2013. május 21. @ Budapest, Club 202
Hálás vagyok, amiért a Hammer Concerts szervezőgárdája volt olyan vállalkozó szellemű, hogy ezt a nagyszerű turnét elhozta Budapestre. Aki az igazán extrém, sötét zenét szereti, annak a fentebb említett fellépők igazi kuriózumnak számítanak.
A Septicflesh neve szinte megkerülhetetlen. A 2012-es év egyik legnagyobb hatással bíró albuma a The Great Mass, amelynek hallatán legtöbbször még a stílustól távolabb álló emberek is elismeréssel bólogatnak. A színtérre és a rajongókra hasonló, sokkolóan elementális hatást gyakorolt az olasz Fleshgod Apocalypse, akik a 2011-es Agony albummal a viszonylagos ismeretlenségből az egyik legfontosabb szimfonikus death bandává nőtték ki magukat. A holland Carach Angren látszólag még nem tört ki az erős középmezőnyből, de számomra az egész turné legérdekesebb zenekara volt. Ilyen egyéni módon nagyon rég nem közelítette meg senki ezt a stílust. Ezt a gondolatomat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az általam megkérdezettek nem elhanyagolható százaléka a Carach Angren koncertjét várta a legjobban.
A nyitó The Konstellation-nek sajnos csak a végét sikerült elcsípnem, de energikus előadásmódjuk és a zenekar vitathatatlan profizmusa mindig meggyőz, hogy megérdemlik a figyelmet. A koncert közben akadt egy-két technikai malőr, a hangosítás sem volt tökéletes, de ettől függetlenül egy nemzetközi színvonalú, egyedi műsort láthatott az ekkor még elég gyér számú közönség. Külön öröm, hogy végre magyar zenekar is lehetőséget kap nagy külföldi bandák előtt. A srácok szerencsére elhagyták a fekete csuhákat, és őszintén szólva a mostani színpadkép nekem jobban tetszett. Legközelebb mindenképp elcsípem őket, mikor headlinerként játszanak valamelyik kisebb klubban.
A Descending műsorát mérsékelt érdeklődéssel figyeltem. Egyelőre nem sok ötletet látok a zenéjükben, és az élő produkció sem volt túlzottan figyelemre méltó. Egy összeszokott csapatot láttam a színpadon, de valahogy ez a thrash riffekkel teletűzdelt darálás nem igazán tudott megfogni.
A Carach Angren-ről tudni kell, hogy élőben és stúdióban is trióként működnek. Nekem fura volt ez a felállás, a szinti-dob-gitár mellé kicsit hiányoltam egy ritmusgitárt és egy basszusgitárt, a dalok megszólalása úgy sokkal erőteljesebb lenne. Ezt leszámítva gyakorlatilag tökéletes műsort adtak, mely a kiváló zene mellett nem teljesen nélkülözte a vizuális elemeket, a brutális coprsepaint-eket, alkarvédőket és viktoriánus ingeket. Más zenekarok ezektől a külsőségektől általában parodisztikussá válnak, de a Carach Angren-nek valamiért jól áll. Kísérteties történeteket gyúrnak zenévé hullának maszkírozott félig-emberi, félig-éteri lények. A zenekar pontosan ezt a hangulatot ragadja meg. A műsor nagy részét a legutóbbi albumuk, a Where The Corpses Sink Forever számai tették ki, korábbi anyagokból csak mutatóban került elő valami. Azért hiányoltam néhány olyan szerzeményt, amiket biztosra vettem, hogy hallani fogok (pl. A Funerary Dirge of a Violinist, Little Hector, illetve rengeteg szám a Death Came… albumról). Sajnos ennyi időbe ez fért bele, de reménykedem a zenekar mielőbbi látogatásában.
Setlist:
- An Ominous Recording
- Lingering in an Imprint Haunting
- Haunting Echoes From the Seventeenth Century
- The Carriage Wheel Murder
- Bitte Tötet Mich
- General Nightmare
- Spectral Infantry Battalions
- The Ghost of Raynham Hall
Ritkán látni olyan elsöprő erejű és meggyőző koncertet, amit az olasz Fleshgod Apocalypse adott ezen az estén. Az Agony lemezt hallgatva számítani lehetett rá, hogy élőben is elég erőteljesen fog szólni a zenekar, de mikor megláttam a színpadra felpakolt tőkés zongorát és felcsendültek a The Hypocrisy bevezetőjének dallamai, onnantól kezdve vitték az este legjobbjának járó díjat. Az élmény vizuális fokozása a Fleshgod-nál is fontos, az egységes szakadt öltönyös hulláknak elmeszkírozott zenészek múmiafáslival burkolt gitárral a kézben játszották napjaink egyik leggyilkosabb, egyben legegyedibb death metalját. Az egész bandán látszott az átélés, gyakorlatilag végig headbangelték az egész műsort, emellett pedig halál pontosan hozták az egyébként meglehetősen komplex és gyors témákat. Külön kiemelném a zongoristát és Paolo Rossi tiszta, magas énektémáit. Ezt a megoldást kevés extrém zenét játszó formáció alkalmazza, pedig meglehetősen érdekes kontrasztot alkot a hörgéssel, lásd pl. a Mourning Beloveth-nél.
A műsor gerincét a Agony album alkotta, az Oracles csak két szám erejéig került elő. Meglepő volt, hogy például a Thru Our Scars nem került elő, de a műsor így is hibátlan volt.
Sajnos ráadásra már nem maradt idő, de a koncert így is katarzisélmény volt. Aki teheti, nézze meg a Fleshgod-ot, mert élőben képesek még a lemezhez képest is plusz energiákat belerakni ebbe a hihetetlenül súlyos zenébe.
Setlist:
- The Hypocrisy
- The Egoism
- The Deceit
- Requiem in SI Minore
- The Violation
- In Honour of Reason
- The Forsaking
Hiába az olaszok által okozott rendkívül pozitív meglepetés, az este főprodukciója nálam egyenesbe állította a mérleg két serpenyőjét. Nagyon szeretem a Septicflesh-t, a The Great Mass albumot pedig egy korszakalkotó műnek tartom, de sosem tudtam elképzelni, hogy szólhatnak élőben jól ilyen bonyolult hangszerelésű dalok. A nagyzenekari betétek persze samplerről mentek, de néhány gitártéma is, amit nem igazán tudtam hova tenni, mert két gitárossal jó néhány dolgot meg letetett volna oldani. A színpadi kiállás a Fleshgod-hoz/Carach Angrenhez képest itt jóval egyszerűbb, de örültem volna, ha ez lett volna a legnagyobb probléma.
A hangzás sajnos nagyon nem lett eltalálva, Fotis Bernardo dobja szólt a leghangosabban, de úgy általában a hangszerek elnyomták a sampler-t.
Másodsorban Seth basszusgitározásával nagyon nem vagyok kibékülve. Lemezen kiválóan játszik, de élőben csak bohóckodik a basszerral, kb. fele sebességgel penget rajta, mint kéne, lóbálja össze-vissza a levegőben, vagy épp a háta mögé lógatja a szám felében. Van olyan, akinek nem megy az éneklés és a gitározás egyszerre, és ha Phil Anselmo-nak nem derogál koncertgitárost alkalmazni, akkor itt sem lenne olyan nagy gond. A másik probléma, hogy egyszerűen látszott, a banda fáradt. A turnézás megeröltető és kemény, ez pedig néha erősebben hatással van egy banda teljesítméynére. Nem lehet minden nap 100%-on pörögni, és ennek néha egy-egy helyszín közönsége issza meg a levét. A műsor maga viszont jól összeállított volt, hangsúlyosan a The Great Mass és a Communion legjobb dalai lettek összeválogatva. Érdekes, hogy a feloszlás előtti érából két dalt is hallhattunk a Sumerian Daemons-ról, viszont a nemrég újrakiadott The Mystic Places of Dawn-ról egyet sem. Bár a korai lemezek kevésbé kiforrottak, én azért örömmel fogadnék egy újrafelvett és újrakervert változatot például a Revolution DNA-ből vagy az Esopticon-ból.
Az Oceans of Grey után Fotis szólója következett, és ismét csak a fáradtság számlájára írom, hogy kétszer is ütemet tévesztett az amúgy kiváló dobos.
A Septicflesh kapott időt, így még két szám belefért a műsorba. Befejezésként el tudtam volna képzelni pluszban egy The Undead Keep Dreaming-et, talán jobb lezárása lett volna a koncertnek.
Öszességében az este láthattuk az ígéretes the Konstellation-t, a feledhető Descending-et, a kiváló Fleshgod Apocalypse-t és Carach Angren-t, és egy fáradt és gyenge Septicflesh-t. Megérte elmenni, bár a főzenekar miatt kissé keserű a szájízem.
Setlist:
- The Vampire from Nazareth
- Communion
- A Great Mass of Death
- Virtues of the Beast
- Unbeliever
- Pyramid God
- Lovecraft’s Death
- Oceans of Grey
- We The Gods
- Persepolis
Ráadás:
- Anubis
- Five-pointed Star
