2009. október 04. @ Budapest, Diesel
Privilegium 2009 Tour
Júniusban tudtam meg, hogy nem kisebb név fog hozzánk érkezni, mint a Code, de a koncert további részleteiről nem volt tudomásom. Ennek ellenére vakon bejelöltem magamnak a naptárba ezt a napot, és ezt még jó párszor megerősítettem, miután megtudtam, hogy az „Occult Travellers of Avantgarde” nevű turnéval érkeznek, ahol mellettük még fellép a Sólstafir, a Secrets of the Moon és a turné egyes állomásain a Borknagar is. Sajnos utóbbi zenekar a magyarországi dátumra nem volt hivatalos, különben az est könnyedén az év koncertje lehetett volna – már ami a felállást illeti -, de így sem szégyenkezhet, az idei év top koncertjei közé legalábbis nálam bekerült.
Megéreztem, hogy ennél a koncertnél ajánlatos a kezdési időpontra odaérni, és igazam is lett, az időbeosztást precízen tartották a zenekarok. Ez egyrészről jó volt, mert nem eshetett meg, hogy a csúszás miatt valaki már nem várja meg az egyik zenekart, másrészről kevéssé, mert ahogy észleltem, a koncertre érkezők nem ehhez vannak szokva, és bizony csak a kezdő Sólstafir közepénél kezdtek el beszivárogni (sokan magukat illetve a közlekedési akadályokat átkozva emiatt). Jómagam sem hittem el először, hogy ahogy beléptem a Diesel Clubba, két percen belül már a bevonuló introt hallottam, de ez egyáltalán nem negatívum, sőt, igazából ez lenne a normális. Szerencsére mire az izlandiak belejöttek a Kölddel a saját atmoszferikus zenéjük tolmácsolásába, már megtelt a terem – bár még így sem voltunk annyian, mint amennyire számítottam. Azt, hogy ebből nem sokat vettek észre a színpadon, valószínűleg annak köszönhető, hogy hihetetlen nagy átéléssel kezdték el a koncertjüket. A lemezről ugyan nem a Köld a kedvencem, de valahogy ezt élőben úgy tudták átadni, hogy mindegyik másik számot felülmúlt aznap, legalábbis szerintem. Ezt fontos hozzátenni, mert ez az a zene, amit nehéz objektíven elemezni. Itt nincsenek technikai virgonckodások, nem a pontosság és a gyorsaság számít, ez kérem tömény érzelem, így inkább az a kérdés, kit melyik szám fog inkább meg. És lehet, hogy ez kicsit sziruposan hat most, de tényleg így van: ez a zene élőben talál meg igazán.
A gitárhangzások és effektek sokkal nagyobb teret kapnak így, és ebből a szempontból külön szerencsés választás volt a Diesel klub, mivel annak elrendezése (inkább széles, mint hosszú) véleményem szerint még inkább segítette a hangzást. Az énekes hangja pedig szerintem sokkal de sokkal jobb élőben. Lemezen néhol kicsit úgy érzem, mintha erőlködne, itt pedig ennek nyomát sem látom, ráadásul sokkal erősebb hangon is adja elő a dalokat. (Persze nem kell attól tartani, hogy ez az atmoszféra rovására menne, egyáltalán nem így van, sőt!). Ráadásul mindegyikőjük olyan átéléssel játszik, ami könnyen ráragadhat a nézőkre is, és ez – ahogy én észleltem – aznap este meg is történt. A rajongóknak pedig még nagyobb katarzist okozott az, hogy az előre beharangozott egy dal helyett kettőt játszottak a ‘Masterpiece of Bitterness’-ről, a záró ‘Ritual of Fire’ mellett a ‘Nature Struttert’ is eljátszották a magyar közönségnek, aki eddigre már kellően belelkesült. Érdekesség, hogy annak ellenére, hogy nem volt a magyar közönségre jellemző aktív mozgás, a banda elismerően nyilatkozott rólunk. Talán megérezték, hogy tudjuk, hogy ezt a zenét hogyan is kell befogadni, és látták, hogy így is teszünk.
