2024. november 17. @ Budapest, Barba Negra
Sajnálattal olvastam a hírt, hogy a Sepultura a tervek szerint végleg leteszi a lantot. Nem hinném, hogy a legendás brazil zenekart bárkinek be kellene mutatnom, aki jártas a fémzenében, hiszen immár 40 éve vannak a pályán, aminek első évtizedében a thrash metal műfaj legnagyobb ikonjai közé nőtték ki magukat. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy a búcsúturnénak budapesti állomása is van, így hazánkban is lehetőség nyílik utoljára megtekinteni őket. Ráadásul igen illusztris társaságban járják be Európát, ami még izgalmassá teszi a rendkívüli eseményt. Gondolok itt elsősorban a floridai death metal vonalon alapvetésnek számító Obituary-ra, ami meghatározó szerepet játszott abban, hogy megszerettem a műfajt anno a ’90-es évek elején. Az ukrán Jinjer szintén ismert névnek számít manapság, s bár a zenéjük nem nekem szól, de tudomásom szerint a modern metalt kedvelő közönség köreiben igencsak közkedvelt. Negyediként még egy fiatal amcsi metalcore banda, a Jesus Piece is csatlakozott a turnéhoz, amiről még nem is hallottam korábban. Az igazat megvallva elég érdektelenek is számomra, mert ebben a műfajban még a legnagyobbak sem hoznak lázba – és elnézést ezért a core fanoktól. A philadelphiai kvartett mellesleg 2015 óta aktív, és eddig két albumuk jelent meg. A búcsúzó Sepultura és az Obituary jelenléte viszont éppen eleget nyomott a latba annak érdekében, hogy autóba üljek és átutazzam a fél országot ezért a koncertért, amit bizony nem is bántam meg!
Az M3 autópálya jelenleg nem éppen akadálymentes körülményeinek köszönhetően a Jesus Piece koncertjét teljes egészében lekéstem. Pont akkor lett vége, mikor a bejárathoz értem. Ez különösebben nem bosszantott, inkább annak örültem, hogy egyáltalán sikerült megérkezni a helyszínre még az Obituary kezdése előtt. Ahhoz képest viszont még időben voltam, így lehetőségem adódott találkozni és szót váltani néhány kedves barátommal, valamint szemügyre venni a merch kínálatot. A zenekarok igen tetszetős darabokkal érkeztek, volt miből csemegézni. A 40 éves jubileumra készült Sepultura pulóvert különösen szemrevalónak találtam, de a 25 ezer forintos árat egy kicsit sokaltam érte. Az Obituary Cause of Death mintás pólójából viszont majdnem hazavittem egyet, de végül lebeszéltem magam róla, mert már annyi zenekaros ruhám van, hogy lassan nem fér a szekrénybe. A pólók egyébként 12-15 ezer forintba kerültek.
Mint ahogy már korábban említettem, a Tardy tesók vezette Obituary egy igazi alapvetés számomra, mindemellett az egyik kedvenc koncertbandám a death metal műfajban. Eddig háromszor is volt már szerencsém látni és hallani őket élőben, és határozottan állíthatom, hogy sosem okoztak csalódást! Ráadásul ez immár a második alkalom, hogy a Sepulturával együtt, hiszen 2017-ben is egymás után léptek fel a Rockmaraton fesztiválon, ahol ugyancsak jelen lehettem.
A zenekar várható teljesítményét illetően különösebb kétségeim nem voltak, de a hangosítás miatt nem kicsit izgultam, ami nem alaptalan, hiszen a Barba Negra sokszor leszerepelt már ezen a téren. Szerencsére ezúttal kellemes csalódásban volt részem, mert teljesen rendben szólt, minden hangszert szépen, tisztán hallottam. Donald Tardy dobos szokás szerint most is elemében volt, és azon túl, hogy kiválóan játszott, a számok közt többször is megmutatta magát a szerkó mögött a székére állva, amivel rendszerint jól megérdemelt, hangos üdvrivalgást generált. Bátyja, John Tardy távolról nézve látszólag semmit sem változott az elmúlt évtizedek alatt, aki a tőle megszokott módon, a mikrofonállvánnyal a kezében fel-alá járkálva hallatta bestiális hörgését hatalmas hajzuhataga mögül. A mára méretes arcszőrzetet növesztő Trevor Peres ritmusgitáros mellé 2012-ben csatlakozott Kenny Andrews szólói is rendkívül élvezetesen törtek felszínre a jellegzetesen pusztító nyers riffek alól. Az ő bekerülése nagyon jót tett a bandának, véleményem szerint a legjobb szólógitáros, aki megfordult a zenekar soraiban James Murphy óta. Basszusgitáros poszton továbbra is a 9 éve sajnálatos módon elhunyt Frank Watkins utódja, Terry Butler játszott, aki 2010 óta tagja a jelenlegi formációnak. Jó látni, hogy manapság nagyon egyben van a zenekar, és a tehetséges, profi zenészek maximálisan kitettek magukért!
Részemről egy kissé sajnálatos dolog, hogy mivel ezúttal csak előzenekarként voltak jelen, a játékidő elég rövid lett, így néhány nagyobb favoritom nem fért be a programba (pl. a Dying, vagy a Find the Arise). Szerencsére legalább a Chopped In Half / Turned Inside Out medley felcsendült a ’90-es Cause of Death-ről, ami egyértelműen a kedvenc albumom tőlük. Egy aprócska negatív meglepetésként ért azonban, hogy a diszkográfiában jelenleg utolsó előtti lemezről viszont egyetlen számot se játszottak, pedig szerintem az elmúlt közel három évtized tekintetében a legjobban sikerült Obituary korong. A Dying of Everything címmel tavaly megjelent legfrissebb anyagról ugyanakkor három szerzemény is helyet kapott a tíz tételből álló setlisten, ami egyébként nem baj, mert szerintem az sem sikerült rosszul. Mindezek mellett a World Demise és a Frozen in Time lemezt is képviselte 1-1 nóta, míg a Back from the Dead-et és a debültáló Slowly We Rot-ot 2-2. Zárásképpen utóbbi címadóját hallhattuk, ami rendesen be is indította a közönséget, pörgött a circle pit mögöttem ezerrel! Ezúttal sem csalódtam a srácokban, ismét remek koncertet adtak!
Setlist:
Redneck Stomp
Threatening Skies
By the Light
The Wrong Time
Deadly Intentions
Chopped in Half / Turned Inside Out
Solid State
War
Dying of Everything
Slowly We Rot
Már a floridai kedvenceim műsorára is jókora tömeg gyűlt össze a Red Stage termében, a soron következő Jinjer koncertjén viszont már totális teltház volt. A feltörekvő ukrán brigádról sajnos nem túl sokat tudok elmondani, mert ez a groove és djent műfaji elemekkel ötvözött progresszív metalcore nem igazán az én műfajom. Egyszer már láttam őket élőben is egy fesztiválon, de különösebben akkor sem voltak rám túl nagy hatással. A zenéjük nem rossz egyébként, technikás, dinamikus és intenzív, ugyanakkor dallamos és érzelmekkel teli, ezért széles közönséget vonzanak a metal szcénában. A zenekar igazi ereje viszont minden bizonnyal Tatiana Shmailyuk énekesnőben rejlik, aki rendkívül energikus és dekoratív, azért abszolút viszi a show-t a hátán a nála jóval kevésbé figyelemfelkeltő zenésztársai között. A dalokban sűrűn váltogatja az agresszív hörgést és a tiszta éneket, de hosszú távon nekem még ennek ellenére is eléggé egysíkú volt a produkció. A hörgős részek helyenként kifejezetten bejöttek, ám a dallamosabb témák már sokkal kevésbé voltak élvezhetőek számomra, és egy idő után már nem is kötötték le a figyelmemet.
Setlist:
Sit Stay Roll Over
Ape
Fast Draw
Retrospection
Teacher, Teacher!
Colossus
Someone’s Daughter
Kafka
Copycat
Perennial
Rogue
Biztos vagyok benne, hogy az igazi Sepultura sokak számára még a ’90-es évek közepén történt erős műfaji váltás, illetve az alapító énekes/gitáros Max Cavalera kiválása előtti érát jelenti, és megmondom őszintén, hogy ezzel nagyjából én is így vagyok. Nem vitatom a banda későbbi érdemeit, de az elmúlt három évtizedben már nem igazán nekem zenéltek. Ettől függetlenül tisztelem és elismerem a jelenlegi felállás munkáit is, amiben mára gyakorlatilag egyetlen alapító tag sem maradt, de Paulo Xisto „Junior” bőgős mégiscsak alap embernek számít, Andreas Kisser gitáros szerepe pedig tagadhatatlan a zenekar felvirágozásában. Derrick Green énekesnek viszont egyáltalán nem lehetett könnyű dolga a zenekar élén az elmúlt évtizedekben, hiszen megjelenését, előadásmódját és kommunikációját (vagy éppenséggel annak hiányát) tekintve is teljesen más megközelítésű frontember, mint amilyen elődje, Max volt. Ez a váltás nyilván sok ős-rajongónak nem tetszett, ugyanakkor simán meglehet, hogy a fiatalabb generációnak pont igen. A ’10-es években Eloy Casagrande dobos csodagyerek érkezésével ráadásul további szintet léptek zeneileg, és egészen biztos vagyok benne, hogy rengetegen szeretik a játékát, ami adott egy friss lendületet a zenekarnak. Szóval afelől sincsenek kétségeim, hogy számos olyan rajongó is jelen volt az estén, akinek kifejezettem az „új” korszak zenéje jön be (ami valójában már közel három évtizedet jelent, vagyis háromszor annyit, mint amennyit a klasszikus lineup megélt). Abban mindenesetre megegyezhetünk, hogy mindkettőt együttvéve egy meglehetősen komoly életműről van szó, aminek köszönhetően a Sepultura még mindig nagy névnek számít a metal zenei színtéren. A setlistet tekintve pedig előre sejthető volt, hogy ez a buli se lesz gyenge, mert a srácok egy bivalyerős, 21 tételből álló dalcsokrot állítottak össze a turnéra az elmúlt 40 év legnagyobb slágereiből, aminek játékideje majdnem két órát tesz ki! Ennek fényében fokozott kíváncsisággal vártam, hogy mit produkálnak a színpadon.
A műsor a Refuse/Resist – Territory – Slave New World trióval indult, amit közvetlen közelről, a fotós árokból élvezhettem. Mindhárom az általam egyik legjobban kedvelt Chaos A.D. albumról, szóval számomra igencsak erős kezdés volt. Megnyugtató dolog volt továbbá, hogy a hangosítás továbbra is rendben volt, faszán megdörrent a cucc, és már ekkor éreztem, hogy nem fognak csalódást okozni.
Az ezután következő 8 tételből álló blokk az elmúlt 30 év termésének legjobb dalaiból állt, ami az ebben az időszakban kiadott 10 nagylemezből hetet is érintett (kronológiai sorrend nélkül, vegyesen). Azt gondoltam, hogy ez a félóra egy kisebb üresjárat lesz majd, mert ezeket a szerzeményeket kevésbé ismerem és kedvelem, de meglepő módon nem így történt. Sikerült a legütősebb slágereket összeválogatni, szinte minden dal tetszett! Közben megfordultam középtájon, illetve leghátul is, és hangzásban sehol nem tapasztaltam problémát, mert mindenhol élvezhetően szólt! Az ember azt gondolhatná, hogy egy ekkora zenekar szintjén ez jóformán alapvető elvárás, de ezen a helyszínen sokkal inkább egy szokatlanul kellemes meglepetést jelentett.
Mivel ismertem a setlistet, azt terveztem, hogy a koncert második felére megpróbálok minél előrébb jutni, mikor a számomra kedvezőbb nóták jönnek. Ez korántsem volt egyszerű vállalkozás, mert ekkorra már igazi hering-parti volt az egész teremben. A korai Schizophrenia lemez legnagyobb slágerére, az Escape to the Void-ra meg is indultam, de középtájon teljesen elakadtam a sűrű tömegben, így a Kaiowas alatti brazilos törzsi dobolós performanszból sajnos nem sokat láttam (hozzáteszem, nem is emiatt jöttem). Aztán nagy nehezen sikerült utat találnom a moshpit-ig, ahol végre megnyílt a tér szabadabban mozogni és headbangelni, amit a soron következő jobbnál jobb dalok és a hangulat erősen meg is kívánt, illetve közelebb kerülni a színpadhoz. Közben lement az Orgasmatron (Motörhead cover) és Dead Embryonic Cells, mindkettőt nagyon élveztem. A végére tartogatott korai nótákra rendesen beindult a nép, hatalmas pogó kerekedett körülöttem! A Troops of Doom-mal egészen a kezdetekig visszanyúltak, és a Beneath the Remains slágere, az Inner Self is nagyot ütött. Az alapszakaszt végül az egyik személyes kedvencem, az Arise zárta. Nagyon vártam ezt a nótát, de sajnos pont ez volt az egyetlen, ami egy kisebb csalódást okozott, mert szerintem nem sikerült tökéletesen. Nekem olyan érzésem volt, mintha a domináns kalapálás alatt egy kissé elcsúsztak volna a riffek, ezért valahogy nem volt egyben a dal, de ettől függetlenül ez is rendesen felpörgette a közönséget.
A ráadás előtt bemutatták a zenekar új dobosát (elég érdekes momentum egy búcsúkoncerten), aki egy dobszólóval is megörvendeztetett minket. A végére a Roots lemez két slágerét tartogatták. Először az általam kevésbé kedvelt, kissé nu-metalos stílusú Ratamahatta-t adták elő, majd a Roots Bloody Roots zárta a sort. Mondanom sem kell, a közönség ezt is végig ugrálta.
A zenekar kiállásába, előadásába és játékába nem igazán tudnék belekötni, precíz és energikus produkciót prezentáltak.
Derrick Green, a ránézésre inkább egy rappernek, vagy bokszolónak tűnő termetes színes bőrű frontember derekasan helytállt. Semmi problémám nem volt vele, még ha nem is mutat olyan jól a színpadon, és egy kicsit lehetett volna kommunikatívabb is. Ezt a szerepet inkább Andreas Kisser gitáros vállalta magára, aki viszont többször is intézett némi beszédet a közönséghez. Annak ellenére, hogy igencsak nehéz időszakon van túl (nemrég meghalt a felesége), nagyon összeszedettnek tűnt, aktívan és kellő beleéléssel zenélt, barátságos kisugárzása volt, dedikálta a színpadra feldobott zászlókat, stb…
Andreas mind a technikai tudását, precizitását, mind pedig a gitár sound-ját tekintve a mai napig etalon. Nem tudom, hogy sikerült így belőni, de ezen az estén különösen brutálisan szólt a gitárja, letépte a fejünket! Arról nem is beszélve, hogy javarészt stúdió minőségben szólózott!
…és még valami, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni: feltételezem, hogy nem csak a zenekarnak, de számos rajongónak is biztosan fájó hír lehetett, hogy közvetlenül a turné előtt Eloy Casagrande kiszállt a bandából és átigazolt a Slipknot-ba. Üzletileg biztosan érthető döntés volt számára, de tulajdonképpen ezzel csúnyán cserben hagyta zenésztársait. Csodával határos módon azonban a mindössze 22 éves Greyson Nekrutman személyében gyorsan találni tudtak a helyére egy nagyon tehetséges dobost. Eloy témáit elütni szerintem nem sokan képesek a világon, ezt nem is lehetett tőle elvárni, de a fiatal srác nagyon ügyesen megoldotta a feladatot a saját stílusában, ami szerintem abszolút rendben volt. Fiatal, tüzes, lelkes, szóval kiváló választás. …és valójában nem kis teljesítmény volt részéről, hogy ilyen rövid idő alatt fel tudott készülni és teljesítette a küldetést, amivel gyakorlatilag megmentette a búcsúturnét.
Pozitívumként külön kiemelném még a kiváló látványtechnikát is. A háttérben lévő óriás kivetítőn az egész koncert alatt nagyon tetszetős vizuál ment, a dalokhoz jól passzoltak a szemet gyönyörködtető ábrák, képek és motívumok, illetve a sűrűn bejátszott élő kép is nagyon élvezetes volt, a hátrébb állók számára pedig rendkívül hasznos is.
Az este folyamán összefutottam néhány hozzáértő zenésszel és kollégával, akikkel folytattunk némi eszmecserét a produkciót illetően. Többek közt jelen volt jó barátom, Kindák Márk is, a Szepultúra egykori alapító énekes/gitárosa, ami – tudtommal – hazánk egyetlen Sepultura tribute zenekara volt anno, és azóta is. Ő (zenészként és rajongóként is) mindkét korszakkal képben van, ezért abszolút kompetens a témában. Mivel a meglátásaink nagyjából megegyeztek, az imént leírtak nem csupán a személyes tapasztalataimat tükrözik, hanem kollektív véleményeket, ami egy sokkal objektívebb képet ad.
Összességében véve kijelenthetjük, hogy egy rendkívül tartalmas és élvezetes estét tudhatunk magunk mögött. A zenekarok mindannyian kitettek magukért, a hangtechnikusok remekeltek, a Sepultura pedig abszolút méltó módon búcsúzott. …már, ha egyáltalán így lesz, mert őszintén szólva ebben egyáltalán nem vagyok biztos, ugyanis a koncert során egyetlen utalást sem tettek arra, hogy valóban befejezik. Ki tudja, mit hoz majd a jövő?
Setlist:
Refuse/Resist
Territory
Slave New World
Phantom Self
Attitude
Means to an End
Kairos
Corrupted
Guardians of Earth
Choke
False
Escape to the Void
Kaiowas
Orgasmatron (Motörhead cover)
Dead Embryonic Cells
Agony of Defeat
Troops of Doom
Inner Self
Arise
——————
Ratamahatta
Roots Bloody Roots
Az összes kép jobb minőségben megtekinthető a Kronos Mortus Facebook albumában!
