See-Rock Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

2013. június 21 – 22. @ Ausztria, Graz – Schwarzl See

Amolyan túl szép, hogy igaz legyen fesztivált álmodtak meg a Graz melletti, egyébként pedig  közigazgatásilag Unterpremstättenhez tartozó Schwarzlsee-hez. Tavaly ugyan már egy elég erős egy napos bulit csináltak oda az amúgy jobbára elektronikus zenei fesztiválokban utazó szervezők Guns’n’Roses-szal, The Cure-ral, Soulfly-jal, Sonata Arcticával. Idén még magasabbra tették azt a bizonyos lécet és egy két napos megabulit álmodtak meg olyan fellépőkkel, mint Iron Maiden, Stone Sour, Slayer, Motörhead, Limp Bizkit, stb. A jegyek persze osztrákosan drágák voltak, de a lehúzást és a szervezési igénytelenségeket még ez sem vetítette előre.

A pénteki napon érkeztem meg Grazba egy laza kis vonatozás után, mit sem sejtve a rám váró izgalmakról, tele bizakodással. Aztán nagyjából a vasútállomás épületéből kilépve szembe is találkoztam az első szervezési hiányossággal, miszerint a honlapon hirdetett fesztiválbuszok indulási helyéről semmilyen tájékoztatást nem raktak ki. De még csak egy nyomorult nyilat sem, szóval jobb híján nekem kellett elmagyaráznom szegény osztrák látogatónak, hogy én is körülbelül annyi infoval rendelkezem, mint ők. De aztán szerencsére meglett a busz, amire kb kétszer annyian vártak, mint a befogadóképessége… Szerencsére nem kellett fél órát várnom a következőre, kb 15 perc múlva be is gördült az újabb busz, ami szintén elég gyorsan megtelt, így egyesek előtt már két busz ment el. Közben a taxis hiénák is megjelentek és laza 30 euroért vitték ki a népet a város szélére.

A fesztiválterülethez érve viszonylag gyorsan megkaptam a jegyem, majd be is jutottam, hála a sajtós jegynek, nem irigyeltem azokat, akik a cirka 100 méteres sorban álltak a tűző napon. A bejutás zavartalanul ment, a security nem nagyon törődött azzal, hogy mit viszünk vagy nem viszünk be, amíg az a táskában volt. Nekem egyszer sem nézték meg a hátizsákomat belépésekkor (A kempingbe való bejutáshoz ki kellett menni a fesztiválterületről és egy jó nagyot sétálni, már ha valaki későn érkezett és messze tudott csak lesátrazni.). Még a Ghost színpadra lépése előtt szerettem volna megtudni, hogy lesz-e sajtótájékoztató valamelyik zenekarral, de nagyjából 20 percbe telt, mire kerítettek valakit, aki egy összetett angol kérdésre viszonylag értelmesen tudott válaszolni és némi információja is volt a dolgok menetéről. (Sajtótájékoztató egyébként nem volt, de erre németül is rákérdeztem, a sajtós részen az info pultnál üldögélő hölgynek halvány lila gőze sem volt erről az információról…) Közben kiderült, hogy a VIP részen csak meleg víz folyik a wc-ben a csapokból, nehogy a galád emberek esetleg ott hűsítsék magukat a 34 fokban. Egyébként a hőség mindenkit megviselt, mivel a szervezők semmilyen árnyákos-fedett hellyel nem szolgáltak az egész fesztiválterületen (már persze a standokat és a színpadot leszámítva), de még egy nyomorult ivókút sem volt sehol. Sokan panaszkodtak az osztrákok közül is a nap folyamán az árakra, nem alaptalanul: 4dl szén-dioxid mentes Zipfer sör 5€+1€ pohárdíj, fél liter víz 5€, liter fröccs 7€. Ehhez képest egy hamburger 6-ért szinte ingyen volt. Az árnyékhoz visszatérve: sokan a VIP tribün alatti részen húzták meg magukat, szerintem ott sem lehetett túl kellemes, de legalább a Nap nem sütött rájuk közvetlenül. Az ülőhelyek problémája volt a másik kényes kérdés: még egy nyomorult sörsátor vagy sörkert sem volt, hogy a fáradt rockerek megpihenjenek, mindenki ülhetett a tűzforró betonra vagy esetleg a salakra a terület rendezői jobb oldalán.

A legmegdöbbentőbb azonban a színpad előtti úgynevezett „Wavebreaker” rész mérete volt. Sehol sem szeretem ezt a rendszert, szerintem egyszerű zsebmetszés, amivel sokszor pont az adott zenekar igazi fanatikusait tartják távol a színpadtól. Fesztiválokon ha van is ez a rendszer, akkor általában egy kis helyet foglal, tényleg csak a színpad közvetlen közelében és általában nincsen oda szóló külön jegy, amolyan aki előbb érkezik, az bejut oda rendszer van érvényben. Na ezt felejtsétek el a Seerock 2013-mal kapcsolatban, ezesetben eleve jó másfélszeresébe kerültek oda a jegyek és a mérete is megdöbbentően nagy volt: a keverőtorony előtt 4-5 méterrel lett vége a kordonnak. Elképesztő!

Az első zenekar, ami láttam, a Ghost, pl egy nagyon kicsi közönség előtt játszhatott, és abban a közönségben is egy legalább 20 méteres, ha nem nagyobb lyuk tátongott. Ez mondjuk annyira nem zavarta a zenészeket, ők örültek annak is, hogy azért ennyien megtekintették őket a rekkenő hőségben. Gondolom nem volt egy leányálom maszkban, arcfestékben, talpig feketébe öltözve nyomulniuk, szóval le a kalappal előttük. Nyilván olyan nagy beindulás nem is volt rájuk, elégedetten elbólogattak a népek az ismert dallamokra, riffekre. Az előadást egyértelműen Papa Emeritus II és mozgása tette még teátrálisabbá, ráadásul jópofa szövegei voltak. Előzetesen kicsit máshogy képzeltem el a színpadi jelenlétét, talán black metalosabbnak az arcfestés miatt, de abszolút nem egy kimért valamivel találkoztam. Nyilván 35 percben nem lehet megváltani a világot, de a zenéjükből kaptunk egy kis ízelítőt, hiszen mindkét lemezről felcsendült néhány szerzemény. Az első album dalaira talán egy leheletnyivel nagyobb mozgás volt, illetve a záró Monstrance Clock-ra. Összességében kellemes meglepetés volt nekem a Ghost, féltem, hogy a  napsütésben nem jön majd át a zene, de nem így lett, bár tény, hogy a sötét atmoszféráját teljesen megölték a vízparti körülmények. Ghost bulit Magyarországra! 🙂

Ghost setlist:

Infestissumam
Per Aspera Ad Inferi
Con Clavi Con Dio
Stand By Him
Year Zero
Ritual
Monstrance Clock

Egy jó fél órás átszerelés után az új csapatot verbuvált egykori Metallica basszer Jason Newsted bandája lépett a színpadra, méghozzá elég nagy vehemenciával. Az egyszerűen csak a frontember nevét viselő együttesben nem ő az egyetlen nagy név, hanem a Staind gitárosa Mike Mushok is annak számít(hat). Igazából a csapat egy kellemes hobbi-zenekar benyomását keltette, ahogy lazán, sallangmentesen tolták a thrash-est metalt (azért senki ne a Slayerrel hasonlítsa őket össze). Rájuk már nagyobb beindulás volt, magasban voltak a villák szinte végig, Jason szerint amúgy is ez a legszebb látvány a világon. Hát nem imádnivaló?  A műsoruk szinte teljes egészében saját dalokból állt, persze azért várható volt, hogy némi Metallicát is csempésznek bele. Azt hittem ez mind megvalósul a Creeping Death Die-Die-Die kiállásával amit King Of The Underdogs végére biggyesztettek oda, megénekeltetve a hőségtől még kissé kába fesztiválozókat. Végül nem így lett, a végére még megkaptuk a Whiplash-t, ami szinte tökéletesen passzolt a programba, bár Jason bátyónak a megírásához ugye nem sok köze volt, mert akkor még jócskán az arizonai sivatagban pengetett. De ez mindegy is, hiszen egy jó hangulatú buli volt a színpadon és a közönség soraiban egyaránt!

Newsted setlist:

Heroic Dose
Soldierhead
Godsnake
Long Time Dead
…As The Crow Flies
King of The Underdogs
Twisted Tail Of The Comet
Skyscraper
Whiplash

Mondhatnám a Newsted után kissé keményebb vizekre eveztünk, ha szeretnék ilyen képzavarral élni, mindenesetre a Behemoth eléggé kilógott az aznapi fellépők között zenei extremitásával. Eredetileg ez nem feltétlenül lett volna, de a Dillinger Escape Plannek le kellett mondania az egész turnéját és ezzel együtt a grazi bulit is. Na de vissza Nergalékhoz. Pár éve már volt szerencsém hozzájuk, akkor is fesztiválon játszottak, délután, de legalább nem ilyen dög melegben. Szerintem valami nagyon hőálló arcfestésük lehet, mert különben patakokban folyt volna róla és zenésztársairól a fekete-fehér festék. A kezdésnél még egy csuklyát is viselt Adam Darski, de az nagyon hamar lekerült róla. A körülbelül 50 perces program nem volt túl hosszú, de a Moonspell Rites-szal még egy igazi korai dalt is eljátszottak nekünk. Persze a dalok többsége az elmúlt 10 év lemezeiről került elő, a Demigod és a Slaves Shall Serve kapta szerintem a legnagyobb üdvrivalgást.