Ezután a koncert után nem volt olyan ember, aki ne csettintett volna elégedetten, így a katarzist feldolgozandó, szemügyre vettem a merchpultot, ahol baráti áron lehetett pólókat és CD-ket kapni. A három együttes alkotásai mellett a Dødheimsgardtól lehetett még pólókat, illetve legutóbbi albumukat megvásárolni – egy narancssárga DHG-s pólónak én sem tudtam ellenállni -, de legfigyelemreméltóbb mégis a soron következő csapatnak, a Secrets Of The Moon-nak legutóbbi albuma, amelyből egy díszdobozos példányt kínáltak 9000 Ft-ért. A kiállítása valóban nagyon gyönyörű, akkor is felfigyeltem volna rá, ha előzőleg nem szólnak, hogy nézzem meg, de mivel hallottam a Privilegivm-ot, és nem igazán nyűgözött le, ezért nem éreztem késztetést arra, hogy mindenképp a birtokomban tudjam. A koncertet is visszafogottan vártam, mivel a régebbi anyagaik azért tetszettek, de úgy véltem, hogy az újról fognak javarészt játszani. Ahogy elnéztem, nem csak én gondoltam így, mert míg a Sólstafirnál folyamatosan szivárogtak befelé az emberek, addig a német csapatnál ugyanez a folyamat visszafordult, és szinte félig sem volt a terem, ami egy picit azért lehangoló volt számomra. De nem úgy a zenekar számára.
Nem törődtek sokat a létszámmal, maximális lelkesedéssel tolmácsolták sötét, okkultista zenéjüket, profin, jó hangzással, kellemes csalódást okozva ezzel nekem. A kiállásuk is rendben volt, ráadásul az új basszusgitáros hölgy (már ha ez a kifejezés helytálló egy ilyen keményen játszó basszeros esetében) is remekül beilleszkedett. Mondjuk ez nem meglepő, hiszen rengeteg projectben szerepelt már, de mivel én már két különféle lemezen is hallottam játszani (a másik a Neo Inferno 262 debütje), kíváncsi voltam, élőre mire képes. Összességében jóval erősebb koncertet adtak, mint vártam, de így is főként a régebbi dalokra volt a nagyobb mozgás (nem véletlenül). A Privilegivm dalai durvábbak lettek ugyan, de nem sokkal jobbak, így egy-kettő kivételével ezek annyira nem kötöttek le. A lényeg, hogy a számaikból kihozták a maximumot, és egy kissé felpörgették a tempót a merengős Sólstafir után.
Ezután nem mentem messzire, nehogy lemaradjak az év egyik legnagyobb albumát szállító Code-ról. Kvohst hangja már a lemezen kirázott (a DHG-én még nem annyira, a ‘Resplendent Grotesque’-en annál inkább), így az ő teljesítménye mindenképp érdekelt, de az sem okozott kisebb örömöt, hogy láthattam Vicotnikot a basszugitárok mögött, akit mint sokoldalú zenészt, nagyon kedvelek. És csakhamar ki is derült, hogy miért vártam ennyire ezt a koncertet. A megírt számokat így kell előadni, hogy azt higgye az ember, hogy a színpadon transzban vannak, és erőn felül játszanak. Mert pontosan ez történt. Kvohst amellett, hogy kieresztette a hangját, még közben grimaszokat vágott, játszott a mimikáival és a mozgásával, egyszóval az ő teljesítménye tökéletes volt. Ráadásul a hangja neki is sokkal velőt rázóbb élőben – különösen, ha a látvánnyal egybekötve figyeljük. Rögtön el is kezdtem sajnálni, hogy Kvohsttal már nem láthatom a DHG-t, pedig én jobban kedvelem azokat az anyagokat, amin még nem ő énekelt.
A többi zenész is kiválóan teljesített, és a koncert felépítésére sem lehetett panasz. Természetesen az új album képezte a gerincét a programnak, így szinte minden volt róla, de sajnos az egyik kedvencem a ‘Jesus Fever’ így is kimaradt. Persze kárpótoltak érte jó pár régebbi számmal, így egy ‘The Cotton Optic’-kal, ‘Tyburn’-nel és ‘Aeon in Cinders’-zel ráadásként pedig megkaptuk még a Brass Dog-ot is, csakhogy nehogy azt higgyük, hogy mindezt már nem lehet tetézni. De lehet, mint ahogy meg lehet, meg tudták mutatni, hogy milyen is egy tökéletesen előadott avantgarde koncert.
Ahogy megpróbáltam minél mélyebbre belevésni a képzeletbeli naptáramba ezt a napot, nehogy elfelejtsem, úgy nem fogom tudni majd kikaparni az emlékezetemből, annyira jól sikerült. Három zenekar háromféle irányzatból érkezve majdnem egyenrangú színvonalú zenét és előadást volt képes produkálni, ami azért nem mindennapi. Külön dicséret és köszönet illeti még a szervezőket a precíz munkáért és időbeosztásért, a hangzásért és egyáltalán, hogy megszervezték nekünk, az igényes zene iránt rajongóknak ezt az estét!
