2009. augusztus 12-17. @ Budapest, Óbudai-sziget
Idén is megrendezésre került Magyarország leg(el)ismertebb nyári zenés összejövetele. Abban azt hiszem, mindnyájan egyetérthetünk, hogy ez a fesztivál már réges-rég nem a metal zenekarokról szól (és talán soha nem is szólt), mégis sikerült három ‘nagy’ névvel a helyszínre csábítani. A bejutás – számomra legalábbis – aránylag zökkenőmentes volt, ami valljuk be, kisebb bravúrnak minősül egy ilyen kaliberű rendezvényen. Jó vidéki létemre persze sikerült néhányszor eltévednem a belvárosban, de hamar sikerült felvenni a ritmust és belerázódni a hatalmas nyüzsgésbe.
Az már előre borítékolható volt, hogy ottlétem ideje alatt egy, nevezetesen az MTV Headbangers Ball sátorhoz fogom elkötelezni magamat. Ez így is történt, előtte viszont volt alkalmam egy sajtóbejárás keretein belül kicsit átfésülni a komplett területet, erről az alábbiakban olvashattok egy relatíve rövid ismertetőt, úgy bemelegítés gyanánt…
Sajtóbejárás
A hivatalos megnyitó előtt, az önfeledt mulatást egy buszos körbekocsikázás előzte meg, ahol pár közérdekű információt árultak el a jelenlévőknek. Ezt afféle idegenvezetős stílusban vezényelte le a fesztivál főszervezője, Gerendai Károly, valamint egy közreműködő illetékes. Utunk kezdetén, a buszban hátrébb ácsorgó firkászokkal és riporterekkel egyetemben nem sokat hallottam a tájékoztatásból, de rövid időn belül sikeresen kiküszöbölték ezt a malőrt. Nagy vonalakban álljon itt néhány említésre méltó közlemény.
Elsőként az A38-Wan2 egybenyitott/épített sátor került bemutatásra, ami az idei fedett helyszínek közül a legnagyobb befogadóképességgel rendelkezett. Valóban hatalmas küzdőtere volt a kisebb csarnoknak is beillő létesítménynek, ám a színpad mérete látszólag semmivel nem haladta meg az átlagos méreteket. Tovább haladva az általános, közhasznú dolgok voltak terítéken, úgymint az orvosi részleg, az újonnan kialakított VIP kemping, bankautómaták, boltok, büfések és árusok. Eközben már néhány idő előtt beköltözött szigetlakó előszeretettel pózolt a kameráknak, illetve a gatyarohasztó hőségre tekintettel, pár vízipisztolyos arc nyomban segítségünkre sietett, hogy enyhítsenek forróságunkon.
A látogatók ‘főútja’ mentén azon nemzetek zászlói sorakoztak, melyek valamilyen stílusban képviseltették magukat az összejövetelen, majd elérkeztünk a körzet-mustra végső állomásához, a Nagyszínpadhoz. Teljesen korrekten eleget tettek a külföldi elvárásoknak. Hatalmas emelvény, kivetítő, a nézőtér közepén kordonnal elválasztott csatatér. A további részletekkel azonban nem untatnám az olvasókat, lássuk inkább mit hozott az idei Sziget, metalos szemmel nézve.
1. nap
Első napom, a kemény zenekarok szinte teljes hiánya miatt, igencsak eseménytelenre sikeredett, ráadásul a tervezettnél korábban érkeztem, így a fölöslegessé vált időt kezdeti sörvedeléssel és fontosabb helyszínek pontos lokalizálásával ütöttem el. Három óra körül visszaballagtam a tetthelyre, hogy megcsodáljam a The Hated Tomorrow nevű négyes ténykedését.
Ekkor még naívan úgy gondoltam evidens, hogy nyitásnak valami underground death/thrash büntetőbrigád fogja ledarálni az agyamat, de mondanom sem kell, mekkorát tévedtem. Szolid, átlagos megközelítésű alter. rock lazította a legfeljebb meleg miatt túlfűtött hangulatot. Baklövésem ugyan csalódást eredményezett, a helyenként felbukkanó rövid szólók és a bájolgás mellőzése azért nagyjából helyre tette bennem a dolgokat. Valójában az ég világon semmi gond nem volt ezzel az előadással, egész egyszerűen nem nekem játszottak…
A hazai srácok után egy bizonyos Ausläder nevű modern rock formáció következett. A tagság magáéva tudhat egy tehetségkutató győzelmet (Italia Wave) és bizony, azt kell mondjam, aznap ők nyújtották számomra a legkellemesebb szórakozást. Már csak azért is, mert a piros nyakkendős úr felettébb sok szabadidejében buzgón rángatózott a discos prüntyögésekre vagy éppen sárga pálcikáival a fejét ütögette.
A viccet félretéve, kifejezetten élvezetes kis műsort kreáltak. Részletességre való törekvésük is mindenképpen pozitívumnak minősült, hiszen külön ember jutott a szintis és sampleres pozíciókba, valamint egy férfi és egy női énekest is felvonultattak. A drabális méretű frontembertől első ránézésre izomból üvöltést vártam (persze hiába), ehelyett végtelenül dallamos, mégis korrekt vokált kaptam, amit a leányka színezett helyenként egy-két aprósággal. Nagy durvulat itt sem volt, de legalább sosem hallott témákat hallhattunk egy összeszokott, lelkes társaságtól, akik a szokásos myspace reklámot sem feledve, az összes délutáni fellépőhöz hasonlóan, szűk egy óra játék után távoztak.
Az átszerelési időszakban felgyülemlett lelkes punkok sustorgásából elcsíptem néhány dícsérő szót a soron következő Prosectura-val kapcsolatban, ám mikor életemben először (és minden bizonnyal utoljára) meghallottam mit művelnek, nyomban eljátszottam a gondolattal, hogy valami kellemesebb program után nézzek. Az előadásmód és a szövegek kapásból kiverték a biztosítékot, így miután újfent kiábrándultam a közízlésből, némi kárpótlás reményében rögvest felkerestem a legközelebbi gyros árust. A három koncert után ugyan még nekiveselkedtem a lehetőségek feltérképezésének, ám végül arra a döntésre jutottam, hogy az energiát inkább a jóval eseménydúsabb második napra tartalékolom…
2. nap
Tegnap a The Hated Tomorrow alatt éppen az járt a fejemben, hogy a holnapot garantáltan nem fogom gyűlölni, este ugyanis végre valahára megtekinthetem élőben a black metal egyik alapbandáját. Előttük természetesen még egy rakat banda sorakozott a listán, szóval nem is szaporítanám tovább a szót.
Pontban négykor, a német Derfine punkjai trappoltak fel a deszkákra, hogy aztán több tíz évvel visszarepítsék az időben a jelenlévőket. Énekes/gitárosuk kiállása és viselkedése többször is mosolyt csalt az arcomra, különösen amikor olyan messzire akarta hajítani vizes palackját, hogy telibetrafált egy színpadi világító eszközt, abból pedig tűzoltóberendezés szerűen spriccelt a víz. 🙂 Zenéjük amúgy a stílus jobbik fajtájából való – gyors tempók, eszetlen ugra-bugra, pontatlan szövegköpködés, de intenzív játék. Tipikusan a jól ismert ‘punkosan beleszarós’ hozzáállással tolták el a programot, amit néhány elvetemetült német díjazott csak igazán. Elmaradhatatlan volt a magyar kontra, avagy a ‘ majd mi megmutatjuk, hogy kell ezt’ beszólások, hiszen jött a HétköznaPI CSAlódások.
A szerdai Prosectura után már előre elkönyveltem egy újabb perverz társaság bohóckodását, bár meg kell jegyeznem, ők egy fokkal emészthetőbb stílusban igyekezték kifejezni véleményüket. Mindezek ellenére túlságosan mély nyomot ők sem hagytak emlékezetemben.
Hat órától zsinórban négy hazai képviselő döngetett a deszkákon. Előzetes várakozásaimra rácáfolva a Road egy egészen tökös bulit nyomott el. Valami különös oknál fogva róluk mindíg egy nyálas, csajos bandára asszociáltam, úgyhogy kellemes meglepetésként ért, hogy van azért dög ezekben a dalokban. Ezen a ponton végre megmozdult valami, és ideiglenesen feledésbe merült a bosszantó érdektelenség. A Subscribe-ra már komolyabb tömeget és nyomorgást vártam, ami hál’ Istennek elmaradt, de még így is bőven akadtak rajongók és egész szép számmal összegyűltünk a magyar underground legfelkapottabb csapatának produkciójára. Bálintékkal mindössze annyi gondom van, hogy megszámlálhatatlan alkalommal láttam már őket itt-ott, így az intenzív színpadi show ellenére is rendre unalomba fulladnak a fellépéseik.
A papírformát persze még így is hozták: kategorizálhatatlan, kapkodós, crossover zenéjük biztosította a jókedélyű mókázást. Utólagosan négy számra emlékszem, amiket tuti eljátszottak, nevezetesen: Kiss And Kill Your Boyfriend, Blue Mescaline, Use Her Friendly, Feedback.
Ekkor már mindössze két gárda választott el a főfogástól, egyikük a heavy metal ösvényét taposó Lord zenekar volt, akikről kezdetben az ég világon semmit sem tudtam, így a közönség soraiból kértem és kaptam némi felvilágosítást, hogy mégis miféle muzsikára számítsak. Nos, igen, velük kapcsolatban nem tudok nagy fejtegetésekbe bocsátkozni. Örömzenélést láthattunk a színpadon, ahol a zenészek a közönség mellett magukat is remekül szórakoztatták. A műfaj kedvelői biztosan kellemes kikapcsolódásként élték meg ezt a koncertet. Következő lépésként, ezúttal black metal elé sikerült beprotestálni a felettébb stílusrokon Depressziót, ahol már látványosan megduzzadtak a sorok. Néhány sorstársammal karöltve, vészjósló tekintetekkel fürkésztük a gyülekező sereget. Most tehát utól ért a végzet – aki olvasta a Balaton Music Wave-es írásomat, érti mire gondolok -, áldozatul kellett felajánlanom füleimet.
Annak ellenére, hogy a hideg kiráz Halász Feriéktől, annyiszor beléjük botlok mindenhol, hogy bátran kijelenthetem: semmit nem veszített az, aki lemaradt róluk, mindössze a szokásos műsorban volt részünk. (Tudom, tudom… Belőlük sohasem elég.)
Ellenben aki a Satyricon-t mulasztotta el, az mereven szegezheti tekintetét a föld felé. A silány hangzás ellenére éjfeketére mázolták a tudatalattit, ám erről valaki más élménybeszámolóját olvashatjátok. Részemről csak annyit, hogy minden tiszteletem az övék, amiért ilyen magas szinten tudták prezentálni mesterműveiket.
*A Sziget fesztivál második napján a Rock színpad legjobban várt fellépője a Satyricon volt. Meglehetősen sokat kellett várni, mire belőtték a hangzást és végre belekezdtek, de megérte várakozni. (Mint Morhguel szellemesen megjegyezte, mióta tesznek a trúságra, legalább a hangzással foglalkoznak.)
A koncert nagyon egyértelműen az újalbum, a The Age of Nero bemutatásáról szólt, amelynek emlékeim szerint az összes, vagy majdnem az összes dalát eljátszották. Hosszasan lehetne vitatkozni arról, mennyire jó az, amit a Satyricon mostanában csinál; én szeretem az újabb anyagaikat is, bár azt hiszem, a Rebel Extravaganza színvonalát, friss és egyedi hangzásvilágát azóta sem sikerült elérniük vagy akárcsak megközelíteniük. Inkább csak azért sajnálom a dolgot, mert így a régebbi albumokról nagyon keveset játszottak, az első kettőről és a Rebelről pedig abszolút semmit.
Az első egy-két nótánál még nem volt teljesen jó a hangzás, főleg Satyr hangja nem hallatszott szinte egyáltalán. Szerencsére gyorsan sikerült orvosolni a problémát. A színpadi kiállás nagyon impresszív volt: Satyr jellegzetesen darabos, katonás mozgása, ma már leginkább motoros öltözete jól illett az újabb számok black rockos hangulatához. A logóban szereplő y-ról mintázott mikrofonállvány pedig szintén tetszetős volt.
A hangulat a koncert közepe felé kezdett igazán beindulni, amikor a két legújabb lemez legjobban sikerült számaihoz érkeztek el (Black Crow on a Tombstone; Now, Diabolical; K.I.N.G.) Ezeknek a refrénjeit a közönség soraiból is sokan tudták (nem mintha nagyon nehéz lenne őket megtanulni), és elég nagy mozgás is volt rájuk.
Miután hosszú ideig csak a legutóbbi három albumról játszottak, üdítő meglepetésként hatott, amikor előjöttek a Du som Hater Guddal. Már az erre való reakciókból is jól játszott, hogy a közönség szemében a mai napig a Nemesis Divina a legjobb Satyricon album. Satyrék azonban, mielőtt a két nagyon ütős koncertnótával álltak volna elő, egy kicsit még borzolták a kedélyeket, ugyanis levonultak a színpadról.
Szerencsére volt ráadás, mégpedig olyan, aminél kívánni sem lehetne jobbat. A kellőképpen felhergelt közönség hatalmas mosh pitet nyomott le a Fuel for Hatred c. „slágerre”, majd további lelkesítő beszéd után következett az a nóta, amit valószínűleg sokan a black metál himnuszának tartanak – a Mother North. Ezen a ponton tetőfokára hágott a hangulat, a közönség egy emberként énekelte – hümmögte a refrént. Ritkán jön ki ennyire jól a közönségénekeltetés, de most tökéletes volt.
Nagyon gyorsan elrepült az a bő egy óra, amit a Satyricon a színpadon töltött. Talán még jobban örültem volna, ha játszanak a többi albumról is, különösen a Rebelről, de tudom, nem lehet mindent egyszerre. Ez így is egy nagyszerű koncert volt, az egyik legjobb, amit az utóbbi két-három évben láttam. Remélem, minél hamarabb jönnek megint Magyarországra.*
Satyricon Setlist (sorrend nélkül): A New Enemy; Black Crow On A Tombstone; Commando; Den Siste; Die By My Hand; Forhekset; K.I.N.G.; Mother North; My Skin Is Cold; Now, Diabolical; Repined Bastard Nation; The Pentagram Burns; The Wolfpack; With Ravenous Hunger.
3. nap
Noha, mint utaltam rá, számomra a Satyricon volt a leglelkesebben várt csapat, mégis a pénteki napon volt esedékes a legsűrűbb program, ugyanis az aznapi csöndszünetet megtörő Revelstone-tól eltekintve minden fellépő teljesítményét érdeklődve vártam. Az említett PEN győztes csapatot nem tudom milyen elhatározástól vezérelve tolták be az aprítók elé, mindenesetre köszönőviszonyban sem voltak semmiféle rock, ne adj’ Isten metal zenével. Ellenben a ManGod Inc.-vel, akikre bár még nem aggathatok belezős jelzőket, kétség kívül szórakoztató, kellemes élményben részesítettek. A végtelenül dögös gitárok és Persó vokál teljesítménye már a Near Life Experience-t is könnyűszerrel megkedveltette velem, így részemről kizárt volt a csalódás.
Annak ellenére közel tökéletes bulit nyomtak, hogy a foghíjas, mereven bámuló publikum érezhetően kicsit meggátolta a felszabadultságot és némileg meggyötörte magabiztosságukat, ami teljesen okafogyott – ez bizony döngetős, menő rock zene. Többek között elhangzott a két nagy sláger, a The Flood és a Thank You Good Night, valamint nagy örömömre volt Paralyzed és Eyes Don’t Lie is, hogy a lazulás ne menjen a keménykedés rovására. Mindenkinek jószívvel ajánlom őket.
Töredelmesen bevallom lemezen sohasem szerettem a Bridge To Solace-t, pedig ismereteim szerint elég imponáló visszajelzésekkel illette a média legutóbbi kiadványukat. Nos, gondoltam, hátha majd élőben jobban kielégítik igényeimet. Végeredményben ez félig-meddig meg is valósult – zavarni nem zavartak, de különösebben nem hoztak lázba, ellenben a hardcore keménymagjával, akik azért zúztak egy egészségeset a hátam mögött.
Én, személy szerint az átkötő szövegekként funkcionáló nagy bölcsességek és sok okoskodó prédikálás helyett jobban díjaztam volna több fogós nótát. Mindezek ellenére lelkiismeretesen próbáltak életet lehelni az egybegyűltekbe, szépen lassan a hátsó fertáj is félénken kezdett előrébb téblábolni. A maradék üres helyet is sikerült hasznosítani; a középen tátongó lyuk remek alapul szolgált egy wall of death-es ütközetre, a továbbiakban pedig egy circle pit-hez is kiválóan funkcionált. Összeségében azért mégiscsak pozitív véleményt formáltam a csapatról, még ha nem is leszek soha nagy rajongójuk.
A Blind Myself esetében szinte csak önmagamat ismételhetném, annyi korrigálással, hogy Gergőék zenéje valamelyest közelebb áll hozzám, így a bulijuk is jobban bejött. A szimpatikus társaság ezúttal is gyalúlt az előadással, vendégként pedig az Ignite-os Téglás Zoli is feltűnt a deszkákon.
Az idő elteltével egyre közelebb kerültünk a tűzhoz, ám a mexikói belező huligánok előtt még a Superbutt koncertje volt esedékes. Tipikusan olyan alakulat számomra, akiket akárhányszor, mindenféle erőlködés és unalom nélkül meg tudok nézni.
A headbangelésre specializálódott zene ezúttal sem hagyott kívánnívalót maga után. A Mothers’ Day-től kezdve, a Figure-ön át a Last Call-ig minden dal hozta a szokásos színvonalat, biztosítva ezzel a másnapi garantált nyakfájdalmakat. Hiányérzetre egyedül Andris sportszár nélküli megjelenése adott okot. 🙂
Fél tízkor ütött az óra, a Brujeria maszkos tagsága megszállta az emelvényt és minden tökölés nélkül mészárolni kezdett. Azért azt halkan megjegyezném, hogy különösebben nem kedvelem a brigádot, de ezen tény, és a zavaró spanyol hadoválás ellenére is meggyőztek a látottak. Semmikép sem szeretnék hozzá nem értő fejjel okoskodásba bocsátkozni, de az elkapott dalcímek között emlékeim szerint szerepelt a Colas De Rata, a Revolución, a Marcha De Odio, a közönség soraiból kitartóan skandált Brujerizmo, és a megmosolyogtató közjátékkal előadott Marijuana. Amikor is feljött a színpadra két srác, akik Si és No felíratú táblákkal adták a szánkba az ordítandó szöveget.
Az utolsó szám alatt Juan Brujo énekes megvillantotta szamuráj kardját, amivel boldogan hadonászott a biztonságiak fejétől úgy cirka 2-3 cm-re. A vérszomjasabb nézők már majdhogynem dörzsölhették a markukat a kivégzés láttán, bár meg kell hagyni, hogy a sok helyen jelenlévő security-s bunkózásokra abszolút nem volt példa, mi több, kimondottan készségesek voltak a felügyelő kék ingesek. Némi keserű szájízt hagyott azonban, hogy a levonulás utáni hangorkán dacára sem jöttek már vissza, de lényeg a lényeg, kellemesen csalódtam a srácokban és különösen szívmelengető érzés volt hallani a sokat látott dobos császár Adrian Erlandsson játékát, valamint a Napalm Death-es Shane Embury pengetései is szép emléket hagytak maguk mögött.
Később valamelyest elégedettséggel töltött el a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen hím a frontvonalban, előzetesen ugyanis megfélemlített az esetleges orbitális tinilány invázió gondolata. A csajos zenének titulált Deathstars, lágysága ellenére is egyik kedvencem az általuk is képviselt indusztriál közegben, így felfokozott izgalommal várakoztam, mikor töri majd meg a csendet a Night Electric Night. A sötétségbe borult színpad reflex szerűen hatalmas ovációt és éles sikolyokat váltott ki a jelenlévőkből, néhány másodperc múlva pedig már a Nightmare Industries vezette gitáros trió zúzta a friss lemez címadóját. Habár a csapat imidzsével továbbra is nehezen barátkozom, el kell ismernem, hogy illik hozzájuk a style és ezzel eleget tudnak tenni az erre kiéhezett népnek, mindezt úgy, hogy szüntelenül körüllengi őket egy sötét, riasztó atmoszféra.
Szerencsére a buzulás is elmaradt (nem úgy, mint az ominózus Avalonos partin), a hangsúlyt pedig teljes egészében a zenére fektették. Remekül mazsoláztak a három album dalaiból, a közkedvelt slágereken kívül kevésbé ismert szerzemények is helyet kaptak a másfél órás programban, nem volt tehát egysíkú produkció. A hangzás viszont sajnos ezúttal sem biztosította a full extrás koncertélményt. Whiplasher suttogós ének betétei szinte teljes egészében áldozatul estek a technika útvesztőjében. A sound tökéletlensége azonban már-már sablonos bakinak minősül évek óta, így ebbe beletörődvén, ám boldogan állíthatom, hogy veszettül jók élőben. Aki valami véletlen folytán lecsúszott a death glam oktatásról, októberben pótolhatja hiányosságát a Diesel-ben, ahol a szinte már hazajáró svédek a Dope Stars Inc. a The Birthday Massacre és a Diary Of Dreams társaságában adnak újabb leckét Magyarországnak.
Deathstars Setlist (sorrend nélkül): Blitzkrieg; Blood Stains Blondes; Chertograd; Cyanide; Damn Me; Death Dies Hard; Motherzone; New Dead Nation; Night Electric Night; Semi-Automatic; Synthetic Generation; The Fuel Ignites; The Last Amunnition; The Mark Of The Gun; The Revolution Exodus; Tongues; Trinity Fields.
4. nap
Utolsó előtti nap már azon kaptam magam, hogy lassacskán bizony kezdenek random módon jelentkezni a testi fájdalmak és az álmatlanság jelei, pedig szombaton még várt rám egy bő adag népzenés duhajkodás. Ekkor még nem is sejtettem mennyire szükségem lesz még a kellő erőnlétre. A sörnek becézett elixírt, a reggeli órákban felváltotta a kávé, hogy aztán az esti Turisas koncerten újfent vígan lóbálhassam majd (üres) poharamat.
A sátornyitást követően az aktuális nem ide illő banda szerepét a Kinopuskin vállalta magára, majd az ijesztő nevű Da Rock Band volt a soros megtekintendő alany. Nevük láttán meglepődve észrevételeztem, hogy magyar alakulattal lesz dolgom az elkövetkezendő órában.
Bár a heavy metal harcosok előadása alatt elsősorban azzal voltam elfoglalva, hogy a mellettem szivarozó udvarias úriember által kibocsátot füstben ne kapjak szénmonoxid mérgezést, annyi azért megragadt bennem, hogy stílusában egy korrekt zenekar muzsikált. Énekesük hererepesztő sikolyai hallatán ugyan rendre hátrahőköltem, a kimunkált szólók és a billentyűs csilingelések egálba hozták a mérleget. Előítéleteim ismét felszínre törtek a Sex Action neve láttán, de végre sikerült valamelyest rácáfolni baljós előérzetemre. Semmi punk tötymörgés vagy értelmetlen szövegköpködés, csak laza, zsigeri alternatív fél-durvulat.
Nagy kő esett le a szívemről, mikor az említett tényekkel szembesültem. Persze igen, mondhatnám, hogy nem voltam oda érte és, hogy otthon a büdös életben nem fogom őket hallgatni, de most fölösleges kukacoskodásba ne menjünk bele. Maradjunk annyiban, hogy ilyen téren nálam még mindíg Persóék ManGod-ja a nyerő.
A hazai komplett metal mezőnyben pedig talán a Cadaveres számomra a teljhatalmú favorit. Tűkön ülve (avagy inkább sörös dobozokon állva) vártam, hogy ezúttal milyen mértékű pusztítást visznek véghez. Arról már egy júniusi Dürer-es buli alkalmával megbizonyosodhatott a nagyérdemű, hogy Bölcsföldi Zolival is legalább olyan vadkan a csapat, mint Ádámmal volt, úgyhogy (a megítélésem szerint meglepően kevés) érdeklődőnek semmi oka sem volt az aggodalomra – ez már kapásból a Vicious Game-el beigazolódott.
Az úthenger magabiztosan robogott olyan dalok táraságában, mint az Unholy Spirit, a mega-refrénes Seventh Heaven vagy az Infest Your Mind. Mint az később kiderült, eredetileg be volt tervezve egy dobszoló és egy Machine Head feldolgozás is, ám ezekre sajnos, idő hiányában nem került sor, pedig annyira állatul hasítanak élőben, hogy még a fotózásra is rendre nehezen veszem rá magamat. Továbbra is megrendíthetetlenül hiszem, hogy a gárda motorja, Körmi, valami olyan sikerre hivatott még ezzel a zenekarral, amire a magyar undergroundban már régen nem volt példa. Kívánom nekik, hogy így legyen.
Cadaveres Setlist: 1. Vicious Game; 2. Tenacity; 3. Unholy Spirit; 4. Seventh Heaven; 5. Infest Your Mind; 6. Elixir; 7. Nadie; 8. Soul Of A New Breed.
A Dalriada-val kapcsolatban hasonló ódákat zenghetnék, hiszen az ő kezeik közül is rendre minőségi cuccok kerülnek ki. Ők már a közelgő éj leple alatt csaptak a húrok közé, azonban még így is érzékelhető volt a hátrébb felgyülemlett tömeg. Egyébként olyan istenigazából nagy nyomorgás egyik koncerten sem volt, Lauráék koncertje alatt is simán kényelmes helyünk volt az elöl headbangelőkkel. A műsor a megszokott (kielégítően magas) minőségen zajlott, viszont nem fér a fejembe, hogy újabban miért pikkelnek a Kikelet korongra, erről ugyanis egyetlen számot sem játszottak el, sem most, sem pedig a bő egy hónapja megrendezett Hegyalja Fesztiválon.
Részemről erős hiányérzetet egyedül ez eredményezett, pedig még a közelgő Arany-albumból is kaptunk ízelítőt a Szent László c. dal képviseletében. Jó zenéhez jó közönség dukált, öröm volt látni, hogy a sok-sok inaktív bámészkodó végre lelkesedik, egyesek pedig még a szövegeket is előszeretettel szavalták, különösen a lassan kihagyhatatlan koncert nótává verbuválódó Téli Ének refrénje alatt. Semmi kétség, a nemzetközi színvonal esetükben is réges-rég ordít egy nívósabb külföldi elismerésért.
Dalriada Setlist (sorrend nélkül): A Nap És A Szél Háza; Égi Madár; Szent László; Szondi Két Apródja (1. rész); Téli Ének; Védj Meg Láng (2. rész); Wales.
A buli után rohamosan szertefoszló embersereg némi kételyre adott okot, ám szerencsére a Turisas színpadra léptével helyre állt a rend, mi több, saccra, itt volt a legnagyobb tömeg. Nekik már lógtam egy jelenléttel, ugyanis februári koncertjüket elmulasztottam a főzenekar miatt. A srácok és az imádnivaló, (nem mellesleg hihetetlenül csinos) harmónikás hölgyemény kiállását látva, szerintem mindenki könnyedén elhitte, hogy átlagos napjaikon a tagok éjt nappallá téve vitorláznak a tengeren, vedelik a töményet (mint, a színpadon az unicumot) és alkalomadtán egy jólkifejlett grizli medvét is keresztbe lenyelve fogyasztanak el némi nassolnivaló gyanánt.
A másik dolog pedig, hogy 40 fokos rohadásban, ilyen szerkóban eltolni a programot sem kis teljesítmény, szóval le a kalappal előttük, igazi koncertbanda, arról nem beszélve, hogy a hitelesség is szemmel láthatólag toppon van. A publikum vidámságával értékelte a folk muzsikát, a zenekar pedig nagyon tolerálta a lelkesedést, több ízben is ígeretet tettek rá, hogy új albumuk elkészültével visszatérnek hazánkba. A dalokat illetően kijutott nekünk a jóból. A mulatós számokkal könnyűszerrel táncra bírták a népet, remek hangulatot teremtve ezzel a küzdőtéren. Amit az In The Court Of Jarisleif alatt levágtak a színpadon és amit a közönséggel műveltek, az valami egészen egyedülállóan fantasztikus volt. Többször is támadt olyan érzésem, hogy a mára gonoszkodóba átvedlett Finntroll nyomdokaiba léptek ilyen téren, zeneileg persze más a helyzet, a Turisas-nak sokkal jobban fekszik a jelenlegi irányvonaluk. Ebbe tökéletesen beleillenek az epikusabb tételek is, melyeket úgyszint mérhetetlen nagy odaadással adtak elő, a csatahangulatról már nem is beszélve, amit még a háttérben kifeszített mutatós transzparens is szuggerált a tömegbe.
Végül a kihagyhatatlan Rasputin együtt éneklése és a záró Battle Metal tökéletesítette az estét. Hatalmas köszönet érte a finneknek, miharabb visszavárjuk őket!
Turisas Setlist: 1. To Holmgrad And Beyond; 2. One More; 3. A Portage To The Unknown; 4. In The Court Of Jarisleif; 5. Sahti-Waari; 6. Miklagard Overture – 7. Rasputin; 8. Battle Metal.
Számomra a kimázolt vikingek fellépésével be is fejeződött az idei fesztivál móka. Az utolsó nap, a szerdaihoz hasonlóan már eléggé eseménytelennek ígérkezett, így aznap már inkább otthon idéztem fel a legszebb momentumokat.
Összességében azt hiszem nem vállalok nagy kockázatot azon kijelentésemmel, hogy a rendezvény sikerességét a három (a Brujeria-t is beleszámítva esetleg négy), nagyágyú nehézbombázása biztosította. A hazai színtérről mondjuk még örültem volna egy Neck Sprain, Watch My Dying, Slytract triónak, na de sebaj, majd legközelebb. A fellépők többsége így is remek formában volt és rendkívül élvezetes, felejthetetlen koncertekkel hálálták meg a nekik szentelt figyelmet. A legjobb bulit nehéz lenne megnevezni, hiszen mindnyájan más-más stílusokban jeleskedtek, ám ha mégis választanom kellene, akkor egy nagy adag szubjektív véleménnyel fertőzve a Satyricon-t nevezném a mezőny legprofibb és leggyilkosabb bandájának, míg a Turisas-t a legodaadóbb és legszimpatikusabb csapat jelzővel illetném. Levonva a konklúziót, a tragikus hangzással jövőre már illene valamit kezdeni, mert eléggé viccesen hat a dolog, amikor a magyar zenekarok is ütősebb megszólalást hoznak össze, mint külföldi társaik, na meg mondanom sem kell, hogy lényegesen visszavesz az élvezhetőségből. Mindez csak és kizárólag jó adag elfogultsággal és rajongással kompenzálható. Ettől, és az indie, valamint punk együttesek gombamód elszaporodásától és agyba-főbe nyomatásától eltekintve, még a fém szív is megdobbanhatott a 2009-es Sziget Fesztiválon. Reméljük jövőre sikerül még jobban kiszélesíteni az érdeklődést és több metal hordát ide csábítani. Egy biztos: az idei felhozatal már némi reményt csepegtetett vágyakozó álmainkba.
*Davkov
