See-Rock Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

2014. augusztus 1 – 2. @ Ausztria, Graz – Schwarzl See

Idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Graz melletti Unterpremstättenben a Seerock fesztivál. Tavaly már volt szerencsém a fesztiválhoz, de akkor igencsak felemás érzésekkel távoztam, nem is volt biztos, hogy idén visszatérek. Első évben a Guns’n’Roses volt a fő headliner, tavaly az Iron Maiden, idén, ha lehet ilyet mondani, akkor egy szinttel visszaléptek, mert a Scorpions töltötte be ezt a szerepet, de a többi zenekar talán ennek köszönhetően szintén elsőligás bandákból került ki, gondolok itt a Saxonra, Blind Guardianre vagy éppen a népszerűségét napról-napra növelő Sabatonra.

Ideális fesztiválidő volt végig, első nap talán még túlságosan is meleg volt délután, így a fesztiválterület mellett lévő tóban is nagy örömmel úszkálhattak a rockerek. Már aki tudott, mert nagyjából 5-10 lépés után már a legmagasabbaknak is minimum mellkasig ért a víz! Az árak továbbra sem a magyar pénztárcához igazítottak, de tavalytól eltérően már egy osztrák sem panaszkodott lehúzásra, igaz, a tavalyi felzúdulást látva a szervezők csökkentették az italok árait. Egy sörsátor nem sok, annyi sem volt a területen, csak a tűző napon lehetett iszogatni vagy elvonulni valahova árnyékba, de akkor meg a színpadot nem lehetett látni. Kiváló ötlet volt, hogy a  kiemelt állórész nem végig kordonokkal volt elválasztva, hanem a színpad mindkét oldalán volt 1-1 hosszú bárpult, ahol a koncertnézésben megfáradt fesztiválozók szomjukat csillapíthatták.

Péntek

Vonattal érkeztem a városba, a fesztiválra pedig a szervezők által biztosított shuttlebusszal jutottam ki, 3€ volt egy útra a jegy, a helyi viszonyokat figyelembe véve (2€ feletti vonaljegy a városi tömegközlekedésen) ez nagyon baráti ár, de az autópálya közelsége miatt a legtöbben mégis autóval vagy lakókocsikkal érkeztek a kempingbe. Villámgyorsan átvettük a jegyeket, némi tanakodás után pedig sikerült normális sátorhelyet is találnunk, ami a tóhoz és a bejárathoz is közel volt és a zuhanyzókig sem kellett órákig sétálni. A zuhanyzók és a wc-k mind a kempingben, mind a fesztiválterületen teljesen kulturáltak voltak, előbbiek konténeresek és külön-külön zárhatóak, de a meleg víz a hazai fesztiválokhoz hasonlóan hiánycikk volt. Ahogy sajnos a Steppenwolf zenekar is, akik pár nappal a fesztivál előtt mondták le a koncertjüket.

A brit hard rock legenda Uriah Heep már játszott, amikor sikerült végre elfoglalnom helyem a színpad előtt, túl nagy tömeg még nem volt (később is teljesen jól el lehetett férni, nem volt hering effektus), de a jelenlévők bőszen bólogattak a régi slágerekre és az új lemezről elővezetett One Minute-re. Mick Boxék igazi old school slágerparádéval zárták a koncertet, láthatóan nagyon bejött ez a közönségnek, nekik pedig a rajongók üdvrivalgása tetszett nagyon. A tőlük megszokott módon fülig érő szájjal játszottak, sütkéreztek a népszerűségben és a nekik szembe sütő Napban egyaránt. 🙂 Tavaly tragikus módon elhunyt a zenekar basszusgutárosa, Trevor Bolder, a helyére igazolt Davey Rimmer viszont szintén kiváló muzsikus, Russell Gilbrook dobossal együtt pedig lenyűgözően erős ritmusszekciót alkotnak, kiválóan adva az alapot a zenekar régi motorosainak: Phil Lanzonnak, aki a Hammondon remekelt, az énekes Bernie Shaw-nak és a főnök Mick Box-nak.

Személy szerint csak a rövid, nagyjából 40 perces műsoridőt sajnáltam, mert ezen a forró délutánon nagyon jól esett ez a tradicionális hard rock muzsika, és ahogy a közönséget elnéztem, ezzel nem voltam egyedül.

Uriah Heep setlist:

One Minute
Gypsy
Look At Yourself
July Morning
Lady In Black
Easy Livin’

De a show-nak folytatódnia kell, ahogy azt már több zenekar is megénekelte, jött a svéd Sabaton. Nagyon furcsa volt őket megint a délutáni napsütésben látni, hiszen a legtöbb fesztiválon már headliner vagy ahhoz közeli időpontban játszanak, de itt Graz mellett csak egy laza háromnegyed óra jutott nekik. Nem is volt olyan grandiózus a koncertjük, mint a pár héttel azelőtti Masters Of Rock buli, egy háttérvásznon kívül semmi látványelem nem volt, csak némi petárdázás, hogy felébressze azokat, akik esetleg az átszerelés alatt elaludtak volna.

Joakim persze szokás szerint szófosást kapott, de így ismét nevethettem azon, ahogy mondja, hogy nem beszél sokat, mert kevés a játékidejük, de aztán csak mondja, mondja, mondja. 🙂 Ez persze sokaknak újdonság lehet, de a 18. Sabaton koncertem után már nem hiszem, hogy ilyen szempontból bármi meglepetés lenne tőlük. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz amit csinálnak (akor hülye lettem volna ennyiszer megnézni…), hiszen végtelenül profi a produkció és a zenészek is nagyon együtt vannak, azért az évi 150-200 koncert meglátszik egy banda élő teljesítményén. Hannes van Dahl is úgy illeszkedik már a gépezetbe, mintha mindig is ő püfölte volna a bőröket a Sabatonban, a többiek pedig  tőlük megszokott energiával és intenzitással játszottak a hangszerükön, vokáloztak, hergelték a közönséget vagy éppen egymással hülyéskedtek.

A koncert a Heroes lemezre épült, most már bátran elhagynak olyan nótákat is, amik korábban kirobbanthatatlanok voltak a koncertprogramból, így lehet az, ohgy a tradicionális kezdődalon és a záró hármason kívül csak egy olyan dal volt, ami nem a Heroes-on volt, ez pedig az utolsó előtti lemez címadója. De a To Hell And Back, Resist And Bite, Soldier of 3 Armies és a Far From The Fame kvartettje sem a rosszabb nóták közül való, így teljesen jogos a szerepeltetésük egy ilyen rövid fesztiválfellépésen is. Talán ez volt a valaha volt legrövidebb Sabaton koncert, ahol voltam, de így különlegességnek nem volt rossz, a hangulat pedig végig egészen kiváló volt!

Sabaton setlist:

Ghost Division
To Hell And Back
Carolus Rex
Resist And Bite
Soldier Of 3 Armies
Far From The Fame
The Art Of War
Primo Victoria
Metal Crüe

A Sabaton után az ausztrál Ac/Dc ausztrál epigonja következett, az Airbourne zenekar. Hozzájuk is volt szerencsém pár héttel a Seerock előtt, ahol szinte teljesen ugyanezt a programot játszották, még a Live It Up előtte légósziréna és a többi showelem is ugyanaz volt. Persze ez ilyen rövid időközzel játszott koncerten óhatatlanul így van, ezt csak azért írom, hogy nem sok újdonságot hozott számomra a buli, de azt le kell szögeznem, hogy ettől még egy piszkosul szórakoztató 50 percet adtak nekünk O’Keeffe-ék. Eleve a dalok is olyanok, hogy másodszorra már együtt énekli mindenki a refrént, a ritmus meg egyből mozgásra készteti a halottakat is. Joel O’Keeffe pedig egy remek frontember, minden szám rászegeződik, ahogy félmeztelenül nyomja a fehér Explorerrel. Most is beült az egyik security-s nyakába, de ezúttal a szokásosnál is hosszabb kört tett a közönség sorai között, „kilovagolt” még a kiemelt állóhelyen kívülre is, az ott állók legnagyobb örömére. Azt kicsit sajnálom, hogy a Scorpions-nak épített kifutó még nem volt lefedve a főzenekar előtt, így sem ők, sem a Sabaton nem tudta azt kihasználni, pedig könnyen lehet, hogy akkor még királyabb koncertet adtak volna.

Az Airbourne aznap inkább a második lemezét hanyagolta, egy kivételével minden dal a debütalbumról és a tavalyi Black Dog Barkingről hangzott el. David és Justin pedig talán több szerepet kapott az énekben, mint az előző koncertjeiken, (vagy csak jobban hangosították őket) ami szintén jót tett a koncertnek, főleg amíg Joel a különböző nézővadító trükkjeit csinálta. Ideális rock’n’roll show volt, ahogy Joel búcsúzóul elmondta, amíg ők és mi is életben leszünk, addig a rock’n’roll nem hal meg. Úgy lesz! 🙂

Airbourne program:

Ready To Rock
Too Much, Too Young, Too Fast
No One Fits Me (Better Than You)
Diamond In The Rough
Girls In Black
Cheap Wine & Cheaper Women
Black Dog Barking
Chewin’ The Fat
Live It Up
Runnin’ Wild

A BossHoss germán cowboy-aival a világból ki lehet kergetni, így is volt szerencsétlenségem egyszer látni Wackenben, nem csoda hát, hogy az Airbourne után gyorsan távozóra vettem a figurát és inkább a sátorban és a környékén ütöttem el az időt. A sátorszomszédok amúgy is nagyon jó arcok voltak, bár szerintem a Sabatonon és a Scorpionson kívül egy zenekart sem láttak (talán a Blind Guardiant), de hát ki vagyok én, hogy megmondjam másoknak hogy érezzék jól magukat egy fesztiválon? Ráadásul roppant mód örültek, amikor szóbahoztam szülővárosuk (Amstetten) leghíresebb szülöttét. 😀 A Status Quo-ra azt mondtam, hogy majd a végén bemegyek az In The Army Now-ra, de azt a műsor felénél-harmadánál már eljátszották, így csak a távolból hallgattam a zenéjüket.

A Status Quo veteránjai után egy másik veterán rockbanda, a Scorpions következett, akik már elég régóta nem játszottak Ausztriában, ezzel is reklámozták a fesztivált. Rudolf Schenkerék igazán impozáns színpadképet hoztak magukkal, a színpad teljes szélességében három nagy ledfal üzemelt végig, ezek előtt is voltak lámpák, színváltó rámpák, liftező dobemelvény, meg persze a rengeteg intelligens lámpa és a végre-valahára rendesen elkészült kifutó. Sikerült is a kifutóval szemközt, attól olyan 3-4 méterre elhelyezkednünk, hiszen még a Scorpions alatt sem volt nagy tömegnyomor, kevesek álltak az ember intim szférájában, ilyen szempontból nem a megszokott fesztiválkörülmények uralkodtak.

A banda a legutóbbi nagylemezének címadójával kezdett, miután a ledfalon bemutatták, hogy 1983-ban 375000 ember volt rájuk kíváncsi Californiában. A hangzás pár szám után teljesen király, lemezminőségű volt. Ugyanezt sajnos Klaus Meine hangjáról nem tudom elmondani, igaz 60 felett már az is csoda, hogy így énekel, ahogy mostanság. Nekem valahogy úgy tűnt, hogy a közönség és a zenekar nem nagyon talál egymásra, pedig Klaus próbálkozott közönségénekeltetéssel, tapsoltatással, Rudolf pedig huszonéveseket meghazudtoló tempóban és energiával rohangált fel-alá a színpadon, rajta se látszott, hogy már a 67. életévét tapossa. Arra se lehet fogni, hogy a dobok mögött nem James Kottak ült, hanem Johan Franzon segített ki, amíg James az elvonón van. A hiba szerintem abban keresendő hogy túlsúlyban voltak a lassabb, balladisztikus dalok. Én mondjuk nagyon élveztem szinte az egész koncertet, de az szerintem betudható annak, hogy ez volt életem első Scorpions bulija, elhiszem, hogy a régi rajongók valami tüzesebb show-ra vágytak, annak ellenére, hogy igazi slágerparádé volt a koncert, 79-90-ig terjedő időszakból játszottak csak, – sajnos a Savage Amusement dalait totálisan hanyagolva – megfejelve a már említett Sting In The Tail három dalával. A körülbelül 110 perces műsorba belefért egy dobszóló, Pawel Mąciwoda basszer erőteljes közreműködésével és egy Mathias Jabs gitárszóló is.

A produkciót egyértelműen Rudolf vitte a hátán, fel-alá futkározott, a színpad szinte minden pontján feltűnt, még a dobemelvény tetején is, mellette Mathias egy visszafogott öregúrnak tűnt viselkedésre és fazonra is. Aki persze marha jól tud gitározni! 🙂 Ők ketten Klaus Meinével rengeteg időt töltöttek a kifutón, aki folyamatosan próbálta nagyobb aktivitásra buzdítani a publikumot és a tapsokat is többször változtatta tapsviharrá a számok között pusztán pár kézmozdulattal. Mellettük Pawel (és főleg Johan) csak másodhegedűsnek tűntek, annak ellenére, hogy egy kis időre az egész csapat kiköltözött a színpad közepéből induló kifutóra, hogy egy akusztikus nótát eljátsszanak nekünk. A Best Is Yet To Come alatt pedig még az egyik gitártechnikus is hangszert ragadott, így háromgitáros felállással nyomták ezt a dalt az új lemezről.

A Send Me An Angel után azért már a közönség is elfogadható szintre melegedett be, innentől már jobb volt a hangulat a koncert végéig. Persze a normál részt záró Big City Nights-ra hatalmas beindulás volt, amit aztán csak közönségénekeltetésben tudtak túlszárnyalni az első ráadás alatt: Still Loving You, Wind Of Change és Rock You Like a Hurricane, igazi rockdiszkós egyveleg, többen táncra is perdültek, vagy a párok andalogtak a híres fütyülős bevezető alatt. De még ezzel sem volt vége, mert a Scorpions a több percnyi pengetőszórás után még visszatért egy dalra, a When The Smoke Is Going Down-t játszották el búcsúzóul az akkor már felettébb hálás osztrák közönségnek.

Scorpions műsor:

Sting In The Tail
Make It Real
Is There Anybody There?
The Zoo
Coast To Coast
Loving You Sunday Morning
The Best Is Yet To Come
Send Me An Angel
Holiday
Raised On Rock
Tease Me Please Me
Hit Between The Eyes
dobszóló
Blackout
gitárszóló
Big City Nights

Still Loving You
Wind Of Change
Rock You Like A Hurricane

When The Smoke Is Going Down

Szombat

Valamiért idén nem voltak a helyszín melletti sportcsarnokban afterparty-k egyik nap zárókoncertje után sem. Ez nagy hibának tűnt nekem, hiszen tavaly remek hangulat volt ezeken, de azért megfelelő társaságban túl lehetett élni a hivatalos rock buli hiányát.

Másnap reggel az árnyéknak és a nagy sátornak köszönhetően viszonylag sokáig tudtunk aludni, aztán csak fürdőzés meg egy kis sörözés volt a program. Közben belenéztem a Norikum műsorába, de úgy döntöttem, hogy hozzájuk még túl korán van és ez egy nagyon hosszú nap lesz, inkább visszamentem a vízpartra, mert nem nyűgözött le a produkciójuk. Az oszrák black metalos Belphegor is a tűző nap áldozata lett, ők már jobban tetszettek a parton hűsölés közben is.

Hellyeah-t viszont mindenképpen meg akartam már nézni, hiszen egy igazi metallegenda, Vinnie Paul alapította a Mudvayne-ből ismert Chad Grey-jel. Az élő produkción viszont abszolút nem látszott, hogy egy ekkora név ül a dob mögött, nem emlegették a Panterát, Dimebag is csak egyszer került szóba és persze legnagyobb sajnálatomra egy Pantera dalt sem nyomtak. De ennek ellenére egy kiváló bulit nyomtak Chad-ék, mindenki végig mozgott, különösen Chad és az új basszer, a balkezes Kyle Sanders, aki néha ki se látszott a lobogó rasztái alól. Tom Maxwell és Chris Brady mellette szinte visszafogottnak tűntek.

A csapat a Cowboy Way-jel kezdett, de egész diszkográfiájukból szemezgettek a rendelkezésre álló háromnegyed órában. Volt többek között a Moth, a Sandre Por Sangre, A Matter of Time, a kiváló partyhimnusz Drink Drank Drunk és Hellyeah is. Lehetett érezni, hogy kevesen vannak teljesen tisztában a zenekar munkásságával a közönség soraiban, mert amikor Chad kérdezte, hogy hányan voltak már Hellyeah koncerten, akkor csak néhány kéz lendült a magasba. Viszont amikor már azt kérdezte, hogy a jelenlévők közül ki fog megint eljönni, ha erre járnak, akkor már sokkal többen feltették és szerintem őszinte volt mindenki lelkesedése, hiszen a Hellyeah egy nagyon jó koncertet adott, ráadásul a zenéjük is olyan, hogy üt mint a buszkerék!

A Hellyeah után a német In Extremo elég visszafogottnak is tűnt. Persze ez csak a színpadi mozgásra értendő. Eleve töben vannak, nagyobb hangszerekkel és a színpad felét a pirotechnika forglalta el. Folyamatosan lőtték a kis petárdákat, robbantgattak, és olyan lángcsávókat nyomtak 6 helyen a színpadon, mintha mindenkit azonnal a túlvilágra akarnának küldeni. Persze közben nyomták a jó kis középkori hangszerekkel megerősített zenéjüket. Sajnos az átkötő szövegek is németül mentek, amikből nem sok jött át nekem, de a közönség reakciója mindent felülmúlt, szerintem az ő dalaikat énekelték a legtöbben együtt az énekessel az összes banda közül! Michael Rhein, azaz az utolsó egyszarvú pedig ezt kihasználva bőszen buzdította a népet még nagyobb részvételre. Az InExtremo koncerteken továbbra is a különböző dudák, tekerőlantok és egyéb tradicionális hangszerek használata a legnagyobb kuriózum. Egy egész kis ládára való van nekik ezekből a különleges zeneszerszámokból és rendszeresen cserélgetik is őket a koncert közben, miközben persze ezerrel piróznak, mintha muszáj lenne nekik!:) Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy menjen el egy In Extremo koncertre, akkor is, ha egy hangot nem ért a szövegekből, mert a hangulat garantáltan kárpótolni fogja!

In Extremo setlist:

Rasend Herz
Himmel Und Hölle
Vollmond
Viva La Vida
Liam
Küss Mich
Sängerkrieg
Feuerteufel

A szombati napon egy black metal fellépővel már kibabrált a hőség és a nem éppen fagyos északi körülmények, a Dimmu Borgir is hasonlóan járt. Pedig ők is megtettek mindent, hatalmas robbanásokkal kísérve kezdtek bele az Allegiance-be, de a hangzásuk nem volt az igazi, Silenoz és Galder gitárjai is halkabbak voltak a kelleténél. Shagrath pedig hiába erőlködött, nem tudta igazán beindítani a színpad előtt állókat, ennek ellenére korrektül lenyomták a programot az elől álló pár rajongójuknak, de túl nagy tapsot nem kaptak a koncert végén. Hiába a jó dalok, valahogy élőben nekem nem jön össze a Dimmu Borgirral egy normális koncert, a legutóbbi Brutal Assaultos koncertjük is nagy csalódás volt és szinte unalomba fulladt. Most is ugyanez volt a helyzet, páran már azon polemizáltak, hogy vajon Shagrath nadrágján két vörös felvarró van, vagy lyukas és alatta vörös harisnyát hord. De ezt valószínűleg már nem fogjuk megtudni soha.

Dimmu Borgir setlist:

Allegiance
Progenies Of The Great Apocalypse
Lepers Among Us
Vredesbyrd
The Serpentine Offering
Gateways
Puritania
Dimmu Borgir
Mourning Palace

Saxonban viszont még sosem csalódtam koncerten és most sem alakult úgy, hogy sajnálkozzam. Maximum amiatt, hogy az eddig felhalmozódó csúszás miatt az ő koncertjük lett rövidebb, mint az előzetesen kiírt. Nem is nagyon húzták az időt, jöttek egymás után a dalok, egy régi-egy új. Majd a Battalions Of Steel után Biff azt mondta, hogy látja, hogy nagyon 80-as évek hangulatban vagyunk, ezért széttépte a setlistet és onnantól kezdve csak a klasszikus lemezeikről játszották a dalokat. Nyilván ez egy előre eltervezett lépés volt, mert szinte csak a kötelező koncertdalok következtek, zárásként a kedvenc Saxon nótámmal, a Princess Of The Nighttal, de egy olyan ritkábban játszott dal is bekerült, mint a To Hell And Back Again a Strong Arm Of The Law albumról.

Paul Quinnt és Doug Scarattot mindig élmény nézni, ahogy gitároznak. Nibbs Carter basszer is elég sokat mozgott és a zseniális Nigel Glocknerrel olyan húzást adtak a daloknak, mint egy gyorsvonat. Biff Byford pedig egyértelműen a banda arca a hosszú bőrkabátjával, jellegzetes mosolyával és ráspolyos hangjával. Azon az estén is remekül vezényelte a bulit, még ha a hangja itt-ott el is csuklott egy kicsit.

Saxon program:

Sacrifice
Power And The Glory
Battalions Of Steel
Heavy Metal Thunder
To Hell And Back Again
747 (Strangers In The Night)
Crusader
Princess Of The Night

A Saxon után egy másik nagy kedvencem, a Blind Guardian következett. Ők tartottak egy közel két éves szünetet a turnézásban, hogy az új album munkálataira tudjanak koncentrálni. A zenekar négy tagú, de a koncertekre mindig hoznak egy basszusgitárost és egy billentyűst is, de a basszusgitárosuk már nem Oliver Holzwarth, aki közben a Rhapsody Of Fire tagja lett, hanem Barend Courbois. Ő teljesen eltűnt a háttérben, gondolom több mint 10 év után majd neki is megengedik, hogy néha-néha előremenjen a színpadon, nem csak hátul játszhat.

Maga a műsor nem volt egy különlegességekben bővelkedő akármi, egy egyórás fesztiválfellépésen ez általában nem is elvárható. Korrekt best of programot játszottak Hansi Kürschék (aki még mindig az egyik legjobb torok az egész metalmezőnyben véleményem szerint), két dallal megspékelve az At The Edge Of Time lemezről (a kezdő Sacred Worlds és a Tanelorn), némi túlsúllyal az Imaginations From The Other Side lemez irányába. A program az egy sima-egy fordított mintájára egy gyors-egy lassú szám szerint épült fel a végéig, amikor 2 lassút követett két gyors. A koncerteket általában záró Mirror, Mirror után ugyanis még előkapták a Valhallát a legelső lemezről, aminek refrénjét énekelve búcsúztatta a közönség a zenekart közel egy óra után. Nem tudok túl sok újat elmondani, nem egy színpadszántó banda a Blind Guardian, frederick Ehmke dobol, Marcus és André gitározik, Hansi énekel és az egészből egy csoda születik. Legyen az a korai idők speed metal himnusza, akusztikus dal vagy az újabb időkre jellemző progresszivitás.

Blind Guardian műsor:

Sacred Worlds
Welcome To Dying
Nightfall
The Script For My Requiem
Bright Eyes
Tanelorn (Into The Void)
Mordred’s Song
Imagination From The Other Side
The Bard’s Song – In The Forest
Mirror Mirror
Valhalla

Az egy órás Blind Guardian koncert után egy kicsit hosszabb buli következett a New-yorki twisted Fuckin’ Sisterrel! A legendás banda tíz éve újra összeállt és évente néhány koncertet adnak, szóval nagyon örültem, hogy ismét elcsíphetem őket 2011 után. Ráadásul idén 30 éves a Stay Hungry lemez, ennek örömére szinte az egész albumot eljátszották nekünk! A többi albumukról is befért azért 2-2 nóta a műsorba, de itt egyértelmű volt, hogy igazi örömzene lesz. Eleve nagyon együtt van a csapat, iszonyú jók a dalok ennyi év után is, a „We’re Not Gonna Take It”-et leszámítva nincsenek is annyira agyonjátszva. Ennek megfelelően már el is nyomták a legnagyobb slágerüket a program közepén, mondván, hogy aki csak ezért maradt, az nyugodtan el is húzhat a színpadtól, ők majd játszanak a rajongóiknak, akik több mint 30 éve kitartanak mellettük. Persze szerintem senki sem távozott és ez nagy-nagy megelégedettséggel töltötte el az egész zenekart. El is mondták megint, hogy mennyire vicces, amikor egy tehetségkutató végén valaki megköszöni a rajongóinak a 3 hónapnyi kitartó rajongást… Az is látszik, hogy viszonylag ritkán koncerteznek, az egyik dal elején Dee Snidernek kellett elrángatnia Jay Jay French gitárost az egyik automata lángszóró mellől, ha egy percet vár vele, akkor most egy szörnyű színpadi balesetről írnék.

 

Dee Snider az örökifjú, úgy mozog mintha még 20 sem lenne, ilyen szempontból nyugodtan kezet foghat Rudolf Schenkerrel, de a többiek közül is csak Marco „Animal” Mendoza az, aki egyre nagyobb lesz. De neki még jól is áll! 🙂 Jay-Jay és Eddie Ojeda jól kiegészítik egymást gitáron és a vokálozásba is besegítenek, míg AJ Pero betonbiztos alapokat tol a többiek alá. Marco mondjuk többet üti a basszusgitárt, mint játszik rajta, de ez mindig is így volt. Szinte minden dal sláger, kiváló, energikus előadásmód, ez a jó buli receptje. Ehhez jön még egy végtelenül közvetlen frontember és egy láthatóan hálás és elégedett zenekar. Ebből csak jó sülhet ki. Nem is lett másként, szerintem a Twisted Sister az egész fesztivál leghangulatosabb, legjobb buliját adta.

Twisted Sister program:

Stay Hungry
The Kids Are Back
You Can’t Stop Rock’n’Roll
Captain Howdy
Street Justice
We’re Not Gonna Take It
I Believe In Rock’n’Roll
Shoot ‘Em Down
Under The Blade
The Fire Still Burns
The Price
Burn In Hell
I Wanna Rock

S.M.F.

A Twisted Sister után még hátra volt a Slayer, hogy teljesen lebontsa a fesztivál végén mindenki hallójáratát. Az elején a hangzás nem volt az igazi, Kerry Kinggel álltam szemben a színpad jobb oldalánál, de amikor nem hallottam Gary Holt szólóját, egyszerűen besétáltam középre és hirtelen olyan volt, mintha a lemezjátszómból hallgatnám a régi dalokat, kristálytisztán lehetett hallani mindent… Hátrébb  álló ismerősök szerint a keverőnél szó szerint lemezminőségben szólt a buli.

A Slayer körül az utóbbi időben több negatív dolog történt, gondoljunk csak Jeff Hanneman halálára vagy Dave Lombardo több mint fura kirúgására, így kicsit szkeptikusan vártam a koncertet. Persze nem attól féltem, hogy Gary Holt vagy Paul Bostaph nem nő fel a feladathoz, mert ők elsőrangú zenészek, egy rossz szavam nem lehet rájuk, de anno sokat nyilatkozták, hogy Kerry King, Tom Araya, Jeff Hanneman hármas nélkül nem lesz többet Slayer. Ehhez képest mégis van. Ez egyrészt örvendetes, mert még mindig gyilkosak élőben, de szomorú is, hiszen ezek a dolgok jelentősen csorbítják a csapat renoméját, negatív szájízt hagyva a rajongókban és kicsit mindenki pénzszagúnak érezheti az egész cirkuszt.

Persze a koncerten nem ezen gondolkodtam, hanem együtt üvöltöttem Tom Arayával a dalszövegeket és próbáltam léggitáron követni Kerry-t és Gary-t. 🙂 Ez pedig még mindig nagyon jó szórakozás, még akkor is, ha a népsűrűség nem volt olyan, amit megszoktam a Slayer koncerteken. Konkrétan volt mellettem két méterre egy olyan 15 méter átmérőjű moshpit, amiben ha 30-an voltak, akkor sokat mondtam. Nem volt nyomulás, lökdösődés, ami bevallom, azért hiányzott a zene mellé. A zenekar persze ettől függetlenül nyomta rendületlenül a gyilkos riffeket, de többször eszembe jutott, hogy most talán már be lehetne engedni a kiemelt álló részre azokat is, akiknek nem oda szól a jegyük, had legyen egy jobb buli ebből. De nem engedték őket, így az igazi múltidéző buli (csak két szám 1990 utánról) kissé szellős közönséggel ért véget.

Igazán nagy meglepetés szám nem volt, hacsak a Necrophiliacot nem vesszük annak, azt is hallottam már élőben, de annak is már lassacskán 10 éve, egy igen-igen erős best of bulit kaptunk egy olyan zenekartól, ami még mindig leiskolázza a pályatársak jó részét, dobos csere ide vagy oda.

Jeff Hannemanról külön nem emlékeztek meg szóban, hanem az Angel Of Death alatt leesett a Slayer logó a színpad hátulján és a Jeff Hanneman emléklógó előtt játszották el az ő talán legismertebb szerzeményét.

Slayer setlist:

Hell Awaits
The Antichrist
Necrophiliac
Hate Worldwide
Mandatory Suicide
War Ensemble
Postmortem
Captor Of Sin
Disciple
Seasons In The Abyss
Born Of Fire
Dead Skin Mask
Raining Blood
Black Magic
South Of Heaven
Angel Of Death

Összességében sokkal jobban bejött az idei Seerock fesztivál, mint a tavalyi. Lehet azért is, mert most ott töltöttem két éjszakát és kiemelt állójegyem volt, mert más nem nagyon változott a helyszínen. Az is tény, hogy mindkét napra sokkal több minőségi zenekar jutott, mint előző években és nem mondta le egy headliner sem a bulit egy nappal a koncert előtt. Akinek belefér a keretbe, az nem jár rosszul ezzel a fesztivállal, ha kizárólag a zenei élményre vágyik és ehhez nem akar több ezer kilométert utazni.

Kapcsolódó cikkek

See-Rock Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár