Slayer, Lamb Of God, Anthrax, Obituary – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2018. dec 3, 10:26 :

2018. november 23. @ Ausztria – Bécs, Wiener Stadthalle

Mikor meghallottam, hogy búcsúturnéra készül a Slayer, azonnal tudtam, hogy nincs mese, ezen bizony ott kell lennem! Sajnálattal vettem tudomásul azonban, hogy magyar állomás ezúttal nem került a programba, de ez sem tántorított el a tervemtől, így a hozzánk legközelebb lévő Bécs városa lett kiszemelve, ahol a részvételem realizálni tudtam. Így sem volt egy kis vállalkozás, mert az ország másik végéről, pontosabban Nyíregyháza mellől kellett eljutnom az osztrák fővárosba.

Eddig mindössze kétszer volt lehetőségem élőben látni a Slayert, 2011-ben és 2013-ban, mindkétszer a tokaji Hegyalja fesztiválon. Azt nem mondanám, hogy ők a kedvenc metal zenekarom, de bátran ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobbak, akiket valaha láttam, mert – bár számos kedvencemet sikerült azóta megtekinteni – ezt a két koncertet azóta sem nagyon tudta überelni nálam senki.
A szintén nem éppen kis nevekből álló előzenekarok közül pedig a floridai Obituary volt számomra a rendezvény másik húzóneve, akiket ugyancsak két alkalommal, tavaly és tavalyelőtt is volt szerencsém elcsípni, majd ráadásul mindkét esetben az év koncertjeként végeztek az aktuális év végi személyes toplistámon. Szóval nagy örömmel konstatáltam, hogy erre most ismét lehetőség nyílik – még akkor is, ha nyitó banda lévén csak egy nyúlfarknyi szettel állnak majd a színpadra.
Bevallom őszintén, én az Anthrax zenekart nem igazán kedvelem, a Lamb Of God zenéjét pedig egyelőre csak felületesen ismertem, de utóbbira is nagyon kíváncsi voltam, mert vannak kifejezetten ütős témáik, így joggal gondolhattam, hogy jól érvényesülhetnek majd itt is.

Hosszú hónapok után végre eljött a nagy nap, izgatottan vágtam neki a várva várt kalandnak. Budapestig autóval, majd onnan a Todi jóvoltából egy kifejezetten kellemes, családias hangulatú társaságban, busszal folytattam az utam három kedves cimborámmal egyetemben. Bevallom, eddig még sosem jártam Bécsben, de különösebb városnézésre nem igazán nyílt lehetőségem, ugyanis az érkezésünk után csak egy szűk óra állt rendelkezésünkre a kezdésig, amibe mindössze egy gyors kocsmázás fért bele bemelegítésképpen.

A stadion előtt hosszan kígyózó sor ellenére a bejutás viszonylag gyorsan és gördülékenyen megtörtént. A szervezés és lebonyolítás teljesen korrektnek tűnt, sem a mosdó, sem a ruhatár előtt nem kellett sokat várakozni, mellesleg mindkettő ingyenes, illetve becsületkasszás volt. Mondjuk, a büféárak a magyar ember pénztárcájához mérten nem túl barátiak, de úgy gondolom, erről nem az osztrákok tehetnek. A koncertek csúszás nélkül, időben kezdődtek, a fellépő zenekarok műsorai közt csak rövid szüneteket tartottak, amik éppen csak arra voltak elegendőek, hogy az ember gyorsan elmenjen a toiletre, a büfébe, vagy épp a stadion külterületére cigarettázni.

A 16 ezer fő befogadására alkalmas Wiener Stadthalle egyébként jócskán megtelt emberrel, megítélésem szerint olyan 10-12 ezren lehettünk, de meggyőződésem, hogy ennek közel egyharmada magyar volt. Sajnos a kiemelt „front of stage” jegyről lemaradtam, így csak normál álló helyem volt, amit utólag nagy hibaként könyveltem el, ugyanis a színpad előterében félkörívben elkülönített rész jóval nagyobb volt, mint amire számítottam, ezért csak meglehetősen messziről volt lehetőségem az előadásokat végignézni.

Az estét a death metalban utazó Obituary nyitotta 17 óra 45 perces kezdéssel. Korábban már ránéztem, hogy miket játszottak a turné előző állomásain, és sajnálattal vettem tudomásul, hogy a személyes kedvencemről, a Cause Of Death albumról egyetlen szám sem szerepelt a listán. Ehhez képest – nagy örömömre – mégis bekerült a programba a Chopped In Half/Turned Inside Out és a Find The Arise is, ami mellett további két dal csendült fel a debütáló Slowly We Rot lemezről is, mégpedig a 6 számból álló, igencsak kurta setlistet nyitó Deadly Intentions, illetve zárásképpen a címadó dal. Ezen kívül felcsendült még a Sentence Day a tavaly megjelent „self-titled” lemezről, valamint a ’92-es The End Complete korong I’m in Pain című tétele is.
A hangzás teljesen rendben volt, minden hangszert szépen, tisztán hallottam, különösen a dobokat. Donald Tardy egyébként is elemében volt, és nemcsak hogy jól dobolt, de többször is a szerkó mögül felállva buzdította a közönséget, tovább fokozva a még csak kialakuló félben lévő hangulatot, míg bátyja, John a tőle megszokott módon, hatalmas hajzuhataga mögül hallatta bestiális hörgését. A Trevor Peres mellé csak néhány éve csatlakozott Kenny Andrews gitáros szólói is kiválóan törtek felszínre a súlyos, mocsárban dagonyázós riffek alól. Basszusgitáron a 3 éve elhunyt Frank Watkins utódja, Terry Butler játszott, aki 2010 óta tagja a bandának. Sajnos mire igazán belejöttem volna a zúzásba, már vége is volt a produkciónak, de bemelegítésnek tökéletesen megfelelt.

Nem volt tökölés, rövid szünet után máris színpadra állt a második fellépő, az Anthrax. Mint azt korábban említettem, nem igazán fogott meg soha ezt a banda, ezért túl sokat nem is tudok mesélni róluk. Az esélyt azért megadtam, de sajnos nem csak műfaját tekintve voltak számomra ők a legkevésbé érdekesek. Joey Belladonna énekstílusa eleve nem az esetem, de ráadásul még a hangzást illetően is ez jelentette az este mélypontját. Szerintem totális káosz volt, ahogy szóltak (legalább is a keverőpult környékéről, ahol éppen akkor én álltam)! Mivel számomra ez a produkció így egyáltalán nem volt élvezhető, ezért a műsoruk második felét inkább arra használtam, hogy kimenjek egy kis friss levegőt szívni és hazatelefonálni a feleségemnek némi helyzetjelentés céljából. Mondjuk, a végtelenül szimpatikus, ugri-bugri Scott Ian riffeléseit szívesen megnéztem volna közelebbről is, de erre sajnos nem volt lehetőségem. A dobok mögött Charlie Benante helyett mellesleg ezúttal is Jon Dette ült.
Érdekesség, hogy a műsorukat (az Iron Maidentől kölcsönzött intro után) az egyik legnagyobb kedvencem, a Pantera Cowboys From Hell riffjeivel kezdték és zárták, amire mellesleg alig ismertem rá a már említett tökéletlen hangzás miatt. Számomra meglepő módon a 7 számból álló setlistbe (Caught in a Mosh, Got the Time, Efilnikufesin (N.F.L.), Be All End All, Fight ‘Em ‘Til You Can’t, Antisocial, Indians) két feldolgozás is bekerült, őszintén szólva nem is igazán értem, hogy miért.

Újabb rövid szünet után a Lamb Of God következett. A tömeg elkezdett sűrűsödni, ekkor már jóval nagyobb kihívás volt előre kerülni, nem is nagyon erőltettem. Valahol középtájon álltam meg, és kíváncsian vártam, hogy vajon mennyire tudnak majd beindítani a srácok. Azt kell, hogy mondjam, számomra kellemes meglepetése volt az estének, kellőképpen visszahozták a hangulatom, és szerencsére a hangzás is sokat javult az előzőhöz képest. Húzós, tökös riffjeikkel nem ritkán késztettek headbangelésre, egyszer-kétszer még a Panterát is eszembe juttatták. Az estnek ez a szakasza nekem valamiért hosszabbnak tűnt, mint a korábbiak, bár szerintem időben nem sokkal játszhattak többet. Háttérinfóim sajnos egyáltalán nincsenek a bandával kapcsolatban, egyéb mondanivalóm se nagyon, szimplán csak jó volt és kész.
A setlist: Omerta, Ruin, Walk With Me in Hell, Now You’ve Got Something to Die For, 512, Engage the Fear Machine, Blacken the Cursed Sun, Laid to Rest, Redneck.

21 órára végre elérkezett az est fénypontja, a Slayer. Felcsendült a Repentless intro-ja felvételről, a színpad hátterében tűzszőnyeg lobbant, óriási lángoló logó jelent meg, a magasban méretes kivetített pentagramok cikáztak, miközben a zenekar tagjai hatalmas üdvrivalgás közepette felvonultak a színpadra, majd a legutóbbi album címadó dalával rögtön el is kezdődött a kegyetlen zúzda.

A hangzásba nem igazán tudnék belekötni, az óriási hangerő ellenére is viszonylag tisztán szóltak, ennek köszönhetően egy igen élvezetes és energikus produkciót hallhattunk, ami időnként majdhogynem még a fejemet is leszaggatta!
Mivel Obsitos Attila barátomnak a színpad alatti első sorból kiváló minőségű videókat sikerült készítenie, a vizuális hiányosságaimat utólag ezekből a felvételekből volt lehetőségem pótolni. Bizony, nagyon sajnálhatom, hogy én ezt nem onnan élvezhettem, mert látványban is rendesen odatették magukat a fiúk!
A koncertet végig komoly pirotechnika kísérte, a hatalmas és igencsak dekoratív háttérparavánokat többször is cserélték, nem beszélve arról, hogy ezeknek a legendás zenészeknek a közelsége már önmagában felér egy nem mindennapi élménnyel.

