2008. augusztus 13-18. @ Budapest, Óbudai-sziget
Az idei Sziget Fesztivál metal fronton igen erőteljesnek ígérkezett, így ezt az eseményt sem hagyhattam ki a nyári „turnémból”, pedig biztos voltam benne, hogy a Hammer színpadon idén is botrányosan fog szólni jópár koncert és hogy az egész fesztivált – az előző évekhez hasonlóan – ellepik a külföldiek, akiknek a magyar pénztárcákhoz képest húzós árak is alacsonyak. Valószínűleg ezek megtippeléséhez nem szerencse vagy látnoki képesség kell, hanem a Sziget Fesztiválon eltöltött sok-sok nap szükséges.
0.nap
Nulladik napot a Sziget szervezősége az idei év egyik legnagyobb hazai metal eseményévé varázsolta az Iron Maiden meghívásával!
Miután megérkeztem Budapestre és elfoglaltam átmeneti szállásom (még egyszer ezer köszönet, Kokas!), egyből elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy minél előbb a helyszínen legyek, bízva egy esetleges sajtótájékoztatóban. A tömeget elkerülendően inkább a Batthyány úti hajóállomásról indultunk a Hajógyári-szigetre. A kicsit drága hajójegy azonban megszolgálta az árát, hiszen elkerülhettük a K-hídon sorban állást és az egyéb beengedés körüli nyalánkságokat, egyetlen negatívum az volt, hogy a hajó már hivatalosan a fesztiválhoz tartozott, hiszen csak érvényes karszalaggal lehetett felszállni rá, de az ott vásárolt söröket már nem lehetett bevinni a mólóról a belső területre. Furcsa, de ez van. Amíg a sör maradékát pusztítottuk, nem tudtuk nem észrevenni, ahogy az egyik jegyellenőr egy külföldi kezéről levágja a karszalagot, mondván, hogy az sérült, majd főnökével rádión egyeztetve megtagadja az újabb karszalag felrakását, pedig előtte gyatra angolsággal megígérte, hogy kicseréli. Hiába panaszkodtak a vendégek, hogy csak valami részeg baleset miatt sérülhetett meg a szalagot rögzítő pöcök, az ellenőrök hajthatatlanok volta. Jobbnak láttuk inkább felmenni a mólóról, míg mielőtt nagyobb perpatvar lesz belőle, miután mások is kezdtek belekeveredni a dologba.
Gyorsan átvettem a passt, aztán mondták, hogy nem lesz Iron Maiden sajtótájékoztató és fényképezni sem lehet őket, szóval hiába siettem annyira. A koncertig hátralévő időt így inkább ismerősökkel, barátokkal töltöttem, ismét kihagyva Lauren Harrist és csapatát.
Negyed 10 előtt (több mint negyed órával a hivatalos kezdési időpont előtt, amikor még sokan csak a bejáratnál várakoztak) aztán végre bejátszották Churchill híres beszédét, és kezdetét vette a fiesta az Aces High-al.
Hatalmas energia áramlott a színpadról a közönség felé és a közönség teljesen beindult a dalokra! Sajnos az első pár szám alatt a gitárokat kissé alulkeverték, de aztán kezdett tisztulni a sound és közben sorban jöttek a régi klasszikusok. A show pontosan ugyan az volt, mint Wackenben, ugyanaz a World Slavery Tourról ismert gigantikus díszlet, a számok sorrendje se változott a turné kezdete óta. Hogy ez jó-e vagy sem arról a különböző fórumokon már sokan kifejtették véleményüket. Szerencsére Bruce Dickinson nem az a frontember, aki egy átvezető szöveget mond az egész turnén, így némi változatosság is került a profin megszerkesztett koncert mellé. Elmondta, hogy ez a koncert a valaha volt legnagyobb koncertjük itt Magyarországon (több mint 60000 néző, minden korosztályból) és hogy az új albummal mindenképpen vissza akarnak jönni hozzánk!
Az est fénypontja számomra a Rime Of The Ancient Mariner volt, de felemelő érzés volt többtízezer emberrel együtt üvölteni a Fear Of The Darkot vagy a Can I Play With Madness?-t is. A zenekar is láthatóan élvezte a közönség heves reakcióját, a szokásosan visszafogott Adrianon kívül mindenki végig fülig érő szájjal nyomta a metalt, Janick meg ha lehet, még többet szórakozott a gitárjával, a záró Hallowed Be Thy Name alatt annyiszor és olyan gyorsan pörgette a Fendert, hogy komolyan féltem, hogy valami baja lesz a gyönyörű gitárnak.
A zenekar kabalafigurája, Eddie is többször megjelent a színen, először az Iron Maiden alatt repült a háttérvászonok helyén, szeme szikrákat szórt, majd a Clairvoyant alatt a Somewhere In Time korszakos cyborg Eddie is megjelent, hogy aztán Janick és Dave visszaüldözze a színfalak mögé.
Este 11 óra magasságában pedig a zenekar levonult a színpadról, még egyszer megköszönve a közönség odaadó szeretetét. Profi műsor, profi előadóktól, remélem az új lemez turnéjával tényleg eljönnek hozzánk is!
A koncert után még jó sokáig mászkáltunk a szigeten, teljesen a látottak, hallottak hatása alatt. Reggel 6-kor még lenyomtunk egy-két debilcsocsó-meccset, aztán hazaindultunk.
1. nap
Az alsó rakpart lezárása és egyéb közlekedési nyalánkságok miatt a tervezettnél jóval később értem ki a Szigetre, így lemaradtam a Rómeó Vérzik koncertjéről, de egy nagyszínpados Flogging Molly koncerttel kárpótoltam magam.
Ha ír népzenei gyökerű mulatós punk-rockzene, akkor én inkább a Dropkick Murphy”s-re szavazok, de amit a Flogging Molly legénysége és leánysága művelt, az feledhetetlen volt. A színpadtól a keverőpultig rengetegen ugráltak, táncoltak a népi elemekkel teletűzdelt, vidám muzsikára, sajnos a sziget adottságaiból adódóan hatalmas porfelhő keletkezett, ami a koncert vége felé sem akart eloszlani. Dave King énekes-gitárosból az ember maximum valami cipőnézős alter/grunge zenészt nézne ki, de a fickó fergeteges frontember, aki humoros kommentárjaival még jobban fel tudja dobni az amúgy sem búslakodó nézőket. Külön megjegyezném, hogy még a securityeseket is megtapsoltatta!
Az ír táncház után a Hammerworld színpad felé vettem az utat, amit a változatosság kedvéért megint áthelyeztek, szinte teljesen a Sziget középpontjába.
Amikor odaértem, már nagyban játszott a Road, jóindulattal is csak párszáz fős közönségnek. Azt hiszem elmúlt az az idő, amikor a magyar zenekarok még nagyon várták a szigetes fellépéseket, mert egy-két kivételtől eltekintve a hazai zenekarok meglehetősen csekély számú közönség előtt játszottak, köszönhetően elsősorban a magas jegyárnak és a külföldiek magas arányának a zeneileg amúgy is nagyon eklektikus fesztiválon. Szóval a Road játszott egy maroknyi közönségnek, a Nem Kell Más után pedig átadták a terepet a Volbeatnek.
Gyorsan be is mentem minden nehézség nélkül a második sorban középre és hátratekintve magamon kívül még mintegy 50 embert láttam a sátorban. Gondoltam, nem lesz ennek jó vége, még a végén szégyenszemre ennyi ember előtt kell játszania nálunk a zseniális Volbeatnek. Szerencsére nem lett igazam, az erősen megcsúszott kezdésre már ha lazán is, de tele volt a sátor.
Fél 9 körül egyszerűen a színpadra sétált a négy dán metal”n”roller és belecsaptak a The Human Instrumentbe. A hangzás meglepően jó volt, talán a hangfalak közelségének köszönhetően is. A rendkívül szimpatikus zenekar pedig önmagát és a közönséget egyaránt szórakoztatva a legjobb számait játszotta a rendelkezésre álló időben, amit a közönség heves reakciókkal és kitörő lelkesedéssel fogadott. Előkerült a Radio Girl, Soulsweeper, Sad Man”s Tongue, Pool of Booze, Booze, Booze, I Only Wanna Be With You, The Garden”s Tale és a hamarosan megjelenő új lemezről is eljátszottak egy számot, melynek címe Halleluja Goat. A csapat egyik technikusa több számban is besegített: a Sad Man”s Tongueban elektroakusztikus gitáron játszott, míg az I Only Wanna Be With Youban Michael Poulsen énekes-gitáros hangszerét ragadta magához, hogy Michael ki tudjon jönni a fotós árokban lévő hangfalakra és lepacsizhasson a közönséggel éneklés közben. A koncert végén a többiek is ezzel a szép gesztussal fejezték ki örömüket a közönség felé, majd a kitartó ráadás-követelés után eljátszották a Rebel Monstert az első lemezről, ezzel ért véget a dán „Elvis-metal” zenekar első magyarországi koncertje.
Az Avantasia szerencsére a sok beállítanivaló ellenére hamarabb végzett az átszereléssel, mint a Volbeat, így azért még jelentős csúszással, de elkezdődhetett az ő műsoruk is.
Az Avantasia nálunk tartotta első, és Tobias ígérete szerint az utolsó turnéjának zárókoncertjét. Az Avantasia színpadi felállásáról és a számokról a Masters Of Rock és Wacken beszámolóimban részletesebben szóltam, így azoktól itt most eltekintenék. Sajnos Wackenhez hasonlóan itt is csak a rövidített programra volt idő, de így sem lehet panaszra okunk. A helyszínből adódóan a fényjáték most nem volt olyan pazar, mint az említett koncerteken és negyvenezren sem tudtunk bezsúfolódni a színpad elé, de a zenészekre egy szavunk sem lehet. Igazi turnétemető örömzenét láthattunk egy nagy csapattól, akik minden pillanatát élvezték a színpadon eltöltött időnek. A Reach Out For The Light „katonás” középrészénel pedig André Matos egy magyar zászlóval vonult be a színpadra, hogy a dal hátralévő részében azt lengessék Tobias-szal! Az igazi meglepetés azonban a ráadásban következett, Kai Hansen és Henjo Richter vendégeskedett a The Toy Master dalban. Totál agyelhagyás mindenkinél (már aki felismerte Hansen mestert, ha-ha)! A Masters Of Rockal ellentétben itt nem volt előre bejelentve, hogy lesz vendégénekes, jó húzás volt ez a csapat részéről. A Gamma Ray két oszlopos tagja a záró Sign Of The Cross/Seven Angelsre is visszatért a színpadra, ami hatalmas örömzenélés volt ismét, nem tudom mennyire volt spontán, de hogy állandó koreográfia nem volt rá, az biztos! Nagyszerű zenészek a színpadon, annyi jó énekessel, ami máskor hónapok alatt nem látogatja meg hazánkat: Tobias Sammet, Oliver Hartmann, Bob Catley, Jorn Lande, Tobias Sammet, Kai Hansen, André Matos. Illusztris névsor! Sajnos ennek a koncertnek is vége lett, de itt a jelen állás szerint nem vigasztalódhatunk azzal, hogy látjuk még a zenekart.
Setlist: Twisted Mind, The Scarecrow, Another Angel Down, Reach Out For The Light, The Story Ain”t over, Shelter From The Rain, Lost In Space, Serpents In Paradise, Promised Land/The Toy Master, Farewell, Sign Of The Cross, Seven Angels refrén.
Az Avantasia után a Kalapács zenekar következett, akiket meg akartam nézni, de hiába kezdtek a Mindig lázadóval, az Avantasia után úgy éreztem, mintha egy luxusautóból Wartburgba ültem volna át, így inkább leléptem.
Némi kóválygás után elhatároztam, hogy megnézem a Kiss Forever Bandet a Blikk (fúj!) színpadnál. Közben összefutottam két kedves szaktársammal, akik gyorsan odavonzottak pár olasz srácot, akiktől megtudtam, hogy Magyarország szörnyű hely, mivel nehezen lehet ecstasy tablettát szerezni! Ezen információ birtokában azt hiszem tudom a megoldást az ország bajaira!:) A lányoktól elbúcsúztam, és tényleg elindultam a Kiss Foreverre. A sátorban nem volt éppen telt ház, de azért párszáz Kiss fanatikus összegyűlt, hogy együtt dalolja a legnagyobb és a kevésbé ismert Kiss dalokat a bandával. Legnagyobb meglepetés talán a 2000 Men volt, amit Ace Frehley magyar hangja, Maróthy Zoltán énekelt.
A Hotter Than Hell, Rock And Roll All Nite, Shock Me, I Was Made For Loving You pedig a borítékolható számok közül került elő. Ezen kívül volt sok Kiss-es hatásvadászat, tűzfújás, vérköpés, profi műsor.
2. nap
Erre a napra ismét hajóval néztem ki, valahogy érvényes volt még a keddi jegyem.:) Ezen a napon a Sabaton előtt szinte semmi nem jött össze: be akartunk menni az Ability Parkba, fél 6-kor bezárt. Nem is gondoltam, hogy van olyan program a szigeten, aminek ilyen hamar vége. Aztán megpróbáltam megnézni a Szőke-Badár stand up comedyt, de a szomszédos Blues színpad miatt semmit nem lehetett hallani. Így végülis megnősültem, gyönyörű kékköves gyűrűm lett! Meg persze feleségem, de ő nem kékköves!:)
Fiatal házasként először a Hammer színpadhoz mentem, ahol az Al-Om játszott, így utólag teljesen világos, hogy miért így hívják a zenekart, de amikor láttam a programfüzetben el nem tudtam képzelni, hogy kik ők. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy ez bizony egy Akela Főnök és barátai buli. Éppen a Fagyott Világot játszották Daczi Zsolt emlékére. Vörös Gábor basszusgitározott, Szupermen gitározott (még mindig lóg barátnőmnek a 2006-os Helloween koncert árával). A szokásos gyér közönség meg tapsolt. Én inkább a Wackenes ismerősökkel beszélgettem, innen is üdv!
Al-Om után a svéd lábszárvédők, a Sabaton következett. Őket idén már negyedszerre láttam, szóval sok meglepetést nem tartogatott a buli. A szokásos sodró lendületű koncertet adták, arányosan válogatva három sorlemezükről. Joakim sajnálatát fejezte ki, hogy az őszi turnéval hozzánk nem jönnek, de ígért nekünk egy 2009 elején esedékes koncertet! Rengeteg külföldi volt itt is, megtelt a sátor Sabaton és Iced Earth alatt is, Joakim pedig többször utalt a dalokban elhangzott eseményekre, ha valamelyik résztvevő nemzet zászlaja ott volt a sátorban. A koncert után a fiúk egy dedikálásra is vállalkoztak, fényképezkedtek bárkivel, jócskán ráhúzva a kiszabott időre. Így kell ezt! Közvetlen, rajongóbarát, fiatal, lelkes, abszolút szerethető zenekar!
Setlist: Ghost Division, Panzer Battalion, Rise Of Evil, Into The Fire, The Cliffs Of Gallipoli, Attero Dominatus, 40:1, Panzerkampf, A Light In The Black, Primo Victoria/Metal Machine,Metal Crüe
Az Iced Earth nagyjából 10 éve nem járt már nálunk, így nem csoda, hogy rengetegen voltak kíváncsiak az amerikai power metal vitézekre. Gondolom sokat nyomott a latban, hogy meglehetősen köpönyeg- és gyomorforgató módon (elsősorban Jon Schaffer részéről) visszatért az idők során rendőrbácsivá lett Matt Barlow is a csapatba. Nos, én láttam Ripperrel a bandát még tavaly ősszel, aki hangi adottságokban előzi Mattet és talán még egy fokkal jobb frontember is (mondjuk ez nem nagy teljesítmény), de mindenki Matt hangjával szerette meg az Iced Earth zenéjét, szóval ez az újbóli egymásra találás valahol itt is borítékolható volt.
A csapat a The Dark Sagaval indított és egyből akkora lökdösődés, nyomulás támadt az első sorokban, hogy szégyenszemre kiverekedtem magunkat a második sorból, hogy túléljük a bulit. Hát a pogózók és a keverő közt félúton nagyon gyatra volt a hangzás végig… Elég halk volt, a Troy Seele szólógitárja el-eltűnt és néha Matt hangja is háttérbe szorult. Ez persze nem sokakat zavart, mindenki lelkesen headbangelt vagy léggitározott és gondolom a belső magnók is működtek mindenki fejében, kiegyenlítve a torz hangképet. Jon Schaffer tanítanivaló alapozását és Brent Smedley dobolását legalább hangosabban élvezhettük, mint máskor…
A műsor gerincét a Something Wicked This Way Comes lemez dalai adták, legnagyobb meglepetésemre két Ripperes dalt is játszottak, a Declaration Day-jel azért hallhatóan szenvedett egy kicsit Barlow.
Az első igazán frenetikus élmény a Watching Over Me volt, ahol a közönség egyszerűen túlordította a zenekart. A Coming Curse után levonultak, hogy gyorsan visszatérhessenek a zenekar talán legismertebb számával, a Melancholyval. Igazi himnusz, ezt is teli torokból üvöltötte boldog-boldogtalan. Zárásként még a My Own Saviourt és az Iced Earth-t hallhattuk aztán kb 75 perc után végleg elhagyták a színpadot.
A meglehetősen statikus előadásmód és a hangzásbeli problémák ellenére az erős dalok elvitték a hátukon a bulit, különösen a koncert második felében. Azért szívesen megnézném őket újra, egy hasonlóan penge hangzású klubbulin, ami ősszel Grazban volt!
Setlist: The Dark Saga, Vengeance Is Mine, Burning Times, Declaration Day, Violate, Pure Evil, Watching Over Me, Ten Thousand Strong, Dracula, The Coming Curse/Melancholy, My Own Saviour, Iced Earth
A soproni Dalriadát átlag évente egyszer látom, idén viszont már másodszor, de a Paganfestes buli jobban tetszett. Sokkal! Tadeusz nagyon jó dobos, de mindenkit elnyomott, ilyen rossz hangzást még a Hammerben is ritkán hallani. A csúcs az volt, amikor Ficzek András tappingelt a Walesi Bárdokban és egyszerűen nem lehetett hallani, hasonlóan Binder Laurához, aki szintén végig önhibáján kívül szorult háttérbe.
Elhangzott többek között a Tűzhozó, Vérző Ima, Walesi Bárdok, Védj Meg Láng 1, szóval nem a dalok esetleges begyakorolatlanságáról volt szó…
Itt jöttem rá, hogy a Hammer színpadon az ideális zene az lenne, amiben csak kiállások vannak, így minden megfelelő hangerővel, dinamikával és persze kivehetően szólna!:)
A nap hátralévő részében több bandát már nem is néztünk meg, csak kavarogtunk a szigeten, még a Party Arénába is majdnem bementünk!:) Találkoztunk egy finn lánnyal, akitől telefonálás közben lopták el a mobilját. Roppantul le volt törve, eltévedt a Szigeten, telefonálni nem tudott, és a rendőrök sem segítettek neki. Később megtudtam tőle, hogy a Children of Bodomból a Bodomot nem Bodomnak, hanem Budumnak kell ejteni. Most is okosabb lettem!:)
3. nap
Elég későn értem ki aznap a Fesztiválra némi utazgatásnak köszönhetően, de a Die Arzteről így sem sikerült lekésnem. Nos, nekik mindössze a Deine Schuld és az Arschloch című számaikat ismertem a koncert előtt, így nem számítottam valami egetverő bulira, inkább sok-sok németre, de a Depressziónál még ez is vonzóbbnak hatott.
A német zenészekbenben viszont csalódtam, méghozzá pozitívan. Szerencsére nem erőltették a német nyelvet annak ellenére, hogy a környéken én szinte csak német szót hallottam, így végig tökéletesen értettem a sok marhulást, amit a színpadon csináltak. A trió muzsikája abszolút nem fogott meg, de a számok közti szünetben elővezetett sziporkák vagy gúnyos megjegyzések nagyon ültek. Kifiguráztak sok rockzenével kapcsolatos sztereotípiát és a Nordic Walkingot is. Abban sosem fognak győzni a kínaiak az olimpián!:) A számokból egyedül a már említetteket ismertem fel, de továbbra sem kerített hatalmába az érzés, hogy egy Die ärzte összessel lepjem meg magam valamikor.
A Sex Pistolstól nem is tudom mire számítottam, valami szörnyűségre, abszolút pénzszagú haknira, de szerencsére pozitívan csalódtam. Hakninak hakni volt, ezt ők sosem tagadták, hogy csak akkor koncerteznek, hogy ha fogyóban van a lé, de a jobbik fajtából meglehetősen (ön)ironikusan. A Pretty Vacant-be csaptak bele, mindenféle cécó nélkül. Nem mondhatni, hogy bemozogták a színpadot, szerintem tizedekkora színpadon is teljesen jól elfértek volna. Nyomták az egy szem lemezük rock”n”roll nótáit, némi aktuálpolitikát is csepegtetve a régi számok közé. Volt Liar, Bodies, Holiday In The Sun, Stepping Stone, EMI és persze God Save The Queen és Anarchy In The UK is. A koncert közben Rotten elmondta, hogy a Sex Pistols a világ legőszintébb punkzenekara, megmutatta a brit zászlós alsógatyáját a közönségnek, és persze megtudtuk, hogy George W. Bush hülye és a zeneipar az ellenségünk. Aztán a ráadásban a levélruhás Johnny és barátai eljátszottak egy régi Hawkwind dalt is, mintegy bemutatva a 11-es befejezésnek és Tarlós Istvánnak. Egyáltalán nem volt gáz vagy öreges a koncert és a hangulatra sem lehetett panasz!
Sex Pistols után rohantam Apocalypticára, de amikor odaértem láttam, hogy az összes bejáratnál túlcsordulnak az emberek. Nagy nehézségek árán bejutottam, de ott benn olyan dög meleg volt és a bandát is alig lehetett normálisan hallani, hogy inkább átmentem a Wan2 színpadhoz Danko Jonesra.
Nem bántam meg. Ott is brutális teltház volt, de sikerült bejutnom viszonylag jó helyre az állandó közönségmozgás miatt. Itt volt a legtöbb bodysurfölő az egész Szigeten, hatalmas partyhangulat, elemi erejű rock”n”roll, „némi” szexuális töltettel. Fergeteges koncert volt, Danko Jones két másodperc alatt a tenyeréből etette a közönséget, akik minden rezdülésére hatalmas üdvrivalgásban törtek ki. A zenész roppant dicséretes módon megemlékezett mindazon zenészekről, akik már nincsenek köztük, Dimebagtől Johnny Clashig. Remélem ő is hamarosan visszatér hozzánk egy önálló bulira.
A Hammeren az Apocalyptica éppen a Seabornnal végzett, amikor visszaértem, utána nagyon kiürült az egész sátor. Én Nevergreen végére értem vissza Zep Sessionről, amiből szinte semmit nem láttam/hallottam. Itt a Barbár újranyergelte a lovát és szerencsére ellovagoltak vele a Nevergreen tagok is.
Erős fél óra csúszással lépett színpadra a szombathelyi Sear Bliss, akik a Blood On The Milky Way-jel kezdtek. A közönség létszáma itt sem volt több a magyar zenekarokon megszokottnál, de a hangzás egészen korrekt volt, mindkét gitárt, a basszust és Pál Zoltán harsonáját is jól lehetett hallani. Előkerült egy ezelőtt sosem játszott szám, az Eternal Battlefields, az új lemezről a Thorns Of Deception, a Two Worlds Collide és az elmaradhatatlan 1100 Years Ago, amit Nagy András egyszerűen csak Oh, My Lordként konferált be. A koncert nagyon rövid volt, de gondolom be kellett hozni a tetemes csúszásokat.
4. nap
Ez volt az a nap, amikor a legkevesebb zenekar érdekelt. Reggel 11-kor a Civil Faluban töltöttem ki mindenféle filozófiai teszteket, nyertem is velük egy könyvet. Aztán ellátogattam a Sziklakórházba, majd visszafele beleütköztem az év esküvőjének kikiáltott lakodalmas menetbe, csak tudnám minek kellett nekik rendőri felvezetés?
Szóval első zenekar, amit megnéztem az esztergomi Watch My Dying volt. Jól, lendületesen nyomták a komplex metaljukat. A frontemberük továbbra is egy állat és a végén eljátszott Lopott Könyvek is egészen jól belefért a saját számok mellé.
Valami hirtelen ötlettől vezérelve elmentem az élő könyvtárba, de mivel kiugrott pap épp nem állt rendelkezésre, így több mint egy órát beszélgettem egy hazánkban élő muszlimmal, ami felettébb tanulságos volt.
Az élő könyvtár után ismét a Nagyszínpadnál találtam magam (ennyi Nagyszínpados koncertet az eddigi összes szigetemen nem láttam) Serj Tankianra várakozva. Nem érte meg! A saját dalai meg sem közelítik a System számok színvonalát, a közönség 95%-a meggyőződésem szerint csak az anyazenekar miatt állt ott. Hallhattunk még közepes Beatles feldolgozást is a fehér cilinderes Serjtől és fekete cilinderes társaitól, de ezen kívül csak saját dalokra és némi neohippi ömlengésre futotta. Pl: Egy dal jobban meg tudja változtatni a világot, mint az összes politikus tettei. Volt még némi George Bushozás is, de itt sokkal kevesebb lelkesedés volt, mint az előző napi Sex Pistols koncerten. Többször felrémlett bennem az ominózus South Park rész, hogy talán egy bátor megmentő majd berakja a Raining Bloodot a lejátszóba, de ez nem történt meg… A koncert közepén már a Zorall is elég csábítóan hangzott, de kitartottam, hátha lesz valami érdemleges a végére. Nem volt, ez a koncert volt nekem a Sziget legnagyobb csalódása.
A Hammernél még jócskán játszott a Zorall, amikor visszaértem, rengeteg ember, talán a legtöbb, amit hazai zenekar koncertjén ennél a színpadnál látni lehetett, de sok fanyalgó is meghúzódott, várta, hogy eljöjjön a Meshuggah ideje.
Némi szenvedés után az is eljött, de az öröm nem lehetett teljes. Nem értem, hogy miért egy legendásan rosszul szóló sátorba kellett rakni egy ilyen zenekart, amiben 8 húros gitárok, agyament ritmusok és hasonló nyalánkságok vannak. Zúztak a svédek becsülettel, de nagyrészt csak a kásás zúzást lehetett hallani némi üvöltéssel. Inkább nem mondok semmit, majd ha normálisabb körülmények között is hallhatom őket. Ráadásul csak egy órát játszottak, így még arra is volt időm, hogy a nyereményemért elmenjek a civil faluba, közben belepillantva az REM koncertjének legvégébe. Elég sokan voltak itt is, a Man On The Moont még én is ismerem, szóval addig az 5 percig, amíg hallottam őket, egész elviselhető volt.
Némi kóválygás után ismét a Hammernél voltam, ahol éppen a Subscribe volt a színpadon. Nagyon meglepődtem a temérdek emberen, akik erre a koncertre gyűltek össze, de hamar megértettem a miértjét. Több mint négy éve nem láttam élőben a bandát, azóta hatalmasat fejlődtek. Energikus, profi koncert volt, remek hangulattal, még ha a zene nem is az, ami engem annyira megmozgat, a buli alapján el kell ismernem, hogy a Subscribe egy nagyon erős élő produkcióvá nőtte ki magát.
A napot az AB/CD-vel zártam, akik az AC/DC számok legjavával rukkoltak elő a Blikk sátor közönségének, jó hangulatú tisztelegés, ahogy a bulijaik mindig. Sajnos csakúgy, mint az eredeti bandában, egy őstag itt is már csak az égből figyeli őket.
5. nap
Végre eljött ez is. Elég kimerítő volt ez a 6 nap számomra az egész fesztiválszezon zárásaként, de néhány koncert miatt feltétlenül megérte!
Kora délután a Red Bull Air Race versenyzőit figyeltem a Dunánál majd egy kiadós zuhanyzás, borotválkozás, ebéd kombó után újult erővel vetettem magam a sziget forgatagába.
Elsőként a kanadai 3 Inches Of Blood zenekart néztem meg. Őket csak youtube-os felvételek alapján ismerem, előben meggyőző intenzitással hozzák az erősen 80-as évek hatású metaljukat. Az énekesi teendőket ezen a turnén egyedül Cam Pipes látta el, akinek a fizikuma és orgánuma egy Hell”s Angels tagba öntött King Diamondra emlékeztet leginkább. A kanadaiak meglepően jól megdörrentek ebben a kora délutáni időpontban, hevesen bólogattam sallangmentes zenéjükre. A végére maradt a Goatrider”s horde, ami leginkább tetszik az általam ismert számok közül. Feltétlenül megismerkedem majd tüzetesebben is a zenekar munkásságával.
A Pro-Pain műsorát kihagytam, csak Moby Dickre mentem vissza. Viszonylag sok ember. Az idén szokásos Kegyetlen Évek teljes eljátszása mellé még a Keresztesvitéz fért bele a programjukba, volt már idén jobb koncertjük minden szempontból, ez egy korrekt buli volt, de semmi több.
Exodus: Mivel éppen két héttel a sziget előtt láttam őket, annyira nem mozgatott meg a lelkesedés, sejtettem, hogy a kis Hammerworld színpad megint nem tud versenyezni a wackeni True Metal Stage-el. A koncert előtt dedikáltak a tagok, sikerült szereznem az utolsó utáni pillanatban egy Gary Holt aláírást! Hangzásbeli problémák itt is voltak, Lee Altus hol volt, hol nem, de a buli intenzitása hihetetlen volt. Kapásból megint jött a Bonded By Blood, aztán régi és új thrash zúzdák vegyesen: Children Of A Worthless God, Deathamphetamine, Funeral Hymn, A Lesson In Violence, Piranha Cam Pipes 3 Inches Of Blood énekes vendégeskedésével. A végére a Blacklist és a Strike Of The Beast maradt, ami alatt a folyamatosan fel-alá járkáló, köpködő, egyáltalán nem mikrobiológusnak kinéző Rob Dukes olyan Wall Of Death-t vezérelt a sátorban lévőknek, hogy csak néztem. Azon is, hogy a földre kerültem, ilyen hosszú évek óta nem fordult elő velem koncerten. Brutális volt, nem is gondoltam volna, hogy egyszer itthon is hasonló dolgot élek át.
Exodus után a brit Carcass következett, bár jelenlegi tagságuk fele svéd. Meglepően jól szóltak. Ezen az estén Bill Steer szólói sokkal jobban „átjöttek”, amúgy a program teljesen ugyanaz volt, mint Wackenben, Ken Owens ismét megjelent egy rövid dobolás erejéig, de Jeff figyelmeztetett mindenkit, hogy ez nem egy kibaszott Freak show, szóval legyünk a lehető legtiszteletteljesebbek. Ken most nem szólt a közönséghez, a rövid szóló végén eltűnt a backstageben. A koncertet megint a Heartwork zárta, ahogy az várható volt. Jeff a koncert közben többször megemlítette, hogy 1990-ben már jártak itt és nagyon örül, hogy másodszor is itt lehetnek. Reméljük nem csak 2026-ban láthatjuk őket legközelebb Magyarországon!
A Carcass után elindultam a Blikk színpadhoz, hogy megnézzem a Queen emlékzenekart, de valamit nagyon elnézhettem, mert bejelentették, hogy a 90-es évek közepének horrorcsapata a Hip Hop Boyz következik. Így gyorsan menekülőre fogtam a dolgot, de a Hammerben a Replika helyett a Blind Myself zúzott, mindegyik tag teleaggatva villódzó biciklislámpákkal, így megfontolva, hogy másnap délben Győrben kell lennem, inkább a távozás mellett döntöttem.
Így ért véget számomra a 2008-as Sziget fesztivál. Ha jövőre is lesz ennyi jó zenekar, akkor valószínűleg megint elmegyek. De ha ismét rövidebb lesz két nappal, de nem drágább, akkor minimum az eddig mindig követelt RHCP, Metallica, stb zenekarokat kell elhozni, hogy meglegyen a „nullszaldó”.
