2018. október 17. @ Budapest, A38 Hajó
A hűvös esti órákban érkeztem az A38-as hajóhoz, ami tökéletes helyszínt biztosított a fellépők számára. Először várni kellett egy kicsit a bejáratnál képződött sorban, de nem igazán foglalkoztatott, hiszen az izgalom annál nagyobb volt bennem. De tény ami tény, már nagyon vártam ezt az eseményt. Miután váltottam jegyet a helyszínen, rögtön lementem a terembe, ahol a színpadot már javában készítették elő az első zenekar számára. Amíg ez zajlott én kicsit szétnéztem a szinte a bejárat mellett lévő merch pultnál. Azt kell mondjam, hogy a termékek nagyon jók voltak meg minden, de az árak nem igazán az én tárcámat képviselték, de természetesen emiatt nem ment el a kedvem a koncerttől.
Az első fellépő a Slegest, megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla eddig, hogy kik ők és mit tudnak. Persze mendemondák szintjén hallottam róluk, de igazán csak most ismertem meg őket. Kellemes csalódást nyújtottak számomra. Zenéjükben keveredett a Black és Thrash Metal, de azért egy kis Rock N’Roll is volt benne. A kiállásuk is rendben volt, pontosan figyeltek arra, hogy amit csinálnak azt jól tegyék, de lazák is voltak mellette, egyszerűen érezhető volt, hogy élvezik a zene művelését. Akárki akármit mond, szerintem ez dicséretre méltó. Ráadásul, ahhoz képest, hogy norvégok érdekes módon nem a hóvihar, jéghegyek meg ilyesmik idéződtek fel bennem, sokkal inkább egy kietlen, sivatagi táj, tulajdonképpen csak egy bölénykoponya kellett volna már a színpadra. Szerintem a jövőben utánuk fogok járni jobban és abban is biztos vagyok, hogy hallunk még róluk.
Némi átállás után erősen készült a Nidrosian Black Metal zenekarok egyik erős képviselője, a One Tail, One Head. Már fénytechnika színárnyalataiból ki lehetett következtetni, hogy nem fogják kímélni a közönséget (nagyot csalódtam is volna, ha így lett volna). Már ahogy kiálltak a színpadra, szinte dermesztő volt, akárcsak a megjelenésük. Szinte olyanok voltak mint az élőhalottak, akik azért másztak ki sírjaikból, hogy tegyenek egy európai turnét, aminek ebben az esetben Magyarország volt az utolsó előtti állomása. Nem is tétlenkedtek sokat, rögtön a lényegre tértek. Amíg a basszusgitáros a húrjaival reszelt, a gitáros a sajátos és agresszív témái mellett szinte hipnotikusan vonta magára a közönség figyelmét, de nem feledkezhetünk meg a dobos ritualisztikus momentumairól sem. Az énekes meg fantasztikusan állt a helyzethez. Éreztette és láttatta, hogy igazi vezéregyéniség és bizony nem lesz kíméletes. Folyton mozgásban volt, de amikor éppen nem, akkor is fegyelmet parancsolóan nézett a hallgatóságra. A közönségre egyértelműen nem kis hatással volt, mivel érdekes módon nem igazán tapasztaltam az értelmetlen pogózást vagy egyéb hasonló kaliberű baromságot. Egy szó mint száz, a One Tail, One Head rendkívül nagy dicséretet érdemet és bízom benne, hogy a későbbiekben a Nidrosian Black Metal kör további zenekarai is ellátogatnak, hogy megmutassák a norvég színtérben még van “élet”.
Aztán, akárhogy szerettük volna, de az ő idejük ennyi koncertet engedett, pedig többször is visszakívántuk őket a színpadra, de tudomásul kellett venni, hogy ennyi volt, mert a Bölzer megkezdte az előkészületeit. Nem kevés beállítást végzett a mindössze két főből álló svájci Black Metal zenekar, hogy a lemez minőségéhez méltó hangzásvilágot megteremtsék élőben. Eleve briliáns, hogy ketten meg tudják oldani azt, amit sokszor több főből álló zenekar nagyon nehezen vagy sehogy sem. Talán az Inqusition képes még ugyanerre. Na de a Bölzer sem sokat időzött, belekezdtek a nem mindennapi és nyugodtan merem mondani, különleges zenéjükbe. Érdekes volt, mert bár a fénytechnika nagyon sötét volt és a füsttel sem spóroltak, mégis átjött a hatás. A dobos tökéletesen tudta mi kell és érezhetően megvolt az összhang a leginkább Zeuszra emlékeztető gitáros frontemberrel, aki hihetetlen tehetségesen játszott hangszerén, tökéletesek voltak a basszusoktól a torz gitártémákig minden és ami meg az éneket illeti…egyszerűen perfekt volt. A Black/Death Metal hang mellett hitelesen énekelt tiszta hangon is és egy pillanatra észbe kaptam, hogy nem görögök, hanem svájciak. Mindössze egy pontot nem tudtam hova tenni, hogy az első vagy második szám után a frontember leugrott a színpadról és elég nagy hévvel, keresztül ment a közönségen, aztán visszatért az izomkolosszus, hogy ismét ránk ontsa zenéjét. De alapvetően nagyon elégedett voltam velük. Életem első Bölzer koncertje volt és már biztos, hogy nem az utolsó. Egy dolog volt ami kicsit feltűnt, de persze nem rovom fel hibának, hogy kicsit mintha elhúzták volna a fellépésüket, de ez betudható annak, hogy maguk a Bölzer számok sem túl rövidek. De eszméletlen jók voltak.
Miután az utolsó hangot is kiadták magukból, átadták a terepet a soron következő és egyben utolsó zenekarnak, a norvég Taake-nak. Amíg átálltak szépen elment az idő. Ugyan a Taake nem éppen az én világom, de már érdekelt, hogy milyen az élő megmozdulásuk. Végül felcsendült az intro, ami meglehetősen sámánisztikus volt, ettől azért már érdekes volt. Aztán az intro leállása után egyből indult is a zúzda. Sajnos itt is a sötétebb fények jellemezték a zenekart, de érthető, hiszen ez már kifejezetten az az ág, ahol a hóvihar és a jéghegyek felidéződhet a hallgatóban. Akácsak a One Tail, One Head, ők is viseltek corpse paint-et, noha ők a tradicionálisabb kivitelben, de persze a zenéjüket nyilván nem ez határozza meg. Azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem volt rossz, tényleg kitettek magukért zeneileg és foglalkoztak a közönséggel is, néhányszor belógatta a mikrofont, hogy a közönség üvöltsön helyette/vele. Aztán volt egy kis meglepetés, amikor a Taake színpadra hívta a Slegest énekesét és ketten adtak elő egy számot. Persze azért az ún. rocksztár motívumok sem maradtak ki, mint pl., hogy az énekes a pólóját lóbálta majd bedobta a közönségbe. De amivel nem bírtam napirendre jutni, hogy az egyik gitáros letette hangszerét, majd a nyakába akasztott egy bendzsót és azzal folytatta azt az adott számot. Szerintem ezt azért ki lehetett volna hagyni, mert ezzel a bohóckodással csak viccet csináltak az estéből és hát azért a hangzás sem illett ide. De ezt leszámítva, azért a Taake is megérdemli a dicséretet, mert gondoskodtak mindenről amiről csak kellett és lehetett.
Miután ők is befejezték a koncertjüket, szinte gyorsan kiürült a terem és én is körbenéztem még a hajón. Nagyon jól sikerült este volt tényleg és bár tudtam, hogy másnap munka, ezt az eseményt ki nem hagytam volna. Külön köszönetet érdemelnek még az A38 szervezői, illetve azon dolgozói akik biztosították ezt a bulit, valamint a Planetnoir Industries illetékesei is, hogy beszálltak a szervezésbe.
