2008. május 12. Budapest A38 Hajó
A Livesound szervezésében:
Biztos bennem van a hiba, de koncertek helyszínére sokkal előbb szoktam érkezni mint ahogy a kezdést kiírják. Megesik ilyenkor, hogy a csúszással együtt órákat várok, de olyan nagyon nem izgat a dolog. Éppen ezért sokra értékelem amikor pontosan kezdenek, és ez az A38 hajón szinte mindig így van. Az idei Godiva-Rolyal Hunt koncert előtt az a hír terjedt, hogy a zenekar külföldről (Prágából) jön, és késnek.
Nem tudom mennyire volt zűrös az ideút, de mindössze 15-20 perces késés után lépett szinpadra a Godiva. Ha valaki nem ismerte őket, a svájci zászlós csuklószorítókról sejteni lehetett honnan érkeztek. 8 számos műsoruk nélkülözött mindenféle zenei különlegességet, egyszerű de nekem nagyon tetsző, „sablonos” metálzenét játszottak. A számcímeket látva a szinpadra ragasztott óriási setlistán (amit a koncert végén a technikus a kezembe is nyomott) ez nem volt túl meglepő: Destruction (ez egyben a legutóbbi lemezcímük is), Pedal to Metal, Heavy Metal Thunder, Call me under 666… Mit várhat az ember ilyen című daloktól, ha nem hagyományos trappolós metált? 🙂
A zenészek remekül játszottak, és bár zenei különlegességnek nem nevezhető a Godiva, ezen a koncerten Stefan Schwarzmann dobolt velük, aki több német metálzenekarban is felbukkant korábban, többek között a No1 kedvencem Accept-ben is, így nekem tulajdonképp szavam sem lehet, és nincs is :). A gitárosok rutinosan mozogtak, vokáloztak, jöttek-mentek a szipadon, Stefan Schwarzmann játéka pedig nevéhez méltóan végig tökéletes volt. Egyedül az énekes, Fernando Garcia volt a műfaj kívánalmaihoz képest túl szolíd, keveset mozgott, kicsit feszültnek látszott, de ezzel együtt is remekül énekelt. A Godiva alatt meglehetősen családias volt a hangulat az A38-on – kisebb nevű zenekarok mint a Royal Hunt több embert vonzottak máskor – és a hangulat sem volt az igazi, nem voltak tömött sorok elől sem, hátul pedig csak lézengtek az emberek, az énekesek is szinte hiába próbálták akcióra bírni a közönséget. Reméltem hogy ezt csak azért érzem így, mert Stefan Schwarzmann iránti túlzott lelkesédésemben többet vártam a közönségtől, de sajnos a Royal Hunt alatt sem változott jelentősen a helyzet. Éppen ezért azt gondolom, hogy bár a Godiva nem találta a megfelelő hangot a közönséggel, ez ezen az estén nem csak a zenekar hibája volt.
Fernando Garcia (vocals);
Steve Papacharitos és Sammy Lasagni (guitar);
Mitch Koontz (bass guitar);
Peter Gander helyett Stefan Schwarzmann – drums
Viszonylag komoly de nem túl hosszú átszerelés után lépett szinpadra a dán Royal Hunt. Már a szerelés alatt lehetett sejteni, hogy hosszú műsort fogunk kapni a Royal Hunt-tól, a setlistán végeláthatatlanul sorakoztak a dalcímek. A folytatásban a hely méreteihez képest remek szinpadkép fogadta a közönséget, a díszletek a Paradox lemezek motívumait idézték, és részben eltakarták a dobot valamint a billentyűs hangszereket. A zenekar műsorát alapvetően – a díszlet láttán nem meglepően – a Paradox lemezek anyaga tette ki. A Royal Hunt eleve egy többlemezes, ismertebb zenekar, nem csoda ha náluk is találunk egy „húzónevet”, mégpedig Mark Boals énekest. Mark Boals tagja volt Malmsteen zenkarának, majd később Tony McAlpine-al játszott olyan zenét (Ring of Fire) mintha mi sem történt volna és továbbra is Malmsteen zenekarában énekelne :). Boals manapság az egyik legjobb torkú metálénekes, nagy zenei tapasztalattal és rutinnal. A Bolas-ról látható korábbi Ring of Fire-os fotók alapján az énekest igen nehéz (szinte lehetetlen) lett volna felismerni, göndör hajkoronája helyett egy fekete kendő és körszakáll, valamint napszemüveg, + hosszú kabát volt a „felszerelése”. A zenekart kiegészítette még egy remek női vokál, akit nem is rejtettek el nagyon, hátul, de a szinpad közepén erősítette az ismert énekest egy csinos szőke, aki a koncert ideje alatt természetesen többször is ruhát váltott :).
A koncert hibátlanul folyt végig (Mark Boals-al szerintem eleve lehetetlen hibázni), remek hangzással, ami az A38-on egyébként sem ritka. A Royal Hunt már jobban megtalálta a hangot a közönséggel mint a Godiva, ennek ellenére a szinpad előtti hangulat veléményem szerint végig nyomott volt egy kicsit, a közönség száma sem nőtt annyira a szünetben amennyire azt egy ilyen remek koncert indokolta volna. A Royal Hunt a Godivával ellentétben sokkal több zenei ötletet, nagyívű dallamokat, és klasszikus zenei alapokat, változatosságot vonultatott fel, így sablonosságra és egyhangúságra sem lehetett panaszkodni. A zenekar billentyűs zeneszerző zsenije, Andre Andersen játéka és egyénisége (ránézésre több mint 2m) és hasonlóan nagytermetű gitárosa a svéd Marcus Jidell önmagában elég látvány volt a remek zene alá. A szinpadon mindenki mozgott (kivéve a vokálos hölgyet) így látványra-mozgalmasságra nem lehettett panasz. Az ismert dalok refrénjei/végei énekeltetésbe torkolltak, és itt azt hiszem jogosan méltatlankodtak a zenekar tagjai a közönség passzivitása láttán. Mindezt a hibátlanul megírt és előadott zenét a legutolsó dalban azzal sikerült még fokozni, hogy Andre Andersen megjelent a szinpadon egy gitárforma billentyűvel így együtt pózolhatott gitáros zenésztársaival.
Mire a zenekar a hosszú setlista végére ért, éjfél lett, nem mértem de a érzésem szerint a Royal Hunt nagyjából 2 órát játszott. Nem tűnt annyinak, és csak remélni merem hogy a rendezvény színvonalához képest kis számú közönség passzív része is olyan jól szórakozott mint én. Az első sorban állók végül megérdemelten begyűjthették az alapvetően közvetlen zenészektől a szokásos emblémás-aláírásos pengető/dobverő/kézfogás trófeákat, amiket szinte kérés nélkül nyomtak a kezünkbe.
Érdekesség képpen míg a Godiva vendégdobossal jött, a Royal Hunt dobjait is a rengeteg zenekarban játszó Magnus Ulfstedt ütötte Allan Sorensen helyett.
Andre Andersen – keyboards
Mark Boals – vocal
Per Schelander – bass
Marcus Jidell – guitar
Allan Sorensen helyett Magnus Ulfstedt- drum
Linkek:
http://www.magnusulfstedt.com/news.html
http://www.stefanschwarzmann.com/news_int.htm