2009. július 21. @ Budapest, A38 Hajó
A Livesound szervezésében:
Steve Lukather koncertről írni egy echte metál portálra, ahol az Iron Maiden is discozenének számít, nem túl hálás feladat. Lukatherről a munkássága, tudása és kora miatt akkor sem írnék rosszat ha nem tetszett volna a koncertje, de most azért nem írok rosszat mert tetszett, pedig 0% metál volt a zenéjében.
Lukather sessionzenész, és már csak azért sem érdemes felsorolni azokat az arcokat akikkel együtt készített albumokat vagy koncertezett, mert hamarabb a végére érnénk a listának ha azt kezdenénk elmondani kikkel nem. Bár az tagadhatatlan, munkásságának nem mindegyik irányvonala tetszik (pl. Michael Jacksonnal is dolgozott, és ezt például le merem írni, Jackson mukásságát nem értékelem túl sokra), a fő vonal, ami Lukathert a földi halandó számára is ismertté tette, az a Toto zenekar. Bár a Toto eredetileg csak egy album erejéig akart összeállni, valószínűleg az első albumon megjelent slágerük sikere miatt (Hold the Line) mégis folytatták. Bár a Toto további munkássága nem volt egyenes folytatása az első album sikerének, idővel a zenekar és maga Lukather is a zenei világ érdeklődének középpontjába került. A Toto-ról még annyit, hogy egy idő után Lukather énekes-gitárosként erősítette a zenekart végeláthatatlan közreműködései, szólóalbumai és beugró studio session munkássága mellett.
Lukather budapesti koncertjéről muszáj vagyok leszögezni, hogy nem sok hagyományos értelemben vett rock elemet tartalmazott. Egyszerű örömzenélés volt ez, egyfajta jam-session, néhány dallal megtűzdelve. Ennek ellenére a zenét szerető fülnek minden perce élvezetes volt. Nem csak az elhangzott dalok miatt, hanem az előadásmód miatt is. Eleve tetszenek a kevés külsőséggel és pózolással, de nagy lendülettel végigvitt koncertek, de Lukather koncertjén nagyjából megértettem hogyan lehetséges hogy a világ összes műfajában a világ összes zenészével (többek között Van Halen-el is) együtt tudott dolgozni. Lukather egyszerűen mindenkinek barátja. Mind zenei mind emberi értelemben. Mosolyogva bohóckodnak, örömködnek, viccelnek, műfajokat keverve és váltva szólóznak a színpadon. Lukather mindenkinek nem csak teret ad (mint a zenekar „főnöke”) hanem egyszerűen elvárja, hogy mások is megmutassák magukat, hiszen mint írtam, Lukather nem főnök, hanem barát, és ez egy nyilvános, baráti jamsession, ahol a session összehívóját őszintén érdekli aktuális barátai zenében kifejezett érzései. Lukather nem csak a saját tudására büszke, hanem kísérői zsenialitására is, nem véletlenül. Ilyen basszusgitárhangzást még nem hallottam sem CD-n sem élőben mint itt. Színesbőrű dobosa igen remek rockdobos (alkata kifigurázására? superman-es pólóban, nem kis öniróniára utalva), bekötött szemmel is szólózott nekünk, amit Lukatherék kollektíven nehezítettek a dobverő elrejtésével és a cinek elhúzásával. Hiába, egy baráti társaságban minden megengedett megfelelő határokon belül.
Lukather koncertje egy lightes, nem headbangelős, de mindenképpen folyamatos bólogatásra késztető jazz/rock/blues jamsession volt. Hibátlan zenei teljesítmény, slágerek nélkül, sok szólóval, sok együttzenéléssel, inspiráló hangzással, hangulattal, és rengeteg de nem zavaróan sok és öncélú jammeléssel. Mint írtam, a műfaj és a zene ellenére rég voltam már olyan koncerten, amiről ennyire jó érzéssel jöttem el. Nem voltak slágerek, nem volt semmi különös, csak az az egyszerű érzés, ami az együttzenélés öröméről és a barátságról szól. Ezt csinálni biztos sokan tudják, de megmutatni kevesen. Kifelé menet láttam, hogy az A38-on akkora teltház volt, hogy az érdeklődők egy kis része már kiszorult a küzdőtérről. Remélhetőleg ez a tendencia, miszerint a mainstream média már nem uralkodik és nem befolyásolja a koncertre járó közönség nagy részén, tovább erősödik.