2011. július 11. @ Budapest, A38 tetőtér
Keresve sem lehetne jobb helyszínt találni egy nyári klubkoncerthez, mint az A38 hajó tetőterasza: ebben a fülledt kánikulában a hangulatos, Duna parti állóhajó fedélzetének szellős tetőterében eltöltött este igen vonzóvá tette számomra ezt a hétfő késő délutáni, esti programot. Az igen rajongóbarát jegyár egy ilyen „kultikus” bandánál ugyan kissé meglepett (ám kétségtelenül nagy ötlet a szervezők részéről.), de így legalább ebben a nyári fesztiváldömpingben is borítékolni lehetett az erőteljes érdeklődést.
Az egri Shapat Terror legénységét nem győzöm eleget dicsérni: a lehető legjobb választás volt az est fő attrakciójának számító Karma To Burn elé. És most nem kizárólag a stílusbeli hasonlóságokról beszélek, hanem arról, hogy az utóbbi pár évet végigpörgő Sohiék elég masszív bázissal bírnak a fővárosban. Szűk egy órában zseniálisan tolmácsolták a már ismert SHPT-örökzöldeket, miközben azért szépen megtelt a terem.
Áttállás közben a merch-pultnál lehetett csemegézni az amúgy ritkán látott K2B ereklyék közül, magamat is megajándékozván egy ízléses, zenekari logót ábrázoló pólóval, -szintén nem elhanyagolható szempontból- igen baráti áron.
A desert rock/stoner metal Nyugat-virginiai istenei minden különösebb körítés nélkül sétáltak be a deszkákra. Egyes, nemes egyszerűséggel csak Karma To Burn-nek keresztelt 1997-es lemezük a stílus kedvelői körében alapvetésnek kell, hogy számítson. Szépen, sorjában kaptunk ízelítőt az egyes, a Wild, Wonderful… Purgatory, Almost Heathen, Appalachian Incantation és a vadiúj V. egyvelegéből. Aki nem ismerné őket, egy gőzmozdony-riffeket eregető instrumentális szörnyeteget képzeljen maga elé, ahol nemes egyszerűséggel csak számozzák a dalokat. Sokaktól hallom, hogy jobb lenne valami Ozzy-s, magasabb, vagy valami Kyuss-szerű, Garcia-féle énekhanggal, de én mondom, higgyétek el nekem, innen aztán abszolút de nem hiányzik semmi ének. Ez így pont kerek.
Rob Oswald amúgy is, stílusában az egyik legjobb, legintenzívebb dobos. Előadásmódjára őszülő bozontos-szakállas kinézete, nem gyöngén elmebajosra vett grimaszai csak rátettek egy lapáttal. Ha látod, egyszerűen nem tudod levenni róla a szemed. Rich Mullins basszer tipikus pózolásaival, tökig leeresztett négyhúrosával szintén remek látvány volt, míg William Mecum gityós teljes átéléssel, masszívan riffelgetett. A színpad környékét átható kellemes gyantaillat pedig csak fokozta az amúgy is vastagon füstös témák adta eufóriát.
A bő egy- és negyedórás masszív zúzda végeztével még egy alapos ráadással visszatérő trió teljesen megvadította az amúgy sem babaarcú tizenévesekből álló közönséget. Ami a színpad előtt, körben, és már-már szinte a deszkákon zajlott, valami leírhatatlan volt: széles terpeszek, léggitár- és grimaszhegyek, intenzív headbang, ami láthatóan teljes döbbenetet, és láthatóan egyben maximális elégedettséget okozott a zenekarnak. Egyébként is híresen meg tud őrülni a magyar közönség, de ezt az estét tuti nem felejtik el még ezek a sokat megélt morgantown-i arcok sem.
Azt hiszem, erre a bulira mindnyájan hosszú ideig emlékezni fogunk. És hát persze, hogy az est után ráadásként még közös fotó is készülhetett. Köszönet érte, fiúk!!!
