2008. július 03. Budapest, Petőfi Csarnok
A Livesound szervezésében:
Szinte hihetetlen, hogy vannak olyan, még ma is aktív zenekarok, akik már akkor is léteztek amikor még meg sem születtem, pedig az sem tegnap volt. A Status Quo az egyik ilyen „csoda”, első lemezük 1968-ban jelent meg, előtte kísérőzenekarként működtek, történetük 1962-ig nyúlik vissza de ez sem a születési dátumuk, hanem ekkor már volt aki zenélt közülük (link). Talán a szerencsének tudható be, hogy egyik daluk 1968-van (Matchstick Men) sláger lett, de ilyenkor mindig az jut eszembe, milyen egyszerű is volt a 60-as 70-es években olyat alkotni a zenében, amit addig még nem tett senki korábban. Mai szemmel a Status Quo-nak ez bizonyára nem került akkor sem túl nagy erőfeszítésébe, de azt lehet mondani, zenéjükkel műfajt teremtettek, a „heavy r’n’r”, vagy „hard boogie”, nevezzük akárhogy, egyszerű energikus blueskörös rock and roll torzított gitáron, metálos gitárszólókkal. Ha Komár László annak idején hallotta volna őket ma lehetne egy világszínvonalú rock and roll zenekarunk :).
Fennállásuk 40 éve alatt megszámlálhatatlan lemezt adtak ki (link) a legutóbbi 2007-es albumuk vagy önirónia, vagy fricska a fiataloknak, hiszen címe: „In Search of the Fourth Chord”. Manapság ilyen címen 3 akkordra épülő rock and roll lemezt kiadni, miközben a mai modern metál zenekarok megoldják lemezeiket/koncertjeiket 3-4 kvinttel, 2 féle ritmussal, gitárszóló nélkül, érthetetlen énekkel, ez valami számunkra felfoghatatlan angolos tréfa lehet csak :).
A koncertet a jegy szerint a szabadtérre tervezték, mégis benti buli lett belőle. A Petőfi Csarnok előtt most igazán vegyes volt a korosztály szerinti felhozatal, de kevesen voltunk, gondoltam is, ebből jó ha meglesz a félház.
Pontos volt a kezdés és a beengedés, ami a két nappal korábbi Queensrÿche koncert után igen pozitív volt. A színpad már felépített része leterítve fehér lepellel, előtte a bemelegítő zenekar cucca.
A Hated Tomorow nevű előzenekar nagyon fiatal srácokból állt, videóklipjük is látható lesz a TV-ben. Ennek ellenére zenéjük igazi büntetés volt számomra. Az egy dolog hogy valamiféle alter-punk keverékkel próbálkoztak, a fiúénekesnek idegesítően csajos, sőt uram bocsá’ „hülyepicsás” hangja volt, ha nem néztem oda mindenki Cukiját (http://cutie.hu/) képzeltem a színpadra, sikeresen :). A közönséget sem mozgatták meg igazán, bár az ilyen eseményeknek a barátok rokonok nagyon tudnak örülni.
Rövid átszerelés után lekerült a lepel a nagymennyiségű fehér Marshall erősítőről, és igen hamar megkezdődött a show. Addigra szerencsére rendesen megtelt a Petőfi Csarnok belső tere. Nem firtatnám a Status Quo tagok hány évesek, de jó karban vannak az biztos. Fiatalokat meghazudtoló energiával, mozgással, erővel zenéltek, és mindez a hangzásra is igaz volt. Igazi dögös rockgitár-hangzás szólt a rengeteg Marshallból. A hangosítással most sem volt semmiféle probléma, végig kifogástalanul szólt a koncert.
Az eredeti felállásból már csak Francis Rossi és Rick Parfitt (gitárosok) tagjai a zenekarnak, de ők vitték a „prímet”. Játékuk, mozgásuk, előadásuk, igen élvezetessé tette a zeneileg nem túl bonyolult 3-4 akkordos sémákra épülő dalokat. A közönség is azonnal vette a lapot, de ezt nem lehetett közömbösen nézni és hallgatni. Voltak „lájtosabb” részek is, ilyenkor eszembe jutott, hogy ilyen lenne Halász Jutka vagy Delhusa John torzított gitáron, de nem szerencsés a 60-as évek zenéjét a mai progresszív metál felől szemlélni :).
Nem vagyok egy rock and roll fan, de nagyon tetszett a koncert. Remek ének, vokál, minden dalban kitűnő gitárszólókat hallhattunk, a színpadon pedig a közönséggel remek kapcsolatot építő, energikus nagypapák nyomták gyerekkoruk legszebb éveit idéző dögös riffeket. Ha mindenáron „csomót kell keresni a kákán” akkor a basszusgitár nem túl szerencsés hangzásával és a dob erőteljességével lehetne bajom, de ez ügyben bizonytalan vagyok, hiszen lehet ezt a műfajt metálos fejjel értékelni?
Hosszú műsort kaptunk, a ráadásdalokkal együtt 19 dal szólalt meg, lankadatlan energiával előadva. A maga módján változatos műsorba belekerült egy kissé erőtlen dobszóló is, de mint írtam a gitárosok igen figyelemreméltó teljesítményéhez mérten a ritmusszekciót gyengének találtam végig.
A koncert vége felé volt rendesen közönségénekeltetés az „In the Army Now”-ban, majd régi mindenki által ismert Statusa slágerek következtek, végül tisztelgés a példakép előtt: Chuck Berry dalaiból kaptunk egy remek egyveleget, többek között a Beatles által is előadott Rock and Roll Music és Rock Around the Clock dalait egyesítették.
A Status Quo koncert összességében remek, a műfajánál lényegesen keményebbre sikeredett olyan rock and roll koncert volt, amire nem a pöttyös szoknyában táncolás jut az ember eszébe, hanem a zenekarral való együttüvöltés és ugrálás, netán csápolás. Bár a zenészeket nem engednék be még közönségként sem egy progresszív rock koncertre, azt hiszem a 3 akkordos blueskörből kihozták a maximumot, sőt, ha utalhatok lemezük címére, megtalálták a negyedik, de talán az ötödik akkordot is :). Szisztematikusan Telecaster/Marshall párosítást használtak, ami nem csak remekül szólt, hanem a színpadon is remek látványt nyújtottak. Nem egyszer a zenekar billentyűse is gitárt vett elő egy-egy dalban, a basszusgitáros pedig Steve Vai barátja lehet, mert gitárjának berakásai pirosan és kéken világítottak :).
Francis Rossi – ének, gitár
Rick Parfitt – ének, gitár
Andy Bown – billentyűs hangszerek
John ‘Rhino’ Edwards – basszusgitár
Matt Letley – dob
Képgaléria: klikk