Tom Araya – megszabadulva bozontos ősz szakállának nagy részétől – látszólag jócskán megfiatalodva üvöltözött a mikrofonba. Jobbján a köpcös Kerry King bólogatott kopasz fejével, derekáról a térdéig hatalmas láncok lógtak, miközben B.C Rich gitárjával könyörtelenül zúdította a tömegre brutális riffjeit. A másik oldalon az Exodus soraiból átszerződtetett Gary Holt tépte a húrokat, akit Jeff Hannemann sajnálatos betegsége okán 2011 óta tudhatunk a Slayer soraiban. Szokás szerint most is „Kill The Kardashians” pólót viselt a színpadon, de még a pengetőin is ez a felirat szerepel (azt nem igazán tudom, hogy miért vannak ennyire a begyében, de számomra ez egy kicsit túltolt, gyerekes imidzsnek tűnik). A háttérben a bőröket pedig Paul Bostaph püfölte, aki – bár én Dave Lombardo játékát jobban kedveltem – kiválóan helyettesítette az egykori dobos félistent.

Az ízlésesen összeválogatott, nagyjából a teljes munkásságukat felölelő 19 tételes setlist első felében szinte minden lemezről elhangzott legalább egy szám. (Delusions Of Saviour, Repentless, Blood Red, Disciple, Mandatory Suicide, Hate Worldwide, War Ensemble, Jihad, When the Stillness Comes, Postmortem, Black Magic, Payback), míg a második fele már kizárólag az úgynevezett klasszikus korszak dalaira épült, ami gyakorlatilag a ’80-as években készült első 5 albumot foglalja magában. Sőt, még a ’84-es Haunting The Chapel kislemezről is hallhattunk egyet, történetesen a Chemical Warfare-t, amire a rájátszásban, egészen pontosan a koncert utolsó előtti dalaként került sor.
Bevallom, jómagam is inkább a korai anyagaikat preferálom, ezért az összeállításban szereplő nóták sorrendje számomra kifejezetten kedvező volt, ugyanis – talán mondanom sem kell – a nézőtér itt már fullon volt, így nem kis vállalkozás volt újra előre kerülni a hatalmas, sűrű tömegen keresztül. Mivel nem kenyerem a túl erőszakos tolakodás, ez a művelet el is tartott legalább fél óráig. Egyébként elárulom, hogy aki nem ijed meg egy kis lökdösődéstől, az a moshpit-et elérve, illetve azon keresztül vágva hamar a 3-4. sorban találhatja magát. Én rendszeresen ezt használom ki, hogy minél közelebb kerüljek a színpadhoz. Slayer bulikon a pit szinte borítékolható, most is hatalmas pogó ment a lendületesebb thrash nóták közben – sokszor az átlagostól talán még jóval durvább formában is.

A személyes kedvencem, a Seasons In The Abyss című dalra meg is érkeztem a második sorba (egy honfitársamnak köszönhetően, aki volt olyan kedves, hogy maga mellé engedett), ahol a végleges pozícióm elfoglaltam. Egyébként továbbra is a ’normál álló’ hely keretein belüli területről beszélek, a színpadtól sajnos még így is nagyon messze voltam. Innentől kedve már sokkal felszabadultabban koncentrálhattam a zenére, ami a Dittohead, Dead Skin Mask, majd az alapszakaszt záró Hell Awaits folytatódott, míg én az előadás túlnyomó részét leginkább heves fejrázással és léggitározással töltöttem, vagy éppen a pólómba törölgettem izzadtságtól tajtékzó arcomat.
Egy rövidke szünet után a négy számból álló rájátszást a South Of Heaven-nel kezdték, amit az egyik legnagyobb erejű sláger, a Raining Blood követett (amit az idén egyébként már hallottam egyszer élőben a Body Count is előadásában is nyáron a Budapest Parkban). Eszméletlen zúzás volt! Az este utolsó Angel Of Death alatt pedig a háttérben megjelent a hatalmas Heineken sör mintájára készült Hannemann logó, ezzel a szép gesztussal tisztelegtek az immár 5 éve elhunyt, egykori alapító gitáros előtt, aki mellesleg ennek a közkedvelt nótának a szerzője is egyben, ha jól tudom. Azt hiszem, ez emlékezetesen hatásos pillanat volt mindenki számára, és kiváló befejezése ennek a bő másfél órás, elsöprő erejű koncertnek.
Talán mondanom sem kell, a hangulat fergeteges volt! A zenekar tagjai rendkívül szimpatikus módon elköszöntek a rajongóktól, szétdobáltak néhány pengetőt és dobverőt a közönség közé, míg Araya zsebre dugott kézzel, perceken keresztül csak bámulta a tömeget. Hatásos pillanatok voltak ezek is, még most is libabőrős vagyok, ha visszanézem!

…és ezzel le is zárult egy fantasztikus korszak, de bátran kijelenthetjük, hogy méltó módon búcsúztak az öreg mesterek! Örülök, hogy részese lehettem!

közeli fotók: Obsitos Attila
távoli fotók: Keczán Krisztián

Ezt a cikket eddig 146 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..