Satyricon, Chthonic – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2013. dec 18, 10:38 :

2013. december 4. @ Budapest, A38 Hajó

Nem unatkoztunk idén, ami a hazai koncertfelhozatalt illeti, az év talán legnagyobb dobását mégis a december (no meg persze a Phoenix Music) hozta el nekünk. Hosszú idő eltelt már a méltán legendás Satyricon legutóbbi, határon belüli fellépése óta, és még több a 2006-os A38-as koncert óta, a történelem azonban ismétli önmagát, hisz a black metal rebellisei visszatértek a korábbi tetthely fedélzetére. Megítélésem szerint csakugyan jó koncepció volt újfent a hajóra vinni a norvégokat – színvonalas zenéhez, színvonalas helyszín dukál.

A történelemmel ellentétben, Satyr-éktól viszont ketségtelenül távol áll az önismétlés vádja. Az idei, saját névre keresztelt albummal megint feladták a leckét a rajongóknak, beleértve azokat is, akik már az új, szoftosabb érában kezdtek el szimpatizálni a csapattal. Éppen ezért nagy kérdés volt számomra, hogy a Now, Diabolical-al összeroppantott szűklátókörű blackerek mily mértékben képviseltetik majd magukat az adandó alkalommal. Erre bár egyértelmű választ nem kaptam az este folyamán, az azonban tény, hogy látatlanban jóval nagyobb őrületet prediktáltam a kapunyitás körüli órákra, mint amit élesben a realitás tükrözött. Kényelmesen flangáló emberek tűntek fel erre-arra a bejáratnál, de a kezdeti érdeklődés nem sejtetett semmi extrát egy átlagos metal bulihoz képest, olyannyira, hogy a zenekar tagjai is különösebb szívbaj nélkül sétáltak el mellettünk a soundcheck elvégzése után.

Nem volt tehát őrültek háza a sötét első óráiban, ám amint színpadra lépett a Chthonic, egy szemvillanás alatt benépesedni látszott a küzdőtér. Szemmel láthatóan megvolt a közönségük, még olyanok is akadtak, akik kimondottan miattuk érkeztek a hajóra aznap este – úgy fest, önmagában az elég jó marketing, hogy ázsiai black metal a szóbanforgó muzsika.

Nekem azért kellett idő a látottak megemésztéséhez, legfőképpen azért, mert a brigád nem vaktölténnyel lövöldözött, hanem kimondottan magas színvonalat képviseltek mind zeneileg, mind pedig előadás tekintetében, mindez pedig igen széleskörű extrémitással is párosult. Az első dolog ami mellbevágott, az maga a színpadi megjelenés. Teljes képzavar öntött testet alig egy karnyújtásnyira, mikor a Slipknot, a Mortal Kombat és egy falat bm utóíz keveréke kezdett nagy rössel aprítani, miközben keleties dallamok és taiwani mítoszok színezték az összképet.

Freddy Lim kezében jól állt (sőt, jól is szólt) az erhu, amivel újabb strigulát húzhattunk be a nem mindennapi látványosságok oszlopába, a srác emellett frontemberi kötelezettségeinek is maradéktalanul eleget tett, a „Köszönöm, Budapest!” felkiáltással és jó beszélőkéjével meg aztán könnyen, közel maximumra is emelte a szimpátiafaktort. Szerencsénkre a hangzás sem állt az élvezetek útjába, feszesen és keményen szólt minden, a leginkább a vizuális sokk okozta folyamatos bizarr benyomás dacára tehát tényleg nem nagyon volt mibe belekötni, igazi multikultúrális alakítást kaptunk az arcunkba. A zenekarnak látszólag abszolút a kedvére van Európa, így a laikus is könnyen levághatta, hogy nem tegnap kezdték az ipart. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű szívvel mondhatom majd, hogy prímán megállták a helyüket egy ilyen nagy volumenű rendezvényen. Stílust és egyéniséget kutatóknak kötelező préda!

Akárcsak a Satyricon, amely már önmagában, mint jelenség is megéri a figyelmet, különösen így, hogy évről évre újabb és újabb akadályokat küzdenek le a befogadhatóság felé – a többség legalábbis így látja, a popularizálódás megítélése ellenben szubjektív. Számomra, annak ellenére, hogy a self-titled album talán minden eddiginél kevesebb black elemet tartalmaz, bőven a legnehezebben emészthető Satyricon anyag a maga progresszív hangzásvilágával. Jóval kevesebb a groove, K.I.N.G.-féle slágernek nyoma sincs a korongon, a zsigerből zenélés viszont annál inkább nyomot hagyott az eredményen – nekem így a nagy kérdés az volt, sikerül-e ezt a benyomást meggyőződéssé kovácsolni az este folyamán.

