2012. május 12. @ Budapest, Club 202
Újabb, a legtöbb metalhallgató számára talán kevéssé ismert, ám igazán kultikus, bizonyos körökben gyakran legendaként emlegetett titán-zenekar érkezett hazánkba egy szép szombati napon a Concerto Music jóvoltából. A Sleep számtalan zenekarra volt hatással a bő tizenkét évvel ezelőtt megjelent Jerusalem koronggal, ami később Dopesmokerként került újrakiadásra és híresült el. Ez a cím azonnal segít belőni a bandát nem ismerők számára a zenei irányvonalat.
Stoner metalról van tehát szó, a trió fő ihletői pedig a nagy valószínűséggel a Black Sabbath és néhány tonnányi marihuána. Ebből kifolyólag mélyre hangolt, vontatott tempójú, irdatlanul súlyos, és hipnotikus hatást teremtve ismétlődő riffhegyekre lehetett számítani az amerikai csapattól, akik honfitársaikat pakolták be előzenekarként. A Neurosis vizuális felelőseként is ismert, de (egykor) a Red Sparowesban is gitározó Josh Graham vezette A Storm of Lightról van szó, akik nem kevésbé súlyos (sőt!) zenét játszanak ám kevésbé nyilvánosan szeretik a pszichoaktív szereket és szövegeikben is komolyabb témákat boncolgatnak a sivatagban füvet szállító karavánoknál.
Magyar előzenekar nem is volt, így a meglehetősen kompakt kis csomagnak ígérkező este a fény viharával indult, megjegyzem tökéletesen pontos időben, nyolc után pár perccel. Volt már egyszer élőben szerencsém a csapathoz, headlinerként a Dürer kistermében, ahol szó szerint lehengerlő élményt nyújtottak első albumuk, az And We Wept the Black Ocean Within dalaival. Aki ismeri a Neurosishoz így-úgy kötődő bandák némelyikét, annak valamiféle sejtése lehet a megidézett erővel kapcsolatban, ám a bő 40 perces koncert után még én is sokáig keresgéltem az állam.
A lemezen sem pihekönnyű dalok iszonyatos erővel repesztették szét a Club 202 sokat megélt falait, gyanítom, ez nagyrészt a turné saját hangtechnikusának volt köszönhető. Valóban elképesztően súlyos hangzást sikerült kreálni, méghozzá a muzikalitás elvesztése nélkül, továbbra is minden hangszert kiválóan ki lehetett hallani. Az ilyen mértékű, horzsoló riff-fal önmagában is kissé nyomasztó élmény (nyilván ez a cél vele), ám kiegészülve Josh elnyújtott, kissé megfáradt, profetisztikus, világvégi énekével és a vetítővásznon egymást váltó éhező gyerekekkel, lebombázott városokkal és lángoló sivatagokkal, ritkán tapasztalt súly nehezedett a néző-hallgató lelkére. Az a fajta belső megrendülés éledt fel a hallgatóban, amelynek hatása alatt az ember úgy érzi, még mosolyogni sem helyénvaló. Az előző koncertjükön és lemezen is érezhető volt természetesen az apokaliptikus vonulat, ám most élőben ezerszer intenzívebb volt az élmény, lelkileg komolyan megterhelő volt ez a háromnegyed óra. Aminek persze kifejezetten örültem, elvégre ettől a csapattól ezt is vártam. A végére totális hangorkánná erősödött a kétségbeesett hangulatú riffelés, szinte már fájt az ember füle tőle, aztán lecsengett az utolsó hang is és csak a hallgatók lelkivilágának pora lengedezett a levegőben. Ha a világvégén eljön majd a tisztítótűz, azt hiszem, hasonló lesz.
Az este főattrakciójára kicsit feljebb kellett hangolni a kedélyeket, így természetesen mindenki célba vette a pultot, illetve a merch-asztalt, melynek kínálata szintén hűen tükrözte a Sleep beállítottságát. A pólók egy részén, a pulcsikon, a posztereken, de még néhány matricán is kannabisz-mezőkön fetrengő asztronauták, bongot szívó űrhajósok és hasonlók díszlettek, tökéletesen tükrözve a ránk váró élményt.
Az átszerelés közben egy dokumentumfilm indult el a vetítővásznon, melynek rendezője és narrátora – mint később megtudtam – Carl Sagen amerikai űrhajós volt, aki híresen aktív támogatója volt a marihuánafogyasztásnak és elképesztő dokumentumfilmeket készített az univerzum végtelenségéről és az élet sokszínűségéről. A vásznon az előbbiek egyike ment angol narrációval, és ez is hozzájárult – főleg a szöveget értők számára, de talán a többieknek is – a hangulat megfelelő szintre hozásához. Körülbelül 15-20 percig hagyták menni a filmet, majd nemes egyszerűséggel felsétált a színpadra a trió és a húrok közé csapott. A mikrofonnál nyakában basszusgitárral Al Cisneros állt, aki a Sleep mellett a hasonlóan legendás Om zenekar révén ismert, mellette gitárosi poszton egy nagydarab, félmeztelen, szőrös és szénné tetovált arc, Matt Pike a High on Fireből, a doboknál pedig a Neurosis dobosa Jason Roeder ült. Látszik tehát, hogy egyik sem finomkodik anyazenekarában sem, itt sem nagyon tették.
A Jerusalem/Dopesmoker nótával – persze nem a teljes dallal, mivel az több, mint egy óra, “csupán” egy 15 perc körüli részlettel – indítottak és a gyomorban búgó, súrlódó riffek bódító hatása azonnal érvényesült. Óriási homoksivatagként hullámzott, örvénylett, sistergett és zúgott végig a koncert, szinte érezni lehetett, ahogy a hanghullámok nekifeszülnek az embereknek és a falaknak, de brutalitásnak itt nyoma sem volt. Végtelen nyugalom, hipnózis és transzállapot áradt az egymás után sorjázó olyan dalokból, mint például a Holy Mountain vagy a Dopesmoker újrakiadásán található Sonic Titan. A háttérvetítés is illeszkedett a zene repetitív, sodró mivoltához, űrbéli képek, galaxisok és bolygók fényei úsztak egymásba a vásznon.
A Sleep koncertek különlegessége, hogy a stúdiófelvételekhez való igen furcsa kapcsolatuk miatt szinte minden koncerten elhangzik egy-két, addig még sosem, vagy nagyon-nagyon ritkán hallott dal, daltöredék. Ez most is így volt, mi is részesülhettünk olyan dalokban, melyek még sosem szerepeltek korongon, sőt, olyanban is, melynek még címe sem volt. Al meglehetősen visszafogottan adta elő magát, a dalok előtt borzasztó hivatalosan bejelentette címüket, azt, hogy melyik albumról valók és melyik évben jelentek meg. Ezen kívül néhány thank you-ra, és egy “most játszunk itt először, remélem, visszajövünk valamikor”-ra futotta. Igazából azonban nem is volt szükség szavakra, a dörgölőző riffek, a folyamatos bólogatásra kényszerítő dobok, a méregerős hangzás, a monológszerű ének és persze az irtó hangerő ékesebben beszélt minden szónál. A színpadról és a hangfalakból úgy áradt a bódulat, hogy ugyan a teremben valószínűleg senki sem gyújtott rá, a koncert felénél mégis érezni lehetett már azt a jellegzetes szagot, illetve illatot, kinek mi.
A Sleep hozta, amit elvárt tőle mindenki, aki ott volt és a jó másfél órás ceremónia után bizonyára minden látogató olyan érzésekkel eltelve térhetett haza, mint egy jóllakott óvodás.