Számomra roppant szimpatikus, ahogy Nergal a betegségét, a felépülését és az az utáni életét kezeli, itt is elmondta, hogy nagyszerű érzés életben lenni. Eléggé szembemegy ezzel sok black metalos sztereotípiával (arról nem is beszélve, hogy hazájában majdnem olyan szinten celeb lett, mint nálunk Nagy Feró), de hát ez kit izgat?!:)

A színpadi mozgásból Orion jobban kivette a részét, Seth inkább csak a saját térfelén mozgott egy kicsit, de amúhgy is a legtöbben a frontembert figyelték, vagy éppen Inferno-t, aki eléggé látványosan és technikásan ütött, arról nem is beszélve, amikor a Slaves Shall Serve-ben egy vörös festékkel véres hatásúra kent emberke jelent meg mellette és ketten játszottak egy dobszetten!

Nem mondom, hogy megveszekedett Behemoth rajongóvá váltam ezen a napsütéses délutánon, de mindenképpen jól esett ez a kicsit keményebb muzsika a fesztiválon.

Behemoth program:

Ov Fire And The Void
Demigod
Moonspell Rites
Conquer All
Alas, Lord Is Upon Me
Decade Of Therion
At The Left Hand Ov God
Slaves Shall Serve
Chant For Eschaton 2000

A Stone Sour elejét a kempingben töltöttem, mert lepakoltam a táskámat ismerősök sátrába, meg kicsit ismerkedtem a helyi erőkkel, akik kollégáik révén folyékonyan tudtak magyarul káromkodni! 🙂 Azért a koncert felére igyekeztünk visszaérni, de mindannyiunk számára az Iron Maiden volt a leglényegesebb.

Corey Taylorék nagyon jól szóltak, de nekem valahogy nem jött át, persze nem mondom, hogy rossz volt, amit csináltak, de a Behemoth és az Iron Maiden közé kevésbé illettek. Azért a Black Sabbath feldolgozás Children Of The Grave nagyon nagy hangulatot teremtett, Corey pedig bemutatta, hogy jóval többet tud az éneklésről, mint amit a Slipknotban megmutat. Ez természetesen nem csak az ős-klasszikusra volt igaz, hanem a Stone Sour számokra is, amiket hallottunk (Say You’ll Haunt Me, Bother, Through Glass, Get Inside, 30/30-150). Olyan nagyon nagy bulihangulat nem volt, az emberek érezhetően már csak az Iron Maident várták.

Az Iron Maiden előtt azonban egy kellemetlen közjáték is történt. Elsötétültek a kivetítők, majd kiírták rájuk (persze csak németül), hogy Lemmy betegsége miatt elmarad a másnapi Motörhead koncert. Ezt még úgy elviselné az ember, ha találnak helyette egy hasonlóan legendás csapatot, de nem. Kedves osztrák barátaink azt hitték, hogy az Alkbottle nevű formáció pont megfelelő lesz Motörhead-pótléknak… Lemmy egészségi állapotáról már amúgy is keringtek mindenféle információk, szóval nem hiszem, hogy ez csak a fellépés napja előtt derült ki. Gondolom így sikerült még több napijegyet eladni a bejelentés előtt…

Azért lassacskán csak elérkezett a Maiden ideje, ezt a lejátszott dalokból is sejthettük, hiszen először a Judas Priest Rapid Fire-ját játszották be nekünk, mint felvezető, majd az UFO Doctor Doctorát és hamarosan a Seventh Son Of A Seventh Son album és egyben a Moonchild introjául szolgáló „Seven deadly sins, seven ways to win…” is megszólalt és itt már nem volt visszaút, egy percen belül színpadra robbant (szó szerint) a Vasszűz. Korábban láttam már őket hétszer, de mivel egyik kedvenc zenekaromról van szó, gyermeki lelkesedéssel énekeltem én is a sorokat Bruce Dickinsonnal. Valószínűleg a léggitár is előkerült volna, de a koncert elején bizony hagyott kívánnivalót maga után a hangzás. A gitárok alul voltak keverve, de amúgy is nagyon halkan szólt a banda, a keverő előtt ácsorogtam egy jó haverommal, de kb erőlködés nélkül tudtunk beszélgetni. Szerencsére pár szám alatt rendbe jött a hangkép, még ha a hangerő azután sem lebegtette rajtunk a ruhát (ilyen távolságból lehetetlen is lett volna).

Az Iron Maiden koncertjei mindig tele vannak látványos dolgokkal, legyen az pirotechnika, cserélődő háttérvásznak, Bruce Dickinson jelmezei vagy az aktuális színpadi díszlet. Most ugye a Maiden England 2013 turné zajlik a Seventh Son Of A Seventh Son lemez megjelenésének 25. évfordulójának alkalmából, szóval egy újabb retro körút, még akkor is ha néhány anakronisztikus dal is bekerült a műsorba. Szóval a turné színpadképéről: a Seventh Son borítóját idéző sarkvidéki kékes-fehér dominált végig és több számnál is ehhez igazították az adott dalnál megszokott háttérvásznat (pl a Phantom of The Opera esetében). Az eredeti Maiden England turnéhoz képest azért átvariálták a setlistet is, de szerintem amúgy sem gondolta senki, hogy csontra ugyanazt a turnét nyomják le, hiszen 2008-ban sem ezt tették a World Slavery Tour kvázi újrajátszásával. Meglepetésnek bekerült a The Prisoner (bár ez ugye szerepelt az eredeti turnén is, de azóta…), a The Phantom Of The Opera, az Afraid To Shoot Strangers (!) és az Aces High is. A többire azért nagyjából lehetett számítani, nekem hiányzott az Infinite Dreams, de azt állítólag Bruce Dickinson fenntartásai miatt nem játszották, mivel félt, hogy nem tudná mindig olyan minőségben elénekelni, ahogy azt elvárná magától. A látványelemből Ausztriában egy állandó elem hiányzott: a sétáló Eddie robot. Nem tudom mi volt vele a probléma, mert alig pár nappal később Pöstyénben már feltűnt a deszkákon a Run To The Hills alatt.

A banda a megszokott profizmussal hozta a műsort, rengeteg összeállás, fricska, játékosság és jókedv jellemezte a zenészeket. Persze Nickoból szokás szerint szinte semmit sem láttunk, de mivel ő a zenekar „bohóca” nem hinném, hogy fancsali képpel hozta volna le a bulit. 🙂 Adrian Smith a szokásos visszafogottsággal pengetett, de Dave Murray és Janick Gers nagyon elemében volt, sokat mozogtak, bohóckodtak, különösen utóbbi. Steve Harris ismét kiválóan játszott és második frontemberként tevékenykedett. Adriannal együtt pedig a vokálozásban is segítették az örökmozgó Bruce Dickinsont. Akin úgy látszik nem nagyon akar kifogni az idő, mert még mindig nagyon jól énekel és a szokásos futkározásokat, ugrálásokat is megcsinálja. Azért egyszer láttam, hogy csak felsétált a lépcsőn, nem pedig futott, szóval már ő sem a régi, persze szeretnék majd 55 évesen ilyen kondiban lenni…

A két anakronisztikus dal a Fear Of The Dark és az Afraid To Shoot Strangers volt, de ezek sem lógtak ki a setlistből, amit ismét igen gondosan válogattak össze, hogy majdnem mindenki igényét kielégítsék. A közönség pedig végig együtt élt a zenekarral, rengetegen énekelték a szövegeket, de ez nem meglepő egy Iron Maiden koncerten Hiába koncerteznek ennyit, mégis minden koncertjük élményszámba megy, mert maximális teljesítményre törekednek. Ennél szerintem nem is nagyon tudok jobb zárszót találni a koncertbeszámolójuk végére. „Kicsit” kontrasztossá tette a fesztivál egyéb hibáit is…

Iron Maiden műsor:

Doctor Doctor (intro)
Moonchild
Can I Play With Madness
The Prisoner
2 Minutes To Midnight
Afraid To Shoot Strangers
The Trooper
The Number Of The Beast
Phantom Of The Opera
Run To The Hills
Wasted Years
Seventh Son Of A Seventh Son
The Clairvoyant
Fear of The Dark
Iron Maiden

Aces High
The Evil That Men Do
Running Free

Az utolsó koncert után kezdetét vette a fesztiválterület melletti hatalmas csarnokban az „After Rock Party”, ami tényleg egy nagy rockdiszkóra emlékeztetett, igazán oda való számokkal. Az én ízlésemnek kicsit sok volt a nu-metal, de alapvetően slágeresebb rock/metal zene szólt, amit mindenki ismert, így a jó hangulat garantált volt, legalábbis kb 3-ig, amikor a nép nagy része már kidőlt ilyen vagy olyan értelemben.

Nekem pedig ennyi volt idén a Seerock, az elmondott hiányosságok ellenére jól éreztem magam és ha a felsorolt hibákat kijavítják, akkor érdemes lehet elmenni rá (ha lesz még) mert a zenekarok biztosan nagyon nívósak lesznek. Ami még unszimpatikus volt, hogy a fesztivál facebook oldaláról az összes negatív előjelű hozzászólást törölték, pedig volt vagy száz darab belőlük.

Kapcsolódó cikkek

See-Rock Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár