2009. október 26. @ Budapest, Dürer-kert
A BÁLVÁNYVÉR BOOKING/MERIDIAN DOWNSTAIRS egy alig egyéves team, aminek a munkája igencsak gyümölcsöző (legalábbis számunkra, zenefanatikusoknak), így kerülhetett erre a görbe estére sor, egy szottyos hétfői estén. Az árak viszonylagosan barátságosak voltak, sajnos a kisterem még így is nagyra sikeredett a nézőszámhoz képest. Régi rákfenéje ez a hazai koncertprogramoknak: a közönség egy nagy része csak nyavalyog, hogy nincsenek jó bulik, utána pedig, ha valaki(k) pénzt és időt áldoz(nak) rá, akkor meg el sem mennek, mert „drága” – közben pedig csak elérhetővé és színessé válnak a koncertprogramok, és naná, hogy egy idő után senki se fog ezek után bulikat leszervezni, mert nem éri meg… mindenesetre a hangulat jól sikerült ilyen kevés létszámmal is.
A majdnem pontos kezdés itt megvolt, a színpadon elsőként a Győri székhelyű ROSA PARKS kezdett. Ugyanazt a műsort adták elő, amit Szegeden is hallhattunk, viszont itt jobban megszólalt a jobb kierősítés miatt, így a finom és zúzós részek egyaránt kontrasztot képeztek, élményszerűbbé téve ezt a zenét. A kezdő dal a The Year 1905 digitális hömpölygése adott új löketet, minden rettentően folyékony és szép volt: a hangjegyek egymásba fonódása, az erősebb és finomabb részek impulzív váltakozása remegő képeket idézett fel. Átható és elérhető volt: egyszerre látható és láthatatlan. Az XX egy nem olyan régi keletkezésű dal, de a srácok korrekt módon játszották el – minden hang ott volt a helyén, a játék precíz, pontos és ösztönös volt egyszerre: a finoman emelkedő ívek szépen rajzolódtak ki a szám fő vonala mentén.
Karakteres dallamok varázslatai nyíltak meg itt is, mint egy álmos szobában, ahol a tudat tisztában van vele, hogy a falakon túl a külvilág rohan, mégis olyan atmoszférikus intimitást ad az egész:) A God Spent The Weekend On Earth egy lebegő, magába szippantó kavalkád, egy lepke ezer színű szárnyának rebbenésnyi álomvilága… tektonikus rezgések rázzák meg néhol a felépítmény laza, képlékeny, ugyanakkor erős szerkezetét – egy finom mozdulat ösztönös jele ez kifelé, a basszusgitár épp hallható szívzöreje, a dob egy-egy elektrokardiográf jele, a gitárok eszméletvesztése… könnyed hangulat mély tartalommal. Utolsóként a We Grow Old By Moments, Not By Years (bocs fiúk a múltkoriért!) hangjai rezegtek bele a tompa fényekbe. Az Orange erősítők vadul szórták a lázálmot: a kötődés és a fonódás regresszív karcolatai álomba zuhannak, csendes magként zihálva, majd fékeveszetten egy perc szabadságra ítélve újra éledve – és a katarzis újabb körtáncot jár az emberek között. A falakba olvadó színek csendes villanásai elvakítanak, megpihenek, belefekszem a fénybe, és csak sodor a gyenge folyó. Nekem ismét bejött a győri csapat zenéje, remélem még sokat hallunk a házuk tájáról!
Némi szünet és átpakolás után a kéttagú angol formáció (Steven Myles dobos és Tom Brooke gitáros), KHUDA belevágott az estébe. Bevallom, mikor májszpészen meghallgattam a számaikat, túl ridegnek találtam őket, de koncerten valami hihetetlenül szólal meg a páros zenéje. A hangerő kezdett kicsit sok lenni, ami az élvezet rovására ment egy kicsit, de a hatás nagyon ott volt. Először a Black Waters hangjai dörrentek meg: a dob technikás játéka, az elcsigázott gitár, a súlyos effektek egyszerre tettek a rabjukká. Elszállt hangok ritmikus ismétlődése, fojtott, fagyos hangulat, eszméletvesztés amorf foszlányai szálltak a teremben. Varázs a dübörgő hangok között, vágtázás és szédülés fonala. A fények plusz löketet adtak itt is, a meggyújtott füstölő még közelibb teret nyitott. A Tallin tört hangfoszlányain megmozdult az ér. Táncoló bőr feszül az alkaron, a dob eksztatikus, vonagló hangjain paraméterlángcsóvák gyülekeznek. Lomha gitár, könnyed léptekkel halad a témák között finoman megrezzenve.
Kietlenség egy elhagyott, ködös lakótelepen. Furcsa képek villóznak a szürke fényben, a zaj magába fogad és a hangok betegre eszik magukat a húsomból. Valami megmozdul… figyel ezer szem. A Spirit finom nyitótémái alá száraz dobütem nyújtott biztos alapot. A diszkrét játék előnyére vált a téma kiteljesedésének, ahogyan a gitár tudatos hangulatai peregtek a hangszórókból. Elszállt éberálmok, lábnyomok az Idő tengerpartján a homokban, egy csettintés törtrésze a mindenség. Karcos hangok fonták át a teret, elragadva a képzelet szárnyain… ájulásig. A lassan halkuló monoton ismétlődés a végén j fogás:) A Mescalito hangjai sem okoztak csalódást: ez a szám is erős jegyekkel teli témákat hozott szépen sorban, a gitárriffek, a különböző hangulatok elegyedése alaposan átgondolt munkára vall, és az előadásban sem csalódtam! Minden pontosan úgy vibrált, ahogyan kellett, a fokozódó feszültség kellemes érzete feszült a tudatoknak. A hangok igazán belül szólaltak meg, feltárva ajtók sorából egyetlenegyet. Tudat-Valóság-Álom. A záró Persig remegő fogantatása után a hangok más tájakra eveznek: a lassanként megmutatkozó szerkezet rejtelmei főképp a minimál jegyekre épülnek, onnan vezetnek a tudat zegzugos világába, ahol mint egy filmet, megnézhetünk egy darabot az életünkből. Emlékekből összerakott képsorok a hangok, ezt mutatta meg nekünk akkor ez a két angol srác. Nagyon jó felállással, tudatos és egyben tudattalan munkát letéve az asztalra, megmutatták, milyenek ők – hát remélem jönnek majd még kis hazánk felé!
Ismét némi átállás és már meg is zördült a KONGH nevű svéd trió felszerelése a színpadon. Mindenki oda – számomra az est fénypontjai voltak. Ekkorra sajnos nagyon hangos és ettől iszonyú kásás lett a hangzás – persze nem szokatlan ez a zenekartól sem, de így a finomabb témák nemigen jöttek át, viszont harsogott minden, mint az ítéletnapon:) A nyitó track a velejéig gonosz kezdetű Unholy Water volt. Felbugyogtak a pokoli hangok, sötét, kemény massza rejtett mélyébe mindent. A zúzás beindult: zakatoló dobritmusokkal összeforrt basszusgitár, a keretre feszülő gitár már-már industrial hangzása, a beteg ének akkorát ütött, hogy padlót fogott az állam! A nemrégiben megjelent új korong első száma hatalmasat szól, nemhiába kezdtek ezzel a srácok. Az egész egy lüktető, de állandóan alakot váltó ősmassza, hihetetlen energiákkal tombolva. Nagyon jó hangulata van a számnak, erős és karakteres, és mindent megmozgató:) A Voice Of The Below egy ugyanilyen súlyos tétel az említett új albumról (Shadows Of The Shapeless), igaz hangzásában és tematikájában nekem a „80-as évek végi trash/black metal ugrott be még koszosabban előadva, több gonoszsággal, betegebb részekkel, de az alapok nagyjából ezek.
A massza itt ugyan már egyre kevésbé tetszett a füleimnek, ettől az apokaliptikus megszólalás a topon volt:) A morbid hangok belefészkelődtek az agyamba és a padlóig húzott a súlyuk. A középrészen hallható érdekes betét teljesen másfelé kalandozik, és más lesz a hatás is – a kellemes elszállás után jön még egy örvény, ami leránt – A Zihuatanejo egy progresszívebb dal, tele meglepetésekkel, ami a koncerten is nagyon jól átjött – a finom, pszichedelikus részekben kavargó lassú témák hatalmas pörölyként zúznak le mindent, a szaggatott riffek után begyorsuló egész alatt kőkemény ugyanakkor játékos alap varázsolja a hangsorokat, és máris egy következő szobába dob, más falak közé – jön a progresszív kattanás, a precíz anatómia jegyei – bent a sötétben zuhan az élet nyomora. Üreg a lélekben. A tizenhárom perces szám minden egyes hangjegye odatette magát, ahogyan a zenészek is. A záró Pushed Beyond egy kellemes témával indul, könnyedén belopva magát az ember szívébe. A dob monoton ütemei lassan a lüktető ritmus közepébe húzták a közönséget, a berobbanó energiával beinduló témák hirtelen szakítanak ki ebből a közegből, majd a zaklatott hangok újra felfalják önmagukat. Kíméletlenség, nyers erő szabadul fel, düh és keserűség, miközben egy-egy mozaikdarab a gitártéma játékában pont az ellenkező oldal cinikusságát erősíti:) A csendes pihenőt is a zaj haragja teszi széppé, egy belassult ütem hasítja szét a falakat, és megdobban az egész szíve.
Egy nagyon jó bulin lehettem ott, köszönet érte a szervezőknek!
