Rosetta, Blindead, City of Ships – Koncertbeszámoló

2009. június 21. @ Budapest, Dürer-kert

A Bálványvér Booking szervezésében:

Az A Storm of Light koncert hibátlansága és egyedisége után meleg szívvel vártam a Bálványvér Booking második saját szervezésű koncertjét. Természetesen a fellépő(k) kiléte sem hagyott hidegen, az amerikai Rosettáról már sok jót hallottam és Wake / Lift című lemezük is jó párszor megfordult már a lejátszómban. Igaz, a lemezen hallott anyag alapján kicsit erőtlen előadásra számítottam, de én örültem a legjobban, mikor kiderült mennyire mellélőttem. A másik két fellépőről nem sokat tudtam, de egy előzetes netes vizsgálódás során a lengyel Blindead elnyerte a tetszésemet. A Rosettával földijeinek, a City of Ships-nek myspace oldala valamiért nem fogott meg. Remélem a Bálványvér (másik nevén Meridian Downstairs Booking) megtartja azt a jó szokását, hogy a Dürerbe szervezi a koncertjeit, nekem ugyanis ez az egyik kedvenc helyem, ráadásul most, a nyár eljövetelével már a kerthelyiségben sem kell feltétlenül a székekhez fagyni. Pozitívumként hadd említsem még meg a – mai viszonyokhoz képest – borzasztóan olcsó belépőjegyet. Ez nyilván annak köszönhető, hogy a bandák semmiképp sem mondhatóak mainstreamnek, csekély rajongóbázisuk azonban annál lelkesebb és elkötelezettebb a művészek felé.

Az este a szokásos késéssel kezdődött, de ezt már megszoktam. Azért nem volt túl nagy csúszás, láttam én már ennél sokkal rosszabbat is (például a mostani K2-beli Funker Vogt koncertnél), 15-20 perccel a kitűzött kezdési időpont után már bele is kezdett az amerikai City of Ships. Zenéjük azon a valaha a Neurosis és társai által elindított zenei ösvényen halad, melyen a Rosetta is, de a City of Shipsé jóval szelídebb és nem annyira felforgató. Nem volt rossz, amit a három srác csinált, de látszott, hogy itt még nagyon sokat lehet fejlődni különböző irányokba, és még valami egészen másféle dolog is kikerekedhet ebből. Bár a két álló zenész néha-néha headbangelt és az énekes egészen közlékeny volt (bemutatta a bandát, bemondta a számcímeket, megköszönte a tapsot és mondta, hogy fogadjuk szeretettel a másik két fellépőt) nem tapasztaltam, hogy bármilyen erősebb kapocs létrejött volna a zene és a hallgatóság között. Erre szerintem a legvalószínűbb magyarázat, hogy a zene egyszerűen kevés. A banda vagy nagyon „sokat akar, de keveset fog”, vagy pedig egész egyszerűen nem elég tehetséges tagsággal rendelkezik ahhoz, hogy ezt a zenét magasabb szintre vigye. Két-három szám után már kicsit kezdett unalmas lenni a játékuk, leggyengébb pontként pedig az énekes egysíkú hangját tudom említeni. Ami még furcsa vagy esetleg szokatlan lehetett a dalokban és talán néhányaknak negatívum lehet, az a loopok, zajok és más gépi hangok nagy mennyisége, amit ez a zenekar felhasznált. Nagyon sok olyan pillanat volt a dalaikban, mikor sem a gitáros, sem a basszer nem játszott semmit, és mégis megtelt a terem zenével. Még azt is lehetett volna hinni, hogy hiányzik egy tag a zenekarból és az ő részeit gépről tolják élőben, de nem erről volt szó. Azért nem volt bukás a koncert, nem égett be a zenekar. Ahhoz, hogy valaki ilyen zenét játsszon, kell egy olyan alapfokú művészi hajlam, ami már garantálja a közönség figyelmét és szép százalékának tetszését is. A hangulatot megadta a banda, és néhány emelkedett pillanat is volt azért a dalokban. 40 perc körüli játékidő után hagyták el a színpadot a fiúk, én pedig eleget tettem szenvedélyemnek és meglátogattam a merchpultot.

Ami igen széles skáláját mutatta a pólóknak, cédéknek és bakeliteknek. Mindhárom zenekar legalább két-három különböző pólómintát hozott, és mivel kettejüknek is lemezbemutató turné volt a mostani (a City of Shipsnek és a Blindeadnek, igaz, ez utóbbi nem nagylemezt, hanem az Impulse című kislemezt jelentette meg nemrégen) így hangzóanyagokból sem voltunk szűkösen. Még az első koncert előtt figyeltem, ahogy pakolja ki a Blindead szintise/samplerese a cuccokat a pultra, és mikor láttam, hogy a pólókat 250-re, a cdket 300-ra árazza, nem bírtam felülkerekedni becsületességemen és kénytelen voltam tájékoztatni, hogy onnan bizony hiányzik egy nulla. Mikor már a City of Ships után visszatértem, már a Rosetta is felvonultatta a cuccait, melyből gyorsan vettem is egy pólót és egy Wake / Lift cd-t. A pult mögött pedig nem más állt, mint a zenekar kétötöde, az énekes Mike Armine és a gitáros J. Matthew Weed, akikkel még azt is sikerült megosztanom, hogy az új Sunn O))) album második számának címében az a fura, hosszú szó (megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért) a leghosszabb magyar szó és hogy jó eséllyel soha senki nem használja életében. Végtelenül barátságosak, érdeklődőek és kedvesek voltak, erre a tényre is nevetve mondták, hogy ők biztos megpróbálnák minél többször használni ezt a szót, ha magyarok lennének.

Na, de eme rövid kis kitérő után kezdődött a Blindead koncertje, amely zenekar több szempontból is különbözött a másik kettőtől. Először is jóval többen voltak, itt ugyanis a két gitáros és a sampleres miatt hatan álltak a színpadon. Másodszor – és ez a legfontosabb különbség – zeneileg is nagy különbségek vannak köztük. Nem véletlenül van a metal-archives.com-on progresszív doom metalnak kategorizálva a lengyel banda. Muzsikájuk tényleg a doomhoz áll legközelebb, de annak monotonitása teljesen hiányzik innen. Sok sample és zaj erősíti a hangulatot, ezen kívül háttérvetítéssel is próbálták rávezetni a közönséget a katarzis felé vezető útra. Elég nehéz ennek a bandának a koncertjéről bármit is mondani, mert bár rossz nem volt, semmi említésre méltó különlegességgel nem szolgált a fellépés. Nem azt mondom, hogy a zene nem egyedi, mert lemezen nagyon tetszik, amit művelnek, tényleg nagyon hangulatos, közepesen lassú tempójú, sodró, komor és vastag muzsikájuk van, de élőben nem nyújtott semmivel sem többet, mint lemezen. Tisztességesen játszottak pedig a srácok, igaz, a közönséggel való kapcsolat kiépítésére itt nem sok lépés történt. Az énekes keveset beszélt és az sem tett jót az élménynek, hogy a háttérvetítés miatt lekapcsolt villanyok hiányából adódóan töksötétben játszott a zenekar. Az A Storm of Lightnál ugyanez a helyzet tökéletes hangulatot teremtett, de itt a háttérvetítés sajnos nem volt elég hangulatos és érdekes ahhoz, hogy lekösse a hallgatók/nézők figyelmét. Szerencsére elég jó dalokat írnak a lengyelek ahhoz, hogy ne fulladjon teljes érdektelenségbe a koncert, sokan kezdtek mocorogni, ringatózni a hangszórókból áradó, sötét folyam ritmusára. Egy óránál kicsit rövidebb játékidő után ők is otthagyták a „világot jelentő deszkákat”.

A vártnál pár perccel hosszabb lett az átszerelkezés, így néhányan kezdtek hangot adni türelmetlenségüknek, de mire ez igazán komoly gond lett volna, pont belecsapott a Rosetta. Hatalmas meglepetéssel és tanulsággal szolgált számomra a koncert. A tagság, de legfőképpen Mike Armine előzőleg tapasztalt visszafogott, csendes, mindenféle hivalkodástól és feltűnéstől mentes viselkedése pár pillanat alatt teljességgel semmivé foszlott. A legnagyobb különbség – és előny – a Rosetta műanyagba préselt és élő teljesítménye közt az ének szerepe. Míg felvételen sokszor szinte alig hallható az óriási zeneörvény közepette az emberi hang, a színpadon messzemenően az dominálta a hangképet. Mike üvöltött, kiabált és alkatához és külsejéhez képest bivalyerős hangja hihetetlen hangulatot tudott teremteni. A legmélyebb ösztönökig nyúlt le a tört ritmusú, sokszor hipnotikus muzsika a hallgatókba, és előhozta belőlük a közösséget, az egységet, a bizonyosságot, hogy most mindenki azt érzi a teremben, amit én. A tekintélyes mennyiségű gép keltette zajt egy Mike által kezelt laptop biztosította és – ellentétben a City of Ships-el – itt ez sosem nyomta el a zenészek munkáját. A dobos – kicsit kilógó külseje is csak még szimpatikusabbá tette – hibátlanul, precízen és erősen ütött, még ha nem is a legbonyolultabb témákat. A gitáros szintén remekül hozta a lemez mély, megbabonázó, egyszerre modern és ősi hangulatú témáit. A basszeros pedig – bár szerepe gyakorlatilag nem volt több a témák vastagításánál – nagyon közvetlen volt a közönség tagjaival, többször is beállt hangszerével együtt a nézők közé. Az énekes pedig maga volt a megtestesült energia. Megállás nélkül mozgásban volt, a végére teljesen bevörösödött fején kidagadó erekkel üvöltött, és látszott rajta, hogy ezen keresztül a legbelsőbb énjét tárta fel nekünk. Ր is számtalanszor be- vagy inkább rámászott a közönségre és minden dal közt elmondta, hogy mennyire jó közönség vagyunk és hogy mikor otthon, az Államokban van koncertjük, jó ha húszan vannak, míg itt legalább százan összegyűltünk, a Dürer-kert kisterme legalábbis elég jól megtelt. Elmondta, hogy szeret minket és hogy nagyon megtisztelő, hogy ennyien eljöttünk és ennyien élvezzük ezt a zenét. Tényleg egy hihetetlen kettős személyiség ez az ember, a számok között hálálkodó, végletekig szerény művész, míg a dalok közben a testet öltött őserő. Az egyik szám előtt mikrofonját egy az első sorban megilletődötten álldogáló srác kezébe nyomta, őt használván a dal során mikrofonállványnak. A közönség sem volt passzív, az első sorból jó néhányan elkezdtek rendesen pogózni a kicsit apokaliptikus, látomásszerű dalokra. Bő egyórás műsor és két ráadás szám után már egyértelműen látszott, hogy vége a shownak, nagyon kifáradtak a zenészek. Meglepő módon egészen pontosan és emberi időben vége lett a rendezvénynek, nem kellett minden jelenlévőnek feltétlenül lemondania a másnap reggeli kelésről. Hihetetlen élmény volt a koncert, a bekezdés elején említett tanulság pedig az volna, hogy a látszat tényleg sokszor csal. Méghozzá nem kicsit. Én legalábbis sosem néztem volna ki ezekből az emberekből egy ilyen óriási erejű és magával ragadó előadást, amelytől tényleg leesett az állam.

Remélem a tény, hogy ezen a koncerten jóval többen voltunk, mint áprilisban az A Storm of Lighton, biztatóan hat a Bálványvérre és remélem – bár még egészen fiatal a dolog, de – még sokáig megmarad a szervezőség (konkrétan egy darab ember) és nagyon sok ilyen élményt ad nekünk, mint a Rosetta. Tudom, hogy a Storm of Light végére is ezt írtam, de ezek tényleg egyedi alkalmak, úgyhogy kár az ilyesmit kihagyni. Találkozunk július 16-án a Nadján!

Képeket találtok itt.