Steve Lukather – Koncertbeszámoló

2011. március 5. @ Budapest, A38

Ezt az estét egyértelműen az év legfontosabb eseményeinek egyikeként jegyezhetjük! Március első napjaiban persze még elég merész dolog ilyesmit kijelenteni, de mindig öröm az olyan esemény, amelyet egyformán élvezhet a zenész (elsősorban gitáros) szakma és a „civil” hallgatóság. A köznyelvben az ilyesmit szokás igényes zeneként emlegetni, nemde? A hazai koncertéletben mindenesetre a Livesound terepeként, akik most ismét ászt húztak, hiszen Steve Lukathernek, a Toto oszlopos tagjának, hat szólóalbum megalkotójának, valamint számtalan projekt és stúdiós session munka résztvevőjének valóban egyként adózik elismeréssel a fent említett két tábor.

Ennek megfelelően az óramű-pontossággal startoló buli kezdetére már moccanni is alig lehetett a hajó gyomrában. A legutóbbi Luke-szólólemezt, az All’s Well That Ends Wellt nyitó Darkness In My Worlddel indult a műsor, és az anyag további öt száma is terítékre került a későbbiekben. Toto nóta érthető módon alig hangzott el (erre lehetett is számítani), volt viszont méltó megemlékezés Gary Moore-ról és Jeff Porcaro-ról a Hendrix-féle Up In The Skies, illetve a Song For Jeff formájában – és természetesen kiemelt szerepet kaptak az instrumentális, esetenként jammelős jellegű témák. Ha már itt tartunk, az egész koncertet leginkább úgy lehetne leírni, mint a Lukather albumok sokszínű, rockot, jazzt, bluest és ezer más stílust ötvöző zenei világának egyfajta további kiterjesztését, hangszeres betétekkel alaposan felspécizve.

A mester mellett a kísérőzenészeknek szintén bőven jutott lehetőség a kibontakozásra. Steve Weingart billentyűs játéka eleve a muzsika szerves részét képezi, míg a visszafogottan mozgó, ám annál látványosabban bőgőző hölgy, Renee Jones a megjelenésével is vonzotta a tekinteteket. Ők ketten a vokálozásból szintén derekasan kivették a részüket. Eric Valentine dobos teljesítménye azonban külön említést érdemel. A jól megtermett fekete fickó (ahogyan Luke nevezi: Mr. Chocolate) is otthon van a legkülönbözőbb irányzatokban. A finomabb részeket kellő mértéktartással, a húzósabb tempókat meg irdatlan erővel, ugyanakkor felettébb látványosan ütötte, és a színpadi bohóckodás sem áll távol tőle. A Tumescent közepére egy szólót is beiktatott.

Lukather szintén felszabadultan hozta magát. Rengeteget tréfálkozott a dalok között, magánéleti viszontagságairól pedig megdöbbentően őszintén és nyíltan beszélt a publikumnak. Habár az „All’s Well That Ends Well” lemezcím éppen az ő életének közelmúltbeli, tényleg embert próbáló időszakára utal, a hősünkből sugárzó vitalitás egyértelművé tette, hogy bőven van még benne tartalék. Csak üdvözölni tudom, hogy maga mögött hagyta az önpusztító életvitelt, és hát akadtak a közönség soraiban (vele nagyjából egykorú és fiatalabb arcok egyaránt), akik joggal irigyelhetik mostani kirobbanó formáját… Szóval esetünkben a „minden jó, ha a vége jó” mondás csak a The Road Goes On akusztikus változatával végződő, két órát is meghaladó koncert befejezésére érvényes. Egyébként meg, ahogy az újfent beigazolódott, „minden jó, ha a helyszín a hajó”, ha ennyi idétlenség belefér…

Kapcsolódó cikkek

Steve Lukather: novemberben ismét Budapesten

NorthWar

Steve Lukather – Koncertbeszámoló

Cosmicantagonist

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár