Roger Waters – Koncertbeszámoló

2013. augusztus 25. @ Budapest, Puskás Ferenc Stadion

Ha nem is egyedülálló eseménynek nézhettünk elébe Roger Waters legutóbbi turnéjával – ami teljes egészében az idén 34 éves The Wall-t lemezre épült -, de azért mindenképpen sikerült egy igen illusztris körbe bekerülnie Budapestnek, ahol a lassan 70 éves zenészlegenda idén nyáron bemutatta élete saját maga szerint is főművét. Egyedülállónak csak azért nem nevezhettük az eseményt, hiszen Waters úr 2011-ben már elhozta hozzánk a teljes produkciót, igaz, akkor „csak” a Sportarénába. Az idei koncert különlegessége a helyszín, azaz a Puskás Ferenc Stadion volt, ahol ha lehet még szemkápráztatóbb, még nagyobb látvánnyal támogatták meg a koncertet.

Mivel a honi közlekedési rendszer még mindig messze van a lakosok által elvárt szinttől, ezért némi késéssel érkeztünk meg a Stadionhoz, de még épp időben, hogy a jegyeket átvéve kezdésre már a gyepszőnyegre borított műanyaglapokon sétáljunk a színpad irányába. Ebben a közönség mérete nem igazán akadályozott, mivel a küzdőtéren az egyet fizet kettőt kap jegyakció ellenére is olyan jó félház lehetett (ez lehet a nemrégiben életbe léptetett tűzvédelmi előírások miatt is), de a stadion ülő részein én nem sok olyan helyet láttam, ahova adtak el jegyet és mégis üresen maradt, tehát azért szép számban képviselték magukat hazánk fiai és a környező országokból érkezők is. Maga a koncert (mert bulinak azért nem nevezném, erről majd később) negyed 9-kor vette kezdetét az Outside The Wall bejátszásával. Engem már akkor lenyűgözött a hatalmas színpadkép, ami erősen emlékeztetett a Pink Floydéra. Hiába, azért mindenki tudta honnan is jött az este vezéralakja!:) Szóval már nagyrészt felépült a Fal, ami a stadiont a Vip tribün után teljesen széltében átszelte, ez barátok közt is legalább egy olyan laza 100 méteres szélesség a pályával, futópályával, lelátókkal együtt, szóval ekkora méretű színpadképet az Arénában azért nem tudott felvonultatni két évvel ezelőtt Waters mester. Volt persze ezen kívül is sok látnivaló, egy hatalmas kör a színpad hátsó részén, egy sok-sok emeletnyi magas színpad, ami alatt a zenészek mindenképpen, de még a fal is egészen kicsinek hatottak. Ezt spékelték meg a koncert közben még különböző látványelemekkel, de ami állandó volt, az a vetítés a falra.

Az egész koncert alatt az volt az érzésem, mintha inkább színi előadást néznék, aminek történetesen kiváló aláfestőzenéje van. Nem is csoda, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy a The Wall egy konceptlemez, ami alapesetben az egyén elszigetelődéséről szól, de az előadás alatt mindenki beleláthatta a maga egyéni nézőpontját is. A történet előrehaladása során jönnek a mellékszereplők: a hatalmas felfújható tanár, az anya, aki túlzottan korlátozná a fiát; az SOS gyermekfaluból érkezett egy kisebb tánckar, ők szolgáltak az Another Brick In The Wall Pt 2 alatt gyermekkórusként is; az ex-feleség, a hatalmas felfújható vaddisznó, mindenféle vallási, vállalati és önkényuralmi jelképekkel telepingálva és a sort még hosszasan folytathatnám. Ehhez társult a végig meglévő vetítés és a teljesen sorround hatást biztosító hangfalelrendezés is, ami többször eredményezte azt, hogy az emberek hátulról hallatszó robbanások vagy géppuskatűz hallatán hátra-hátrafordultak. De még egy lámpa felemelését is helikopterhangok kísérték, ahogy pásztázó reflektorral végignézte a közönséget. Továbbá pofás megoldás volt, hogy a fal felépülte után az Nobody Home alatt kinyílik a fal egy része és láthatóvá válik egy kis szoba, ahol a főhős – akit végig Waters személyesít meg – magányosan nézi a televíziót és onnan énekel, majd érkezik meg a fal elé, hogy onnan folytassa a produkciót. Mert a fal felépült ám! A Goodbye Cruel Worlddel az utolsó (karton)tégla is helyére került és a főhős végleg magába zárkózott. Itt jött is egy 25 percnyi szünet, ami szerény véleményem szerint túl hosszú volt, egy 10 maximum 15 perces intermezzo is bőven elég lett volna, de így nyilván több csecsebecse fogyott az ajándékboltból és a büfék is jobban jártak… A szünetben pedig a szabadságért elhunyt emberek portréit nézhette a közönség, már akik nem a fent felsorolt tevékenységekkel voltak elfoglalva. Majd háromszori felszólítás után (mondom, hogy színház) kezdődött a második felvonás, ami már a teljesen felépült fal mögött és előtt zajlott. Ugyanis a zenekar a koncert jó részében a fal mögött volt, a Comfortably Numb alatt Dave Kilmister és Robbie Wyckoff is megjelenik azért felette, majd a The Show Must Go On elejére felpakolnak egy kisebb cuccot mindenkinek és már az egész zenekar látható, ahogy a fasisztoid diktátor szerepében tündöklő Waters legéppuskázza a közönséget. Ez a vetítéssel együtt egészen hátborzongató volt!

Aztán eltűnik a banda és csak a Trial után jönnek vissza a leomlott fal elé, hogy az Outside The Wall-t, amit a koncert elején már hallhattunk egy rövid ideig ismét előadják. Aztán már csak a zenészek bemutatása és a meghajlás maradt hátra, a SHOW véget ért.

Ahogy írtam a beszámolót ismét hatalmába kerített a koncert, hiába volt több mint egy hete, megint libabőröztem, ilyen szintű színpadi show-t még sosem láttam, mindezt ilyen komolyan, fennakadás nélkül, másodpercre pontosan megtervezve levezényelni szinte nap mint nap, nem kis teljesítmény! Még ha voltak is hibák a koncertben, mint mindenben, amit emberek csinálnak. Az In The Flesh? alatt például késett egy kicsit a repülő a robbanáshoz képest, de ez legyen a legnagyobb problémánk az estével!:)

A vetítések brutálisan torokszorító atmoszférát voltak képesek teremteni, a már említett jelképek bombázókból is hulltak a Földre, letarolva mindent, de láthattuk az ex-elnököt, Eisenhowert is beszéd közben, vagy Waters-t, amint géppuskázik minket vagy éppen Pink kegyetlen tárgyalását. Azért nem csak szörnyű és/vagy elgondolkodtató dolgokat vetítettek a Falra, énekelt velünk 1980-ból Roger Waters is, a Mother alatt énekelt duettet jelenkori önmagával. Itt is, mint még pár helyen, feltűnt, hogy Waters hangja jelentősen megkopott. Azért annyira brutális nem volt a hatás, mint a Hyde Park-beli disznófarknyi Pink Floyd reunion idején, de voltak azért hamis hangok a dologban, hiába hangszerelték át a dalok egy részét. Persze voltak a lemezen nem szereplő rövid betétek és az Another Brick In The Wall 2 akusztikus levezetőjében Jean Charles de Menezesről is megemlékezett Roger Waters. Aki esetleg nem tudná ki ő, a londoni metrórobbantások után nem sokkal lőtték le az egyik metróállomáson a Metropolitan Police emberei felszólítás nélkül, mert összekeverték egy lehetséges terroristával. A dal előtt Waters még egy 6-7 mondatos magyar monológot is elmondott, megemlékezve az államterrorizmus áldozataira is és felszólítva minket, hogy küzdjünk az igazságosságért és a zsarnokság ellen.

A zenészekről eddig nem sok szót ejtettem, ez a koncert nem róluk szólt, nem hiába volt a koncert is csak szimplán Roger Waters nevével hirdetve, még csak nem is Roger Waters Band. Szóval mindenki tudta ki itt a főnök, még ha olyan zenészek is húzódtak meg a háttérben, mint a kiváló gitároktató videóiról is ismert Dave Kilmister, a már az eredeti Wall turnén kisegítő, egyébként rövid ideig Thin Lizzy tag Snowy White, Graham Broad vagy éppen Roger fia, Harry Waters. Mindannyian kiváló muzsikusok, kétség sem férhet hozzá. Megfelelő partnerei voltak a rockikonnak, akit a háttérből kellett segíteniük.

A koncertnek egy aspektusával nem voltam teljesen elégedett, vagy éppen azt mondanám, hogy abszolút nem. Sokat szidjuk a különböző népeket, hogy hogyan viselkednek a koncerteken, de ilyen halvérű közönséget rockkoncerten még nem láttam. Ok, ez nem a Slayer aktuális fellépése, de a számok között felzúgó tapsnál még a japánok is többet produkálnak, hogy a sokat szidott osztrákokról ne is beszéljek. Persze, értem én, hogy itt aztán tényleg egy heterogén társaság jött össze a tizenéves kislányoktól a 20-as éveikben járó rockerektől egészen az 50-60-as éveiket taposó Pink Floyd rajongókig, de ennél egy fokkal nagyobb lelkesedést vártam, vagy inkább képzeltem el előzetesen. Még egyszer mondom nem wall of death vagy circle pit lett volna az, amire vágyom, de némi hangot. Ok, néhány dal alatt előfordult ilyen (Another Brick In The Wall 2, Comfortably Numb, Run Like Hell), de általában egy-egy bekiabáló úgy tépte szét a csendet, mint hülyegyerek a képeskönyvet!:)

Összességében nem tudok mást mondani, minthogy még mindig az államat keresgélem valahol a Dózsa György út környékén. Engem totálisan beszippantott erre a 2,5 órára ez az elidegenedésről, globalizációról, manipulációról szóló performansz. Persze lehet azon elmélkedni, hogy mennyire hiteles ez egy pályája vége felé járó multimilliomos zenésztől, aki hatalmas világ körüli turnékat bonyolít le, de van-e annál szebb, mint valakit a saját fegyverével győzni le?  Én ha tehetném holnap ismét elmennék a Falra, ha valaki nem tette és van lehetősége rá, akkor éljen vele, nem fogja megbánni!

Koncertprogram:

Outside The Wall (intro)
In The Flesh?
The Thin Ice
Another Brick In The Wall Pt1
The Happiest Days Of Our Lives
Another Brick In The Wall Pt2
The Ballad Of Jean Charles de Menezes
Mother
Goodbye Blue Sky
Empty Spaces
What Shall We Do Now?
Young Lust
One Of My Turns
Don’t Leave Me Now
Another Brick In The Wall Pt3
The Last Few Bricks
Goodbye Cruel World

–szünet–

Hey You
Is There Anybody Out There
Nobody Home
Vera
Bring The Boys Back Home
Comfortably Numb
The Show Must Go On
In The Flesh
Run Like Hell
Waiting For The Worms
Stop
The Trial
Outside The Wall

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár