézgetnek cirka nyolcvan perce egyhuzamban, de aztán tojtam a dologra. Visszatérve a koncertekhez, a látottak arra ösztönöztek, hogy még nagyobb élvezetet találjak déli barátaink istentelen játékában.
Setlist:
666
P’unchaw kachun- Tuta kachun
Demonon Vrosis
Kata Ton Daimona Eaytoy
Apage Satana
Dies Irae
Like Father, Like Son
King of a Stellar War
Societas Satanas
(Thou Art Lord cover)
In Yumen-Xibalba
Grandis Spiritus Diavolos
A folytatásban a görög rémálmot felváltotta a svéd, midőn kilőhetetlen páncélzattal tizennegyedszerre is begördült Magyarországra a Marduk háborús gépezete. Villámhadjárataik sorában korábban kettő vezetett a Rockmaratonra, ahol az alakulat minden alkalommal jött, látott, győzött. Bevallom, egy deka emlékem sincs már a 2013-as pécsi hódításukról, de a 2017-es dunaújvárosi ütközet még elevenen él emlékezetemben. Ahogy anno, úgy most is tizenkét rettenetes ágyúlövést szolgáltattak a több száz fős légiónak, akik közül többen vad küzdelemben tombolták ki minden dühüket, míg mások kiszolgáltatott lelkükben forrongva élvezték a szentségtelen, egyúttal minden kegyelmet nélkülöző pusztítást. Az utóbbi években úgy alakult, hogy minden magyarországi fellépésükön ott lehettem, ennek tudatában állítom, hogy a Szalki-szigeti műsoruk, ámbár díszlet és néha hangzás terén nyilván nem vetekszik a saját show-kkal, ugyanakkor választék tekintetében a merítés mélyebb, miként a legjobb és/vagy a legismertebb albumaik esszenciáját biztosítják. Szóval Morgan Håkansson különítményének műsora Dunaújvárosban legfeljebb annyival kisebb élmény a maguk szervezte turnérendezvényekhez képest, hogy kettő-három számmal kevesebbet adnak elő, vagyis abszolút megéri jegyet váltani rájuk a fesztiválon is. A Marduk tehát mindig stabil alapkő marad. Zenéjük egy végtelenre szabott fekete álcaháló, könyörtelen kibocsátás, tele keresztényellenes megnyilatkozásokkal, valamint háborús riadókkal, és arctalan nekifutásokkal. Az este folyamán mutatkozott be a basszus poszton Simon Wizén, aki kopott, kavicsos és avas pengetésével ügyesen aládúcolja Morgan villámgyors húrjait. Simon Schilling pusztító dobviharja ezúttal is a süvítő golyók félelmetes hangjára emlékeztetett, míg a nagy hangulatteremtő, a mikrofonállványok gyilkosa, Mortuus ezúttal is mindent elkövetetett, hogy a lehető legártalmasabb énekhangokat préselje ki tüdejéből. Rohamuk az öreg óriással, az On Darkened Wings-el kezdődött, amit legjobb tudomásom szerint 2012-ben játszottak utoljára, még a Kék Yuk-ban. Erről az albumról az állandó koncerttételek közé a Wolves (most sem maradt el) mellett még a Burn My Coffin szokták beválasztani. Nem csoda, ha a fiatalabbak közül sokan nem ismerték fel. Másodiknak nagy kedvencem, a kaotikus gitárvonalakat húzó World Funeral következett. Erre már mindenki felkapta a fejét. A folytatásban az utolsó anyagukról szólt a Shovel Beats Sceptre, amin viszont az öregebbek kapkodták a tekintetüket (Mortuusék nálunk még nem turnéztak a, a Memento Mori-val), pedig, ha emlékeztek a darab tavaly egy kísérteties fekete-fehér videóklipet is kapott. Nagyjából félidő tájt még egy tétel, a rettenetes halálvágta, a Blood of the Funeral szintén előkerült a legújabb alkotások közül. A légió igazán a Souls for Belial-rajött lendületbe. Ekkor már legalább százan pogóztak, ám a nagy áttörést a Funeral Seemed to Be Endless hozta el; hiába a ’92-es Dark Endless minden vágása kész főnyeremény! Ekkor a II. világháború irányába fordult a banda. Érkezett a Wartheland, majd pedig nem sokkal később a Blond Beast. Az előadás második felében aztán kaptunk két meglepetést, a Levelling Dust-ota Rom 5:12-ről, valamint a Sun Has Failed-et, a legendás Opus Nocturne-ról. Mindkét csapás igazi sláger, amelyek inkább a babiloni hadisten önálló estjein bukkannak fel, hébe-hóba. A förgeteges acélzivatart az elmaradhatatlan Panzer Division Marduk zárta.
