2023. május 1. @ Budapest, Dürer Kert
Egészen impozáns, mondhatni zeneileg arisztokratikus turnét kaptunk a munka ünnepére, tehát jó pocsék időpontra: elutazós hosszú hétvége, de másnap meló, előző nap kötelező Pokolgép, majális, Tabán, ingyen Moby Dick, satöbbi. A hálátlan időpont ellenére egy jó félházat sikerült összehozni a kék Barba Negrában, nem tudom, hogy ideális körülmények közt mennyivel lettek volna többen, mert érzésem szerint egy ilyen összeállítás azért több emberre lenne kalibrálva (bár másnap Bécsben játszottak a Viper Room-ban, ami méretben kb. nálunk a Yuk, szóval nemtom).
Végigtekintve a közönség pólóin, főleg black vonalról érkeztek, de azért akadt Psychotic Waltz, Dream Theater is.
Nem túl nagy spoiler, hogy mindhárom zenekar roppant erős. Feketeöves doomerek emlékezhetnek az olasz Shores of Null Robot-beli ingyenes fellépésére, ahol a Beyond the Shores (of Death and Dying) albumot játszották el, lévén a teljes lemez egyetlen egy 38 perces tétel. Egy kolosszális mestermű, az egyik legszebb kortárs doom szerzemény. Értelemszerűen ezen az estén ez az album nem szerepelt, hanem az összes többi, különös tekintettel a zenekar friss lemezére, a gyönyörű borítójú The Loss of Beauty-ra. A zene valahol a My Dying Bride, Paradise Lost, Katatonia környékén van, egészen finom tálalásban. Értem ezalatt, hogy a mély doom/death riffekhez néhol finom dallamos gitár társul, az ének pedig hol mély, hörgős, hol tisztább, dallamos. Davide Straccione énekes érzékletesen hozza ezeket, de az egész banda jó kiállású, jól működik a színpadon, egyben van. Ennek köszönhetően maga a koncert is remekül sikerült, a borongós, rideg hangulat, a mélyre lenyúló zene jól láthatóan és hallhatóan beszippantotta a hallgatóságot. Már a kezdő tétel, a zseniális Destination Woe alatt szép fényeket és jó hangzást kaptunk, ami szerencsére ki is tartott végig, így igazán atmoszférikus élménnyé változott a koncert. A 38 perces lemezen kívül minden albumról kaptunk valamit, és számomra érződött, hogy az évek során (2013-tól indulunk) a zenekar karaktere komolyan fejlődik, ami nem azt jelenti, hogy bármelyik korábbi szerzemény gyenge lett volna, sőt, de egyre töményebb ugyanakkor finomabb lett a hangzásuk. A lezáró My Darkest Years szinte katartikus élményt hagyott maga után.
A Shores of Null-ban meglátásom szerint komoly potenciál van, mind lemezen, mind élőben. Csak nézz rá a borítóikra, azt fogod kapni élőben is.
Shores of Null setlist:
Transitory
Destination Woe
Nothing Left to Burn
Quiescent
The Last Flower
Black Drapes for Tomorrow
A Nature in Disguise
Darkness Won’t Take Me
My Darkest Years
Most jön a legnehezebb rész. Megfogalmazni azt a csodát, amit az Avatarium művelt. Bevallom, azon kívül, hogy néha belehallgattam pár dalukba, szorosabb kapcsolat nem alakult ki köztünk. Mostanáig. Ahány portálon olvastam az Avatarium koncertekről, annyi műfaji meghatározással találkoztam: doom metal, melodic doom, prog rock, pszichedelikus rock, blues/folk/metal, 70s rock … Ha engem kérdezel: az összes egyszerre.
Valami igazán unikális dolog fejlődött ki az Avatariumból. A mély, doom-os elemekhez, 70-es évek hard rock hangzásához társul Jennie-Ann Smith blues-os, folkos éneke, és ennek az egésznek olyan ereje van élőben, amihez fogható eszembe se jut.
