2010. augusztus 11-16. @ Budapest, Óbudai-sziget
A metal istenei úgy döntöttek, hogy ki kell mennem az idei Szigetre, hiszen többek között az Iron Maiden, a Children Of Bodom, a Paradise Lost és a Fear Factory is tiszteletét tette a rendezvényen. Technikai okok miatt csak a szombati, 4. napra jutottam ki, így a kedves olvasó ne is keresse a fesztivál többi részéről szóló beszámolót.
Fél országon át zakatolt a vonat, mire végre Budapestre értem. Egyéb teendőim elintézése és kis fesztiválozó csapatom összeverbuválása után ki is indultunk a Szigetre, hogy a Tankcsapda nagyszínpados koncertjét megnézzük. Azonban nem várt esemény történt, a metroban számos ír arccal találkoztunk, akik szintén a fesztiválra igyekeztek, jó hangulatú beszélgetésbe elegyedtünk velük. Ez tartott egészen a Batthyány térig, ahol végre átvehettem a jegyem és az újdonsült ír barátaink is megvehették az övéiket. Némi héves szerencsétlenkedés után már roboghattunk is a Filatorigát fele, ahol a szokásos hatalmas tömeg fogadott minket.
Végül még több külföldivel haverkodtunk össze és a nagy beszélgetésben egyszer csak azt vettük észre, hogy az óránk szerint Lukácsék már elkezdték. Nem sokkal később be is mentünk a fesztivál területére, hogy kb 2 másodpercen belül az egyik legidegesítőbb újdonság áldozatává váljunk.
Személy szerint néhány száz forint kivételével az összes nálam lévő készpénzt felraktam egy kártyára, ami egyedi sorszámozott, egy sms-sel le lehet tiltani, szóval ha elveszik, akkor sincs gond, a pénzt visszaadják. A kártyás alkalmazottak szerint ráadásul mindenhol kérdés nélkül elfogadják. Végül ez az információ okozta, hogy minden pénzem egy kis kártyára tegyem. Kár volt. De erről kicsit később.
Első tortúra a csomagjaim elhelyezése volt. A kis térképen jelölt első csomagmegőrzőbe nem lehetett táskákat tenni, a legközelebbi meg a csónakházban volt. Aki már volt a Szigeten tudja milyen „gyorsan” lehet haladni. Persze a csónakháznál nem volt kiírva, hogy a hátsó ablaknál lehet már csak csomagokat leadni, így ismét egy kis sorbaállás következett a semmiért. Végre azonban nagy nehezen sikerült leadnunk csomagjainkat. Ekkor jött az a fesztiválokon meglehetősen szokatlan ötlet, hogy azért egy sört vegyünk mielőtt bemegyünk Tankcsapdára.
Itt aztán rájöttünk, hogy egy nagyon jó marketingfogás áldozatai lettünk. A külföldön több helyen nagyon jól működő kártyás rendszer itthon úgy látszik csődöt mondott, három helyen utasítottak el minket, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, míg a negyedik helyen végre kaphattunk fejenként egy korsó sört. Elég nagy tortúra volt, mire a színpad elé értünk már csak azt láttuk, hogy Lukácsék búcsúzkodnak, aztán a közönség elkezdi skandálni a fesztivál főzenekarának a nevét, mire a debreceni srácok visszajöttek, szinte szemlesütve elmondták, hogy ők is nagyon várják az Iron Maident, de azért még játszanak nekünk egy számot. Utána búcsút vettek tőlünk, mi pedig a távozó tömeget kikerülve a lehető legelőbbre mentünk.
Hosszas várakozás alatt azért megtelt rendesen a Nagyszínpad előtti rét, a szervezők szerint az Iron Maiden napjára látogattak ki legtöbben. Ez nem is csoda, az Iron Maiden pólós emberek szinte ellepték a K-hídat is, amikor én is befele igyekeztem.
9 órakor aztán megszólalt a Doctor Doctor az UFO-tól és az intro után színpadra robbant a brit legenda. Illetve csak robbant volna, mert eléggé halkan szóltak. A csapat persze szokás szerint hatalmas energiával lépett a deszkákra és a közönség is rendesen beindult, de ekkor már sejtettem, hogy ez nem egy olyan koncert lesz, mint egy héttel előtte Németországban. Számos zászlólengetőt fennhangon pocskondiáztak részeg honfitársaink. Valahogy az izraeli zászló zavarta őket legjobban, pedig mellette több szerb zászló is lengett. Lehet nem ismerték fel azokat vagy csak a vajdasági magyarverések nem számítanak nekik annyit, mint egy elképzelt fenyegető fantomkép szidása.
Mindenesetre a Wicker Man azért beindította a közönséget, a belső magnónak dolgoznia kellett rendesen, mert az arányok néha nagyon furcsák voltak. A Ghost Of The Navigator alatt aztán Steve Harris basszusgitárja is begerjedt, hogy jobban élvezhessük a koncertet…
A Wrathchild végére már kezdett helyreállni a hangkép, de azért hallottam koncert után bőven olyan hangokat, hogy teljesen felesleges volt ezért fizetni, mert hátrébb néhol teljesen élvezhetetlen volt az előadás elsősorban az automatizált hangerőszabályozás miatt. Gondolom téphette a haját rendesen a hangmérnök. Erről annyit, hogy a 8-10. sorban a belső kordontól 1 méterre kissé felemelt hangerővel lazán lehetett beszélgetni…
A műsor egyébként teljesen megegyezett a wackeni koncerttel, amiről itt olvashattok, de hát ugyanezzel a műsorral koncerteztek az egész turnén, néhányan mégis meglepődtek, hogy miért játszanak ennyi új dalt, minek nem a klasszikusukat erőltetik.
A színpadkép az újdonságnak számító rakétákon kívül (melyek a Final Frontier című új albumhoz köthetők) a megszokott U alakú volt, az aktuális dalhoz kapcsolódó, folyamatosan cserélt háttérvásznakkal együtt.
A közönség viszont össze sem hasonlítható a wackenivel, az elején még voltak kisebb moshpitek, de a hatalmas tömegnyomorban max. lökdösődés szintig jutottak, azok is hamar elhaltak. Legalább az első sorok üvöltötték a szöveget Bruce-szal és közönséghangerőben sem maradtunk le sokkal a németektől. Mondjuk szerintem a színpadot lazán túlüvöltöttük…
A koncert legnagyobb meglepetése számomra most Dave Murray gitárja volt. Őt még én csak Fender Stratocasteren láttam játszani, de ezen az estén egy sunburst Gibson Les Paullal is zenélt nekünk az angolok alulértékelt gitárosa. Aki amúgy megtartotta jó szokását és kabátot húzott az estére, végig vigyorogta a koncertet. Persze a csapat mókamestere még mindig Janick Gers, aki ezen az estén is kivette a részét a showcsinálásból.
Steve és Bruce pedig ezen az estén is több kilométert mozoghattak a színpadon, félelmetes, amit néha művelnek, különösen a csapat énekese.
A közönség igazán a Fear Of The Darkra éledt fel úgy, ahogy az elvárható, akkor minden kéz a magasban villázott, de hát a rendes blokk utolsó előtti száma volt. Az Iron Maiden alatt ismét megkaptuk a Predator Eddie-t, akinek már beépített kamerája is van, így a közönség a kivetítőn láthatja a színpadon zajló csatát belső nézetből.
A ráadás aztán megmozgatott mindenkit, de két Number Of The Beast albumos klasszikus himnusztól nem is várhat kevesebbet az ember. A Running Free alatt Bruce húzott egy Bobbysapkát is, hogy rendőrmódra irányítsa a tömeget. Hamar letelt a koncert ideje, de nem voltam maradéktalanul elégedett, sőt! Ez a zenekar sokkal jobb körülményeket érdemelne, mert ők igazán kitettek magukért aznap is! De ilyen alacsony hangerő és (legalábbis a koncert elején) színvonalú hangosítás mellett szinte lehetetlen jó bulit nyomni 50000 embernek. A tizedének talán igen, de reméljük legközelebb mondjuk a Sportarénában látjuk vissza a Maident a Final Frontier turnéval!
Iron Maiden műsor:
The Wicker Man
Ghost Of The Navigator
Wrathchild
El Dorado
Dance Of Death
The Reincarnation Of Benjamin Breeg
These Colours Don’t Run
Blood Brothers
Wildest Dreams
No More Lies
Brave New World
Fear Of The Dark
Iron Maiden
—
The Number Of The Beast
Hallowed Be Thy Name
Running Free
Az Iron Maiden vége után rohantam át egyből az MTV Headbanger’s Ball sátorba, ami tulajdonképpen a régi Metal Hammer/Hammerworld sátrat jelentette.
Szerencsére a Kamelot technikusai nem készültek el a kiírt időre, így mindenki kényelmesen átérhetett, pedig nehezítésképpen a tavalyelőtti sátorelrendezést megváltoztatták, a sátor ellenkező oldalán lehetett csak megközelíteni a színpad előtti teret.
Sajnos a névváltoztatás sem változtatta meg a több alkalommal vállalhatatlanul rosszul szóló sátor ilyen tulajdonságait.
Az intro még a Kamelot koncertjén is jól szólt, de a Rule The World már valami félelmetes kása volt. Tulajdonképpen rövid időszakokat leszámítva nem is nagyon tisztult ki, néhány számot kész csoda volt felismerni. Agyelhagyós buli nem lehetett, mert a headbangelés közben végig az alulkevert énekekre és gitárra kellett koncentrálnom. Ami nagyon nehezen ment, mert a billentyűk és a ritmusszekció mindent megtett, hogy elnyomja Thomas Youngbloodot. Ehhez szerencsére csatlakozott Roy Khan is, de azért a főnök megérdemelt volna normális kiemelést.
A setlist főleg a legutolsó, Ghost Opera albumra épült. Még a két bónuszszámot is megkaptuk róla, ez eléggé meglepő volt, de mindenképpen megsüvegelendő, hogy ilyen csemegékkel szolgáltak az összegyűlt rajongóknak. Ha már rajongók: a közönség kb fele lehetett a banda igazi rajongója, de a nagyjából laza félházas koncert végére már mindenki a norvég-amerikai bandát éltette. Volt még egy mini wall of death is, de végig kitartott egy 15-20 fős keménymag moshpitje. Amin én kicsit csodálkoztam, mert nem éppen a Kamelot zenéjére találták ki, de ha nekik ez tetszik, hát csinálják.
A slágerszámokra azért elbólogattak azok, akik felül tudtak emelkedni a gyatra hangzáson, de itt is elmondható, hogy jobb körülményeket érdemelt volna ez a banda is. Néha látszott rajtuk, hogy szenvedhetnek ők is a hangzással, a hangerőlimittel és az összes ilyen tulajdonképpen értelmetlen megkötéssel, mert a kocsmákból éjjel-nappal szólt iszonyat hangerővel a zene.
Oliver Palotai billentyűs még egy magyar zászlóval is készült, amit a közönségénekeltetős Forever után meg is lengetett a publikumnak. A ráadásban jött a banda legnagyobb slágere, a March Of Mephisto, ahol a háttérből bejátszott Shagrath vokálok igyekeztek minél jobban megbújni a kásában. Hozzáteszem a koncertet a színpad és a keverő között félúton, pont középről néztem végig, szóval elméletileg az egyik legjobb helyen álltam, mégsem volt 1 olyan dal sem, amire azt mondhattam volna, hogy igen, ennek így kell szólnia. Nagyon sajnálom, mert több mint 2 év után látogattak hozzánk, de a körülmények nem megfelelő mivolta miatt ez a koncert volt az eddig látott 4 Kamelot koncertem közül a leggyengébb.
Kamelot műsor:
Solitaire
Rule The World
Ghost Opera
The Great Pandemonium
When The Lights Are Down
The Haunting
Center of the Universe
The Human Stain
Season’s End
The Pendulous Fall
Karma
Forever
—
March of Mephisto
A Kamelot után már csak hédereltünk a szigeten, igyekeztünk minél több helyszínre bejutni, így például láttam az Infected Mushroom utolsó negyed óráját is. Az egyik számuk mintha a Gyöngyhajú Lány átdolgozása lett volna, ezen kívül nem sok maradt meg a bulijukból. Maximum az, hogy ennyire tapló biztonsági embereket rég láttam. Minősíthetetlen hangnemben beszéltek a Party Aréna előtt beengedésre váró emberekkel, nem egy esetben bántalmazták őket vagy csak szimplán lökdösték őket el a kordontól. Persze bőven voltak köztük külföldiek is, akik nem értették miért nem mehetnek be a bulira.
Egy idő után azért visszatértünk az MTV színpad melletti rockkocsmához, hogy normális zenét is halljunk, így vártuk meg a hajnali 5 órát, amikor végre elindultunk hazafele. Persze előtte még visszaváltottam az átveréskártyáról a pénzem.
Vegyes érzéseim vannak, hiszen jó volt újra a nagyjából megszokott régi környezetben létezni (még ha csak egy napig is), de a nagyszínpad környéke inkább már valami vurstlira, búcsúra emlékeztet, a leszórt homok pedig minden arra járót bemocskolt. Mindenképpen el kellene érni, hogy legalább a nagyszínpad esti koncertjei hangerőlimit nélkül mehessenek, mert így a rohamosan dráguló jegyek, ételek, italok mellé a színvonal teljes eltűnése párosulhat. Ez pedig senkinek nem érdeke, főleg nem a szervezőké, hiszen lassan az összes nagy nyugati fesztiválnál is drágábbak a hazai esemény belépői, ez semmiképpen sem egy fenntartható folyamat.