Már csak azért is volt érdemes effektíve az új lemez köré kihegyezni a várakozásokat, mert aki valaha látta már a Satyricon-t élőben (pláne ha többször), annak önmagában a jó dalok, a steril profizmus, a kisugárzás és a nagy emberek látványa már nem több alapelvárásnál. Ezt a sztenderdet hamar kielégítettnek is nyilváníthattuk, az első igazi próbatétel – amennyiben a Voice Of Shadows egyébként fílinges intrójától eltekintünk – az Our World, It Rumbles TonightNekrohaven páros volt. Előbbi lényegesen jobban működött élőben hallgatva, mint lemezen, míg utóbbi közel azonos funkciót betöltve testközelből is ugyanolyan megkapó volt szerethetően laza és egyszerű témáival, egyúttal jóleső változatosságot is hozott a koncert hangulatába. Satyr ezalatt is felszabadultan vezényelt, bátran (adott esetben gitárral is) gyakran ellépett a mikrofonállványtól, nem volt semmi görcsös koncentráció, csak az az őszinte önkifejezés, amit kezdeti elvárásként megfogalmaztam magamban. A The Infinity Of Time And Space-szel kiegészülve, négy friss szerzeménnyel végülis kielégítő képet kaptunk az újdonságok működését illetően, de azért bízom benne, hogy egy szép napon a Nocturnal Flare is bizonyíthatja majd zsenialitását a nagyközönség előtt – a mostani csapásirányba mindenesetre kiválóan beleillene.

Az impresszív teljesítményhez a visszafogott, de mutatós látványvilág is szépen aládolgozott. Rajongóként kellően közelről észlelve, áhitattal néztem a sokmindent megélt, sokéves múltra visszatekintő ipszilont formáló vas állványon tátongó kopásnyomokat, hátul pedig a dobra szolidan felszerelt „ágak” szolgáltattak látnivalót, az azonban még mindig nagy veszteség, hogy Frost-ot látni nem, csak hallani lehet. (Témától elvonatkoztatva: sok kreditet fog még hozni látványtechnikusnak, ha valaki egyszer megtalálja a módját, hogy az ütősöknek is legyen vizuális értékük az élőzene keretein belül!) Ennél többet viszont nem is igényelt a zene, a figyelem nagy részét úgyis a tagok térkihasználása és Satyr karizmatikus egyénisége kötötte le.

És ha már a tér szóba került, a beszámoló teljességéhez hozzátartozik a szervezők egy vérlázító akciója a műsor megkezdése előtt. Történt ugyanis, hogy az átszerelés után a színpadról lekiabáltak nekünk, hogy leszünk szívesek az emelvény közepe előtt egy bő két méteres területet szabadon hagyni (képzeljük csak el mindezt többszáz egymás nyakába lihegő rajongó jelenlétében!), amit aztán egy afféle hordozható lépcsővel töltöttek ki a biztonságiak. Ez idáig még meg is emészthető – bár nem értem, miért nem lehetett ezt még kapunyitás előtt lerendezni –, azt azonban hatalmas megrökönyödéssel fogadtam, hogy a lépcső nem kellék gyanánt, Satyr-t kilépésre ösztönözve került a tömegbe, hanem mindössze azzal az egyetlen céllal, hogy két jól megtermett kidobóember a fokokra ülve basáskodhasson a pórnép fölött a koncert teljes időtartama alatt. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem borzasztóan irritál, ha valaki alig pár centire tőlem folyamatosan lesi minden mozdulatomat, keselyűként várva az alkalmat, hogy valami el nem követett bűnt megtorolva fontoskodhasson… Ennél még az is korrektebb húzás lett volna, ha odaraknak egy karton májkrémet, az legalább nem a telefonját vagy a tökét vakargatta volna, amíg a tömeg megőrül a kedvenceiért. Kíváncsi vagyok, ilyen blamát külföldön hány helyen engedhették volna meg maguknak?

Szóval az urak bár minden tőlük telhetőt megtettek, mégsem sikerült belerondítaniuk az este varázsába. Határtalan büszkeséggel töltött el minket (azt hiszem, helytálló a többesszám) Satyr odaadása és megbecsülése, ahogy szinte minden egyes dal után megtapsolta az egybegyűltek zenekar iránti lojalitását, és bár a közvetlen beszédnek ezúttal kevesebb szerep jutott, mégis az volt a benyomásom, bandának és közönségének, ha kevésbé direkt módon is, de sikerült egymásra találnia a falak között. Értékes kapcsolat volt ez, és legalább ekkora élmény is egyidőben.

Setlist: 1. Voice Of Shadows; 2. Hvite Krists Død; 3. Now, Diabolical; 4. Black Crow On A Tombstone; 5. Our World, It Rumbles Tonight; 6. Nekrohaven; 7. Repined Bastard Nation; 8. The Infinity Of Time And Space; 9. Forhekset; 10. To The Mountains; 11. The Pentagram Burns – Encore: 12. Mother North; 13. K.I.N.G..

A buli után nagy haverkodásra bizonyára senki sem számított, a kitartó várakozóknak azonban nem kellett üres kézzel távozniuk. Egy rövid, szűk, családi körben megejtett találkozás keretein belül ugyanis össze lehetett futni a Satyr-Frost duóval, akik nem mellesleg helyén kezelve a szituációt mindenkinek álltak rendelkezésére, így a zenei nagyság mellé, a hazaút előtt még a szimpátiához is behúzhattunk egy boldogító pipát. Röviden összegezve: negyedike, szerda, a 2013-as esztendő egyik legfontosabb eseménye volt.

Ezt a cikket eddig 699 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..