Setlist:
On Darkened Wings
World Funeral
Shovel Beats Sceptre
Souls for Belial
The Funeral Seemed to Be Endless
Wartheland
Blood of the Funeral
The Levelling Dust
The Sun Has Failed
The Blond Beast
Wolves
Panzer Division Marduk
Már bőven elmúlt éjfél, amikor a portlandi melobalck kvartett, az Uada színre lépett, s hozzálátott a behangolásához. A két nagyszínpadon már régen véget értek a fellépések, így a „rock katonái” is átjöttek megnézni maguknak az amcsikat. Nem titok, közülük többen már a Rockmaraton utolsó fellépőjét, az Akelá-t várták. Szóval hajnali egy óra magasságában beindult a riffhenger. Aki nem ismerné, az Uada ízig-vérig elkötelezett a modern, ugyanakkor dallamos megszólalás iránt, miközben rengeteg ütemváltást és változatosságot kínálnak. Ekképpen a mérleg nyelve soha nem dől el határozottan valamerre, mert a következő kanyar, illetőleg az összkép mindig változatos, horribile dictu, kiszámíthatatlan marad. Ennek okán a nyolc-tízperces műveik élvezetes, mindamellett nehéz hallgatást kínálnak, s ez fokozottan érvényes élő kiállásaikra is. A riffek mögött van egy erős groove, de szintúgy akad itt egy csipetnyi swing ajándék, amely biztosítja, hogy a számokon belül a váltások úgy működjenek, mint egy bazi nagy roncslabda, amely máris hallójárataidba csapódik. Sajnos a technika ördöge ezúttal kibabrált velük, mert a basszeros erősítője hosszú percekig nem akarta az igazát, és amikor próbálta átállítani, a Snakes & Vultures végén megadta magát. Mindnyájunk legnagyobb örömére azonban volt tartalék, így a sötét, misztikus düh szülte köd nem szállt föl egyhamar. Csupáncsak hat számmal érkeztek, de mint említettem, ők az a fajta formáció, akinek a rövid szó nemigen szerepel a szótárában, ekként szépen kitöltötték a rendelkezésükre szabott órát. Mi több, a színpadmester megengedte, hogy a Snakes & Vultures-t is újra lenyomják. Ekkorra az idő már nem számított, hiszen javában az Akelának kellett volna az Aréna pódiumán tartózkodni. Az Uada számai közül nekem a legjobban a Cult of a Dying Sun tetszett, és őszintén sajnáltam, hogy a kedvencem, a Purging Fire ezúttal kimaradt a szórásból. Amúgy senki sem berzenkedett, sőt, hála a nagyszínpadok nem éppen szomjas jövevényeinek, olyan pogó és circle pit keletkezett, ami a nagyobb hardcore vagy punk bulikon ugyanúgy megállta volna a helyét. Szó mi szó, a látvány magáért beszélt, ahogy a szakadt farmeros, tarajos, kalózkalapos fiatalok háromnegyed kettőig együtt buliztak a bőrmellényes, fekete atlétás sátánistákkal – Ad perpetuam rei memoriam.
Setlist:
Snakes & Vultures
Djinn
In the Absence of Matter
Retraversing the Void
Cult of a Dying Sun
Black Autumn, White Spring
A szervezők méltó zárást hoztak össze! A hajnalt végül az Akela vadulása köszöntötte. Mindenki, aki még élt és mozgott az ott volt a színpad előtt és énekelte az örökzöld slágerek mindegyikét, vagy ha még maradt benne szufla, akkor lökdösődött kicsit. Mivel reggel korán haza kellett indulnunk és közel öt órás vezetés állt előttem, ezért többedmagammal leváltunk a csapattól, és elindultunk a szállásunkra.
Mindegy, hogy négy napra, vagy csak vasárnap ment ki valaki, a XXX. Rockmaraton érezhetően jóval több volt a nyári fesztiválhullám egyik nagyobb szabású fellángolásánál. A szervezők ezúttal is egy kis álomvilágot teremtettek, ahol bensőséges, felszabadult hangulat uralkodott, lehetőséget biztosítva a szórakozás mellett az aktív pihenés és a merengés számára egyaránt. Az ott töltött órák/napok sokunk számára garantáltan örök emlék marad! Köszönet és hála érte!
Az összes kép jobb minőségben megtekinthető a Kronos Mortus Facebook albumában!
Fotók: Keczán Krisztián