Ahogy megjelent a színpadon a zenekar, élén a Royal Hunt-ot, Evergrey-t is megjárt Marcus Jidell-el (aki Jennie férje), már az is kecsegtető volt, hát még amikor el is kezdtek játszani. Jennie egy egyszerű, szép fekete-piros köpenyben, egy gitárral sétált be, és akkor elkezdődött az, ami tarthatott volna kétszer annyi ideig is, sőt, tarthatna még most is.
Mondhatjuk életműkoncertnek is, mert valamennyi albumról, vegyes sorrendben jöttek a dalok, nyitányként a legutóbbi lemez, a Death, Where is Your Sting Stockholm című tétele (az Avatarium Lady In Black-je) és már itt egyértelművé vált, hogy valami igazán különlegesben lesz részünk.
Az Avatarium legerősebb varázsa élőben Jennie-Ann Smith énekesnő személye. Komoly énekteljesítménye mellett egy végtelenül szerethető, szimpatikus, humoros egyéniség, aki még egy ilyen komoly/komor műfajban is rendkívül szuggesztív módon csavarja maga és a zenekar közé a közönséget.
Rubicon-Porcelain Skull-Pearls and Coffins. Brutális hármas, igazi best of dalcsokor az Avatarium életműből. Ahogy körbenéztem, egyre több ember szegeződött a színpad elé, érezhető volt, hogy az első pár dal alatt konkrétan az is Avatarium rajongó lett, aki addig nem volt az (incl. me). Ezek után következett az egyetlen egy olyan dal, amit én kicseréltem volna a setlistben; a God is Silent. Semmi probléma nincs vele, mesteri szerzemény, de a címadó Death Where is Your Sting (szerintem) a lemez, meg úgy az utóbbi idők, legszebb, legerősebb dala, és ha egy Avatarium koncert kapcsán lehet hiányérzetről beszélni, akkor maximum ez lenne az.
Külön kiemelném még a Moonhorse-t, ami azon túl, hogy a legelső Avatarium dal, egyben lenyomata is a zenekarnak, hibátlanul működik benne a korai mély doom riffek és Jennie tiszta éneke a verzékben és a végén az építkezős rész. Utolsó dalként méltó és gyönyörű lezárása volt egy fantasztikus előadásnak.
Egyébként a koncert után az egész zenekar egyből a merch pulthoz ment (a Shores of Null is), fotók, aláírás, minden.
Avatarium setlist:
Stockholm
Rubicon
Porcelain Skull
Pearls and Coffins
God Is Silent
The Fire I Long For
Nocturne
Girl With the Raven Mask
Moonhorse
Őszinte leszek és elnézést is kérek a Swallow The Sun rajongóktól: az Avatarium olyan esszenciális zenei élményt nyújtott, hogy azok után már teljesen tét nélkül álltam oda a finn bridág elé. Sőt, ha még őszintébb akarok lenni: szinte már nem is érdekelt. Úgy éreztem, az Avatariummal és előtte a taljánokkal mindent is megkaptam, ugyan mi jöhet még. Jött, méghozzá figyelemre méltó dolog.
Ellentétben az Avatarium keménységek ellenére is üde produkciójával, a Swallow tényleg elhozta a sötét, gyászos, komor death/doomot. Kicsit itt is az volt az érzésem, hogy valaki egész ügyesen összegyúrta a Katatonia-t és a My Dying Bride-ot.
Ez a síri, dermesztő riffekkel teli hömpölygés jellemezte végig a koncertet. A színpadkép is ehhez igazodott: fekete csuklyás alakok, kék-szürke fények hátulról. A dalok erősek, a dallmok kimunkáltak, nem mindennapi érzés őket hallgatni, de sűrű bocsánatkérések közepette elismerem, hogy ez nem várt módon egy Shores of Null, Avatarium beszámoló lett. Minden az Avatarium „hibája”.
Swallow The Sun setlist:
The Fight of Your Life
Enemy
10 Silver Bullets
Falling World
Keep Your Heart Safe From Me
Firelights
New Moon
Woven Into Sorrow
Stone Wings
This House Has No Home
These Woods Breathe Evil
Swallow (Horror, Part 1)
Szívesen megnéznék egy olyan Swallow turnét, ahol az „előzenekar” nem lopja el az egész estét és értelemszerűen várom az Avatarium headliner turnéját is.
