Koncertbeszámolók

Sziget Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

2012. augusztus 8-13. @ Budapest, Óbudai-sziget

Az idén huszadik születésnapját ünneplő, mára Európa egyik legnagyobb és legnépszerűbb fesztiváljává váló Sziget fesztivál eljutott abba a stádiumba, mikor a látogatói és anyagi statisztikák szerint egy metal-színpad további fenntartása veszteséges lenne. Emiatt természetesen hiba volna a fesztivál szervezőit hibáztatni, hiszen a kereslet határozza meg a kínálatot, a célközönség pedig már régen nem a vékony pénztárcájú magyar zenekedvelő. A látogatók jó hetven százalékát kitevő holland, francia, brit, német, spanyol és még ki tudja, milyen fiataloknak pedig úgy tűnik, nincs igénye a metalzenére.

A szervezők dícséretes módon a lehetőségeikhez mérten megpróbáltak azért kompenzálni a metalzene kedvelői felé, így amellett, hogy egy-két nagyobb zenekar – mint például az Amon Amarth – helyett kapott különböző színpadokon a hét folyamán, a nulladik napot kinevezték Metal-napnak és egy, a hagyományosabb metalos szívének igencsak kedves lineupot hoztak össze.

Nyitásként az utóbbi időben kicsit elcsendesedett Superbutt lépett a bejárattól legtávolabbi csücsökben felállított MR2 Petőfi Rádió Színpadra, hogy a már jól ismert és sokak által kedvelt modern metaljával melegítse be az amúgy sem hűvös hangulatot. Ugyan a Vörös Andris vezette csapat gitárosa gerincsérv miatt távolmaradni kényszerült, az így a Sear Blissből, a Watch My Dyingből és még ezer másik zenekarból ismert Kovács Attilával kiegészült brigád kiváló formában volt. Igaz, Attilát úgy tűnt, valamiféle átok sújtotta, mivel felszerelése újra és újra technikai problémákba ütközött, a sors minden törekvése ellenére is kitűnően helytállt mind gitárosi, mind háttérvokálosi posztján.

Vörös Andris eleinte egy mellkasára erősített kamerával rohangált, aminek felvétele élőben nézhető volt egy weboldalon, így mindenféle bohóckodást próbált belevinni az előadásba, ami tovább segítette az amúgy sem lankadt hangulat emelkedését. A kamera az ötödik-hatodik szám környékén végül lekerült Andrisról, így már ő is sokkal szabadabban vetette bele magát a mozgásba. Az utolsó dalra tartogattak még egy meglepetést, ekkor ugyanis plusz két gitáros került fel a színpadra, ennek köszönhetően pedig az eddig is kiváló és izmos hangzás brutálissá fokozódott, ám egyben ez is jelentette a végét ennek az abszolút nemzetközi minőségű koncertnek.

A Superbutt után a kaliforniai punk egyik nagy bandája, az Ignite foglalta el a deszkákat, sajnálatos módon azonban Téglás Zoli gerincsérve miatt őt is helyettesíteni kellett saját hazájában. Az őt pótolni igyekvő énekes hangi adottságaival nem volt semmi gond, nem mintha a punkzenében áriázni kellene, de itt is megvannak a követelmények. Külsőre is teljesen beleillett a csapatba, így semmi sem állt az útjába annak, hogy a tekintélyes méretű egyebegyűlt tömeg egy igazán kötetlen hangulatú punkbulit élvezzen.

Így is történt természetesen, a továbbra is bivalyerős hangzásnak köszönhetően a kifejezetten energikus (bár azért már nem fiatal) zenészek minden igényt kielégítő, napsütéses, pálmafás, csak szolidan lázadozós koncertet adtak, melyet a közönség szemmel láthatóan nagy örömmel fogadott.

Az amcsik után a portugál metal szcéna koronázatlan királyai, az eleinte folkos, igazán sötét black metalban, később sodró és törzsi dark metalban, mostanában pedig sajnos eléggé unalmas gót / extrém metalban utazó Moonspell következett.

Ez volt a hatodik alkalom, hogy láthattam őket élőben, szívemhez nagyon közel álló csapatról van ugyanis szó, ám be kell vallanom, kissé csalódtam. Természetesen a banda kiváló műsort nyújtott, pontosan és élvezetesen zenéltek, a háttérvászon, Fernando acélmaszkja és mikrofonállványa is látványos showelem volt, én azonban már egy-két éve úgy érzem, a kezdeti karakter kiveszett belőlük. Ez különösen érezhető volt a koncerten, mivel az idei Alpha Noir album dalai közé beszúrtak a ’95-ös Wolfheart albumról is egy-két dalt, melyek összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel sütöttek, mint az újak. Az Alma Mater vagy a Wolfshade ma is magában hordozza azt a különleges mediterrán misztikumot, a fülledt, sötét és vérgőzös luzitán éjszaka illatát, melynek az új dalokban nyoma sincs, azoknak csupán Fernando első hallásra felismerhető hangja ad némi jellegzetességet. Ráadásul a portugálok koncertjére a hangzás is kicsit visszaesett az előzőekhez és következőekhez képest, ennek nem tudom, mi lehetett az oka.

A tömeg azonban látszólag nem osztotta a véleményemet és kitörő lelkesedéssel fogadta a csapatot, így a koncert hangulata az időjáráshoz illeszkedően meglehetősen tüzesre sikeredett.

Ezután a kardos-páncélos power metal első számú éllovasa, a svéd Hammerfall következett. Az ő koncertjeik mindig olyanok, mint egy Jóbarátok-rész vagy egy sajtburger: az ember pontosan tudja, mit várhat és azt meg is kapja kiváló minőségben.

A Hammerfall is évről-évre, koncertről-koncertre, albumról-albumra szolgáltatja a dallamos, lovagias, epikus power metal legnagyobb himnuszait. Ez az előadás sem volt más, mint a többi, minden tag széles mosollyal prezentálta a gallopozós ritmusokat és szárnyaló dallamokat, Joachim Cans pedig valóban erőteljes hangját csillogtatta. Sokak számára a metalzene ezen ágazata “ciki”, ám a Hammerfallból olyan jókedv, önbizalom és elégedettség árad, hogy nehéz nem élvezni a koncertjüket.

Az aznapi látogatók több, mint negyven százaléka bizonyára a svédek miatt jött, ezt jól mutatta, hogy az olyan slágereket, mint a Let the Hammer Fall, a Hearts on Fire vagy a Last Man Standing, egy emberként üvöltötték Joachimmal.

Ahogy kezdett sötétedni az égbolt, úgy haladtak a színpadra lépő bandák is egyre sötétebb irányba, hiszen a Hammerfall életigenlő és büszke zenéje után a metalkörökben zenéje mellett külleméről is ismert Christina Scabbia vezette Lacuna Coil kissé skizofrén beütésű, elektronikával megtámogatott gótikus metalja következett. Az olaszok is már jó ideje tevékenykednek a színtéren és noha az igazán nagyok közé ezidáig nem tudtak bejutni, azért a női énekes bandák élvonalának fontos tagjai.

Hozzánk új, Dark Adrenaline című lemezüket bemutatni és a Heaven’s a Lie-hoz hasonló régebbi dalaikat eljátszani jöttek. A csapat öltözéke egységesített volt, fekete ingek és nadrágok, rajtuk pedig űrhajós vagy katonai egyenruhákra emlékeztető helyeken felvarrók és sorszámok, illetve a tagok nevei helyezkedtek el. Christinán természetesen – a férfinézők többségének örömére – kissé eltérő öltözék volt, egy felvarrókkal hasonlóan teletűzdelt kabát és egy bőr vagy latex nadrág, a combjain kivágva és fekete hálóval helyettesítve, néhol pedig szegecsekkel megszórva. A vizualitás tehát  tökéletes volt, remekül átadta az ismét erős hangzással megdörrenő, dinamikus és modern metalzenét. Az a fajta zene ez, amit a Resident Evil, az Underworld és hasonló filmek zenéi közt lehet megtalálni, mivel a vámpírokkal, zombikkal, vérfarkasokkal folyó látványos harc alá tökéletesen illik.

Az egész koncert olyan volt hát, mint egy Underworld film, éppannyira sötét, amennyit egy átlagnéző még befogad, látványos és energiától duzzadó.

Az olaszok műsora után pedig a (kommersz) extrém zene egyik legnépszerűbb művelője, fejedelme és elöljárója, az elmúlt évek szappanopera-viszályaiból talán végre felgyógyuló norvég Dimmu Borgir foglalta el a színpadot és minden hosszúhajú-láncos-bőrös ember szívét. A színpadkép kellően minimalista ám mégis látványos és mindenekfelett tekintélyt parancsoló volt, három óriási, rúnával díszített vászon, rengeteg füst, óriási dobcucc és tüskés mikrofonállvány.

A rövid intro közben elfoglalták helyüket a fekete-fehérre festett, szegecsekkel borított, szőrökbe-bőrökbe tekert északi démonok, aztán pedig elszabadult a szimfonikus pokol. Egymást követték az elmúlt sok év dicsőségmenetét szegélyező dalok a Kings of the Carnival Creationtől a Vredesbyrden és Progenies of the Great Apocalypse-on át a The Serpentine Offering-ig és a tavalyi Abrahadabra lemez dalaiig. A hangzásra és a zenészi teljesítményre nem lehetett panasz, Shagrath hangja azonban szerintem évről-évre gyengébb. Karakterét szerencsére nem vesztette el, száraz, recsegős orgánuma azonnal felismerhető, ám hörgésnek ez már nem nevezhető, emiatt pedig kissé erőtlennek hat.

A csapat rajongóit, akik a jelenlévők hetven százalékát tették ki, ez természetesen hidegen hagyta, óriási lelkesedéssel üvöltött, mozgott és headbangelt mindenki aki csak élt és mozgott. Ez pedig nem is meglepő, hisz minden untrve-ságot és kommercializálódást félretéve azért mégiscsak az egyik legprofibb halálbrigádról van szó a mai metalszcénában, akik világszerte a legnagyobb fesztiválok headlinereiként lépnek színpadra.

Ez a kirakatokkult, ám zeneileg bivalyerős produkció zárta hát az idei Sziget metal-napját és az Amon Amarth koncertjét kivéve az egész metal-részleget. Dícséretes lépés ez a szervezőség részéről és bár a jövő évre való fő reménységünk egy teljes metal-színpad jelenléte volna, azért egy ilyen metal-nap is elegendő, így legalább a pénztárcánka sem ürül ki teljesen.

Kapcsolódó cikkek

Szigetsztorikért cserébe kedvezményes jegy!

KMZ

Monstre Metál Nap a Szigeten

KMZ

„20 év feltöltendő – Játssz velünk, és gyere 20 évig ingyen a Szigetre!

KMZ

Féláron jöhetnek a hűséges visszatérők a jubileumi Szigetre

KMZ

Sziget mínusz 1.: Csík megakoncert, legendás vendégekkel

KMZ

Sziget: „Húsz év hév”

KMZ

A világ legjobb tánczenéi a Szigeten

KMZ

Aktuális előadók a legfrissebb Sziget hírekben

KMZ

A Sziget, ami a miénk

KMZ

Újabb nevek a Szigeten: Korn, The Vaccines, Magnetic Man…

KMZ

Sziget Fesztivál 2010 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Sziget Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

Jillian

Sziget Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Sziget Fesztivál 2007 – Élménybeszámoló

xfixbitchx

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek